Új Szó, 1989. december (42. évfolyam, 283-307. szám)

1989-12-19 / 298. szám, kedd

Mint nehéz kő Azon a szerda estén hat óra előtt szokatlanul megélénkült a mintegy két és fél ezer lelket számláló falu. A kultúrházba igyekezett legalább kétszáz ember, idő­sek, középkorúak, fiatalok, munkások, ér­telmiségiek, kommunisták és hívók. A Nyilvánosság az Erőszak ellen polgári mozgalom helyi koordinációs bizottsága ugyanis olyan rendezvényre invitálta a fa­lu népét, amilyen Deákiban (Diakovce) korábban nem volt még soha. Olyan nyil­vános nagygyűlésre, ahol ószintén és nyíltan lehet beszélni, ahol hosszú évek után az emberek félelem nélkül mondhat­ják el mindazt, ami szívüket nehéz kőként nyomja. Márpedig - mint kiderült - e falu népének sérelemből, fájdalomból, gond­ból jutott bőven a múltban. A képzelt kerekasztalt körülülve fe­szülten várta mindenki, hogy végre kisza­kadjon a zsák, hogy hangosan is kimond­ják mindazt, amit eddig is mindenki tudott, hogy tiszta vizet önthessenek a pohárba. A levegőben ott vibrált valami, amit csak az tudna igazán leírni, aki nem puszta kíváncsiságból (mert biztosan volt ilyen is a jelenlevők között), munkahelyi vagy egyéb kötelességből jött ide, hanem azért, mert felcsillant előtte a remény: lesz igazságszolgáltatás. A kétnyelvű megnyitót követően meg is indult a hozzászólások, kérdések, ma­gyarázatok lavinája. Ha jól számoltam, negyvennégyen kértek szót. A falu egyik legnagyobb fájdalma, hogy az oly sok kisebb települést, így Deákit is hátrányosan érintő körzetesítés­ről szóló törvény - már rég bebizonyoso­dott, hogy a korábbi párt- és állami veze­tők részéről hibás lépés volt - ma is érvényben van. A nem székhelyközségek lakosságának ugyanis nemcsak emberi méltóságát, hanem állampolgári jogait is sérti a körzetesítéssel járó megkülönböz­Falugyűlés Deákiban tetés. Ráadásul miközben az SZSZK kor­mányának 209/1985-ös számú határoza­ta szerint Deáki Szlovákia legszennyezet­tebb helységei közé tartozik - (1985-ben több mint 33 ezer tonna szennyező anyag hullott a környékre, főleg a közeli vágsely- lyei (Sala) Duslo vegyipari vállalat „jóvol- tából“), a földgáz bevezetéséért immár a harmadik egymást követő ötéves terv­időszakban hiába esedezik a falu az ille­tékes állami szerveknél. Nem elégedet­lenkednének lakói, ha a járásban a Dusló- tól sokkal távolabb levő, védettebb falvak­ban nem lenne már évek óta földgázveze­ték, s ha nem tudnák az okát, hogyan lehetséges ez. Joggal kérdezik, vajon miért nem rendelkezhet minden község önállóan a fejlesztésre szánt pénzzel. Az ugyancsak közeli vágkirályfai (Krá- lövá nad Váhom) vízerőmű sem kímélte a falut. Kerteket, lakóházak pincéit árasz­totta el az elmúlt években a talajvíz. A deákiak panaszát a járási szervek meg­hallgatták, és szakértőt küldtek az ügy kivizsgálására, akinek a munkáját a káro­sultak meg is fizették - csak éppen nekik nem térítette meg senki kárukat. Igaz, némelyikük kapott máshol háztájit, a határ legmocsarasabb részén. S ha már a földről esett szó, sok embert érintett a Galántai Járási Nemzeti Bizottságnak az az - ahogy a helybéliek mondták - „akciója", amellyel a járás számos déli fekvésű falujában sikerült törvénytelenül megszabadítani a háztáji