Új Szó, 1989. november (42. évfolyam, 257-282. szám)
1989-11-06 / 261. szám, hétfő
É vezredekkel ezelőtt élt ősünk azzal különül el a többi állat társától, hogy ösztönszerű cselekedeteit gondolkodást igénylő tevékenységgel váltotta fel. Fizikai gyengeségét a mindennapi tapasztalatok összegyűjtésével, gondolatokkal tette erőssé. Agyának e képessége nem csak létét és fennmaradását biztosította, hanem uralmát környezete, s nemegyszer önmaga és „fajtársai" felett. Az emberi agyba „láthatatlanul beépített11 tudás összegyűjtésével az emberiség mára odáig jutott, hogy csaknem valamennyi alapvető mely társadalmi rétegeknek van szükségük hadseregre, és miért. Miért kell az adófizető polgárok millióinak pénzük jelentős részét katonai objektumokban, harcászati eszközökben tárgyiasulva viszontlátnia. Ahelyett, hogy azt saját életük jobbítására, környezetük megóvására, a betegségek legyőzésére használnák fel. Milyen is a „hadsereg biológiája"; mit is jelent a kettős világszerkezet, mit is akarnak a kormányok? Történelmünk minden időszakában a fiatalok játszották az „előre az újért", az idősebbek pedig a „maradjunk az elérteknél" játékok szerepköreit. Az alapkonfliktus eleve feltétele a társadalmak fejlődésének, minőségi változásának. Nem véletlen, hogy Szent-Györgyi is a fiataloknak szánta gondolatait. Bennük látva és feltételezve azt az erőt, amely képes lehet arra, hogy a vesztébe rohanó világot megmentse a pusztulástól. Kimondottan érdekesek eszmefuttatásai a geron- tokráciáról, annak bizonyításáról, hogy az emberi agy a negyedik évtizede során fokozatosan „beAz örült majom igényét képes kielégíteni. A mindig is benne lévő hatalomvágyával ugyanakkor azt is elérte, hogy létének során először vált képessé arra, hogy önmagát minden eddigi vívmányával együtt elpusztítsa. Szent-Györgyi Albertet, mint No- bel-díjas tudóst, a C-vitamin felfede- zőjeként ismerjük. 76 évesen is fiatalos hévvel dolgozott laboratóriumi asztala mögött, hogy tudásával, munkájával új ismereteket adjon át az embereknek. Keserűséggel szemlélte, hogy amíg ő és társai jobb életünkért, gyógyításunkért küzdenek, addig második hazája, az Egyesült Államok egy értelmetlen háborúba, Vietnamba küldte meghalni fiait. Döbbenten nézte, hogy milyen mély szakadék szélére jutott az emberiség, az értelem. Kérdést tett fel, s próbált rá feleletet keresni: „... képes lesz-e túlélni az emberiség a ma élő emberek mesterkedéseit, akik úgy látszik - gyakran inkább őrült majomként, mint épeszű emberként cselekszenek Napjaink politikai és társadalmi forrongásai között reményt keltő, hogy a két nagyhatalom, a két katonai tömb megegyezésre, katonai arzenáljának csökkentésére törekszik. Mindkét fél, s a világ más országai számára is egyre világosabbá válik az, amit a tudós így fogalmazott meg: „...a védelem erősítése megzavarja a hatalmi egyensúlyt, s arra kényszeríti a másik felet, hogy saját arzenálját erősítse... Ha az egyik oldal lép, a másiknak is lépnie kell, és ez így megy a végkimerülésig, a végső katasztrófáig. Már az sem jelentene semmit, ha erősen felbillenne a jelenlegi egyensúly. Mindkét oldalon elegendő ütőerő halmozódott fel ahhoz, hogy bárkinek elvegye a kedvét az atomháború kirobbanásától. Mindkét oldal legalább háromszorosan pusztíthatná el a másikat. Egy nagyobb egyensúly- zavar mindössze annyit jelentene, hogy mi (az Egyesült Államok - P. J. megjegyzése) (vagy a szovjetek) esetleg csak kétszeresen tudnánk kiirtani egymást, ami bőven elég." A szerző tömör tudományossággal elmélkedik arról, hogy kinek, fagy“, s egyre kevésbé lesz képes új információkat befogadni. A tudományok fejlődésének sarkalatos kérdése az alapkutatás. A Nobel-díjas tudós kimutatta, hogy a társadalmi köztudat milyen hibásan ítéli meg a tudományos felfedezések értékét, különösen akkor, ha azok eredményei a mindennapokban csak jókora, nemegyszer évtizedes késéssel hasznosulnak. „...Az alapkutatás nagyon költségesnek látszik. Én jól fizetett tudós vagyok. Órabérem annyi, mint egy vízvezeték-szerelőé, munkám azonban néha napokig, hetekig, hónapokig eredménytelen, és ilyenkor kezd furdallni a lelkiismeret, hogy elherdálom az adófizető polgár pénzét... ha összeadnánk azt a pénzt, amit az ember valaha is alapkutatásokra költött, épp csak megközelítené a Pentagon múlt évi (1969 - P. J. megjegyzése) költségvetését. (...) ezeket a sorokat épp egy nappal azután írom, hogy tévékészülékem képernyőjén bejelentették: a kormány ötmii ló dollárral csökkentette a rákkutatás támogatását és ezzel nagyon lelassította e szörnyű kérdés megoldását. Ugyanebben a műsorban közölték, hogy megszavaztak viszont húszmilliárd dollár pótlólagos hozzájárulást a katonáknak. (...) Kíváncsi vagyok, vajon tudja-e a kormány, hogy húszmilliárd egyenlő négyezerszer ötmillióval..." Van-e kiút? A tudós válaszában a fiatalságra és a tudományra szavaz. Hiszi és vallja, hogy a világot, amelyet a tudomány hozott létre, csak azokkal a módszerekkel és elvekkel lehet biztonságosan kormányozni, amely a tudományt és jelenlegi világunkat megalkotta. A gondolatébresztő kis kötetből külön is figyelmükbe ajánlanám az olvasóknak a függeléket, amely a „Psalmus Humanus"-t és hat más imádságot tartalmaz. Ezek rövid versek, melyek szerzőjük belső gondolatait, békevágyát, Föld- és emberszeretetét sugározzák magukból. (Szent-Györgyi Albert: Az őrült majom, Magvető Budapest, 1989. Gyorsuló idő sorozat) PUNTIGÁN JÓZSEF „A nő - nagyszerű teremtmény11 Ha már pontos akarok lenni, Lari- sza Vasziljevának, az ismert szovjet költőnőnek beszélgetésünk során elhangzott szavai nem is voltak any- nyira idillikusak: „A nő - nagyszerű teremtmény, de meglehetősen bonyolult. .." Larisza Vasziljeva, a Moszkvai Irószervezet vezetőségének titkára, a Moszkvai Komszomol-díj kitüntetettje, aktív közéleti személyiség. Könyvei bolgár, lengyel és magyar nyelven is megjelentek, újságíróként is gyakran publikált cikkeiben kifejti a nők helyzetére, az átalakításban játszott szerepükre vonatkozó gondolatait, bírálattal illeti a „hivatalos" szervezeteket, a nótanácsokat. - Az üzemekben talán jó dolgokat is csinálnak - véli Larisza Vasziljeva a lakóhelyen azonban sehogyan sem tűnnek ki, nem igazolják reményeinket. - Ilyen negatívan értékeli a Szovjet Nők Bizottságának tevékenységét. A legfontosabb az, véli Larisza Vasziljeva, hogy az országban a nők lassú, de állandó tömörülése folyik. Ilyen egyesület például a vezetése alatt álló ,,Vesztnyica“ (Hírnöknő) klub.