Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)

1989-03-10 / 10. szám

Ú gy vonulnak be, mintha hazajön­nének. Sako doktornak, a polgármesternek legalábbis ez volt a benyomása, ahogy a városba bevonuló megszálló csapato­kat nézte. Igen, mintha hazajönnének, ismételte meg fennhangon, többször is. S a gon­dolat, a maga egyszerű megfogalmazá­sában, halálos telitalálatával olyan izga­lomba hozta, hogy állandó vizelési in­gert érzett. Már-már futva tette meg az utat a fürdőszobáig, majd valami mági­kus erőtől hajtva vissza az ablakhoz, lábujjhegyen, szinte lopakodva, hogy aztán újra és újra elmerüljön a szemlé­lődésben. Úgy kezdődött - látta a csipkefüggö­nyön át hogy mind a négy irányból hernyótalpas harckocsik özönlötték el a főteret, ablakrezegtetö dübörgéssel. Feketébe öltözött Volksdeutschok - ha­sukon széles derékszíj, vállukon puska, fejükön fekete posztósapka, kabátjuk ujján karszalag, fehéren villogó horog­kereszttel - vigyázzállásban, magasba lendített karral üdvözölték őket. A harckocsik legénységén örömuj­jongás futott végig a testvéri fogadtatás láttán. A tagbaszakadt Volksdeutschok egyébként is rózsás színű arca egészen kivörösödött, méretre szabott egyenru­hájukban feszítve csak úgy dagadtak az erőtől, szinte szárnyuk nőtt. Felugráltak a tankokra, úgy csimpaszkodtak a harc­kocsik fogódzóiba, mintha a hideg vas érintésétől anteusi erőt remélnének. Fél kézzel kapaszkodtak, a másikban ho­rogkeresztes zászló lobogott. Úgy lát­szik, megizzadtak, mert szinte gőzölög­tek a boldogság hevében, merész vára­kozással telve. Ahogy múlik az idő, dr. Sako azon 0 kapja magát, hogy a kívülálló szemével nézi az egész parádét, mintha moziban ülne, vagy egy óriásira nagyított fénykép előtt. Valahogy tompán, idegenül. Ha nincs ez a fülében visszhangzó zaj, az érkező tankok dübörgése és hernyótal­paik zakatolása a macskaköves úttes­ten, át is adhatná magát a csendes elmélkedésnek, mondjuk arról, hogy az élet nem más, mint az álom és az ébrenlét csodálatos keveréke. Sosem tudja az ember, hányadán áll vele. így csak tudatának legmélyebb zu­gaiban pislákol némi gondolat, mint va­lami gonosz-ravasz lángocska, mint va­lami szörnyű balsejtelem: ilyen rettentő hadat még nem látott a világ. Félelmetes híre messze megelőzte. Sako doktor lelki szemei előtt egy térkép jelenik meg, háttérbe szorítva a főtéri nyüzsgést. Leigázott országokat lát, bántón, de valósan dobbanó német csizmákat, menetelő századokat, zász­lóaljakat. Van ebben valami hátborzon­gató, ebben a vad csizmadobogásban, az előrenyomulásban. Mintha távoli égi­testekről jött idegenek élettelen, hideg acélujjai tapogatnák végig az ember testét. Dr. Sako már reggeli sétáján felfigyelt a vihar előtti csendre. Az emberek, löve­dékektől tartva, leeresztett redőnyök ré­sein át lestek ki. A műhelyekben sehol egy lélek. És most, lám, bejöttek, s valami külö­nös szagtól lett terhes a levegő. Vado­natúj mundér, naftalin, bakancs és friss bőr szaga ez. Súlyos lidércnyomás nehezedett rá És fogalma sem volt róla, hogyan ráz­hatná le, hogyan szabadulhatna meg tőle. A tankok vad acélhordaként törtek be a