földjétől a lakosság jelentős részét. A szegény embert az ág is húzza. Ha az egyiktől elveszik a földjét, miért ne kapna munkaadójától kevesebb termé­szetbeni juttatást a másik, az, aki a helyi szövetkezetben dolgozik? A szövetkezet alelnöke az utóbbi esetben törvényre hi­vatkozott, de ezt a kérdést is tisztázni kell. Volt, aki szerint a környező szocialista Kisemberi sorsok Rosszkor születtél, mondogatták tíz-ti- zenöt évvel ezelőtt diáktársaid, barátaid, mikor nagy tettekre vágytál, forradalmi időkre, hogy életed kockáztatásával vív­hasd ki a jobb, szebb jövőt. Mikor te születtél, hazádban már béke honolt, nagyszüleid, szüleid kiharcolták neked, s korosztályodnak a kánaánt. Csendesen folyt annak a társadalmi rendszernek az építése, amelyben minden ember egyen­lő, mindenki tehetsége és képességei szerint valósíthatja meg önmagát, s ne­ked, idegborzoló kalandok helyett csak a nyugalmas életre való felkészülés jutott. Már az egyetemen ízelítőt kaptál (csak még nem vetted észre) az Életből, de mi­vel gyorsan megtanultad, hogy nem érde­mes harcolni, a magad kis magánéleti örömeivel, bánataival foglaltad el magad, s jobb-rosszabb eredménnyel tetted le sorban vizsgáidat. Tanulmányaid el­végzése után hirtelen új erő szállt beléd, úgy érezted, elérkezett a te pillanatod: elkezdhetsz nagy dolgokat alkotni. Ami­kor friss diplomával a zsebedben átléptél első munkahelyed kapuján, füledben csengett a költő szava: „... végül nagy ember leszel!'1 S hitted azt egészen addig a percig, amíg be nem mutatkoztál főnö­ködnek, aki kezet sem fogott veled, s két szó után fél óráig hagyott ácsorogni a fo­lyosón, míg valaki tud időt szakítani rád. Sebaj, gondoltad, és belemerültél mun­kádba. Az elsó jutalomosztásnál félreállí­tottak, még fiatal vagy, csak pár hónapja jöttél, a másodiknál, harmadiknál úgy­szintén, s közben senki sem vette észre, hogy míg te fáradságot nem kímélve dolgozol, a magukat mindenből kivonó kollégáid üdvözült mosollyal teszik zsebre a „megérdemelt" anyagi jutalmat. S ami­kor már betelt a pohár, vagy új munkahe­lyet kerestél, ahol újból kezdő kis senki lettél, vagy türelmesen vártad, hogy szor­galmas és becsületes munkád megkapja méltó jutalmát. Nagy tettekre vágytál, s közben apró-cseprő, időigényes (de képességeiden jóval alulmaradó) mun­kákkal láttak el, egyre többel és többel. Egyszer csak azt vetted észre: mikor este munkából hazaérsz, lehuppansz egy székre, annyira fáradt vagy, hogy az ujja­dat is alig bírod mozdítani. Bizonyíts! - hallottad feletteseid szájából. - A sza­badidődet is feláldozhatod, ha el akarsz valamit érni! S te akkor döbbentél rá, hogy már nem is tudod, hogy mi az a szabad­idő, nem emlékszel, mikor voltál utoljára moziban, színházban... Bizonyíts! - is­mételték, mikor szádat szóra akartad nyit­ni, s csak fáradtan bólintottál és mentél előbb elvégezni a rád bízott kis feladato­kat. S mikor elég régen harcoltál azért, hogy eggyel feljebb lépj azon a bizonyos ranglétrán, szemedbe mondták: nem fe­lelsz meg a követelményeknek, nem vagy párttag. Nem baj, gondoltad, belépek, hiszen elveim egyeznek az ő eszméivel és céljaival (akkor még így hitted). Azon­ban az egyedüli uralkodó szervezet meg­válogatta tagjait, az ilyen