Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-10 / 6. szám
Most is magam előtt látom: a tompái (Tupá) művelődési ház előtt hófehér hosszú ruhájában kilépett az autóból. A rokonság már várta. Nemsokára megérkezett a vőlegény is és együtt elindultak a Déméndi (Demandice) Helyi Nemzeti Bizottság szertartástermébe. A lakodalomban mindenki jól szórakozott. A fiatal pár úgy érezte: mától egymáshoz tartoznak, csak egymásra vannak utalva. Minden úgy zajlott, amint az az ilyen nagy napokban szokásos, mégis más volt ez az esküvő. A vőlegény és a menyasszony mélyen átérezte a nagy eseményt, de nem adatott meg, hogy lássák a szikrázó napfényt, a színpompás csokrot, az őket körülvevő világot. Mindketten vakok. Olyan szépnek látszott minden Filipné Bodzsár Zsuzsa szülei a Lévai (Levice) járásban lévő Horvátiban (Chorva- tice) laknak. Ó viszont élete nagy részét Levocában (Lőcse) töltötte.- Kiskoromban kerültem Levoöába, a vakok óvodájába - mesélte életútját egy későbbi találkozásunkkor. - Most is emlékszem rá, mennyit sírtam a szüleim után, magyarul hívtam őket, mert szlovákul nem tudtam. Később elmondták, hányszor voltak meglátogatni, de én nem láthattam őket, mert tudták milyen nehéz lenne a búcsúzás. Bár kezdetben nagyon rossz volt, fokozatosan megtanultam a nyelvet, megszerettem új környezetemet. Az alapiskolába is sorstársaimmal együtt jártam és az ottani szakmunkásképzőt tavaly fejeztem be. Ott ismerkedtünk meg a férjemmel. Zdenék Filip brnói származású. Ö az ottani vakok alapiskoláját látogatta, majd Levocában tanulta ki a kosárfonó szakmát. A kettejük közti barátságból szerelem lett, az eljegyzést pedig esküvő követte. Nagy elszántsággal, elhatározással kötötték össze sorsukat: teljes életet akarnak élni. önállóan, felnöttmód talpon maradni, leküzdve az akadályokat, bizonyítani saját maguknak és környezetüknek: nem adják fel, annak ellenére sem, hogy a sors ily mostoha hozzájuk.- Már tervezgettük az életünket, amikor felajánlották azt a lehetőséget, hogy szüléinkhez közelebb kerüljünk, hogy a munkalehetőséggel együtt megoldhatjuk lakáskérdésünket is - mondotta a beszédes fiatal- asszony. - A Ludib ipari szövetkezet báhoöi központjába hívtak, s mi elfogadtuk az ajánlatot. Egyelőre a nemrég felépült munkásszállóban egy erkélyes szobát kaptak, melyhez fürdőszoba és konyhasarok létesítésére alkalmas hall tartozik. Igaz, még nem működnek a felvonók, a második emeletről gyalog járnak le, de a folyosókon eljutnak nemcsak az ebédlőbe, hanem a műhelybe is, ahol dolgoznak.- Mondanom sem kell, mennyire örültünk, hogy ilyen simán megoldódnak a problémáink. Minden nagyon szépnek látszott - folytatta Zsuzsa. - Az itteni ellátással elégedettek vagyunk, de mégis azt kell mondanom, hogy csalódtunk, és visz- szavágyunk Levoöába. Ök persze nem láthatták rajtam meglepetésemet, ugyanis az eddig elmondottak alapján nem egészen értettem mi a baj. További beszélgetésünk során viszont, amikor a sajátos világuk egyre inkább feltárult előttem, megértettem, mi az, ami a látszólag jó körülmények ellenére elégedetlenné teszi őket. Elégedettség és bezártság Azt többször hangsúlyozta a férje is, hogy elégedettek a munkával. Ha igyekeznek, még a normán felül is készítenek biztosítékokat egy-egy műszak alatt. A szoba