Új Szó, 1989. november (42. évfolyam, 257-282. szám)
1989-11-10 / 265. szám, péntek
Húszéves a Szőttes - ünnepi bemutató előtt Tiszta forrás mellett Született: 1969-ben, Bratisiavában. Bemutatkozása óta több mint ezer előadást tartott. Kétévente Magyarországon, 1986-ban Olaszországban, pár héttel ezelőtt az NDK- ban lépett fel, de a legtöbbször Dél- Szlovákiában. Első műsorát 1970- ben láthatta a közönség, a tizennegyedik premier időpontja 1989. november 10-e és 11-e. Ünnepi összeállítás e mostani: húszéves a Szőttes, a Csemadok KB népművészeti együttese. Szervezőtitkára, Reicher Gellért szerint az együttes ma sem adta fel húsz évvel ezelőtti célját.- Csak tiszta forrásból! - ezzel indultunk 1969-ben, és dicsekvés nélkül mondhatom: ma is a legtisztább forrás mellett állunk. Én úgy érzem, ez annak az eredménye, hogy a Szőttes mindig kritikus szemmel nézte a saját munkáját. A népművészettől soha, még csak rövid időre sem távolodott el. Quittner János Tavasz-trilógiája jutott most eszembe, egy régi műsorunk, abban volt talán a legtöbb stilizált elem, de az is néptáncmotívumokra épült. Mire lehetünk még büszkék? Arra, hogy mindjárt a megalakulásunk után, a hetvenes évek elején sikerült az érdeklődők figyelmét a hazai magyar népművészet felé fordítani. Bemutattuk az első műsorunkat és nemsokára azt vettük észre, hogy követőink vannak. Nem tudom elhallgatni azt sem, hogy a szlovák szakmabeliek többször és a legnívósabb fórumokon hangsúlyozták: nemcsak az itteni magyar együttesek példaképe lehet a Szőttes, hanem a szlovák tánccsoportoké is. Ennek köszönhetően aztán nem egy hivatásos hazai együttessel ugyanolyan jó kapcsolatban vagyunk, mint a legjobb amatőrökkel. Évekkel ezelőtt, amikor Prágában, a Zsófia-szi- geten léptünk fel, a Szlovák Népművészeti Együttestől kaptunk zenekart, és ha úgy adódott, műszaki berendezésekkel is segítettek rajtunk. Ma más a helyzet. Most már jól kiépített hang- és fényparkunk van, nem kell kölcsönkérnünk semmit. Más példa: Quittner Jánost az ország egyik legjobb néptánckoreográfusaként jegyezték a szakmában; hívták is öt gyakran a szlovák együttesek. Varga Ervin tudását ugyanígy elismerték, Richtaréik Mihály, a Szőttes mai koreográfusa pedig a kassai (Kosice) Carnicával dolgozott nemrég.- Szakmai körökben tehát elismerik az együttest. A kritikusok részéről, szlovák vonalon, mekkora érdeklődés tapasztalható?- Bemutatóinkról a Pravda, a Smena, a Práca és a Rytmus ír rendszeresen, sőt az utóbbi években a cseh Tanecní listyben is gyakran szerepelünk, így a válaszom csak annyi: figyelnek ránk.- Húsz év, tizennégy bemutató. Nem kár azokért az évadokért, amelyek premier nélkül múltak el?- Ha az első tízvalahány évet nézzük, majdnem minden évadra jut egy-egy új műsor. 1983 tavaszán nehéz helyzetbe kerültünk. Quittner elhagyta az országot, és a fő kérdés az lett, fennmarad-e az együttes? Szerencsére jött Varga Ervin, és minden gondunk megoldódott. A táncosok folytatták a munkát, mert a korábbi számokat nem vettük le műsorról, 1985 áprilisában pedig ismét bemutatót tartottunk. A Hej, révész, révészt 1987-ben a Nyugtalan ének követte, s amikor Varga Ervin átvette az Ifjú Szívek irányítását, a Szőttes új művészeti vezetője, Richtarcik Mihály lett. 1988 májusában Budapesten már új táncosokkal adtunk új műsort, a mostani bratisiavai bemutatónk pedig, amely az Ünnepeink címet kapta, vidéken nyolc- kilenc hónapja fut már; ezzel arattunk sikert az NDK-ban is.-A külföldi vendégszereplések, gondolom, alaposan emelik az együttes rangját.-Természetesen. A Szőttesnek, sajnos, tizenhét évet kellett várnia az első külföldi útra, és óriási küzdelem előzte meg azt is. Az olaszországi Goriziába hívtak meg bennünket a nyolcvanhatos nemzetközi folklórfesztiválra. Látták a műsorunkat és el voltak ragadtatva. Küldték is januárban a meghívót a kulturális minisztériumba... nem részletezem. Májusban még nem tudtuk, megyünk-e, vagy sem. A végén aztán mellettünk döntöttek az illetékesek, és nem hiszem, hogy megbánták. Három díjat hoztunk haza: az együttes födíjat, a női tánckar és a Varsányi-zenekar pedig különdíjat kapott. Azok jöttek elsőként gratulálni, akik korábban hónapokon át gáncsos- kodtak. Aztán azt mondták: igazán megérdemli az együttes, hogy két- három évenként külföldre utazzon. Három év telt el azóta. Ha minden sikerül, jövőre ismét kijutunk egy rangos fesztiválra.