értelmiségiből mint te, már éppen elegen voltak sorai­ban. Hát vártál és dolgoztál tovább, mi­közben fogad összeszorítva nézted, ho­gyan lépnek egyre feljebb és feljebb a ve­led egykorú kiváltságosok, akiknél nem az volt a fontos, hogy megfelelnek-e a kö­vetelményeknek, hanem az, hogy ki áll a hátuk mögött. Lassan belefáradtál a harcba, s egyre ritkábban tört rád a két­ség: ez most már mindig ígv lesz?! S hirtelen lehulltak a béklyók, megnyíl­tak a szabadság kapui, eljött a forrada­lom, a nagy tettek ideje, amire egész életedben vágytál. - Most mindenki meg­mutathatja, mit tud, feltéve, ha van hozzá tehetsége - mondta egy ismerősöd, s te akkor már tudtad, hogy számodra most nem a tehetség kérdése a legfontosabb. Itt állsz a nagy lehetőségek korszakában megfáradva, s felteszed magadnak a kér­dést: Vajon ennyi felesleges harc után valóra tudod-e váltani álmaidat, lesz-e még eród nagyot, maradandót tenni? M. JAKAB GIZELLA Állásfoglalás 1989. december 13-án a Magyar Diákszövetség nyitrai csoportja Kezdeménye­zéséből megtartott gyűlésen, melyen a nyitrai Pedagógiai Kar magyar diákjai és tanárai vettek részt, a következő állásfoglalás született: 1. Követeljük, hogy a magyar tagozat dékánhelyettesének megválasztása kizárólag a magyar tagozaton tanuló hallgatók és az őket tanító magyar tanárok joga legyen. 2. Ha az előző pontban rögzített követelés nem teljesül, fenntartjuk magunknak a bizalmatlansági indítvány felterjesztésének jogát. 3. Követeljük, hogy a magyar tagozatot irányító dékánhelyettesnek a magyar tagozatot érintő kérdésekben kizárólagos döntési joga legyen. 4. Támogatjuk az 1968-as évet követő „konszolidációs időszakban11 kizárt alkalmazottak visszavételét a pedagógiai karra. 5. Javasoljuk a csehszlovákiai magyar pedagógusok országos fórumának megalakulását és mielőbbi összehívását. Ezen közös fórum után a pedagógiai kar magyar pedagógusai megalakították a Magyar Pedagógusok Fórumát, amely az elkövetkező időben részletesen szándékozik foglalkozni nemcsak e magyar pedagógusképzéssel, hanem az egész csehszlovákiai magyar iskolarandszerrel is. A Magyar Diákszövetség nyitrai csoportja és a nyitrai Magyar Pedagógusok Fóruma országokban a földműves-szövetkezetek bérleti díjat fizetnek a beszolgáltatott föl­dekért eredeti tulajdonosaiknak. Miért nincs ez így Csehszlovákiában is - kér­dezték többen. S egyáltalán, hogyan le­hetséges az, hogy a szövetkezetet alapító szülők elhalálozását követően gyermeke­ik öröklik ugyan a földet, de annak hasz­nálati joga továbbra is a szövetkezetet illeti? S milyen jogon vették el egyesektől még a beszolgáltatott földről szóló tulaj­donlevelet is? Persze, van más megoldatlan gond is. A fiatalok sorra elköltöznek a faluból. Egyre szaporodik az elhagyott családi házak száma. Az ok? Deákiban nincs gyermekorvos, az alapvető élelmiszerfaj­tákból nem kielégítő az ellátás, szegényes a szolgáltatás-hálózat, és riasztóan laza a közrend. A faluban élő mintegy 200 cigány lakos között sok a munkakerülő, a visszaeső bűnöző és némelyikük rette­gésben tartja a falut - panaszolták a gyű­lés résztvevői. Elmondták továbbá, hogy a tíz éve felépített Termál vendéglátóipari központban eddig legalább tíz főnök pró­bált szerencsét, nem