is kényelmes, az üzemi konyhán viszonylag jól főznek, ha a hét végén saját főztjüket fogyasztanák szívesebben, arra is lehetőségük van: a folyosón lévő konyhában főzhetnek. S hogy mi az, ami bántja és nyugtalanná teszi őket? A bezártság. A létesítmény körül jelenleg olyan sár van - a közeli építkezés miatt -, hogy a látóknak is meg kell gondolniuk, hová lépnek. De ha felszárad is az út, akkor sincsenek itt számukra olyan tájékozódási pontok, melyek szerint biztonságosan járhatnának a faluban, vagy akár az épület körül.- Tudjuk, aki nem éli át a helyzetünket, nehezen érti meg, miért vágyódunk vissza Levoöába - jegyezte meg Zsuzsa. - Ott nőttem fel, ismerek vnindent a városközpontban, bárhova egyedül elmegyek: üzletbe, moziba vagy akár a lakótelepre, valamelyik ismerősömhöz látogatóba. Sok barátunk van ott, olyanok, akikkel együtt éltem éveken át, közösek a gondjaink meg az örömeink is. Nem panaszkodom, itt is vannak jó barátaink. Péjdául Milán, aki az előbb járt itt, sokat segít. Ö gyengén látó, rá mindig számíthatunk. De a többiekkel is jól megértjük egymást. Felkelt a székről és az ágy melletti szekrényen lévő rádiót még jobban lehalkította.- Szeretjük a zenét, ha a szobában vagyunk, mindig szól a rádió, esténként pedig a televízió - mondotta magyarázatként Zdenék, amikor észrevette, hogy elhalkult a zene. - Érdekel, mi történik a nagyvilágban, tájékozottak vagyunk' az eseményekről.- Én gyakran olvasok meg kötök - egészítette ki férjét Zsuzsa. - Az apróbb holmikat ki is mosom, a többit alkalomadtán hazavisszük a szüléimhez, ott mossuk ki. Vettünk már mosógépet is, az is náluk van, de ha saját lakásunk lesz, akkor már minden másképp alakul. Szeretném szépen berendezni. Egyszóval úgy élni, mint a többi fiatal házaspár. Nem riadok vissza attól sem, hogy életet adjak. Tudom, nem lesz könnyű, de másnak sem az a gyermeknevelés. Én annyi szeretetet, önfeláldozást kaptam szüleimtől, talán így továbbadhatok ebből... „És hogyan utazhatunk?" Ezzel rátapintott a másik problémára, amely sokat foglalkoztatja őket. Amíg Levo- őában lakott, rendszeresen utazott a szüleihez. Korábban mindig telefonon megbeszélték, mikor érkezik, vagy írógépen megírta, mikor várják ót Zvolenban, Oda ugyanis közvetlen autóbuszjárat volt. Az apuka pedig örömmel ment a lányáért, később mindkettőjükért, hogy a hét végét együtt töltsék. Mióta itt vannak Báhonban, az utazás körülményessé vált. Bár Bratislavához, Trnavához, Szenchez (Senec) is meglehetősen közel vannak, az összeköttetés olyan rossz, hogy nem merészkednek egyedül nekivágni az utazásnak.- Azt pedig nem várhatjuk el, hogy apukám értünk járjon. Hálás vagyok nekik azért, hogy míg kicsi voltam dédelgettek, ám felnőttként már jó volna nem rájuk szorulni, de mit tegyek? A vasút nagyon veszélyes számunkra. A többszöri átszállásról már nem is szólva. Úgy érzem, nincs megoldás erre. Tudjuk, hogy miattunk nem lehet menetrendet változtatni. Ebben a kilátástalan helyzetben a Levoöába való visz- szatérés módját keressük a férjemmel. Ez sem lesz könnyű. Ott a lakáshelyzetünk nem oldódik meg ilyen egyszerűen, mint itt. Ott az internátusbán nem lakhatnánk együtt. Mondja meg, mit tegyünk? Erre a kérdésre nem egyszerű a válasz. Biztattam, türelemmel kell lenniük, csak akad