Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-03 / 5. szám
S okan emlegetik ma, hogy míg a ,.régibb korok gyermeke a felnőttségre készült, a serdülőkort átmeneti időnek tekintette, addig a mai ifjúság elsősorban ifjú akar lenni, lehetőleg minél tovább. Büszkén hirdeti más korcsoporttól független életstílusát, ízlését, értékrendjét. Hajlamos arra, hogy az ifjúkort élete csúcspontjának tekintse - legalábbis az ifjúsági szubkultúra elvárásai ezt az életstílust sugározzák felé... “ Az ifjúság nem öntörvényű világ. Állapotát, jellegzetességeit a társadalmi és a pszichés folyamatok egymással kölcsönhatásban határozzák meg. Kényelmesen berendezett otthonokból, összkomfortossá tett életük szabályozott kereteiből reménykedő és aggódó szülök, felnőttek figyelik felnövekvő, sokszor oly furcsa szokásokat mutató, hangos és vad ritmusú zenét kedvelő, gyakran lázadó kedvű gyermekeiket. Meg akarják érteni őket, azt szeretnék, ha folytatnák az ő munkájukat, ha átvennék értékeiket, kultúrájukat, szokásaikat. Őszintén a legjobbat akarják. S hányszor döbbennek rá keserűen, hogy a fiatalok vágyai, elképzelései mennyire nem egyeznek meg az övéikkel...! Felhívott régi ismerősöm, segítsek dönteni: „Megvenni, vagy nem megvenni?" A döntéshez persze tudni kell, miről is van szó. A szakmunkáscsalád büszkesége, az elsószülött fiú, aki igazán jó eredményekkel végezte el az alapiskolát és a család nagy örömére bejelentette: orvos akar lenni. Ezért ment gimnáziumba. Az évek múltával a cél azonban megfakult, a tanulmányi eredmények rohamosan romlottak, s a család minden bizonyítványosztás előtt idegtépő napokat, heteket él át, mert nemcsak nem kitüntetett a gyerek már, de még a négyesek is kétségesek olykor. Pedig a szülők úgy segítik a gyereket, ahogy csak tudják. Tanulni ugyan nem tudnak vele, de felmentik minden házi munka alól, célprémiumokat tűznek ki a bukásmentes bizonyítványért, minden időt és pénzt megadnak neki a boldoguláshoz. S most kitört a családi háború: a gyerek két elégtelent hozott haza, nem vették meg a motorcsónakot. Ráadásul még ö volt felháborodva! Szóba sem áll velük, mártírként közlekedik, a szülök meg rohannának az üzletbe a félretett pénzzel, hol egymásnak, hol a fiúnak tesznek szemrehányást a sikertelenségért. Hát lehetett itt más tanácsot adni, mint azt, hogy a gyerek terrorja ellenére vegyék meg a csónakot, viszont követeljék meg, hogy az iskolában éppúgy, mint otthon, teljesítse a vállalt kötelességét és a szükségszerű munkát - ráadásul minden jutalom nélkül! A kényeztetést mindenki nevelési balfogásnak tartja, amennyiben az mások esetében fordul elő... Mert ugye, mennyivel könnyebb a szomszéd, az ismerős, a barát, de akár a testvér nevelési hibáit észrevenni, mint a sajátunkét... Persze a kényeztetés sokféle okból, tömérdek hamis érvvel, számtalan formában történik. Az egyik változat: a birtoklásvágytól űzött túlgondozás. Ebben az esetben a szülök vagy nagyszülők, gyakran egymással versengve árasztják el a gyereket az életkorához, a családban elfoglalt helyzetéhez, szükségleteihez képest indokolatlan engedményekkel, kivételezéssel, ajándékokkal, hogy minél szorosabban kössék magukhoz. Önmaguk előtt ezt úgy igazolják, hogy felhőtlen, boldog gyermekkort szeretnének neki biztosítani. Teljesítik tehát a csemete minden kívánságát, rendbe rakják az óvodás játékait, befűzik a cipőjét, amikor azt már egyedül is képes, rendben tartják a kisiskolás iskolatáskáját, szobáját, s