sok sikerrel. Ugyan­is amikorra rendbe tették az épületet, törvényszerűen összetörték berendezé­sét. Ugyanezen okból tart hetek óta zárva mo^f is. A falu lakossága hiába követeli, kéri, hogy a faluban legyen egy állandó rendőrőrs vagy legalább rendőr, hogy ki kell tiltani a vendéglőből az örökös rend­bontókat, hogy tegyenek már valamit vég­re az illetékesek. Volt, akinek e százakat, ezreket érintő kérdéseken kívül - mint az falugyűlésen lenni szokott -, más is eszébe jutott. Az egyik lakos például egy több évtizedes újságból idézett. A felolvasottak arról ta­núskodnak, hogy a járási állami szervek illetékesei már akkor sem viselték igazán szívükön a falu sorsát. Csoda-e, ha az egybegyűltek - amel­lett, hogy teljes támogatásukról biztosítot­ták a diákokat és a Nyilvánosság az Erőszak Ellen polgári mozgalmat - meg­fogalmazták saját követeléseiket is, ame­lyek között a régi gondok és mulasztások megszüntetését, illetve pótlásának szor­galmazásán kívül értetlenségüket fejezik ki amiatt, hogy a párt legfelsőbb vezetői egyikévé lehetett Iván Knotek, akit - mivel tevékenykedett egy ideig a Galántai já­rásban is - volt alkalmuk megismerni. A hosszúra nyúlt megbeszélésnek lesz folytatása is. Akkor azonban már egy-egy sürgető kérdésre konkrét vála­szokat vár a lakosság s az érdekeikért kiálló Nyilvánosság az Erőszak Ellen deá­ki koordinációs bizottsága, amelyet a jö­vőben rögtönzött szavazás alapján Ond­rej Báláz, Szabó Frigyes és Lubormír Tuska képvisel a hivatalos szervekkel folytatott tárgyalásokon. BARANYAI LAJOS Üzenet az „Elvtársamnak“ 1966-ban fölvételi vizsgán találkoztam vele először. Járási magyar tanfelügyelő volt, képesítés nélküli pedagógus, funk­cionárius. Ő is kénytelen volt főiskolára jelentkezni, Nyitrára, levelező tagozatra. Reggeltől keresett, egy kérő - ajánlólevéllel a kezében: támogassam a fölvételin, egy igazi magyar kommunista elvtársunkról van szó, személyében is ,,közös magyar ügyünkről“. Szimpatikus, közvetlen, mosolygós negyven körüli ember. Egy kupicára invitált, hogy megmagyarázhassa helyzetét. ,,Majd fölvételi után“ - mentegetőztem, de ő csak nem tágított. Látszott rajta, hogy akar valamit mondani, bizalmasan, s itt a folyosón, a nyüzsgő emberek előtt nem lehet. Behívtam a tanszéki terembe. Tessék! Nem volt szé­gyenlős, azzal a jellegzetes magabiztonsággal beszélt, ami csak a hatalom emberére jellemző. ,, Mondd, Kardos elvtárs, nem lehetne felvételi vizsga nélkül?“ Hát nem! Megígértem neki, hogy segítek, de fölvéteííznie kell! Sajnos, a fölvételin nem boldogult. A szaktantárgyakból vizsgáztató kollégáim félrehívtak, s csak a vállukat vonogat- ták; Pistám, mit csináljunk vele? Ez semmit sem tud. Próbáld te megmenteni...! Én társadalomelméletből faggattam, de az elcsépelt demagóg szövegen kívül egyetlen ép gondolat sem jött ki a száján. Történelmi tájékozatlansága pedig szinte felháborító volt, még az események évszázadbeli besorolásá­ban is botladozott. No nem baj, gondoltam, talán az utolsó kérdés, megmentheti logikából: ,,Mi tágabb fogalom: hüvelyes vagy bab?