főtérre, mely piac is volt egyben. A pultokon egyszerűen keresztülgázol­tak. Hernyótalpaik pillanatok alatt for­gáccsá, pozdorjává, kásává zúzták őket. Aztán elrendeződtek a téren. Ku­poláik alól pilótasapkás katonák buk­kantak elő. A Ristic és társa manufaktúrával szemközti Klein-fele bolt fölött csakha­mar ott lengedezett a horogkeresztes zászló. Ezt a zászlót - mely a polgár- mestert egy, a zsákmányszerzés pilla­natában lelőtt, megkövesedett madár halott görcsbe rándult karmaira emlé­keztette - a Volksdeutschok szvásztiká- nak becézték. Mintha csak a jelre vártak volna, egyre több szvásztika jelent meg a többi bolt fölött is, Német „oszolj!" vezényszó hangzott fel, s a katonák a Volksdeutsch-felesé- gek és -lányok kíséretében eltűntek a német házak bejáratai mögött. Nem­sokára harsány nevetés hangzott fel innen is, onnan is, beivódott a házak falába, a park széli fiatal gesztenyefák egyelőre még kopasz ágai közé, s ott visszhangzott a kapualjakban. Aztán, az emeleti szoba függönye mögé húzódva, látta őket, amint elcsör­tetnek a Flórián-szobor előtt. Egyikük felvesz a járdáról egy letaposott, sáros szerb katonasapkát és ügyes mozdulat­tal fölrepíti Flórián fejére. Flórián némán túri, hideg szoborsze­me nem rebben. A német szavak áttörnek az ablak­táblán, beszűrődnek a szobába, ellepik a függönyöket és ráfészkelnek az éjjeli- szekrény mellett álló puffra. Nevetés. Kacagás. Bejön a felesége. A polgármester nem mozdul. Hallotta az ajtócsukódást, meg a lépteit is felismeri. Az asszony odajön mellé s egy ideig együtt lesnek ki a térre. Székkel kínálja a férjét, de az dühösen legyint rá: mi az a kis visszér- tágulás ezeknek a szerencsétlen hadi­foglyoknak a szenvedéséhez képest, akik épp most vonulnak el előttük, hosz- szú menetoszlopban. Hallja, hogy az asszony csendesen szipogva kimegy a szobából, de képtelen levenni a sze­mét a foglyokról. Holtfáradt, elkínzott katonák, arcukról lerí a kétségbeesés. Réveteg tekinte­tükben félelem. Tömör menetoszlopukat kétfelöl oldalkocsis motorosok terelik. A foglyok kimerültek, kétségbeesettek, alig vonszolják magukat. A menetkísé- röket idegesíti a vánszorgás, bögetik a motort, s bele-belerúgtatnak három­kerekű szörnyeikkel a sűrű, megvert tömegbe. Egyszer csak, az ellenkező irányból, bevágtat a térre egy kóbor ló. A hatalmas emberfolyam láttán egy pil­lanatra megtorpan. Kesely lábú, sárgás­vörös mén, látszik rajta, a fajtájáról meg a fejtartásáról, hogy hátasló lehetett va­lamikor, de az is, hogy jó ideje csatan­golhat már gazdátlanul, szőre fényét vesztett, horpasza beesett. Fáradt moz­dulattal megemeli a fejét, beleszimatol a levegőbe, aztán tétova léptekkel elko­cog arrafelé, a hadifoglyok érkeznek. A németek hallatlanul mulatságosnak találják a jelenetet. Dülöngélnek a neve­téstől, már-már uralmukat vesztik a mo­torkerékpár felett. A kormányra bukva vihognak, meg-megroggyan a ló, vagy rájuk emeli okos, tiszta, fáradt tekintetét, nem is sejtvén, hogy rajta nevetnek, s ujjal mutogatnak rá. A ló is, a hadifoglyok is nyugodtan, némán, tompán nézik a kacagó, levegő után kapkodó katonákat. Szemükben nincs sem