Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-17 / 7. szám
NYIKOLAJ SZLADKOV Erdei terefere februárban A veréb meg a cinke- Találd ki, Cinke, melyik az ember legszörnyűbb fegyvere?-A puska?- Ugyan, dehogy, nem találtad el!- Az ágyú?- Most sem találtad el!- Hát akkor micsoda, te Veréb!- A csúzli. Ágyúval verebekre nem lövöldöznek, csúzlival annál inkább - csak győzzön az ember elugrálni előle. Én már csak tudom, én egy eltalált veréb vagyok! Vadkerti István illusztrációja A szarka meg a farkas- Hé, Farkas, mért vagy olyan komor?- Az éhség teszi.- A bordáid kilátszanak, majdnem átszakadsz!- Az éhség teszi.- Mondd, most mért üvöltesz?- Az éhség teszi.- Érdemes is veled beszélgetni! Ugyanazt hajtogatod mindig, akár egy szarka: az éhség teszi, az éhség teszi, az éhség teszi. Mért vagy ilyen szűkszavú, nem tudsz mást mondani?- Az éhség teszi... A nyúl meg a pocok- Fagy, vihar, hó meg hideg. Pedig úgy megszagolnék már egy kis zöld füvecskét, úgy rágcsálnék egy kis zamatos levélkét, de nincs mese, ki kell bírni tavaszig. De hol van még a tavasz, se híre, se hamva...-Dehogyis nincs híre, Nyúl, van még hamva is, ott van pont a lábad alatt! Kapard el a havat, egészen a földig - van ott egy kis zöld áfonya, egy kevés palástfű, meg egy kis szamóca, meg egy kis pitypang. Szagolgathatsz kedvedre, és még jól is lakhatsz. A királyka meg az ökörszem- No, Királyka, barátocskám, te aztán meghíztál a télen! Nem ismerek rád - egész hórihorgas lettél. Széltében-hosszában. Csak nem vagy nehezebb még énnálam is?- Nálad, nehezen... Dagadt példány vagy te, törik a gally, földig hajlik az ág alattad. Na, mennyit is nyomsz, áruld el szépen?- Én? Hát olyan tíz gramm azért vagyok. És te?- Az én súlyom csak hét! Oroszból fordította: HARASZTI ILDIKÓ Ausztrália állatsereglete HAJÓN A SIVATAG HAJÓJA A múlt század közepe táján Belső-Ausztrália jószerével még ismeretlen területnek számított. Csupán annyit tudtak róla, hogy nagy része sivatag. Amikor 1857-ben nagyszabású expedíciót szerveztek a földrész belsejébe, teherhordóként tevéket hozattak az óvilágból. Azaz, nem is onnan. A később szerencsétlenül járt vállalkozás vezetője, Róbert O’Hara Bürke, cirkuszosoktól vásárolta meg az első drome- dárokat. Mivel csupán néhány tevére sikerült így szert tennie, az expedíció egyik tagját, bizonyos George J. Landellt Indiába küldte újabb tevékért. Ő olyany- nyira jól teljesítette feladatát, hogy nem csupán tevéket, hanem még egy tevehajcsárt is hozott magával. Landell igen nagy teveszakértónek vallotta magát. Az expedíció huszonöt tevével, 1860-ban kelt útra. Hat tevét otthon hagytak, mert megbetegedtek, s a hosszú út során még néhány teve elhullott vagy megszökött. 1900-ig mintegy hatezer dromedárt importáltak Indiából. Szaporulatuk is szépen növelte az állományt, mégpedig nemcsak a házi tevékét, hanem a vadon élőkét is. A gazdájuktól elszökött tevék csordákba verődve járták a lakatlan sivatagot, és szaporodni is tudtak. A gépek terjedésével a teve mint teherhordó, elvesztette értékét, így sokan nem is bánták, ha megszabadultak állataiktól. így alakult ki az a sajátos helyzet, hogy ma a világon egyedül Ausztráliában élnek szabadon tevék, sőt ott még vadásznak is rájuk! A tevéken kívül még számtalan más „betelepített háziállat