“ Elborult az arca, a reggeli mosolynak már nyoma sincs. Inkább valami dühös sértettség volt a szemében: ugyan mi jogon faggattok engem...? Kétszer is megismételtem a kérdést, fordítva is: ,,Mi szűkebb fogalom, hüvelyes vagy bab? “Nagyot sóhajtott, megvakarta a fejét, sokatmondó moz­dulattal kihúzta magát a széken és végül huszárosán kivágta: ,,kukorica!" Nem vettük fel. Bizony nem gondoltam, hogy az életben még egyszer találkozom vele. Aztán 1970. októberében sokhónapos keserves munkanél­küliség után a már megboldogult Onódi János ismeretsége révén ,,elbújtattak" engem is, Teleki Tibor barátomat is. Vidéki iskolába kerültünk. Tanítani! Jó volt. De a bosszú keze ott is megtalált bennünket s lesújtott. Tanítási óráról hívtak ki, igazgatóm remegő hangon, köny- nyező szemmel közölte, hogy egy percig sem taníthatok tovább, azonnal menjek a tanfelügyelőségre. Már vártak. Az egykori felvételiző ismerősöm rám ripako- dott: Elvtársam, hol a csudában vagy, már egy órája várlak! Itt a felmondásod, add az „obycianskft“! Megdöbbenten álltam a félig nyitott ajtó előtt, a folyosón. De miért? - kérdeztem. Tudott válaszolni:,, Elvtársam, a hoz­zátok hasonlóknak nincs mit keresni a társadalmunkban! “ Még sokáig tántorogtam a folyosón. Reszketve, félve, kábultan. Még nem tudtam felfogni az új valóságot: Rám szakadt a második munkanélküliség. Húsz év egyetlen kis epizódja ez az egész. Apróság. De jó kimondani és megüzenni: Elvtársam, ha netán még most sem tudnád, hát megsúgom: a hüvelyes a tágabb fogalom! Mint miként a NÉP is tágabb fogalom, nagyobb, erősebb annál a volt hatalmi rétegnél, amely bemocskolta reményeinket és álmainkat! Elvtársam, ha lehet, harmadszor már ne találkozzunk! KARDOS ISTVÁN Felkiáltójeles felmérés Sokak nevében állíthatom: tömény unalommal olvastunk bele eddig a külön­böző statisztikai kimutatásokba, ha egyál­talán vettük azt a fáradságot, hogy átbön­gésszünk egy ilyen adattengert. Nem falta az ember a szürke számhalmazt, hiszen tudta: nem érheti meglepetés, váratlan szellemi izgalom. Az eredmények csak kétfélék lehettek: ha tervteljesítés, akkor rendszerint száz százalék felettiek, ha meg választási statisztikáról volt szó, ak­kor azok úgy hasonlítottak egymásra a maguk 99,98-99,99 százalékával, mint egyik tojás a másikra. De immár vége az unalomnak, itt is fordult a kocka. Újabban érdemes-érdekes alaposabban elolvasni a felmérések ada­tait, mert ezek valóban sokatmondóak. Ilyenekre leltem a szerdai Rudé právóban is. Ezeket böngészve nem hiszem, hogy tüstént továbblapoz és más témára vált a gondolkodó újságolvasó Az új mozgal­mak esélyei című cikk áttanulmányozása után. Igaz, sok benne az adat, de nem sivár számözön az egész, hanem a közölt tények önmagukért beszélnek, s külön- külön mindegyik tulajdonképpen felkiáltó­jelnek tekinthető. A kommunista pártnak szóló felkiáltójeleknek, mert az adatokból a napnál is világosabban kiderül az, hogy elsősorban neki van oka az aggodalomra. Természetesen, a megkérdezett 1107 személy véleményét nem lehet és nem is kell készpénznek venni, de az összegzett nézetek mindenképpen jelzésértékúek. A felmérést végzők arra kerestek vá­laszt, hogy a lakosság a korábban is létezett pártok és mozgalmak közül me­lyikben bízik a leginkább és mely politiká­jától reméli a jobb jövőt. A válaszok így oszlottak meg: 47 százalékuk a Cseh­szlovák Szocialista