megvetés, sem fájdalom. Két külön világ. A menetoszlop a kikötő irányából jön és a kórház vagy a vasútállomás felé tart. Dr. Sako vagy kétszáz tisztet szá­mol össze a foglyok közt, közkatonából, persze sokkal több van, ki győzné azo­kat is számbavenni. Úgy saccolja, hogy az elejük már valahol a Kis kaszárnya környékén járhat. Aztán újabb menet­oszlop tűnik fel. Már a tiszteket sem számolja. Most váratlanul megáll a me­net, valami torlódás miatt. A polgármester egy csoport asszony­ra lesz figyelmes a főtér és a Kasapino- vic utca sarkán, az artézi kút körül. Kezükben vödör, de hamar rájön, hogy csak a németek megtévesztésére, hisz amikor egyikük - Sako felismerte, Me- dan viaszöntö nővére volt - odadobott egy darab kenyeret a foglyoknak, han­gos kiáltozás támadt:- Kenyeret! Kenyeret! A vödrökből, a kötények alól újabb kenyérdarabok kerülnek elő. Közelebb lépni nem mernek az asszonyok, tisztes távolból dobják oda, s a foglyok röpté­ben kapják el az adományt. Hamar kiderül, hogy nem jut mindenkinek, ka­varodás támad. Az asszonyok, miután kifogytak a kenyérből, sikongva vissza­vonulnak egy mellékutcába. Az örök megigézve bámulnak. A Volksdeutsch-házaknak az áprilisi hidegben is sarkig tárt ablakaiból nóta­szó hallatszik ki. A Lili Marlene, újra és újra. Fülbemá­szó dallama van, mintha nem is katona­nóta, hanem valamiféle vidám aratódal volna. A polgármester még a határba indu­lók lépteinek tompa dobogását is hallja. Lehunyja szemét és a Volksdeutschok dugig telt éléskamrái jelennek meg előt­te megszólaló élethűséggel, a takaros gazdasszonyokkal együtt. Bánáti rizling és füstölt kolbász illatát érzi, frissen szegett sonkáét. Fehér kenyér gyürkéje ropog a cipó közepébe mélyedö kés aiatt- Heil Hitler! Látja őket e két szótól megrészegül- ten. Heil Hitler, kiáltják tele tüdővel, s hangjuk mintha még sokáig ott lebeg­ne a levegőben, akár a léggömb, hogy aztán szertefolyjon s elöntse az egész várost, mint a köd. Megjöttek a seregeik. A védelmezőik. S meghozták nekik győzedelmes harc­kocsijaikkal az anarchia szabadságát. Milyen szilaj, veszett vadakká lettek egyszerre, állapítja meg magában Sako doktor, s a farkas jut eszébe, amelyet kölyökkorában hoz haza az ember, és amely később belemar saját jótevőjébe. Egész nap hangoskodtak, ki-kijöttek az utcára, a levegőbe lövöldöztek az örömtől megmámorosodva, felhevülten, kigombolkodva ölelgették a katonákat, s lelkesen kínálgatták őket mindennel, ami szem-szájnak ingere. Sako doktor megbűvölten áll az ab­laknál, és órákon át képtelen levenni a tekintetét a harckocsikról, melyek most csendben pihennek a téren, mint megannyi szendergő masztodon - az embernek beleborsódzik a háta, ahogy így elnézi őket. Már a puszta látványuk is elég, a polgármesternek eszébe sem jut, vajon miféle szív doboghat egy ilyen hernyótalpas acélszörny bensőjében. Egyszerűen nem tud magához térni, s valahogy olyanformán reagál a körü­lötte történtekre, mint akit erőszakkal beszélni kényszerítenek, holott beta­pasztották a száját. Annyit érez, hogy minden megváltozott, hogy minapi szomszédait megszállta valami démon, melyre csak félelemmel vegyes