él szabadon Ausztráliában. Hogy csak néhányat említsünk: a ló, a bivaly, és a sertés ma Ausztrália faunájának része. Kecskéből pedig nem kevesebb, mint kétmillió példány él szabadon a földrészen. a seregélyt, a pacsirtát, a fácánt, a zöldikét, a verebet, a tengelicét és a citromsármányt. S ha már benne voltak, úgy gondolták, hadd legyen teljes a madárse- reglet. Indiából hozták a mainát, a fehér hátú szarkát, Ausztráliából a rozella papagájt és a fekete hattyúkat. Az őshonos állatvilág nem szenvedhette az új jövevényeket. Némelyikükben ellenségre találtak, mások csak az élőhelyért, a táplálékért folyó versenyben kerekedtek föléjük. Akár így, akár úgy, a nagy telepítések után Új-Zéland állatvilága gyökeresen megváltozott: jó néhány benszülött állat csendben kipusztult. BETELEPÍTÉSEK ÚJ-ZÉLANDRA Ezen az országnyi szigeten néhány évszázaddal ezelőtt csupán néhány kisebb denevér és egypár erszényes „apróság" képviselte az emlősök osztályát, s rajtuk kívül jó néhány érdekes madár és hüllő a fejlettebb gerinceseket. A bevándorlóknak ez kevés volt. Az óhaza után szinte üresnek találták az új területet, így aztán nem haboztak sokáig. Nemcsak a háziállataikat vitték oda magukkal, hanem kedvenc madaraikat is. Angliából vitték a feketerigót, az aranymálinkót, A vadászok új hazájukban sem mondtak le nemes passziójukról, s jöttek az európai gímszarvasok, a dámvadak, a zer- gék, a fehérfarkú szarvasok, az ázsiai szika-, szambár- és rusa- szarvasok, a sörényes thar és mások. Ausztráliából wallabyt és oposszumot is hozattak. Ez utóbbi faj rögvest hozzálátott az erdők pusztításához. A fákról lassan, de biztosan lehántotta a kérget. Ma már az ország csaknem valamennyi bennszülött gerinces állata kipusztult, vagy a közeli kipusztulás veszélye fenyegeti őket. KOVÁCSZSOLT FÖL A KALAPPAL! AHOL CSAK A MADÁR JÁR Egy csendes tó partján áll egy hatalmas fa, rajta sok-sok madárfészek. Most elmondjuk bonyolultan, hogy hány lakója is van az öreg óriásnak: 42 madár lakik mások fölött, 48 mások alatt. A fa középső részén a madarak száma megegyezik az alattuk és fölöttük lakók számának összegével. Kérdés: hány madár fészkel a legfölső ágakon, hány a középső részen és hány a földhöz legközelebbi ágakon? Segíts a négy úrnak: kinek melyik kalap illik az öltözékéhez? Áz egyszerűség kedvéért az urakat számmal, kalapjukat betűvel jelöltük. Megfejtés A február 3-ai számunkban közölt feladatok megfejtése: datolya, sok kéz hamar kész. Nyertesek: Lévai Gabriella, Alsópéter (Dolny Peter); Bettes Szilárd, Bratislava: Kertész Zoltán, Kassa (Kosice); Kiss Beáta, Ajnácskö(Hajnaőka); Vahila Péter, Nagykapos (Veiké Kapusany). ELSŐ OLVASMÁNYÉLMÉNYEM ^»+»+-H-»++++++++»»++»+*+++»»»»+++++++♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦»♦♦+»+♦♦♦♦♦♦♦♦»♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦ C$éh*ilovakiai magyar írók vallomásai BERECK JÓZSEF gondjaink közepette is ablakot nyithassunk a világra. ,,Könyvablakot." A megözvegyült s a faluból elköltözni készülő jegyzönétől apánk például egy vesszőkosárnyi könyvet vett abban az időben, amikor csak szűkösen került táplálék az asztalra. Nagyon jutányos áron vásárolta az olvasnivalót, nem vitás, de anyánk, máig fölemlegeti: csak apánk gyorsan puhuló szíve, másokat könnyen