Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)

1989-03-03 / 9. szám

prototípusa. Giotto sok merev nöar- ca a ma még föl nem szabadított fehér-négerek ijedt arcával jelenti modern tartalmát. Michelangelo földparaszt Szibillái a föltörekvő öserőt rengetik a meredek festmé­nyeken. Bosch Gyönyörök kertje cí­mű festményét csak a máig tovább­élő szadizmus leleplezéseként szemléljük a nagy fülek közül elö- meredö kés formájában. Botticelli Vénusz születésén - melyen sze­mérmét combjáig érő hajával takarja negédesen a nagy hölgy - a ma is továbbélő erotikus gátlást szemlél­jük. Leonardo Angyali üdvözletén az egyenjogúság rémülete látszik az angyal halhatatlan kézfején, a nála reálisabban szülő, de révületes Anyanagyság láttán, aki ha nem is három, de egy gyermekkel befolyá­solta a helyi népszaporulatot. Brue- ghel Vak vezet világtalant képén az ideológiai eltévelyedés anarchikus ábrázolását kereshetjük. Holbein Kereskedő arcmásán az új konjunk­túra osztályok közé ékelődött sunyi és piros bóselyem ingű mai példányát látjuk. Gainsborough Reggeli sétá­ján a kis fehér kutyában föllelhetjük változatos életünk státusszimbólu­mát. Turner ködös hajóképein a ten­geri magánkereskedelem hamis illú­ziójának pusztulását érezhetjük özv. Kennedyné, azaz Mrs. Onassis élet- útján. Van Gogh magányos bakan­csai pedig... elmagányosodott, eli­degenedett lábbelik... lám, lám! Gu- lácsy Nakonxipánja a heroinba me­nekülő ifjúság lehetetlen felleg­vára... Mért ne lehetne a mű jókedvvel az, ami? Ma is, holnap is? A bele- magyarázások széttörik a művet, meghamisítják - s az általános em­beri üzenet kivész belőlük, mint üvegfiolából a parfüm. Szerb Antal zseniális Száz vers gyűjteményében a kötet költőit a jegyzetekben néhány szóval is­merteti, ki mi volt, mit csinált, tárgyi­lagosan. Szellemessége mai okulá­sul is rendelkezésünkre áll. Goethe is szerepel a kötetben. Ót így jellem­zi:, „Johann Wolfgang Goethe. - Ó volt Goethe." Szóval - van a színháznak struk­túrája, van a színháznak mumuská- ja, van robusztussága és olykor ele­ganciája, Vein szélessége, magassá­ga, van humora és hamukája, csaló­kája és apukája, szépítószere, bőr- dudája - és főleg aktualitása. Rilke azt mondta - színházi házi­rend mottója is lehetne - az Archai­kus Apolló-torzó rémületesen dele- jezö versleírása után: „Változtasd meg élted!" Mondhat ennél többet a mű, színház, alkotás ma is? Mond­ta volna azt: „Boldog újévet"? Amikor a tbiliszi Rusztaveli Színház - Grúzia első színháza - bemutatta Brechttöl A kaukázusi krétakört, már hosszú múltra tekinthetett vissza. 110 évvel aze­lőtt adták hírül a régi grúz krónikák és újságok, hogy Tbilisziben újra megnyitotta kapuit a drámai színház. Az újságok azt is közölték, hogy két ismert személyi­ség - Hja Csavcsavadze és Akakij Cereteli írók álltak a vállalkozás élén. Azoknak a drámaíróknak a nevét is közölték, akiknek darabjait a fiatal színház elsősorban akarja bemutatni. Az első helyet a grúz szerzők foglal­ták el - alapítóinak akarata szerint ugyanis a színház­nak a nemzeti kultúra és a nemzeti öntudat gócpontjá­vá kellett válnia. De elzárkózásra sem törekedtek- Shakespeare-t és Schillert, Moliére-t és Beaumar- chaist-t is játszani kívánták, az orosz klasszikusokról, Gogolról, Gribojedovról és Osztrovszkijról nem is be­szélve. Így kezdődött a hivatásos grúz színjátszás törénete, vagy - pontosabban mondva - így folytatódott -, mivel az „újramegnyitás" nem véletlenül szerepelt