tiszte­lettel tekinthet az emberfia. De hogy egy horogkeresztes zászló érintése ilyen áhítatot gyújtson a szemekben, s egy indulószerú dal ilyen diadalittas lelkese­dést váltson ki, ez sehogy sem fér a fejébe. Az ilyenfajta érzések mindig távol álltak dr. Sakotól, s úgy vélte, nemzeté­től is. Maga sem tudta, bámulat-e vagy csodálkozás, amit érez, s még akkor is kábán meredt kifelé, amikor érte jöttek, hogy karhatalommal állíttassák elő, fegyveres örök kísérjék be a városhá­zára. Tágas lépcsőház, aztán az árnyas folyosók jól ismert szaga Mint aki az Úr színe elé készül, összehúzza magát, szinte levegővé válik. Nyugtalan feszült­ség benne is, amazokban is. Nem, nem igaz, hogy ő, aki tegnap még a város polgármestere volt, most itt áll saját plüssfüggönyös irodájában, az asztalá­ról, egy halom elintézetlen, aláírásra váró irat tetejéről egykedvűen bámul rá a nyomatékként használt bronz szelin­dek, kissé odébb pedig mozdulatlan Volksdeutschok sorakoznak, mint viasz­bábuk, mint megannyi helyi Führer, akiknek dr. Sako látja őket félelmében. Egy pillanatra mintha kitisztult volna az agya, rájön, hogy ezek készültek a fogadására. Még azt is elrendezték, melyikük hova álljon. Akár a színészek a színpadon, egyikük ilyen, másikuk olyan pózba vágta magát. Végtére is diadalünnepüket szakították meg, hogy őt kihallgassák. Már-már ott tart, hogy némi jelentő­séget kezd tulajdonítani személyének e hallatlan káosz közepette, amikor egy durva hátbalökés visszazökkenti a való­ságba. Mögötte tárva-nyitva marad az ajtó. Kétoldalt őrség, a katonák mellén sarlóra emlékeztető sárgaréz táblácska függ vékony láncon, olyasféle, mint a ci­póról levált patkó. E táblácska látványa jobban felkavarja, mint a komor arcú sisakos örök jelenléte. Nem tudja leven­ni róluk a szemét, s közben töri a fejét erősen, hol látott ö már ilyet. Aztán, akár a halálraítéltnek, akinek sokkal gyorsab­ban forog az agya, mint az egyszerű földönfutónak, eszébe villan: kalózjel­vény. Nem, nem kalózoké, a vikingeké! A moziban látta. Partra szállnak valahol, fejükön szarvas sisak, testük állati bő­rökbe burkolva, vadul hadonásznak bu­zogányaikkal és fújják kürtjeiket. Mögöt­tük a ködből előtűnnek hajóik is, orrukon sárkányok és sosem látott szörnyek fa­ragott fejével. Az egyik Volksdeutsch némán int, hogy lépjen közelebb. Engedelmesen előrelép. Aztán hirtelen megfordul, lépteket hall a háta mögött A rendőrfőnököt tuszkolják a szobába. Értem, mondja magában, egy füst alatt akarnak bennünket elintézni, a volt hatalom legfőbb képviselőit. Miért van az, hogy a győztesek, a hatalomra kerü­lők oly előszeretettel alázzák meg elő­deiket? Hát nem okultak a történelem­ből? Valóban nem tudnák, hogy elöbb- utóbb rájuk is ez a sors vár? Vagy úgy vélik tán, velük kezdődik a történelem, s ami volt, az csak a sötét múlt? De meddig és hogyan? Tekintete vé­gigpásztáz Michael Reiseren, Kristóf Hilden, Stefan Kleiberen, Heinrich Hart- mannon, Martin Huberen, Mathias Merklén... Mintha Reiser volna köztük a legfeltü- nöb Akár valami vígjátéki figura. .A pol­gármester úgy érzi magát, mint akit fejbe kólintották, gondolatai