megsajnáló természete juttatta akkoriban családunkat egy halom, ,,Könyvablak“ (Tóthpál Gyula felvétele) K orán fordultára a könyvek világa felé - immár harminc-harmincöt esztendeje. Annak ellenére jelenthetem ki ezt magamról, hogy paraszti otthonunkban, az akkori idők szűkössége miatt, nem éppen mindennapi dolog volt a könyv, a szellemi táplálék. Az igény azonban meglehetett rá: valami olyasminek a szemérmes, kimondatlan vágya élt otthonunkban, hogy a szorító anyagi részben díszkötésű könyvhöz. Hiába beszélünk ma holmi tudatalatti vágyódásról... Az a könyv azonban, amely először kavart heves viharokat gyermeki lelkem és érzelmeim szunnyadó világában, nem volt az említett szerzemény között. De azok - a Tolnai-kiadásban megjelent népszerű Séta a világ körül, a díszes Petófi-összes, a századforduló idejéről származó vadászati törvénykönyv, az Aradi vértanúk albuma, a Krisztus története Papinitól, Kossuth emigrációban írt munkáinak három díszes kötete stb. - elolvasása után már nem volt megállás. Jóllehet ezek a könyvek inkább csalódást keltettek bennem, semminT maradandó élményeket. Kivétel talán a Sqta a világ körül vaskos kötete, hiszen gondoljuk meg: pontosan ezer rajz és fénykép kalauzolt el benne a világ minden tájára. Arra azonban feltétlenül jók voltak, hogy megszerettem a könyveket. Az első, valóban megrázó, katartikus élményt nyújtó könyv számomra Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című remeke volt. Ötödikes elemistaként Turza tanító néni - apám, anyám, nővérem, öcsém és jómagam betűre oktatója - adta a kezembe, minthogy szerény falusi könyvtárunk vezetője is ö volt. S megtörtént velem a csoda: az az örökké levert térdű falusi gyerek, aki akkoriban voltam, magasba dobott egy Igbdát s megpillantott maga fölött egy darabka kéklö eget, amely megbabonázta a lelkét. Ilyen varázsosan hatott rám A Pál utcai fiúk világa: egyetértettem az iskolai gittegylet szigorú rendjével, nem szűnő izgalomban tartott a fúvész- kert, a vörösingesekkel vívott ádáz háború az „édes" grundért, személyes ismerősöm volt Csele, Csónakos, Geréb, az egyleti gittet felelőtlenül kiszáradni hagyó Kol- nay, de még a vörösingesek félelmetes vezére, Áts Feri is. Megrendített Nemecsek közlegény igaz élete, helytállása és fájdalmasan szép elmúlása, ami fölött bizony, együtt zokogtam a győztes tábornok Boka Jánossal. Annyira átéltem a regény cselekményét, lélekben annyira azonosultam főleg ez utóbbi két szereplőjével, hogy a könyv utolsó lapjához érve, életemben akkor, először kezdett derengeni, hogy tulajdonképpen mi is az az élet, amelynek mindannyian küzdő, hol bánatos, hol vidám szolgálói vagyunk. Ma, annyi év után már nem tudom megmondani, hogy melyik kiadásban megjelent könyvből olvastam először ezt a szívemnek oly kedves regényt. Melyet egyébként számos irodalomtörténeti kézikönyvem közül mindössze egyetlen méltat említésre, imigyen: (Molnár Ferenc) „1907-ben megjelent A Pál utcai fiúk című kalandosszentimentális ifjúsági regénye kivételes sikert aratott." Nem csodálom. Én a kislányomra az 1976-ban, a 14. kiadásban megjelent könyvet hagytam, melyet Reich Károly illusztrált. Alig tudom kivárni, hogy a mesék garádicsain eljusson odáig, amikor már bátran a kezébe adhatom! I I I ■ ■ I I ÚJS KE 1989.1
