Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-17 / 11. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! 11 1989. március 17. XXII. évfolyam Ára 1 korona (ÓSTK-felvétel) K étségtelen, hogy amikor a gazdasági Mechanizmus átalakítását célzó döntések következményeként megszülettek a továbbiak - immár konkrétabbak -, amelyek előírták, mely vállalatok kapcsolódnak be folyamatosan a komplex gazdasági kísérletbe, túlnyomóan vegyes véleményeket lehetett hallani. Igaz, elsősorban azok részéről, akiket közvetlenül az elején nem érintettek e döntések, és tulajdonképpen ezért időt is nyerhettek. Időt ahhoz a folyamathoz, amely - leginkább komplex kísérlet néven - azt a célt szolgálja, hogy a gyakorlatban próbálja ki azokat az elveket - azaz azokat a változásokat, amelyeknek a jövőben a hazai gazdaságot jellemeznie kellene. Azóta immár a kísérlet előrehaladott stádiumát éli, gyűlnek a tapasztalatok és a vélemények is, amelyek továbbra is vegyesek... Mindez azért is egyre lényegesebb tényként kezelendő, mert a komplex kísérlet szabályait alkalmazzák immár a központi irányítás alatt álló iparvállalatok több mint egynegyedében. Ez pedig már számottevő tényező, nemkülönben az is, hogy jelenleg tapasztalható némi tanácstalanság - sőt nemegyszer kapkodás, hiszen a további út - legalábbis részleteiben - nem teljesen világos. Merthogy a komplex kísérletnek eredetileg a jövő esztendő végéig kellett volna tartania, miközben fokozatosan mindenki kipróbálta volna, mire számíthat az új gazdasági mechanizmus bevezetése után. A múlt év decemberében azonban a kormány úgy döntött, nem vár addig, és már 1990 január elejétől bevezeti azt, így azóta az események jelentősen felgyorsultak, szaporodnak a tapasztalatcserék is, amelyek a „tévelygés" lerövidítését vagy elkerülését célozzák. Nem véletlen, hogy a véleménykülönbségek, viták, egyik góca a tervezés folyamata körül alakult ki. Az máris egyértelmű, hogy a tervezés leegyszerűsödött és egyidejűleg mindez azt is jelentette, hogy a vállalatok'legalább elkezdhették azoknak a szerkezeti változtatásoknak a megvalósítását, amelyekre a tervutasításos irányítási rendszerbén hiába törekedtek. Ha viszont a jelenlegi helyzetben arra törekszünk, hogy „kitegyük a hangsúlyokat”, melyek a legmarkánsabb jegyek, amik korrigálásra szorulnak, akkor a legnyilvánvalóbb az egységes központ hiánya, amely egységes elvek szerint irányítaná a „kísérletezőket". Az érintett ágazati minisztériumok gyakran hoznak olyan döntéseket, amelyek nemcsak a kísérlet játékszabályaival ellenkeznek, hanem ellentmondanak egymásnak is. Korábban, a tervutasításos irányítási rendszerben például az egyes tervmutatók „mindenhatók" voltak. Csak az a vállalat lehetett jól minősített, amelyik minden tervmutatót teljesített... Manapság pedig ezt bíráljuk, időnként mégis kijelölünk a kísérletező vállalatok részére olyan feladatokat - tervmutatóként -, amelyek fölöslegesek. Itt van például az a mutató, amelyet a tudományos és műszaki fejlesztés állami tervfeladatai teljesítésének céljából róttak a vállalatokra. Így aztán előfordul, hogy olyan- egyébként korszerű - termékek gyártására köteleznek vállalatokat, amelyek iránt nincs kereslet. így aztán aligha tölti eí örömmel a vállalatokat, amikor rájönnek, hogy tulajdonképpen eladhatatlan termékekkel gyarapítják saját raktárkészletüket, még ha az korszerű is! [Persze, az más lapra tartozik, hogy egy társadalmilag fontos termék - például egy berendezés - széles körű bevezetése nem kifejezetten a gyártó vállalat feladata... Különben akkor, ha hiányzik a kellő- (piaci?) - versenyhelyzet; az ösztönzők nem ösztönöznek; a