összeku- szálódtak, nem is csoda, hogy nem érti új szerepüket, s minduntalan tegnapi hétköznapi valóságukban tűnnek fel és vibrálnak a szeme előtt. Látja magát, amint elsétál ugyanennek a Reisernek a pékboltja előtt, méltóságteljesen kala­pot emel, Reiser pedig megtörli gyön­gyöző homlokát a keze fejével, és azon lisztporosan előbújik a pult mögül, für­gén, szolgálatkészen, őt köszönteni. Vi­zenyős kék szemében nyájas invitálás, hangot azonban képtelen kipréselni ma­gából s csak ennyit rebeg el egy igazhí- vö alázatosságával:- Polgármester úr! Nem, ez nem lehet igaz. Ez a Hein­rich Hartmann is, a bádogos. Nincs egy hónapja, hogy ott dolgozott náluk, az esővizes kút csatornáját kellett kicserél­ni, megittak egy-egy pohár bort, még koccintottak is. És a többit sem tudja másként elkép­zelni, mint amilyenek tegnapig voltak. Gondolataiból Reiser szavai riasztják fel. Nem hozzá szól, hanem a beosztott­jaihoz, akiknek alkalmasint a közvetítő szerep jutott. Sako, bár hallása igen­csak megromlott az utóbbi időben, meg­érti, de nem akar németül válaszolni, ehelyett tanácstalanul körülnéz, s némi bűntudattal tárja szét a kezét, hogy ő igazán sajnálja, de nem érti. Amazok undorodva fordítják el a fejüket. Aztán előlép Mathias Merkle:- Az úr a kulcsokat kéri - mondja szerbül. Átadja a kulcsokat, az íróasztalét, meg a kasszáét, ahol a bizalmas irato­kat tartja. Leteszi őket Reiser elé az asztalra. Istenem, jól látta, hogy a bronz szelindek rávicsorított, majdhogy utána nem kapott a kezének? Képzelődöm, képzelődöm, hallja sa­ját régi, fiatalkori hangját. A kulcsátadásra odagyülik a többi is az asztalhoz, egészen körülállják, tisz­teletlen testközelben, s noha némelyi­küknél fél fejjel is magasabb, kicsiny­nek, töpörödöttnek érzi magát, olyan magasról tekintenek le rá, egyikük-má- sikuk szinte már a mennyezetről. Bárho­vá néz, a szemüket látja. Hogy a csudá­ba jutott rá idejük, hogy így kiborotvál­kozzanak, ragyogó sima a tokája mind­nek, barna ingük gégeszorongatóan ke­ményített gallérja fölött. Istenem, még a szaguk is más lett. Ugyanaz a ba­kancsszag érzik rajtuk, a tölténytárszíjé, a tegnap vételezett bokavédőé és bor- nyúá. Ordít róluk a gőg, svábul folyik a duma egész idő alatt, ő azonban a világért meg nem értene semmit, bár azzal tisztában van, hogy ellenszegü­lésre úgysincs ereje. Majdnem kiszaladt a száján, hogy az íróasztala középső fiókjában ott az irattáskája a személyes dolgaival, de ha kettéhasítják sem tudná megmondani, miféle személyes holmi van benne, jobb, ha nem is kéri. Csak áll a sváb mondatok forgatagá­ban, mint egy múmia, és vár. Re a kezével, mire odalép hozzá két a rézpatkósok közül s közrefog akkora rössel, hogy majd összela- Los! Mielőtt megindulna, Michael útját állja.