- 1989 márciusa óta létezünk. A klub megalakításának gondolata a Szovjet írók Szövetségének plé- numán merült fel. Mintegy kívülről vettük szemügyre magunkat, és rájöttünk, hogy jobb sorsot érdemiünk. Elhatároztuk, hogy egyesülünk, és azóta rendszeresen találkozunk, eddig még egyetlen szerdát sem mulasztottunk el. Mivel foglalkozunk? Egyelőre ismerkedünk. Kiderült, nagyon érdekes együtt lenni, várjuk ezeket a találkozókat, örömmel, elegánsan jelenünk meg. Sikerült megszereznünk a Szovjet (rók Szövetségének segítségét az írónők I. országos konferenciájának megszervezéséhez. A féHiak valahogy túl köny- nyen egyeztek bele: nyilván bűntudatuk van velünk szemben, amiért igen sokáig fékezték az erőinket. Nekünk van mit megtárgyalnunk, van miről tanácskoznunk. Először, arról a kérdésről, hogy az átalakítás időszakában az írónők miként befolyásolhatják az országban levő erkölcsi légkört, amely javítást és szüntelen figyelmet igényel. Annak az irodalomnak a szakmai problémái is izgatnak bennünket, amelyet a nők alkotnak.- Országunkban sokáig az a vélemény létezett, hogy szégyenletes dolog az irodalmat ,,férfi“ és ,,női“ irodalomra osztani. Csak jó és rossz könyvek vannak, mondták...- Ez azoknak az álláspontja, akik csupán egyvalamihez szoktak hozzá: a dolgok férfiszemléletéhez. Egyesületünkbe most sem igyekszik mindenki belépni, különösen a kritikusnők, akik lényegében a „férfi" irodalmat szolgálják ki. Mi azt akarjuk, hogy társaságunk szerkezetileg is különbözzék valamennyi, számunkra ismert egyesülettől, hogy tevékenységének fő elve az önkéntesség, a kölcsönös megértés legyen, ne pedig az alárendeltség, a rangkórság. Azt tervezzük, hogy minden évben új elnököt választunk. Hozza magával mindegyik vezetőnő a maga gondolatait, szokásait, azután pedig megfigyeli, miként birkózik meg feladataival az utód, és tanácsával a segítségére lesz. Őszintén szólva, félünk különválni a férfiaktól, hiszen az átalakítás, a kultúra fejlesztése miatti közös gond egyesít bennünket. De az törekvés, hogy a társadalom figyelmét a mi, a korántsem teljesen feltárt potenciálunkra irányítsuk, mégis azt diktálja számunkra, hogy szükséges egyesülnünk. Úgy tűnik számunkra, ez nagy és jó kezdeményezés, ez a társaság segítséget nyújt számunkra ahhoz, hogy minden megnyilvánulásunkban bátrabbak legyünk, ez pedig az ország hasznára válik. Nem ragaszkodunk a nyilvánvalóan elavult egyesületi formákhoz - ez sok nő kívánsága, aki nem formális, el nem kötelezett társaságokat szervez, ami a hazai kultúra fejlődése jelenlegi szakaszának figyelemre méltó jelensége. A filmesnők szövetsége, az újság írónők klubja, a Szovjet írók Szövetségének külügyi bizottsága melletti írónők tanácsa... Ez év májusában Petrozavodszkban megrendezték első kongresszusukat a nyugatoroszországi írónők. Közlemény jelent meg arról, hogy a kultúra különböző területein dolgozó nők egyesülése céljából szervezőbizottságot alakítottak. Ennek az egyesületnek különböző osztályai is megalakulnak. Megtartotta első ülését a Moszkva Lenin-kerületében lakó, szellemi alkotómunkával foglalkozó nők klubja. Alakulóban van a Moszkvai Kulturális Alap melletti nagymama-társaság, egyesületbe tömörülnek a tudósnők... Ki van soron: az orvosok, a tanárok, a mérnökök? A nők bármely konstruktív társadalmi kezdeményezése nagyon örvendetes jelenség lesz. Larisza Vasziljeva nemrég tért ÚJ KÖNYVEK= GÉCZI LAJOS: Ungi népmesék és mondák ^|lg|PPCZ, ./ÜNGI NÉPMÉiíil ' ÉS MONDÁK ■j * Ung vidék: az ott élők tudatában az elmúlt évtizedekben kialakult helymegje- lölés; az egykori Ung megye legdélibb területét jelenti, amely a három folyó - a Latorca; a Laborc, az Ung -, valamint keleten a csehszlovák-szovjet határ között terül el. Tizenhat egykori falu tartozik ide: egykori, mert mára többet összevontak