az első újságjelentésekben. Ezek 1879-ből valók voltak, de már harminc évvel azelőtt kísérlet történt állandó színtársulat létrehozására. Cári rendelet alapján azon­ban - Grúzia akkor az Orosz Birodalomhoz tartozott- a társulatot feloszlatták, s így harminc évig csak műkedvelő színjátszás volt az országban. Ez magas színvonalú volt, a nagyközönségtől mégis elszigetelő­dött. A hivatásos színház újjászületésének vágya ép­pen ezért foglalkoztatta a haladó értelmiséget, s ami­kor végül Tbilisziben, egy évvel később pedig Kutaiszi- ban színház nyílt - valóságos nemzeti ünnep lett. A Rusztaveli Színház nevét a grúz költőről kapta- aki a XII—XIII. században megalkotta a nagy eposzt, A tigrisbörös lovagot. Egyébként nemcsak a tbiliszi színházépületbe tódulnak minden este a nézők; ez a grúz társulat csupán a legutóbbi években többször is vendégszerepeit Moszkvában, s ezek az előadások tovább fokozták iránta az érdeklődést. Az 1979. évi edinburgh-i fesztiválon való szereplés - ahol a Ruszta­veli Színház A kaukázusi krétakört és a III. Richárdot mutatta be - újabb meghívásokkal járt. És az 1980-as londoni vendégjáték és a későbbi nyugat-európai tur­nék megintcsak diadalmenethez hasonlítottak. A The Guardian ezt írta: ,, Róbert Szturua rendező és társula­ta a szemünk elé tárta, hogy tanulni lehet, sót kell is tőlük abban a tekintetben, hogyan kell Shakespeare-t rendezni. “ Más brit újságok sem fukarkodtak az olyan jelzőkkel, mint „ragyogó", „nagyszerű", „bámulatos", „kiváló". Az angolok érthető módon szigorú mércét alkalmaz­nak a Shakespeare-előadásokkal szemben, és a szín­ház hálásan fogadta a lelkes helyeslést. Tény azon­ban, hogy Grúziában már a harmincas években nagy­szerű Shakespeare-előadások voltak, Othellót például a köztiszteletben álló Akakij Horava játszotta. E roman­tikus alak varázsa sokáig impulzust adott mindannak, amit a Rusztaveli Színház bemutatott, és még akkor is megnyilvánul, ha a művészi gyakorlat a romantikus felfogástól eltér. Szemléltetően igazolja ezt Brecht színmüve, A kaukázusi krétakör: ez 1975-ben került itt színre, s azóta egyre nagyobb sikerrel játsszák. Róbert Szturua nem most először foglalkozik Brechttel. Már 1969-ben színre vitte A szecsuáni jóléteket. Bár úgy véli, hogy akkor a darabnak csupán két jelenete sikerült igazán: az esküvői jelenet és Sen Te dala, amelyet Szofiko Csiaureli, az ismert színmű­vésznő és filmszínésznő adott elő. A rendező kapcsolata Brecht életművével különö­sen jellegzetes. Ó azt a meggyőződést vallja, hogy a brechti felfedezések nélkül egyetlen modern színház sem boldogulhat, ezek „kötelező normának" számíta­nak. Brecht hagyatékának lényege szerinte az, hogy a színpadiasságot,,emocionálisan össze kell kapcsolni a - Brechtnél mélyenszántó és éles - értelemmel". A kaukázusi krétakör tapasztalatai mindenben igazol­ják ezeket az elméleti fejtegetéseket. Simon katona és Gruse cselédlány lírai kontúrjai „tartják" a darabot, nyerik meg a nézők szívét. A többi, elsősorban az arisztokrácia világa, a kormányzó kör­nyezetének világa a rendező számára szinte a színhá­zi maszkok lélektelen világának tűnik, amely benyomul az emberiesség, a szeretet világába. És Azdak, a bíró- filozófus és tréfamester, bölcs és vidám ember- alakjában a nép, a brechti példázat főhőse támad fel, s ő egyúttal a ragyogó, fantáziadús előadás főhőse. A Rusztaveli Színház társulata előadásának alapja az a szemlélet, hogy a színház a szemnek szóló játék, amely nemcsak esztétikai gyönnyörüséget szeretne nyújtani a nézőknek, hanem nevetés által a lelkűket megtisztítani, és ezáltal azt a meggyőződést is sugallni szeretné, hogy minden jónak és szépnek ők is ré­szesei. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a színház szemet huny afölött, ami optimizmusával szemben áll. Ellenke­zőleg: ez a bizonyosság, hogy az értelem marad győztes, nyújt módot számára, hogy még akkor se rettenjen meg, amikor mások elcsüggednek, megdöb­bennek. III. Richárd, ahogyan Ramasz Cshikvadze megjeleníti, például maga a testet öltött ördög, Shakespeare elképzelése szerint a háború holmi véres komédia, amelyben mindkét fél egyaránt megve­tést érdemel. Nem az igazságosság a mozgatóéra, nem is a haza javáért táplált aggodalom, hanem a hatalomvágy - ehhez képest minden egyéb eltörpül. Elképzelhető-e, hogy ezek közül az emberek közül valaki is feltegye a ,, Lenni, vagy nem lenni" kérdést, visszariadjon a gyilkosságtól, az árulástól? Ilyesmi elképzelhetetlen! S ez lebeg elsősorban a színészek és a rendező szeme előtt, amikor - furcsán és ijesztő­en - mindenféle vaskos tréfával tűzdelik tele a borzal­mas eseményeket. Az előadásban nem villognak tő­rök, nem fröccsen vér, a meggyilkoltak nem zuhannak tompa puffanással a földre, s mi mégis félni kezdünk a szerepet játszó élő holttestek kartánca és Ramasz Cshikvadze Richárdja láttán. A színész lemond mindarról, ami egyébként számá­ra jellemző és mai elöadómúvészetében olyannyira imponáló. Itt teljesen nyíltan valóságos képmutató, mert hősének ereje a színlelésben rejlik. Egyéni vará­zsát elrejti, brutálisan lép színre, mindenkit és mindent szétzúz. A hatalomvágy teljesen felemésztette, s arra indította, hogy a legszentebb kötelékeken is túltegye magát. És ha anyja után kiált - mivel felismerte, hogy veszített -, sem a megbánás, sem a halálfélelem nem hajtja, csupán a düh, melyet nem képes megfékezni. Az előadást szintén a harag jellemzi. Mi már hozzá­szoktunk ahhoz, hogy Richmondot megmentöként vár­juk, és Richárddal folytatott harcát az igazságos meg­torlás aktusának lássuk; itt azonban Richárd állandóan Gloster mellett van, és gyanúsan sokáig mozdulatlan marad. Árnyékba húzódva figyeli a rémtetteket, majd pedig - a várva várt pillanatban - kardot ragad, és kiharcolja magának a koronát. A későbbi VII. Henrik, kinyújtott kezében tartva az arany fejabroncsot, kimért léptekkel halad végig a színpadon, fellép az emelvény­re, és gőgös pózba dermed. „A király meghalt - éljen a király! - Shakespeare-nél ez a szertartásos szólam nem hangzik fel, az előadás során sem hallható, ebből a jelenetből azonban világosan kicsendül... A Rusztaveli Színház csupa mozgás. Tehetsége éppoly kétségtelen, mint nemes kívánsága, hogy szó­rakoztatva tanítson. N. LORDKIPANIDZE (APN) mig a színész eljut odáig, hogy a ref­lektorok fényében állva, ülve, vagy éppen a világot jelentő deszkákon fetreng- ve, édes borzongással nyugtázza a közön­ség elismerését, addig sok furcsa kalandot él át. Mondhatnám úgy is, hogy nehéz, küzdelmes harcol vív az íróval (akinek a gondolatát vagy érzéseit tolmácsolja),a rendezővel (akinek akaratát és a müvet egységgé olvasztó felfogását magáévá igyekszik tenni), és nem utolsó sorban ön­magával, mert a belső akarat hatására eggyé kell lényegülnie az eljátszandó figura külső és belső énjével. A színészi munka alkotó tevékenység, az alkotáshoz pedig természetadta tehetség, rátermettség, élettapasztalat, intelligenciá­val