- Amint látja, Sako úr - ripaki csípőre tett kézzel, mint egy kan- aki rossz fát tett a tűzre - á a hatalmat. Elvárom, hogy ha hí sofort itt legyen! Lehet, hogy s. günk lesz magára. Engedelmesen bólint, akár e< diák, s közben állandóan az eszében: nem, ez nem a Reise nem, ez nem ő. Megindul, oldalán a két őrrel. M éles heil Hitlertől visszhangzik a Szükségük lesz rá, mondja. Kine ért? Mit érhet ezeknek az én él Badarság! Kiásni a halottakat sir] odaállítani őket a falhoz és főt Persze, végső soron ez is lehet: hisz minden rendszernek megv a maga új találmányai, pláne, ha szúról van szó. Vagy a hullák főb tése is afféle szimbolikus tett? Némán lépi át az iroda küszöb ö irodája volt, egészen tegnapig, i be minden nap, itt hallgatták meg f csait, s most mégis milyen ideger az Íróasztala képét sem tudja fel magában. Ez már nem Sako doki a folyosóra lép. Ez csak az árnyé Még mindig ott zeng mögötte Hitler, jön utána, mintha üldözne megsokszorozódva, itt zúdul le a mában a magisztrátus kőlépcsőin Ahogy kilép a kapun, a homli csap az enyhe szellőben egy hor resztes zászló, .rátapad az arcárí tud kigabalyodni belőle. Amikor sikerül, még sokáig ott érzi az érin mintha arccal szaladt volna két fi feszülő pókhálónak. Meggyorsítja teit, nehogy eszükbe jusson vissza A fejében teljes zűrzavar. A két őr lekopott mellőle még a v házánál. Térde meg-megroggyan rülette mámorosán rohangáló V deutschok'buzdítják a többieket, minél tömegesebben, minél szív sebben üdvözöljék a Reichbeli test két. Akár egy nagy karnevál, mosol el. Úgyis szertefoszlik az egész, cs kialudja magát, belefáradt, nem szabad ennyit dolgoznia. h Jóleső önsajnálat önti el, ahogy i hazafelé, félig-meddig oldali a Volksdeutschok felé fordulva, e lévett kalappal, mély meghajlássá vözöl. Már nem nyugtalanítják ser sem a tiroli népviseletbe öltözött fe geik, lányaik. Sem a fekete Öltői Valóságos tömeg nyomul a magis tus felé, különösen az Alsóváros íré bői érkeznek sokan. Útközben ölek csókolgatják a német katonákat. Mi csoport élén horogkeresztes zászk Az egyik hullám éppen a háza k jában éri el doktor Sakot. Kalapját ve, oldalvást töri át magát a tömé Már szinte élvezi is ezt a tarka főre got, melyhez közben népviseletbe zött magyar férfiak és nők is csatla tak. Széles mosollyal, kalaplengetvi vözli őket, aztán felmegy az emel odaül az ablak mellé, újra eln a szemlélődésben, időnként bóloga kicsit, mint akinek nagyon ismerő egész, hisz egyszer, valamikor ré látta, átélte már mindezt. SZILÁGYI KÁROLY fordi ■ Mladen Markov vajdasági - b - születésű (1934), Belgrádban éló s iró. Novellavilágának kél meghatároz gye van: a történelem és a kisen A történelem, mely bővelkedik jellem, sorsot formáló helyzetekben (Markc ez a háború). R endész vagyok egy nagyáruh, nap után új élmények érnek, hinné, milyen hamar válhat egy tis; jól szituált polgár tolvajjá - ha úgy kezmények nélkül kihasználhatja az mát. Ez az a pillanat, amikor közbe - bár néha sajnálom ezeket az emt közül, akiket rajtakapok, sokak élete Sokszor tapasztaltam, hogyan ború dog házasság amiatt, hogy a parti zsebre akart vágni egy töltőtollat v zoknit. Mert ezután a delikvens ház mében közönséges tolvaj, teljesen személyiség. Elkezdődik a krízis, sa tragikus. De hát ez ellen én mit ti áruházi lopások száma egyfolytábí kell neki vetni. Eddig csak egyszer fordult elő, tettem feljelentést. Amikor az eset tö voltam biztos abban, nem volt-e rés hogy az „ügy" ilyen fordulatot vett.

Next

/
Thumbnails
Contents