megoldás. Hisz főképp az utóbb említett gond olyan, melyet jóakarattal orvosolni lehetne. Talán az egyik szociális dolgozó munkaidejébe „beleférne", hogy kéthetenként, vagy havonta a legközelebbi távolsági buszig elkísérje őket és érkezéskor várja. Persze, Filipék jobban szeretnének önállóan, senkire sem rászorulva élni, s főképp nem jótéteményként venni az ilyen szolgáltatást. A szövetkezet sokat tesz, de... Nem volt célom, hogy hivatalos szervhez forduljak a riport kapcsán, hiszen csupán két fiatal közös útjának kezdetéről szerettem volna írni. De amikor Milán Hronec, a Ludib ipari szövetkezet elnöke tudomást szerzett az érdeklődésemről, közölte: ha a dolgozónkról ír, ez már a szövetkezet ügye. Nem zárkóztam el. Sót! Örültem a találkozásnak, márcsak azért is, hogy tolmácsoljam neki a fiataloknál tett látogatásom során szerzett tapasztalataimat. Először elmondotta, évekkel ezelőtt nem véletlenül esett a választás Báhonra, hogy itt központot létesítsenek a vakok és gyen- génlátók, illetve egyéb egészségkárosultak számára. A vakok intézetének már hagyománya van a községben, évek óta gondoskodnak itt az arra rászorulókról. A központ kiépítésével kapcsolatos elképzelések nagyvonalúak, sokmindenre kiterjednek, a megvalósításnak viszont még csak a kezdetén tartanak.-Az internátusunk 112 személyes és még nincs minden szoba elfoglalva, szívesen várunk ide minden látáskárosultat, vakot, aki munkalehetőséget keres - tájékoztatott. - Az épületkomplexum úgy készült, hogy minden egy fedél alatt, könnyen elérhető legyen. A szálláson kívül a munkacsarnokok is itt találhatók - tagjaink biztosítékokat szerelnek és csomagolnak -, de a további járulékos létesítmények is házon belül vannak. A konyha, az ebédlő - ahol ebédet, vacsorát, de kívánságra reggelit is fogyaszthatnak -, mellette pedig a büfé. Ez év elejétől az orvos és a fogorvos is itt rendel, nem kell a kezelések miatt Modrába utazni. Napközben egészségügyi nővér ügyel. Azt tervezzük, kisegítő egészségügyi személyzetet alkalmazunk, olyanokat, akik szükség esetén segítenek a felmerülő gondok, nehézségek leküzdésében. Az elnököt hallgatva az volt a benyomásom, az igyekezet, a segíteni akarás nem hiányzik. A szövetkezet a további illetékes szervekkel, a Nyugat-szlovákiai kerületi, valamint a helyi nemzeti bizottsággal, a Rokkantak Szlovákiai Szövetségével együttműködve sokat tesz az egészségkárosultakért. Aztán a tennivalókat sorolta, melyek a közel és a távolabbi jövőben várnak megvalósításra: 48 lakás építését kezdték meg a már meglévő épület közvetlen szomszédságában. Megvan a telek, ahol sportolásra alkalmas parkot hoznak létre; futball- és teniszpálya is lesz. Az egészségügyi ellátást a rehabilitációs központban nyújtják majd. S persze az utak, járdák kiépítése is hátra van még, meg az üzlet építésére is gondolni kell. Ez utóbbi feladat megoldása a Jednota fogyasztási szövetkezetre hárul. Ha a tervezett létesítmények elkészülnek, a falu lakossága 500-zal növekszik. Megoldás kerestetik A két beszélgetés után vegyes érzelmekkel távoztam az új létesítményből. Az elnök szavai csengtek a fülemben, melyek minden kétséget kizáróan a társadalom gondoskodását tanúsították. Másrészt pedig, nem feledkezhettem meg arról, hogy egy órával korábban Zsuzsa, és Zdenék szobájában csak jóval érkezésem után döbbentem rá, miért nem szükséges itt, hogy fényesre mossák az ablakokat, miért nem kell függöny, hogy otthonosabb legyen az egyébként tágas szoba. S ez a kettősség csak elmélyült bennem az impozáns fehér épület láttán. Tapasztalt gépkocsivezetőnk kérdése is eszembe jutott, melyet érkezésünkkor tett fel, mielőtt a főútról letértünk: hogyan jutunk oda ebben a sárban? Nehezen elrendezhető benyomásaim és tapasztalataim összegezésében viszont segítettek ezek az ellentmondások és így fogalmazódott meg bennen a tanulság: tagadhatatlan, hogy a társadalom sokat tesz rászoruló embertársaiért. A báhoói központra fordított 80 millió korona beszédes példa erre. Csak úgy érzem, nem sikerült még eljutnunk az emberig. A látó ember számára alig felfogható problémák, melyek a Filip házaspárnak életbe vágó gondot jelentenek, megoldásra várnak. Őszinte segítségre, emberiességre van szükség. Filipék türelmesen várják a lakást, tudják, nem épül fel minden máról holnapra, de a Levo- őában megszokott önállóságuk után az itteni bezártság (mely évekig eltarthat), a szülőkkel megnehezült kapcsolat nagyon is beárnyékolja a reményekkel teli közös életük kezdetét. DEÁK TERÉZ gárnak tartották a két nyugdíjast, ám amikor látták, elhatározásuk komoly, egy emberként lelkesítették őket.- Életem egyik nagy ajándéka volt az a négy esztendő. Pedig hát eleinte nem volt könnyű. Amíg a diákok egy-egy vizsgára egy-két hétig készültek, nekem bizony ráment egy hónapom is. Újra meg kellett tanulnom tanulni. De nagyon boldog négy év volt, s úgy gondolom, soha életemben nem jártam annyit cukrászdába, mint akkor. Látja csodálkozásomat, vidáman folytatja tehát. - Sok volt a lyukas óránk, így mindig a közeli cukrászdában kötöttünk ki. És a többiekkel együtt ebéd helyett jóízűen falatoztuk a hot dogot. De szép volt... A negyedik év utolsó szemeszterében, 1986-ban, az egyetemi kórház pszichiátriai osztályán gyakorlatozott. Ott döbbent rá, mi lenne az, amivel foglalkozni szeretne. - Megbeszéltem a főorvossal, szívesen foglalkoznék pszichotikus betegekkel. Megmondtam, nem kell státus, fizetség, én csupán segíteni akarok. Elfogadtak, befogadtak. Azóta már töbször felajánlották, alkalmaznak, fizetést adnak, ám én megköszöntem, nem éltem a lehetőséggel. Szerda kivételével naponta két-három órát foglalkozom a betegekkel, s igyekszem velük együtt megtalálni a bajból kivezető utat, visszahelyezni lábuk alá a talajt. Ám Juci néni élete nem áll csupán ennyiből. Hetenként úszni jár, a hétvégeken pedig baráti társaságával kirándulni. - Jaj, azok már csak erdei séták, túrázni már nem nagyon mernék - veti közbe. És tizenegy esztendeje minden csütörtökön hangversenyre is jár. Az elfoglaltságok felsorolásából nem maradhat ki az iskola mellet működő nyugdíjasklub, illetve a Vöröskereszt szervezetében kifejtett lelkes, odaadó munka sem.- Nem mondom, előfordul, hogy elfáradok, de hiszen hatvanhat évem feljogosít erre is, ám ez nagyon jóleső fáradtság. Soha nem gondolok betegségre, pedig már az is jelentkezik, és igyekezem elérni, hogy legyen mindig elfoglaltságom. Azt hiszem, erre minden nyugdíjasnak szüksége van. És akkor az élet az utolsó pillanatig szép, tartalmas marad. PÉTERFI SZONYA (Ladislav Hlöska felvétele)