mindennek egyenes folytatásaként úgy pénzelik a kamaszt, mintha milliomosok lennének vagy legalábbis magától dőlne hozzájuk a pénz... Sok gyerek a szülői becsvágy következtében nő bálvánnyá. Elvált vagy kevésbé érvényesülő apukák, anyukák gyakran az utódba transzponálják el nem ért, félresikerült céljaikat. Kevés iskolát végzett szülök körülajnározzák a lusta gimnazistát ahelyett, hogy megkövetelnék tőle a kötelességteljesítést. Nem mond égbekiáltóan ellent az a jelenség, hogy az állam és az iskola támogatja a munkás- és parasztszármazású gyerekek továbbtanulását, s gyakran pont azok a szülök keresztezik e törekvést, akik az állam adta lehetőség helyett a gyerek helyzetét tisztelik, s erőfeszítései számonkérése nélkül építgetik a családi felemelkedés légvárait. A sikeres érettségiért beígért autóról, azt hiszem, sokan hallottunk az utóbbi években... A rosszul szerető (vagy talán inkább: a csak önmagukat szerető) szülök egy csoportját azok a jó pozícióban levők alkotják, akik „úgy el vannak foglalva saját pályafutásukkal", hogy nem érnek rá törődni saját gyerekeikkel. Kirakják tehát az útját az anyagi túltámo- gatás alapköveivel, s ezt teljesen elegendőnek vélik ahhoz, hogy a gyerek célba jusson. A törődéshiány kivétel nélkül szeretethiány következménye, az önzés itt a legnyilvánvalóbb. E „nevelés" káros következményeit aztán lássa a gyerek - a szülő rendszerint csak évtizedek múltán látja igazán. Akit túlgondoztak, túlkíméltek, abból vagy szeszélyes, önző zsarnok lesz, vagy függőségi helyzetétől gúzsba kötött gyámoltalan. Nem ideál egyik sem semmilyen társadalmi rendszerben, ma különösen nem az. A bálványozottnak folytonos lelki megterhelést, feszültséget okoz, hogy az otthon róla alkotott képet szembesítse a tágabb közösségekben, az iskolában, a munkahelyen való szerepével, teljesítményeivel. Akár zsarnokként, akár mártírként, akár túl-, akár lebecsülve magát, nem képes alkalmazkodni, nem kerül harmóniába sem önmagával, sem a világgal. S lehet így boldogan élni?! A pénz „pótanyagával" elhalmozott serdülő aránylag gyorsan jut el az olyan felismerés kínzó élményéhez, hogy ö tulajdonképpen nem fontos még a közelebbi hozzátartozóinak sem. Hány olyan eset van, amikor azután az évek múltán az idős, beteges szülőről a gyerek csak „anyagilag" gondoskodik, mintegy viszontválaszként arra a szeretetszegény, bár anyagiakban nem szűkölködő évekre. Hazudnánk persze, ha minden gyermeki hálátlanság forrását a szülő nevelési hibáiban keresnénk. Szólhatnánk még a kettős nevelés árnyoldalairól, amikor az egyik szüló túl szigorú, a másik túl elnéző, amikor dugva, a papa a zsebpénzéből, a mama a kosztpénzböl csíp le, spórol meg és titokban ad a gyereknek, ne jöjjön zavarba, ha szórakozni támad kedve és nem tud lépést tartani jobb módú barátaival. A pénz értékét általában csak az tudja reálisan megítélni, aki már maga is dolgozik, pénzt keres. Ha a fiatal eljut a saját keresetig, s otthon lakik, akkor sem szűnik meg a kényeztetés. A szülői jóindulat (?) lehetővé teszi, hogy amit borítékba kap, azt csak magára költse, vegyen divatos „cuccokat", szórakozzék. Ehhez az ideológia: legyen neki több, mint nekem volt ilyenkoromban; igazán nem vagyok rászorulva arra a néhány száz koronára; hadd tanulja meg értékelni a pénzt; éljen kedve szerint, amíg teheti, mert ha megnősül (férjhez megy), úgy is lesz elég gondja, ráér majd akkor fogához verni a garast. Ahol persze dúskálnak az anyagiakban, mindez nem okoz falrengetö gondot. Más a helyzet ott, ahol a szülők kénytelenek lemondani egyik-másik kedvtelésükről, hogy a család szükségleteit továbbra is fedezni tudják, mert tisztán az ó gondjuk az egész. Az egy főre jutó jövedelem ugyan megnőtt a családban, az elosztás azonban egyenetlen. A gyerek továbbra is visz a közösből, de hozzájárulással nem gyarapítja azt. Ingyen van az ellátás, a lakás, a világítás, fizetése tisztán személyi szükségleteire fordítható. Ennek böjtjét azután fiatal házas korában éri meg, illetve amikor önállósul. Egy biztos: minél jobban elkényeztetnek egy gyereket, annál nehezebben idomul a cseppet sem kényeztető élet feladataihoz, és annál tovább nem is óhajt felnőtt lenni. SZEBERÉNYI JUDIT kJ szú A pedagógus is ember. Abban kür\ lönbözik tán embertársaitól, hogy az ö munkája diákok és szülők sokaságának állandó,, felügyelete" alatt folyik. Évente sok-sok tanítási órán kell bizonyítania rátermettségét, a pedagógiához való alkotó viszonyulását. Óráról órára új kérdéseket kell megválaszolnia, új problémákat megoldania, új helyzetekkel szembenéznie. Egyetlen hibája sorsdöntőén befolyásolhatja egész évi munkáját egy adott osztályban. Lehetetlenség lenne pontokba foglalva leírni tevékenységét. Rá az a bizonyos univerzális „mindig kész" jelszó illik: az iskolában, tanulmányi kiránduláson, társadalmi munka során, sítanfolyamon és az év végi kiránduláson sohasem veszítheti szem elől hivatásának követelményeit. A pedagógus is ember. Szeretné, ha munkáját nem akadályoznák olyan tényezők, amelyek egy kis odafigyeléssel kiküszöbölhetők lennének. Szeretné, ha nem kellene nagy létszámú osztályokban tanítania, ha lennének szaktantermek, tartalmilag jó minőségű tankönyvek, segédeszközök. Hiszen a felsorolt hiányosságok jelentősen csökkentik az oktató-nevelő munka hatékonyságát. E gátló tényezők ellenére a pedagógusnak elégedettnek kell lennie. A társadalom elvárja tőle, hogy a nehézségeket, akadályokat olyan fegyverrel győzze le, amilyen nem mindenkinek van: pedagógusszívvel. Hiszen ez sokkal inkább tanárrá teszi a tanárt, mint bármilyen egyetemi vagy főiskolai diploma. Ebbe az egy szóba sok fogalmat lehet sűríteni: önzetlenség, tenni akarás, megértés, igényesség, türelem... A képes hetilapok címlapjairól virágcsokorral a kezükben ránk mosolygó tanító néniről csakis a pedagógusszív juthat az eszünkbe. Es még az, hogy ez a rokonszenves tanító néni bizonyára minden egyes tanulóval pont olyan kedves, mint most előttünk a képen, hogy örömmel foglalkozik a sok csintalan nebulóval, hogy semmi más vágya, gondolata nincs, mint tanítani, oktatni, nevelni. Hiszen pedagógusszíve van, amely megkülönbözteti ót az összes többi embertől. De még mielőtt idillikus kép alakulna ki bennünk, hallgassunk meg egy középiskolai tanárt, aki a következő véleményt alakította ki magában:- Ha valakinek pedagógusszive van, bizony nagyon meg kell vívnia a maga Don Quijote-i harcát. Eleget kell tennie a szigorú társadalmi elvárásoknak, magas szinten elsajátítania szaktantárgyát, állandóan továbbképezni magát, heti húsz-huszonöt órát becsületesen tanítani, délutánonként szakköröket vezetni, gyűlésekre járni, felügyelni az iskolai rendezvényeken, kimutatásokat, statisztikákat készíteni, otthon felmérő dolgozatokat javítani, előkészületeket írni, pedagógiai naplót vezetni. Es mindezt örömmel csinálja, mert pedagógusszíve van. Igaz, hogy ebből csak a heti húszhuszonöt tanítási órát fizetik meg, de a többi munkát is becsületesen elvégzi, mert pedagógusszive van. Tevékenységéért évente egyszer, a pedagógusnapon megünneplik, az újságban dicsőítő cikkek jelennek meg róla, feletteseitől pedig forró kézszorítást, vállveregetést kap. De ha a lakásban valami javításra szorul, a kihívott szakember nem elégszik meg néhány meleg szóval és gratulációval a tévészerelők világnapja alkalmából, hanem húszperces munkáért százasokat kér. De nem a pénz a legfájóbb az egészben, hanem az, hogy a pedagógus a társadalomban a „jó balek" szerepét tölti be. Pedagógusszívére hivatkozva kényszerítik, hogy erejét meghaladó munkát végezzen, emellett rohamosan csökken munkájának a rangja. Manapság a diákok már hozzá vannak szokva, hogy nagyhatalmú szüleik mindent elintéznek helyettük, és napirenden vannak az összetűzések, szópárbajok a szülők és tanárok között. Hol van már az a tekintély, mellyel ifjúkori olvasmányaink magiszterei rendelkeztek? Manapság a diákok nagy része egyáltalán nem tiszteli tanárait, afféle kiszolgáló személyzetnek tekinti őket. A pedagógus feladata szerintük az, hogy felkészítsék őket a közép-, illetve főiskolai felvételikre, tanulmányokra, de hogy maguk a diákok ennek érdekében tennének is valamit... Egyre inkább szélmalomharc jellege lesz a tanításnak. Ennyit a pedagógusszívról. Való igaz, az utóbbi években nagyon megváltozott a középiskolás fiatalok öntudata. Ma már nemcsak a szakmunkásképzőkben, hanem a szakközépiskolákban, gimnáziumokban sem ritkák a szemtelen, követelőző diákok. Mintha tudatlanságukat, lustaságukat akarnák agresszivitás mögé rejteni. Az igazi pedagógusnak azonban nem szabad megijednie az efféle kihívástól, éppen a hasonló kemény feladatok megoldása jelent számára sikerélményt. Ha egy tanár felveszi az eléje dobott kesztyűt és a problematikus fiatalhoz türelemmel, igazi pedagógiai taktikával viszonyul, nemcsak a diákot mentheti meg egy esetleges kudarctól, hanem saját magának is szép bizonyítékot szolgáltat arról, hogy érdemes volt ezt az igényes és szép hivatást választania. És akinek az efféle siker igazi örömet tud szerezni, alighanem csak az mondhatja el magáról, hogy pedagógusszíve van. Teljesen más viszont a társadalmi megbecsülés kérdése. Nagyanyáink idejében a tanító úr az orvossal és a plébánossal együtt nagy ember volt a faluban. Manapság azonban már nem csettintünk elismeréssel, ha újdonsült ismerősünk pedagógusként mutatkozik be. Lassacskán kialakul egy olyan társadalmi értékrend, mely a jól kereső szakmákat részesíti előnyben, s így a pedagógusnak ezen a ranglétrán nem is igen jut hely. Nem egészséges ugyanis az a gyakorlat, hogy majdnem harmincéves tanári múlttal a háta mögött valaki 2400 korona fizetést kapjon kézhez. Hol van a megbecsülése annak a többletmunkának, amit harminc év alatt a tanításon kívül végzett? Nem lekicsinylése, megalázása-e ez a pedadógusok munkájának? A jövendő felnőtt nemzedék a ma pedagógusainak a kezében van. Szeretnénk, ha húsz év múlva is békében, boldogan élhetnénk, ha a fiatalok tovább folytatnák apáik becsülettel megvívott harcát. De ahhoz ezeket a fiatalokat irányítani, nevelni kell. Éppen ezért szükséges lenne újra felismerni a pedagógusok munkájának fontosságát. Újra tartalommal kellene megtölteni az évek során frázissá csépelt mondatokat a pedagógusok nélkülözhetetlenségéről, pótolha- tatlanságáról, oktatói és nevelői feladataik nagyszerűségéről. Mert a pedagógus is ember. FONÓD TIBOR 1989.11.3. Krascsenits Géza felvétele