- Hadd alapozzam akkor éppen erre a következő kérdést: hivatásos lesz-e valahára a most még amatőr Szőttes?- Remélem, igen. De hogy mikor, azt még csak sejteni sem sejtem. Az indulás éveiben azzal nyugtattak bennünket, hogy ha szükség lesz az együttesre, és bizonyít, rövid időn belül profivá minősítik. Aztán mégsem lett profi. A kifogás az volt, hogy kevés a hazai magyar szakember. Koreográfusként csak Quittner működött, az igaz, de néprajzosunk lett volna, nem is egy. Soroljam a neveket? Ág Tibor, Takács András, Méry Margit. A nyolcvanas években pedig, talán épp a Szőttesnek köszönhetően, felnőtt az új gárda, Varga Ervin, Katona István, a néprajzos Sebők Géza - mégis dugába dőlt a dolog. Hogy miért, nem tudom. Sohasem adják írásba, amit nem hagynak jóvá. Az olaszországi út körüli bonyodalmakat sem tudnám dokumentálni. Felhívnak telefonon, közük veled, hogy, sajnos, nem, de írásban nem kapod meg, hogy miért nem. Szóval hiába jöttek a fiatalok és a még fiatalabbak, Richtarcik Mihály, Brandl Ferenc, Keszegh István, és hiába vannak jó táncosaink, papíron egyelőre amatőrök vagyunk. Jelenleg negyven tagja van a Szőttesnek, ebbe beleszámítottam a Varsányi-zenekart is, amely az ország egyik legjobb, bár az is lehet, hogy a legjobb parasztzenekara.- Rendhagyó bemutató lesz ez a mostani. Két nap, két összeállítással lép fel a Szőttes a Szakszervezetek Házában.- Komoly, nagy munkáról szeretnénk képet adni ezen a két napon. Pénteken a mai Szőttes lép színpadra Richtarcik Mihály, Furik Rita és a három vendégkoreográfus: Varga Zoltán, Szabó Szilárd és Németh Ildikó alkotásaival. Az est első felében mátyusföldi, dunántúli és kalocsai táncokat, Imregi karikázót láthatnak a nézők, a szünet után pedig kalotaszegi, széki és bonchi- dai táncokból adunk válogatást. Tizenegyedikén az Apró Szőttes kezdi a műsort, utána a Szőttes lép fel, majd az együttes egykori tagjai hat régi sikerszámot elevenítenek fel. Az est két vendégművésze Szvorák Kati, akit nem kell bemutatni, és Balogh Márton, aki a Magyar Állami Népiegyüttes táncosaként nemcsak koreográfiával, hanem jóbarátként, szakmai tanácsaival is sokat adott a Szőttesnek.- Most, amikor ünnepeltek, a következő húsz évet milyennek képzelitek?- összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben vagyunk, mint öt vagy tíz évvel ezelőtt. Buszunk van, kamionunk, fix költségvetésünk, szabadtéri színpadon is jól bevált hang- és fényparkunk, s ami talán mindennél fontosabb: Furik Rita ügyes, rátermett táncosokat nevel az Apró Szőttesben, így az utánpótlás kérdése is megoldott. Hogy mindemellett milyen éveket várunk? Szebbeket, jobbakat, mint amilyenek eddig voltak. Nyugodt körülmények között, viszontagságok nélkül dolgozni és színvonalas műsorokat adni - ez minden vágyunk. SZABÓ G. LÁSZLÓ Sokszínű életmű Nyolcvan éve született Július Nemeik Július Nemeik nemzeti mű- festett, a falu és a kisváros életét vész azok közé az alkotók közé tartozik, akik az 1909-es generáció néven, századunk legmozgalmasabb időszakában, a világégést megelőző, majd a háborús években, a kiélezett politikai és szociális küzdelmek idején jutottak a köztudatba. Életútja, festői pályája töretlenül ívelt fölfelé a nélkülözésekkel teli gyermekkortól, a kezdeti próbálkozásoktól a tanulóéveken át, a nagy átalakulások, a háború utáni országépítés időszakáig. A háborús évek nyomasztó világa alakította ki Nemeik festészetében, a humanista témák mellett, a szürrealista költői látomásokat is. Ennek ellenére művészete a valóságból, a mindennapi életből táplálkozott, ezért is lett az ötvenes évek elejétől