párosuló gazdag érzésvilág, némi rutin, jó ösztön, pallérozott beszéd, és nem utol­sósorban az alkotás gyönyörűsége szüksé­ges! Ha ezek a tulajdonságok mind meg­vannak a színészben, és a mű is hasonló kritériumok szerint épült fel, no meg a ren­dező felfogása is találkozik a színész elkép­zelésével, akkor feltételezhető, hogy a szín­padi műhöz műveltségben felnőtt néző igazi művészetben fog gyönyörködni. Persze, vannak művek, melyek élvezetéhez a néző részéről ismeretek is szükségeltetnek, de ez már egy más fejezet. Megtörtént a szereposztás. Pszt! Eláru­lok egy titkot, mert a színházi világ hemzseg az érdekesnél érdekesebb titkoktól: a sze­reposztást mindig és mindenütt olyan em­berek csinálják, akik „sarat" sem értenek hozzá, s rosszindulatúak, önmagukon kívül mindenkit meg akarnak semmisíteni! Sorol­hatnám még negatívumaikat, de ami a leg­rosszabb bennük: pökhendiek és hozzáfér­hetetlenek. Kár a fülükbe szórt szavakért: csak azért is megmutatom!... Mit?!... Mit is mutatok meg?!... Ja, igen!... Hogy nem olyan könnyű velem elbánni!... Még zúg az agyam a rettenetes indulattól, amit a mél­tánytalanság korbácsolt fel, de nyomban rendet teremtek benne és kitálalok minden ocsmányságot. Miért?!... Igaz, miért is aka­rok kitálalni?!... Persze, persze... a szerep- osztás miatt!... Megfontolandó, mert ha én azzal a mindent elsöprő (magamat is beleértve) indulatommal kirobbanok, akkor olyan logikátlan vagyok, hogy utána nem azt vitatják, hogy mikor, hogyan és miért, hanem azt, hogy úgy ordítottam, mint a dili­ház megbokrosodott moslékhordó szama­ra. Szóval a megtorlás egyelőre elmarad!... Úgyis csak azt mondanák:,,Kár ilyen őszin­te bedobásért!. .. Inkább hagytad volna az energiádat a színpadra!"... No, persze, még én adjak lovat alájuk, hogy aztán még inkább lóhátról beszélhessenek velem! In­kább elolvasom a szerepet, mármint az én szerepemet... Lapozom a szerepkönyvet, keresem benne a szerepet, az én szerepemet!... Szerepecskémet! Hűha!... A tizenegyedik oldalon már a színen is vagyok!... Egyre gyorsabban lapozok tovább és csak azt figyelem, hol tűnik fel szerep szerinti ne­vem. Itt is vagyok!... Itt is vagyok!.. . Itt is én vagyok... Elég sok helyen ,,vagyok"! Itt álljunk meg egy józan baráti szóra!... Észre se vettem, hogy még a darabot el sem olvastam, pontosabban bele sem ol­vastam és már tudat alatt azonosítottam magam ezzel a mit tudom én, milyen alak­kal, akit majd én keltek életre. Az első azonosulás akkor történt meg, amikor azt mondtam: ,,ltt Én vagyok?" De ez az ÉN még úgy kavarog a szövegkönyv és önma­gam között, mint amikor az ősködök kava­rogtak az öskáosz idején az űrben. Formát­lan, émelyítő, és ha közelebb hajolok hoz­zá, még bűzlik is!... Szavamra, bűzlik! Ne nevessenek, kérem, hiszen érzem!... A szó legszorosabb értelmében... Nahát!... Rot­hadt egy szerepet kaptam!... Hopp, hopp, hopp!... Ez alighanem a sokszorosításhoz használt szesz szaga... Ezt a képzettársí­tást!... Látják, ilyen dolgok is csak velem történnek meg!... Ez maradjon közöttünk, jó?!... Vastag ez a szövegkönyv! Így, ahogy becsukva simogatom, lehet vagy... No, hány oldal lehet?... Százhúsz, százhar­minc!. .. Megboldogult Schiller írt ilyen szí­nészkínzó darabokat... A legvégén felü­töm: száztizenöt oldal... majdnem eltalál­tam. Tisztességes meghúzással is háromó­rás előadás! Olvassunk csak bele, milyen hatáskeltö ,, szósz "-ok vannak benne