Párttól, 44 a Néppárt­tól, 47 a Charta 77 képviselőitől, s mind­össze 16 százalékuk a CSKP-tól várja ezt. Viszont épp az utóbbi duplája, 32 százalék véli úgy, hogy az ó érdekeinek képviselője a Kommunisták Demokratikus Fóruma. Az újonnan formálódott mozgal­mak közül a megkérdezettek 47 százalé­ka támogatja a Polgári Fórumot, vagy a Nyilvánosság az Erőszak Ellen állam- polgári kezdeményezést, de Prágában ez az arány már 57 százalék. Népszerűek továbbá a zöldek, a független szakszer­vezetek és az agrárpártiak is. Valóban felelős és elfogulatlan mérle­gelésre késztető adatok ezek. A mögöttük meghúzódó figyelmeztetéseket és az ál­taluk jelzett tendenciákat pedig az érintet­teknek fel kell fogniuk és mérniük, s kése­delem nélkül cselekedniük kell. Ezt kell tennie a kommunista pártnak is, ha való­ban modern pártként kíván működni és politizálni. Hogy miért is süllyedhetett ed­dig? Nos, erre alapos választ kell adni a rendkívüli pártkongresszuson. Ha törté­netesen a felelet kimerítő és elfogadható is lesz a küldöttek számára, mindez ön­magában kevés lenne a jelenlegi társa- dalmi-politikai helyzetben. Programokból ezúttal sem volt hiány, ám valahogy még itt is kísért a múlt, hiszen a cselekvési vezérfonalra váró párttagok szinte a huszonnegyedik órá­ban kapták kézhez ezeket a dokumentu­mokat. Megkésve érkezett az SZLKP ak­cióbizottságának felhívása is, s a követ­kezmény az lett, hogy az aznapi küldöttje­lölő gyűlések résztvevőinek idejük sem volt arra, hogy elolvassák, mit is vár el tőlük a párt. A tagság tehát vár, ami alighanem túlságosan nagy luxus a már meglévő versenyhelyzetben. Már jelenleg is, s a jö­vőben méginkább csak versenyképes partnerek maradhatnak talpon, ám a párt­értekezletek vitája azt mutatta, hogy a CSKP, de főleg az SZLKP vezető testü- letei igazán még nem érzik át azt, hogy minden most elvesztegetett percért a jö­vőben a szabad választásokon súlyos árat kell majd fizetni. Igazán nehéz helyzetbe akkor kerülne a párt, ha a kongresszusokon nem szaba­dulna meg teljes mértékben a korrupt tisztségviselőktől és nem kínálna fel kor­szerű társadalmi és gazdasági fejlesztési programot. Ha nem lépnek a színre hite­les, tiszta lappal induló, energikus tiszt­ségviselők, egy széles körű támogatásra számítható programmal, akkor nagyon nehéz, sót, lehetetlen lesz a megrendült tekintély visszaszerzése. Egy dolog azonban már most biztos: azzal mindenképpen meg kell barátkozni, hogy a CSKP immár a pártok egyike csupán, s egyedül rajta múlik, milyen helyre küzdi fel magát a politikai erők ranglétráján. Nem később, hanem már most szövetségesek után kell néznie a baloldali erők táborában. Ez az egyedüli járható út a jövőben, s aki ezt más platfor­mokkal való ,,paktálásnak“, a párt eszmei tisztasága elárulásának tekinti (ez a véle­mény is elhangzott az egyik pártkonferen­cián), az nem érti a realitásokat. Ezt a véleményt fogalmazta meg Vasil Moho­rita, a párt ideológiai kérdésekért felelős elsó titkára is. Ha ugyanis a párt magába zárkózik, saját belső kis ügyeivel lesz elfoglalva, akkor nem teljesül a kinyilat­koztatott cél, nevezetesen, hogy modern pártként tevékenykedjen. P. VONYIK ERZSÉBET ÚJ SZÚ 4 1989 XII. 19.

Next

/
Thumbnails
Contents