Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-17 / 11. szám
S ok szó esik manapság a megújulásról; politikairól, gazdaságiról, társadalmiról egyaránt. Törvényszerű, hogy társadalmunk új távlatainak felvázolása során nem hagyhatjuk figyelmen kívül a nevelést, az oktatást, az oktatásügyet és az iskolát sem. Az ember - a dolgozó ember - továbbra is gazdasági és társadalmi fejlődésünk legfőbb letéteményese. Azt pedig jól tudjuk, hogy a tudományos és technikai fejlődés gyökeresen átértékeli magának az embernek is a szerepét a termelésben. így az oktatási-nevelési rendszerünkről folytatott hasznos vitát keretbe foglalja a szándék: hozzáigazítani az iskolát a századfez- redjvég gazdasági céljaihoz, társadalmi elvárásaihoz és igényeihez. A közoktatási rendszerünkről folytatott vita alapján egyre világosabbá válik, hogy az extenzív fejlődés nemcsak a gazdasági életre volt jellemző. Beférkőzött az iskolába is. Csak egy példa: még ma sem ritka az a nézet, amely a társadalmi szükségletek és az oktatási rendszer összhangját állandó tanterv- és tankönyv-módosításokkal akarja megteremteni. Megfejelve az egészet a mennyiségi mutatók elmaradhatatlan emelésével. Az említett vitából az is egyértelműen kitűnik, hogy nem az öncélú változások - változtatások a változtatásért! - jelentik a kívánt előrelépést, hanem az élet és a gyakorlat által igazolt tartalmak és struktúrák folyamatos továbbfejlesztése. Csak ilyen, belülről permanensen megújuló iskola képes betölteni szerepét az ország politikai, gazdasági, kulturális és szociális fejlődésében. Persze, vannak még régi beidegződések, amelyek az oktatásügyet „nem termelői ágazat“-nak, hanem a nemzeti jövedelem „fogyasztójának" tartják. Arról pedig a Szövetségi Gyűlés múlt év decemberi ülésszakán győződhettünk meg, hogy az állami költségvetés elosztása során az oktatásügy esetében is érvényesül az ún. „fölösleges és maradék folyósításának a rendszere". így aztán államunk abszolút és relatív értékben is kevesebbet fordít az oktatásügyre (5,5 százalék) szocialista szomszédainknál, az iparilag fejlett államokról nem is szólva. Azt már nálam böl- csebbek is megfogalmazták (sőt: bebizonyították!), hogy az oktatásra fordított költség mindenkor a legbiztosabb befektetés. A kormány január 26-i ülése is igazolja, hogy fokozatosan nálunk is gyakorlati érvényt nyer az előbbi axióma. Iskoláink belső életének nem használt az a vulgáris ökonomista szemlélet, amely a gazdasági feladatokat analogikusán alkalmazta a nevelésben és oktatásban egyaránt. Ennek szellemében az egzakt statisztikai eredmények váltak uralkodóvá; az iskolák nevelő-oktató munkájának az értékelésében a mutatók voltak a legfontosabbak. Ez az értékrend - emelkedő mutatók minden áron! - sokszor megbontotta a tantestületek egységét, de nem használt az iskola és szülök kapcsolatának sem. Nemcsak a tantervek és tankönyvek bővítése miatt keletkeztek feszültségek és lettek hajszoltak az iskolák, legalább ennyit ártott az utasításos (adminisztratív-direktív) irányítási módszer és az oktatásügy rendkívül centralizált irányítása. Ennek következtében az iskola jelentősen irányító központú lett; igazgató-, tanfelügyelő- és szakosztály-centrikus. Nem csoda, hogy ebben a struktúrában a pedagógus alkotóképességének a kibontakoztatása gyakran csak ábránd volt és nem valóság. Ez a hierarchikus centrikusság magával hozta az utasítások és az adminisztráció elburjánzását. (Annak ellenére, hogy rendelkezések születtek az adminisztráció visszafordítására!) S az eredmény: egész oktatásügyünk és maga az iskola is túlszervezett! Az igazi iskola két alapvető kritériuma, hogy gyermek- és pedagógusközpontú. Ha meggyőződéssel valljuk, hogy az ország legnagyobb kincse a gyermek, akkor az eddigi oktatásügyi piramist feltétlenül meg kell fordítani. Ebben a rendszerben legfelül a gyermek és a pedagógus van, alattuk az iskolai hatóságok: az igazgatótól kezdve a minisztériumig bezárólag. Csak az ilyen hozzáállás képes kibontakoztatni a szakmailag önálló és alkotó pedagógusok egész sorát. Ennek eredményeképpen az iskola belső világának is radikálisan meg kell változnia. Új, emberi, kollegiális és partneri kapcsolatokat kell kialakítani, ahol az értékrendszert az elvégzett munka hatékonysága és a mindenkori teljesítmény határozza meg. A nevelő-oktató munkában létfontosságú az igazi sorrend megtartása az előbbi javára. A gazdasági fejlődésnek alárendelt isko- lamodell inkább az ismereteket és készségeket helyezi előtérbe, kölönösen azokat, amelyek a termelésben azonnal alkalmazhatók, mint például a szakmai ismeretek, gyakorlatiasság, önbizalom, prakticizmus, bátorság, egészség stb. A hagyományos emberi értékek: őszinteség, szerénység, becsületesség, figyelmesség, udvariasság, megértés, tolerancia, humanitás stb. nem kapnak olyan hangsúlyt, mint az előbbiek. Szemérmesen másodrangúként vannak jelen. Közömbös, önző, eldurvult, érzéketlen, fegyelmezetlen és megbízhatatlan emberekkel aligha teljesíthetők a század(ez- red)vég merész tervei. Ezért kell az eddiginél többet foglalkozni gyermekeink (tanulóink) magánéletével, érzelmi életével. A pedagógus számára az ilyen törődés megnyitja nemcsak az egyén, hanem az egész osztályközösség szívét. Az érzelmi neveléshez tartozik a pedagógus érzelmeinek a feltárása is, mert csak így nem válik a nevelő tantervi perpetuum mobifévé, hanem ő is hús-vér ember marad, aki éppen ezáltal hat a leghitelesebben. Az ilyen módszer hatékony gyógyszere lehet a döbbenetesen elhatalmasodott érzelmi sterilitásnak és a fiatalok önmagukba vagy csoportokba zárkózásának. Ilyen megközelítésben a pályaválasztásra való előkészítés során is az lesz az elsődleges, hogy milyen ember lesz a gyermekből, és csak másodlagos, hogy mi lesz belőle. (Sokszor szó esik az időről, amelyből - mint mindenütt - az iskolában is kevés van. „A nevelés nem igényel sok időt-valljuk Makarenkóval -, hanem annak értelmes kihasználását".) X XXX Az oktatásügy megújulása nem hagyja, érintetlenül a nemzetiségi iskolákat sem. Az anyanyelvi oktatás iránti érdeklődés csökkentése felveti a nemzetiségi oktatásügy néhány problémáját. Sokszor fogalmazzuk meg a kérdést: mi az oka, hogy a magyar nemzetiségi állampolgárok között fokozatosan teret veszít az anyanyelvi oktatás? Oka sok van, jómagam is legalább tucatnyit tudnék felsorolni. Nem célom most ezt a problémakört körbejárni. Inkább csak arra a kérdésre szeretnék válaszolni, hogy mi lendíthetné előre a nemzetiségi oktatásügyet. Elsősorban és mindenképpen a termékeny társadalmi odafigyelés, megértés, tolerancia, és a bennünk is gyakran csak szunnyadozó önbecsület. A nemzetiségi iskolák igazi devizája: a kétnyelvűség, az aktív kétnyelvűség. Most, amikor a világban egyre nagyobb a hitele és gyakorlati értéke a két- és többnyelvűségnek, tudatunkban még ez nem kapott teljes polgárjogot. Mert a két- és többnyelvűség esetében nemcsak a két és több nyelv ismerete a többlet, hanem maga az építőbb, szétágazóbb (divergensebb) gondolkodás, amelyet a nyelvek ismerete eredményez. Persze, volt olyan tévtan is, hogy az alapiskolát végzett tanulóktól minden megkülönböztetés nélkül elvárta az aktív kétnyelvűséget. A „párhuzamos kétnyelvűség" (szimmetrikus bilingvizmus) figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy a magyar nyelv és a szlovák nyelv két, egymástól nagyon távol álló nyelvcsalád tagja, és azt is, hogy aki csak