összesavanyítva!? Ta-ta-ra-ra-tta. .. Ra-ta­ta-ra... Mi?!... Mi ez?!... Mit is olvas­tam?!. .. A frász tudja, hiszen csak a szöveg dallamosságát kóstolgattam. Kós-tol-gat- tam!... He... he... ez jó vicc!... Kóstolgatni a szöveget!... Kóstolgatni az új bort szok­ták, vagy az ángyom-asszony hájaspogá­csáját!... A kóstolgatásnál szürcsölgetni, vagy harapdálni kell!... Mit csinálsz, te ripacs?! - ezt én mondom magamnak, mert beleharaptam a szöveg­könyvbe! Ha ezt valaki látta volna?! Még szerencse, hogy egyedül vagyok a szo­bában! Most már, hogy megnéztem, megmér­tem, megcirógattam, megharaptam, meg­kóstoltam, megtagadtam, nem árt, ha bele is olvasgatok egy kicsit. Persze, csak a ma­gam szövegét olvasom, kizárólag csak azt! Várjunk, várjunk, nehogy tévedésből a más szövegébe is beleolvassak! Először aláhú­zom az enyémet... így ni! itt is, itt is! Lássuk csak! Azt mondja, hogy: - Tö-tö-tö-tö... tötötötö.. tötötö.. .tö... És a tö. . .tö . .töb­bi. .. - A másodszori olvasáskor itt-ott már kezd a szavak értelme összekócolt frizurám alá belépkedni... Egyik fülemen be, a mási­kon ki!... Ó ez még csak az akusztikai minőség ellenőrzése. Igen, igen, de nézzük értelmileg!- ördög és pokol!... Hiszen ennek az egésznek semmi, de semmi értelme nincs! Hohó!... az is lehet, hogy azért, mert a kol­léga szövegét nem olvasom! Az is lehet!- A fene ott egye! Majd az olvasópróbán, vagy az elemző próbán kibogozzuk . Ott úgyis annyi fölösleges letye-petye, szósza- poritás van, hogy unalmamban a szöveg­könyv lapjainak üres oldalát a kollégák portréival rajzolom tele!... KOVÁCS JÓZSEF Találkozás a szereppel ÚJ SZÚ 14 1989. III. 3. A színháznak van fővezére, és van a színháznak alvezére, van föszinésze és alszinésze, van reménye és reménytelensége, van büféje és estebédje, van pincéje és nyeresége, meg kelléktára, veszte­sége, van portása és beatzenésze, vein megyeszékhelye, közönsége, vagy közönségessége, és van paró­kája és megbeszélése... Mindene van. A színház strukturális, a színház radikális, a színház joviális, a szín­ház liberális - de főleg aktuális. GYURKOVICS TIBOR: Aktuális színház A színháznak aktuálisnak kell len­nie. Ha törik-szakad. Ha XVI. száza­di szerzőket vesz elő, ha egyszerű­en régieket, ha sokszerüen ódono­kat, ha belföldieket, ha külföldieket - aktuálisnak kell lennie. Mert ezt számon kérjük. A kritiku­sok - joggal - firtatják a bemutatott darabok mai, maias mondanivalóját A színházszervezők - joggal - ijed­ten magyarázzák. Ilyenkor aztán ki­derül, hogy a görögök aktuális sors­tragédiákat írtak, Shakespeare-t csak kellően kell értelmezni, és mai gyilkosokra találunk a királyjelle­mekben, brazil kutyák futkosnak mai lábbal a színpadon, vagy kényes angol miss-szek. Tanulhatunk be­lőlük Mi lenne, ha a korabeli színműve­ket olyasmiknek tekintenénk, amik? Történelemkönyvek jutnak az eszembe, melyek át meg át vannak szőve gazdaságtan! álmagyaráza­tokkal, s melyeket a tanulók ásítva olvasnak és sohasem tanulnak meg A képzőművészet például nincs ebben a szerencsétlen helyzetben. Képzeljük el, ha ebben lenne! Mi­csoda hivatalnoki fáradságot jelen­tene egy retrospektív történeti kiállí­tást rendezni! A tárlatvezetónek ál­landóan mentegetőznie és magya­rázkodnia kellene a szuverén eszté­tikai értékek miatt. Reszketve kom­mentálná, hogy az Archaikus Apol- tótorzót csak azért mutatjuk önök­nek, mert a megtört emberfígura a magányos társadalmi helytállás

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents