Új Szó, 1989. december (42. évfolyam, 283-307. szám)
1989-12-07 / 288. szám, csütörtök
Művészi élmény és pedagógia A művészet az emberi alkotóerő egyik legcsodálatosabb megnyilvánulása. Az emberré válás folyamatában vitathatatlan a szerepe. Aligha találkozhatunk olyan jelentősnek mondható nevelési rendszerrel a legrégibb időktől napjainkig, amely ne utalna a művészeti, az esztétikai nevelés fontosságára. Értelmezésében ugyan vannak eltérések, lényege azonban alig változik, mert a művészeti nevelés mindig arra irányult és irányul ma is, hogy alkalmassá tegye a gyermeket és az ifjakat a művészi alkotások tudatos élvezésére, a bennük való gyönyörködésre. Minél átgondoltabb, minél demokratikusabb nevelési rendszerről van szó, annál inkább hangsúlyozza a művészeti nevelés kiterjesztését valamennyi neveltre. Az esztétikum, a művészet által formálódik a gyermek olyan személyiségvonása, mint az alkotókészség, a jó ízlés, de bölcsője szinte minden pozitív erkölcsi tulajdonság fejlesztésének is, hiszen ahogy már Diderot mondta kétszáz évvel ezelőtt: Ami szép, ami jó, ami igaz, az egymással fölöttébb szorosan összefügg. A művészetek nem versengnek, hanem élnek egymás mellett. Leonardo da Vinci ugyan tanulmányt írt a művészetek versengéséről és azt vallja, hogy míg a szó, a hang csak pillanatnyi örömet ad, a festmény újra meg újra megtekinthető. Ma már nem vitatkozhatunk az egyes művészetek magasabb- vagy ala- csonyabbrendüségéről, illetve elsőségéről. Pedagógiai szempontból egyaránt fontos, hogy a gyerekek élvezettel olvassák a regényt, szavalják a verset, gyönyörködjenek a szobrokban, rajzokban, festményekben, zenében, élvezzék a színdarabokat, a filmeket stb. Irodalmi, képzőművészeti, filmművészeti és zenei élmény nélkül az ember élete, személyisége, lényegesen szegényesebb, csonka lenne. Miért hangsúlyozzuk újra és újra mindezt? Azért, mert zaklatott életünk, rohanó korunk és maga a család is a tudnivalókat, a megtanulni- valót hangsúlyozza, a konkrét teljesítményt véli elsődleges értéknek. Tudni és élményt szerezni valamiről azonban nem ugyanaz. Tudásra szert tehetünk a világról úgy is, hogy csak az értelmünk fogadja be az ismereteket, de bensőnket nem járja át, nem éljük át a történést, a folyamatokat, csak egyszerűen tudomásul vesszük. Nézetek, vélemények és legfőképpen az ember magatartását irányító meggyőződések pedig nem alakulnak ki csupán az ismeretek evidenciája, igaz volta alapján, mert ehhez érzelmi azonosulás szükséges. A művészeti nevelés az esztétikai nevelés központi része, kulcsfogalma a művészi élmény, amelyhez el kell juttatni a nevelteket. Az élményt a pszichológusok erős érzelmekkel kísért lelki jelenségként tartják számon, s hangsúlyozzák, hogy mély érzelmi színezete miatt fokozott pedagógiai hatást fejt ki. A legjobb nevelőket mindig az jellemzi, hogy az oktatásban nagy teret biztosítanak a megismeréshez kapcsolódó intellektuális érzelmeknek (csodálkozás, kíváncsiság, logikai örömök). Az esztétikai nevelésnek az ad különös jelentőséget, hogy a művészetekben az emberi érzések saEltakart tükör Kettős az örömöm, amikor valamely távoli, távolabbi nép, nemzet képzőművészeinek csoportos kiállítására kapunk meghívást, örülök, mert e fórumon közelebb kerülhet hozzám egy ismeretlen világ, s örülök, hogy ez a művészi, képi megismerés révén történik. Természetesen annak örülnék igazán, ha magam kerekedhetnék fel és messze földön magam választhatnék, hogy mit és mennyit nézek meg, illetve akarok megismerni egyik vagy másik nemzet, nép kultúrkincséből. Aligha lennék arra utalva, hogy amiként ez eddig volt, a világra kevésbé nyitott eszme szerint igazodó válogatással összeállított szűkös, tartalmilag és formailag is hiányos anyagból torzón lássam a nemzeti jegyeket viselő, de egyetemes igényű képzőművészet eszmei és szellemi törekvéseit. Jutott ez eszembe arról, hogy a Bratisiavában rendezett Kazah kulturális napok részeként a Csehszlovák-Szovjet Barátság Házában megnyitott tárlatról a legjobb szándékkal sem mondható el, hogy a kazah képzőművészet hagyományait vagy kortárs kísérleteit illusztrálta. Műfajilag lekerekített bemutató, hiszen rengeteg kétdimenziós műfaj és technika hiányzott, szobrászati munka pedig nem jutott el a szlovák fővárosba. A tartalmi, illetve témabeli válogatást illetően még szigorúbbnak tetszett a szűrés: zömmel nonfiguratív, Kazahsztán jelenére nem utaló, csupán a terület földrajzi adottságait művészileg dokumentáló táj-, illetve szociális tájképek kerültek a falra. Következésképpen, ha valaki többet szeretne megtudni a kazah képzőművészetről, kénytelen fellapozni a katalógust és előszavából informálódni. Sok mindent megtudhat innen az érdeklődő, nemcsak képzőművészeti vonatkozású dolgokat. A kazah képi kultúra fejlődésvonalát röviden összefoglaló írásból megtudhatjuk, hogy azok az alkotások, amelyeket eisoKent jegyez a kazah művészettörténet, orosz és ukrán mesterek müvei; hogy a kazah képzőművészet megszületésének és fejlődésének olyan gátjai voltak, mint többek között a muzulmán vallás, a cári kormány koloniális politikája, s igazi impulzust csak a szemipalatyinszki kazah művészek első vándorkiállítása adott, jelentett 1928-ban. Arról, hogy eme művészet formailag és témáival is változatosan reagál az élet minden területén zajló eseményekre, az ember és a világ kapcsolatával, bölcseleti témákkal, a jelenben zajló változásokkal foglalkozik, szintén csak a katalógusból szerezhetünk tudomást, mert a kiállított anyag, mint említettem, nem tanúskodik erről. Jóllehet, Szudihanov expresszív, drámai feszültségre épülő képe, a Saját kölykeit evő kutya a hatalomról filozofáló alkotás, Bejszembina képei elszáradt őszi virágokból artisztikusan komponált lírai tűnődések, de a legtöbb műtárgy égő sárga és vörös alakzatokból (Lukin), szaggatott, vízszintes vonalnyalábokból (Romanov), színfoltoktól (Szamenov), lila színbe oldódó természetelvű alakzatokból (Larionov), vagy egyéb módszerekkel stilizált tájkép, illetve szociális életteret bemutató, sötét színekkel festett ipari tájkép (Orimahov). A kiállítást látva, furcsának tűnt a katalógus előszavának az a nehezen értelmezhető, frázisokból, üres szó- kapcsolatokból ítéletet fogalmazó rébuszmondata, amely a válogatás koncepcióját magyarázná, s amelyből az tűnik ki, hogy a kiállítók, zömmel a fiatal nemzedék tagjai, történelmi visszapillantással a jelen eseményeinek ok-okozati összefüggéseit keresik. Bár így lenne! Nem érezném akkor, hogy a válogatás eleltakar bizonyos részleteket azon a tükrön, amelyet kortárs kazah képzőművészek állítanak a mai valóság művészi láttatására. Tematikailag gazdagabb, több évet felölelő, izgalmasabb a kiállítás grafikai része. (tallósi) játos „tömörítésben11 és hatásos formákban sűrűsödnek össze. A művészi élmény az egész pszichikum mozgását jelenti, mert aktivizálja az egyén értelmi képességeit, mobilizálja ismereteit, akarati működéseket indít el. Amikor az ember a művészi alkotásokat megismeri, befogadja, tulajdonképpen az élet olyan helyzetébe kerül, amilyenre saját életében nincs is mindig (vagy esetleg soha) lehetősége. Az élmény valódi műalkotásra jellemző lebilincselő erő révén szinte betör az ember belső világába és a műben ábrázolt világ befogadására kényszeríti. Különböző korú, nemű, beál- lítódású emberek helyzetébe, gondolatvilágába élhetjük bele magunkat, az élet dimenziói rendkívüli módon kiszélesednek. A pedagógus munkája akkor teljesedik igazi neveléssé, ha eléri, hogy a növendék számára egyéni esztétikai élvezetet jelent - már az iskoláskorban, a tanítási órán - a számára szervezett esztétikai befogadó és cselekvő tevékenység (az olvasás, az éneklés, a rajz