belőlük. Ezeknek a falvaknak a meséit gyűjtötte egybe Géczi Lajos nagykaposi tanár, aki maga is a vidék szülötte. Saját emlékeiből, a helybeliekéből is, fel tudja idézni az egykori mesemondó alkalmak hangulatát, elevenségét, kultúrateremtő értékét, azonosságtudat-teremtő erejét. Mindez a gyűjtés idején már csak halvány nyomokban létezett, a meséket jobbára csak a gyűjtő kérésére idézték fel az emlékezetből. Dokumentum tehát e gyűjvissza Bulgáriából, ahol beszámolt az írónők jövendő társaságáról, megtárgyalta bolgár barátnőivel ezt a gondolatot.- Azokban a szocialista országokban, ahol történetesen jártam - Bulgáriában, Csehszlovákiában, Lengyelországban, Magyarországon, az NDK-ban - hasonló egyesületek nincsenek. Jobban mondva, egyelőre nincsenek. Hiszen a nőmozgalom ott fellendülőben van, állandóan valami új jön létre. Ha ilyen társaságok jelennek meg, mi örömmel fogunk együttműködni velük. A PEN Clubok mellett vannak női tagozatok, ez azonban rendszerint más világ, másféle céljai és feladatai vannak: az emberek inkább saját magukkal foglalkoznak, hiányzik belőlük a kollektivista hajlam, őket nem vonzza annyira a baráti együttműködés létrehozása, a közösség megszilárdítása, mint bennünket. Mi pedig, bár még nem hoztuk világra társaságunkat, már kipuhatoljuk jövendő harcostárs-barátainkat. Szerintem a szocialista országok írónői közötti kapcsolatok jelentős megszilárdítását segíti elő a Podruga (barátnő) című folyóirat, amelyet társaságunk kiadni szándékozik. Ebben nők nőkről írott művei fognak megjelenni. A személyiség öntökéletesítése, az önismeret, a sokarcú világgal történő megismerkedés, a baráti nőszervezetekkel való tapasztalatcsere - ezek folyóiratunk céljai. A nők előtt álló sokrétű problémákat prózában, költészetben, publicisztikában fogjuk kifejezni. Reméljük, hogy a mi Podrugánk sok olvasónak megtetszik, és újabb nyitott csatorna lesz az emberi kapcsolatok fejlődése számára. Irina Panova (APN) temény arra nézve is, hogy a modern társadalmi fejlődés pontosan leirt állapotában, egy hagyományőrző közösség kollektív tudatában miként ragadható meg a népmese jelenléte. VÁCLAV KAPLICKY: Boszorkányégetés A közelmúltban elhunyt neves cseh író történelmi regénye a XVII. századi észak- morvaországi boszorkányperek hiteles feldolgozása. A gátlástalan szerzésvágy és a megalkuvó közöny ártatlanok százait vetette prédául a hatalom emberi mivoltukból kivetkőzött kiszolgálóinak. S bár a rettegett inkvizítor parancsára áumperk sók más polgárával együtt az élet szépségét hirdető Lautner esperes és a gyönyörű Zuzana is elpusztul, tragikus történetük mégsem csupán az önkény megrázó krónikája, hanem az emberi helytállás örök érvényű példája. KORKÉP ’89 A puhává inflálódott kötésben megjelent, a megszokott kemény borítót elhagyó idei Körkép szinte tálcán kínálja a játékos kérdést: kórkép-e a Körkép? A budapesti Magvető által évről évre kiadott, a magyar próza egyévi termésének legjavából válogató kötet vajon tükrözi-e a vészjósló nézeteket, miszerint válságban van a magyar elbeszélés, s hogy manapság egyre nagyobb gond egy-egy irodalmi folyóirat prózaanyagát összeállítani, mert egyszerűen nincs miből válogatni? Nos, a külső, devalvációra emlékeztető jegyek (ezúttal a „ketrec" is hiányzik - ha jól emlékszem, Illyés Gyula ilyenformán nevezte az írók fotóiból összemon- tázsolt borítót) némileg utalnak a kötet tartalmára is, jelezve, hogy „veretes", ke- ménykötésű, vérbő elbeszélésekből vajmi keveset találunk benne. Persze, mondhatnánk, ahány válogatás, annyi ízlés, szempont és esetlegesség. Igaz, az időközben, az utóbbi években eltávozott nagy öregek hiányát semmilyen válogató, szerkesztő nem tudja pótolni, ám az is igaz, hogy lévén szó akár öregekről, akár fiatalokról, a hetvenes évek körképeinek szinte mindegyikében olvashattunk egy-két kiemelkedően jó írást. Csak az érdekesség kedvéért, s találomra: 78-ban például Déry Tibor Kedves Bópeerjét, Mándy Iván Zsámbéky moziját, 82-ben Hajnóczy Péter Jézus menyasszonyát, de az efféle keresgélés nem sokat segít a tényen: szinte kihalt a magyar irodalomból az igazi elbeszélés. Igaz, nem az utóbbi egy-két évben. Azért nem lennénk igazságosak, s a valóságnak is ellentmondanánk, ha azt állítanék, a huszonhárom elbeszélés között nem találunk igazi olvasnivalót, jól megírt novellát. Csak éppen a műfajjal van némi gond, hisz a nekrológszerű portré, az ötvenhatos politikai látlelet, a hevenyészetten összegereblyézett olaszországi emlék és a többi, parttalanul áradó vagy éppenséggel fejetlen-lábatlan írás között szinte felüdülésszámba megy egy-egy kerek, „igazi" elbeszélés, amelynek már az első mondatából nyilvánvaló az író szándéka, célja, s amelynek utolsó mondatát olvasva nem merül fel az olvasóban a kérdés: ezt vajon miért írta meg az illető. Mert tény és való, egy profi bármiről tudhat jól írni, élvezetesen és színesen fogalmazni, cselekményt bonyolítani, a mesterségbeli tudás szinte valamennyi csínját-bínját felvonultatni, ám ahhoz, hogy egy elbeszélés valódi élményt nyújtson az olvasónak, hogy azt ne mondjam, megrázó élményt, ahhoz bizony több kell, mint amit ezek az írások, illetve jórészük prezentál. Bizony, Csurka István, Karinthy Ferenc, de még Mándy Iván is írt már ezeknél az elbeszéléseknél jobbat. Mészöly Miklós prózája sem hozza ezúttal a befutótól elvárt eredményt, bár témáját tekintve talán az ö írása az egyik legsúlyosabb a kötetben. De hadd ne szálazzuk végig névről névre, szerzőről szerzőre mind a huszonhárom elbeszélést, inkább említsük meg a figyelemre méltóbbakat. Számunkra talán a legörvendetesebb, hogy ebben az összehasonlításban a csehszlovákiai magyar elbeszélést képviselő Duba Gyula írása becsülettel állja a megméretést, Látogatók című írása a jobbak közé tartozik, csakúgy, mint a jugoszláviai magyar Gion Nándoré (Izidor), amelyet talán a huszonhárom elbeszélés egyik legjobbjának minősíthetnénk. Ezek az írások, valamint az ugyancsak határokon túli Ferdi- nandy György, Mátyás B. Ferenc novellái mintha azt a (bár erősen sarkított) véleményt látszanának igazolni, miszerint a jó prózát mostanság nem éppen a magyarországi magyarj/ók írják, hanem a határokon túliak. Mindenesetre csak díjazni lehet azt a szerkesztői-válogatói szándékot, amely végre tudomást vesz a határokon túli magyar irodalomról is, s azt az egyetemes magyar irodalom szerves részének tekinti. A rangsorolás vagy bármiféle értékítélet szándéka nélkül a recenzens azért nyugodt lélekkel ajánlhat néhány figyelemreméltó írást a kötetből az olvasónak. Ezek közé tartozik Vári Attila A virágboszorkánya, Vathy Zsuzsa Családi képe, Koppány Zsolt Tántija, a már említett Mészöly Miklós A ki- telepítő-osztagnál című elbeszélése, Gion Nándor Izidorja, Duba Gyula Látogatókja. Persze, mint maga a válogatás, az ajánlás is egyéni ízlés dolga. (k-y) ÚJ SZÓ 4 1989. XI. 6.