a szlovákiai festészet realista irányzatainak egyik legizmosabb képviselője. Ez figyelhető meg például a Ján Nálepka életéből merített kompozíciókon, arcképtanulmányokon, a nagyszabású kelet-szlovákiai iparosítást ábrázoló festményeken. Július Nemeik 1909. november 12-én született a Presov melletti Lipniky-Sarisská Poru- bában. Rajzkészsége már az elemi iskolában megmutatkozott, de nehéz anyagi körülményei megakadályozták, hogy tanulmányait ebben az irányban folytassa. Építőmunkásként dolgozott, majd kitanulta az ácsszakmát, de szabad idejében sokat rajzolt, festegetett és bejáratos volt az ismert presovi festők, Jordán Miklós és Rákosi Ernő műtermébe. Szerencséjére a prágai Képzőművészeti Akadémia tanárai felismerték rendkívüli tehetségét, s így érettségi nélkül is e neves iskola növendéke lehetett. Szorgalmasan látogatta a prágai galériákat, múzeumokat is, ahol főleg a régebbi korok mestereinek alkotásai vonzották. A háború éveiben Nemeik felváltva élt Prágában és Presov- ban. Eleinte főleg zsánerképeket ábrázolta, de ecsetjére kerültek a sárosi tájak szépségei is. Ám a háborús évek egyre inkább meghatározták témaválasztását. Mint az 1909-es generáció többi tagja, Nemeik is a haladás oldalán állt, gyűlölte a népeket leigá- zó, az emberi méltóságot lábbal tipró fasizmust. Erőteljes ecsetvonásokkal, határozott színkontrasztokkal ábrázolta ezt a kort, tiltakozva az egyre inkább elhatalmasodó embertelenség ellen. A háború utolsó évében készített Tűz című festményén már látnoki erővel álmodja meg a felszabadulást, az új világ hajnalát, melyet a prágai vár sziluettjéhez vágtató vörös lovak szimbolizálnak. A felszabadulás után Nemeik tanulmányutat tett Párizsban, ahol a francia tájképfestők és a régi holland mesterek művei voltak rá nagy hatással: ezt főleg az akkor készített csendéletei tükrözik. Hazatérve több éven át kassai (Kosice) műtermében alkotott, és jelentős szerepet vállalt a kelet-szlovákiai képzőművészeti élet fellendítésében. Nemeik képein kifejezést kapott az egykor elmaradott országrész gyors fejlődése (Éjszaka Őaca fölött, Iparosítás), de emellett vásznain jelen vannak a közeli vagy a távolabbi múltat idéző események is, ehhez a vonulathoz tartozik például a krompachyi munkáslázadást ábrázoló monumentális tablója. Alkotói pályájának utolsó évtizedeiben Bratisiavában bársonyosan könnyed tájképeket festett, de megörökítette a szlovák fővárosnak és környékének egy- egy jellegzetes részletét is. Július Nemeik nemzeti művész a szlovákiai festészet kimagasló, markáns egyénisége, aki annak ellenére, hogy bár alkalmazta a modern festészet különféle eszközeit, sohasem szakadt el a realitástól, alkotásával mindig az emberiességet és a haladást hirdette. 1986. január 7-én hunytéi. DELMÁR GÁBOR Irodalomszemlélet és léttudat A Literárny tyzdenník beszélgetést közölt Tőzsér Árpáddal Nem véletlenül kerestem lapszemlémnek más címet, mint ami a Literárny tyzdenník idei 44. számában közölt terjedelmes interjú fölé került. Tőzsér Árpád a Szigeti László készítette beszélgetés utolsó harmadában egyetértően említi a nemrég elhunyt Danilo Kis egyik megállapítását, mely szerint Közép- Európa kultúrája nem más, mint az Európa után érzett nosztalgia. Ehhez az egyetértéséhez Tőzsér igen súlyos érveket is felvonultat, amelyek egyben világosabbá is teszik a saját álláspontját e sajátos politikai és földrajzi régióval kapcsolatban. Éppen ebből tűnik nyilvánvalóvá hogy mindvégig Európa, az európai kultúra, az európainak tekinthető irodalomhoz és gondolkodáshoz való csatlakozás foglalkoztatja őt is. Vagyis a cím (Európai nosztalgiák). önmagában félrevezető, s jelentését elemezve az is nyilvánvaló, hogy a költő másfajta gondolatokat fejteget. Ezt a gondolati kört igen erőteljes kontúrokkal a „közép-európai- ság“ irodalmi alkotásokban megjelenő léttudatával bizonyítja. Éppen ezért a szlovák irodalmi hetilapban kiemelten közölt cím - véleményem szerint - rossz irányba orientálja az olvasót. Persze, az olvasó megen- gedően kiterjesztheti a nosztalgia jelenségét Európára is, csakhogy Tőzsér nem erről beszél. Fontos, napjainkban méginkább azzá váló jelenséget is tükröz ez a beszélgetés. Tőzsér egy-egy kis- esszének is tekinthető válaszában legtöbbször kimondatlanul, de néhányszor konkrét utalásokkal is kényszeríteni szeretné Szigeti Lászlót - és természetesen önmagát -, hogy az irodalom teritóriumait járják be. Eközben minduntalan a társadalom, a politika színpadán találják magukat. Egyszerűen még akkor sem lehet a beszélgetésben is alaposan elemzett meghatározottságot megkerülni, amikor Tőzsérnek a nyelv beszéden és íráson kívüli tartományait (tipográfiai jel, kép, látvány) is saját költészetébe integráló törekvéseit vázolják. Negatív példaként említve felbukkan a „nagy iro- dalomteoretikus" - Sztálin - neve, egy, ma már alapiskolai szinten is nevetségesnek tetsző magyarázattal kapcsolatban. Ez a legkirívóbb példa arra, hogy a mai közép-európaiság már igencsak összezavarodott, e században a nagyhatalmak mesterkedései által egymásnak is ugrasztott népek, nemzetek, nemzeti kisebbségek gondolkodása definíciókban már meghatározhatatlan tudati elegyet alkot, amelyben a nacionalizmus motiválta etnikai éhség az általánosan jellemző. Tőzsér Árpád rég várt megnyilatkozása ez az interjú. Olyan kérdésekben foglal állást, amelyekkel kapcsolatos gondolatait egyenként, különböző alkalmakkor-elsősorban az irodalom berkeiben - többször is kifejtette. Ez a beszélgetés nemcsak a szlovák olvasót szembesíti a csehszlovákiai magyar irodalomról és ebből kiindulva a csehszlovákiai magyarságról megfogalmazott előítéleteivel, de bennünket is önmagunkkal. Példát is említ, amelyet a beszélgetést közreadó hetilapból merített, hiszen a Grendel Lajos egyik novellája elé írt eligazító szövegben magyarul író prózaíróként emlegették. Tőzsér hozzáteszi, hogy ezen megállapítás szerint akkor semmiben sem különbözik a szlovák és a cseh kollégáitól, csupán művei nyelvében. Márpedig ez nem így van. Nem lenne önmagához hű Tőzsér Árpád, ha csupán egyetlen példával bizonyítaná állítását. Sokkal összetettebb, ugyanakkor felszínes általánosításokra is alkalmat adó irodalmi vitát említ, amelynek szövegét 1986-ban a Romboid közölte. Grendel Lajos műveit akkor igen tekintélyes szlovák kritikusok igyekeztek feloldani a szlovák irodalomban. Közvetve tagadták a sajátos életérzést, az irodalmi gyökereket, a hagyományokat, a történelmi tudatot és az írói habitust. A beszélgetésben ebből alakult ki egy másik témakör, amelyben költőnk a Literárny tyzdenník-ben folyó nemzet-nemzetiség vita kapcsán mondja el véleményét a magyarországi szlovákok és a csehszlovákiai magyarok helyzetéről. Bár minden mondata fontos, mert gondolkodásra - egyes esetekben vitára inspirál - egyet mégis kiemelnék: ,,A magyar vezetéstől bármit kérhetnek (és meggyőződésem, hogyha kellő elszántsággal, körültekintéssel kérik, és ha a magyar társadalomban zajló demokratizálási folyamat nem szakad meg, harcuk eredményes lesz), csak egyet nem: nemzeti öntudatot. A szlovák öntudatot egy szlovákban csak szlovák tudja megerősíteni." Ez a szlovákok címére elmondott gondolat világos beszéd a mostanában oly nagy apparátussal vitatott nemzeti dilemmáról: tekintsék-e továbbra is a más országban élő szlovákok helyzetét az adott ország bel- ügyének, vagy nem? Egy pillanatig sem volt kétségem, hogy Tőzsér Árpád mindvégig az irodalom felöl közelíti meg a legmindennapibb társadalmi történéseket. Emögött költői nyitottságának analitikus meghatározottsága áll. Erről az alkotói nyitottságról, a keresésről, a kiérlelt, céltudatosan szintetizáló kísérletezésről is vallott. Ez a nyitottság kell, hogy jellemezze nemzetiségi irodalmunkat is, hiszen szerinte a nemzetiségi író helyzeti előnyben van, mert léte eleve több kultúra ismeretét feltételezi, ebből logikusan következik a szellemi többlet, amellyel birtokba vehető és formálható az európai kultúra. DUSZA ISTVÁN ÚJ SZÚ 6 1989. XI. 10.