stb.). Sok-sok ilyen élmény készteti az akaratot meggyőző erővel az egyéni tevékenységre: érdemes meghallgatni a rádióban (minden mást félretéve) a versműsort, az értékes zenei adást, érdemes könyvet kölcsönözni a könyvtárból, elolvasni a napilapban közölt verset is, a kirándulás során időt szakítani a szép tájak, a műemlékek felkeresésére is, alkalmat találni az esztétikum többi formájának a birtokba vételére. Mindez egyéni elhatározást igényel. Van itt egy nagy probléma. Az iskolában sokszor olyan irodalmi, zenei stb. müvek esztétikai átélését kérjük a tanulóktól, amelyek tulajdonképpen csak a teljes szellemi érettségre jutott felnőtt ember számára felfoghatóak. A korai találkozás, az elsajátítás tökéletlensége vajon nem távolítja inkább el a serdülőket az igazi művészettől? A tapasztalatok szerint az esztétikum, a művek elsajátítása többrétegű, s a gyermek értelmi, érzelmi fejlődésével, élményvilágának gazdagodásával párhuzamosan egyre nagyobty mélységekbe hatol. A gyermek nagy művészeti alkotásokkal kapcsolatos első élménye az esetek túlnyomó többségében csak megsejtés jellegű, halk rezonálás, mégis ez a kezdet, amely folytatást kíván. A megízlelt élménynek hihetetlenül nagy a lendítő ereje. Hiánya viszont nem kívánt közömbösséghez vezet. 3ZEBERÉNYI JUDIT ■■■■■•■■■■■■■■■■■■■■■■a ÚJ FILMEK Egy régi világ képei Kevés olyan alkotást jegyez a szlovák filmtörténet, amely szociografikus igénynyel készült, illetőleg a dokumen- tarista játékfilm vonulatába tartozik, s amely egy letűnt világból napjainkba áthúzódó nyomorúságos életutak mozgóképes dokumentuma lenne. Mára közelmúltunk megismerését és értését nehezítő pótolhatatlan hiány, hogy e művészeti ág szinte elmulasztotta a periférián kallódó, az újhoz, * a változásokhoz nehezen alkalmazkodó, saját archaikus törvényei szerint élő és ítélkező öregek földhözragadt mindennapjainak művészi megörökítését. Tudjuk, eme rendezői szándéknak nem kedveztek a filmek létrejöttéről, még inkább életéről határozó korabeli szemléletek, örvendetes, hogy ennek ellenére, ha nem is tucatjával, de készült ilyen film az elmúlt étvizedekben. Dusán Hanák 1972-ben forgatott sokkoló hatású filmremeke, az Egy régi világ képei, mely poétikus eszközökkel, balladisztikus tömörséggel és szaggatottsággal próbálja a primitív életvitellel megnyomorított hőseit vallatni a paraszti lét leghumánusabb értékeiről, csak hosszú évek után kerülhetett a dobozból a mozivászonra. Hanák fenyegető Az aranygyerek A mai Los Angelesben és valahol Tibetben karatézó, illetve a távolkeleti akrobatikus sportágak mutatós ötvözetét jól művelő Csipkerózsika álmából újraéled, hogy az elektromos sárkánnyal vagy inkább fenevaddal megküzdő néger királyfival és a földöntúli erővel megáldott Buddha-leszármazottal, az elrabolt és valószerűtlen kalandok során kiszabadított kopasz aranyfiúval hármasban, boldogan éljenek valahol Amerikában, amíg meg nem halnak. Bár Michael Ritchie nem a legkisebbeknek készítette filmjét, nem is a gyerekelőadások idején tűzik műsorukra a mozik, aligha hiszem, hogy alkotásában a felnőttek élvezni tudják a kockáról kockára gazdagon adagolt képtelenségeket. Sajnálom viszont, hogy az esztétikai és erköl(szlovák) A film egyik öregje és komor képet mutat meg arról a néprétegről, amely kulturális analfabetizmusa miatt hovatartozását nem volt képes felismerni, s amelyet az új szellem sem volt képes egy emberibb társadalom igényeihez és lehetőségeihez formálni, ezáltal kívülrekedt a szocializáció ama vívmányain, amelyek alapot teremtettek az átfogó művelődéshez és civi- lizálódáshoz. Ma, tizenhét évvel a film elkészítése után sem lehet elvitatni e kamerával megörökített, szerencsére pusztuló világ egyszerű szavakkal, tettekkel és magatartásokkal megfogalmazott, az érdeketikával szembehelyezkedő üzenetének aktualitását - a lét értelme az