korszerűsítésnek nincs zöld útja, csak beszélünk róla!] Aligha vitatja is valaki, hogy a beruházásokat a jövőben az eddiginél sokkal inkább tervezni kell! Csakhogy felmerül a kérdés, ki dönt egy-egy beruházásról - ha az vállalati?! Már csak azért is, mert a vállalatok saját beruházásait a vállalatnak kell(ene) finanszíroznia, tekintve, hogy neki kell az ehhez szükséges anyagi eszközöket megtermelnie. .. Nyilvánvaló, hogy nincs olyan önelszámolásra kötelezett (?) vállalat, amely olyan beruházásba fogna, amire nincs - főként nem lesz - fedezete. Ezt azonban meg kell tanulni. Ami mindenképpen örvendetes, az a korábbinál nagyobb szabadság, amit a kísérletező vállalatok élvezhetnek. Előállhat ugyanis olyan helyzet, mint például a Holesovicei Tesla esetében. Ők ugyanis, ha az ötéves terv feladatait „szentírásként" értelmezték volna, akkor az elmúlt esztendő első félévétől tartós „szabadságra" küldhették volna a vállalat dolgozóit. A hazai szállítók fegyelmezetlensége miatt ugyanis álapanyaghiányt tapasztaltak, amit csakis meglévő devizaalapjuk felhasználásával küszöbölhettek ki. Eredetileg ugyanis úgy szólt a terv, hogy legfeljebb 40 millió devizakoronáért importálhatnak, azonban exportképességük révén 100 millióért is vásárolhattak - elsősorban - alapanyagot, mert idehaza hiába kerestek. Megint csak más kérdés, hogy az általuk gyártott - pl. fényforrások, azaz villanykörték s elsősorban a gépkocsik halogén égői - a hazai piacon váltak hiánycikké. Lényeges momentumként kell elkönyvelni, hogy a vállalatok - az új feltételek között - egyre inkább úgy tekintenek a tervre, mint a vállalat és a társadalom - a gazdasági és szociális fejlődésének eszközére. Mindez azonban föltételezi annak szükségességét, hogy rugalmasan reagálhassanak a „környezeti" változásokra. Mert például bármikor előadódhat az a helyzet, hogy a világpiacon megváltoznak a feltételek. A versenyképesség megőrzése azonnali reagálást kíván, merthogy az „Állam bácsi" a jövőben nem nyúl a zsebébe, hogy kisegítse a reagálni képtelen „unokaöcsöt", hiszen az ilyen korábbi manővereket mindig valaki más fizette. Éppen ezért még a tervezés előtt világosan kell látni, hogy tulajdonképpen milyen a (világpiaci helyzet. Merthogy a gazdaságosság alapjának nem tekinthetjük a termelést. Ugyanis selejtet vagy el nem adható, alacsony műszaki színvonalú terméket gyártani: bűn, a javak herdálása - amíg egyáltalán ilyen termeléshez alapanyaghoz lehet jutni... Folytathatnánk a felsorolását azoknak a tényezőknek, amelyek a vállalatok tervezéssel összefüggő tapasztalatait illusztrálnák. Azonban az önelszámolás és önfinanszírozás feltételei között akad még egy, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni, ha csak részben nem akarjuk megcsonkítani a lényeges tények felsorolását. Korábban (még mindig...) a tervet utasításként kezeltük. Ezért is hadakozunk ellene - illetve a módszerek miatt. Csakhogy tudatosítanunk kell: minden eddigi tervutasításnál inkább kötelező érvé- nyűbbnek kell lenniük a jövőben a saját- vállalati - terveknek. Mindez nem képezheti vita tárgyát, csak éppen tudatosítani kell, hogy nem lesz, aki korrigálja a saját tévedésünk. Nem érvényesülhet az eddigi elv: Ha a gyengék gondban vannak, kisegít a jó... Merthogy előfordulhat ebben az esetben- ágazati szinten - is az előrelépést konstatáló végkövetkeztetés. Csak éppen ebben az esetben a korábbi képlet maradhatna érvényben: Az ágazat teljesítette - az ágazat jó... Miközben azok, akik jók, nem léphettek még inkább előre, a rosszakról meg nem derülhet ki, mennyire is rosszak. Ez pedig senkinek sem jó! Még kísérlet közben sem! MÉSZÁROS JÁNOS