gyötrelemmel hódítja meg az anyanyelv külső tájait, nyelvtudását egy másik nyelven sem viheti tökélyre. Azonkívül mellőzte az anyanyelvnek, mint elsőszülöttnek a jogát a többi nyelvtestvérrel szemben. Szeretném elkerülni azt a látszatot, hogy a magyar tanítási nyelvű iskolákban a kétnyelvűséggel most már minden rendjén volna. Problémák adódnak az anyanyelv és a szlovák nyelv ismeretében egyaránt. Mivel ennek az írásnak nerrraz a célja, a nyelvi oktatás nehézségeit nincs szándékomban részletesen elemezni. Komenskyvel együtt valljuk, hogy az ismeretszerzés legtermészetesebb módja az anyanyelvi oktatás. Az UNESCO is a „népek tanítójának" elvei és a legújabb tudományos ismeretek alapján dolgozta ki az ún. vernacurális elvet, amely tudományos megalapozottsággal az anyanyelvi oktatást tartja a legeffektívebb képzésnek. Dilemmánk akkor van, ha a tanítási (nevelési) nyelv megválasztására kerül sor. Míg az anyanyelvi közegbe az ember akaratán kívül születik bele, az óvoda nevelési és az iskola tanítási nyelvét meg kell választani! Nézetem szerint a demokratikus elv és a tudományosság ebben az esetben sem zárja ki egymást, mert a választásnak csak akkor van hitele, ha demokratikus és tudományos egyaránt. Ezzel egyben azt is bizonyítom, hogy Komensky tanítása hazájában a nemzetiségi oktatásra is érvényes és fölöslegesek azok az aggodalmak, amelyek a nemzetiségi iskolák fokozatos elnéptelenedését jósolják. Közismert - a statisztikai adatok is alátámasztják hogy a magyar nemzetiségű lakosság iskolázottsági szintje (közép-, de különösen főiskolai szinten) jelentősen alacsonyabb a többségi lakosságénál. Párt- és állami szerveink több intézkedést hoztak e hátrány megszüntetése érdekében. Ha némileg csökkent is a lemaradás, a helyzet most sem kielégítő. Sokszor tesszük fel a kérdést: hol a hiba? Biztosan szemléletünkben, az iskolában, a szülőben (családban) és más tényezőkben... A szemléletünkben azért, mert gyakran megelégszünk a kevesebbel (néha a középszerrel!), pedig a nemzetiségi lét közepette ez nem jelent jövőt biztosító magatartást. A család és az iskola sem oltja belénk a József Attila-i ..... mindenséggel mérd ma gad" nemzetiségi korparancsát. Aztán a család és az iskola együttműködése sem olyan termékeny és partneri, mint amilyennek kellene lennie, pedig tudjuk, hogy a szülőkkel való szoros kapcsolat nélkül nem javítható lényegesen az iskola nevelő és oktató tevékenysége, pályaválasztási kisugárzása. A más tényezőkön például a magyar tanítási nyelvű középiskolát végzett növendékek főiskolai, egyetemi fogadtatását értem. A gyakorlat azt igazolja, hogy a rájuk való megkülönböztetett odafigyelés és tolerancia helyénvaló, mert ezek a diákok - a kezdeti törvényszerű adaptálási nehézségek után - eredményesen folytatják tanulmányaikat, s az életbe kilépve aktív két(több)nyelvűség a gyakorlatban jelentkezik többletként. Hely hiányában nem írtam a magyar tanítási nyelvű iskolák végzős növendékeinek állampolgári állhatatosságáról. De szükséges-e egyáltalán, és van-e valaki a közös hazában, aki még kételkedik ebben?! xxx Az elkövetkező napokban, hónapokban megfogalmazódik: milyen legyen az átalakítás, egyben a század (évezred) utolsó évtizedének iskolája. Nehéz előre jósolni, hisz- szük, hogy az iskola alapjában továbbra is megmarad értékközvetítőnek, az emberiség legnagyobb kincsét: a tudást továbbadó és megújító műhelynek. Bízunk benne, hogy ez a műhely méltó átörökítője lesz mindannak a tudásnak, bölcsességnek, humanizmusnak, amely az elmúlt évtizedekben, évszázadokban és évezredekben az emberiség közös örökségévé vált. Dr. MÁTÉ LÁSZLÓ, kerületi tanfelügyelő > Gondolatok a nevetésről és a nemzetiségi oktatásügyről