élet, az életé a becsületes munka. (amerikai) esi élményt nyújtó, klaszikus elemekből építkező mesék és ifjúsági játékfilmek helyett ilyen (nem szeretem a szót, de ez illik leginkább a filmhez) technicizálódott, a helyszíneket, a valót és a valótlant követhetetlen ütemmel váltakoztató mesevilágot kap a fiatal néző, aki nem érti, nem értheti, miért kell kedvencének puszta kézzel és puszta szívvel értelmetlen csatát vívnia a műszaki szörnyekkel, szembe- szállnia a vizuális trükkökkel. Sajnálom továbbá Eddie Murphyt, hogy ilyen triviális történetet írtak számára, és nem utolsósorban azt sajnálom, hogy ha már építenek rá rendezők, mert kétségtelen, hogy e film is a kitűnő néger színészre épít, ilyen sekélyes produkcióra kell pazarolnia tehetségét. J ózan, törekvő parasztember volt egész életében, a visz- szaemlékezók szerint csak egyszer ivott: amikor, túlélve a poklot, hazaérkezett a Don-kanyartól. Még akkor se züllött le, amikor kihúzták talpa alól azt a földet, melyen soha mással nem dolgoztatott, melyen teste töredelmével dolgozott, azt lépést tenni az udvaron. Csak ült, karját a konyhaasztalra támasztva, az asztma és a keserves élet tonnányi súlyával, pedig már jószerével alig nyomott többet egy madárnál. Fekete arcából, az elmaradhatatlan fekete kalap alól csak fekete szemei izzottak perzselő melegséggel. Mikor az utolsó nyáron A hazugság arcai a földet, mely emberi tartást adott neki, a paraszti világ józan hierarchiája szerint. Gyalogmunkás lett a saját földjén, mint egy idegen. S mikor düledezni kezdett az összehirtelenkedett eklézsia, akiket pár éve vasvillával kergetett ki az udvarából, hívták, legyen ő az elnök. Még ezt is kibírta, mint ahogyan azt is, hogy immár betegen, megöregedve, éjjeliőrként motozva a gazdasági udvaron, el kellett néznie a melléfogásokat, a hozzá nem értés dilettáns önkényét, a föld szipolyozását. De még akkor is, az utolsó leheletéig tartott a nagy szerelem: a föld imádata. Morgott, káromkodott, szidta az anyjuk istenét. Az utolsó években már minden teher volt: állni, feküdni, néhány az unokája férje a kertet kaszálta, a kertkapuban térdelve - mert állni már nem bírt - odasúgta a lányunokának: tépd le, fiam, azt a pár szál füvet a fa körül, de úgy, hogy észre ne vegye... Már csak a dédunokák, a két ördögfióka, csak őket látni még egyszer. Pedig nem ölelgette, nem kényeztette őket, talán nem tartotta férfihoz méltónak a babusga- tást. A szemével, a tekintet melegével simogatott. Ősszel temették. Mikor a falu vezetője búcsúztatta a gyászolóktól a megboldogultat, emberségét ecsetelve, a falu megbecsülését tolmácsolva, arról sem feledkezett meg, mekkora érdemeket szerzett a szövetkezetesítésben. Megborzongtam. Ennyire arcátlan a hazugság? Ennyire kimeríthetetlen? Még utolsó porában is hazudnak az embernek? Még a halottnak se merünk a szemébe nézni? Pedig a hnb-elnök hite szerint nem hazudott, csak azt mondta, amit szokás. A betanított szöveget, a szájbarágott frázist, ami tőle is idegen, amit ő maga is akadozva, idegenül darált, köte- lességszerüen. Talán valami központi kiadványból másolta ki a sémát, egy olyan könyvből, amelyben torz, idétlen, maoista versikék szolgálnak mintául az újszülöttek köszöntésére, az ott olvasható rigmusokkal kell felvértezni a regrutákat, a központi gondolatokat kell az új pár fejére olvasni, egy vaskalapos elme forgatókönyve szerint. A megrendülésen túl a tollfor- /i gató ember indulatával azon morfondírozok azóta is, mekkora könyvre lenne szükség, hogy a hazugság arcait sorra megnevezzük, hogy a tudatunkba kocsonyásodott, bőrünk alá, az idegeinkbe pácolódott ószíntétlenséget felismerjük, s mennyi energiára, időre lenne szükségünk, hogy utolsó csíráit is kiirtsuk magunkból, hogy bátran nézhessünk egymás szemébe, hogy ne csúfoljuk meg egymást. KÖVESDI KÁROLY ÚJ SZÚ 6 1989. XII. 7.
