Új Szó, 1989. november (42. évfolyam, 257-282. szám)

1989-11-03 / 259. szám, péntek

Tudományművelés és közművelés A XVIII. Fábry Napok előadásaiból és vitáiból kirajzolódó távlatok Lekerekített panoráma Kiállítás a Képzőművészeti Főiskola 40. évfordulójára Mielőtt megkezdődött volna a másfél napig tartó, nagyobbrészt megfontolt gondolatokat közreadó előadás-sorozat és vita, a Csema­dok Központi Bizottságának képvi­selői átadták Szeberényi Zoltán főis­kolai tanárnak a Fábry Zoltán Díjat. Irodalomtörténészi és kritikusi mun­kája, a csehszlovákiai magyar peda­gógusok képzésében betöltött sze­repe és az irodalomtudomány nép­szerűsítése avatja őt tudományos­ságunk jeles képviselőjévé. A csehszlovákiai magyar értelmi­ségnek az a rétege, amely tudomá­nyos intézetek keretein belül végzi a szocialista társadalom javát szol­gáló kutatómunkáját, nap mint nap szembetalálja magát azzal a kihí­vással, melyet a tudományos-mü- szaki fejlődés felgyorsulása idéz elő. Természetes tehát, hogy a CSKP KB 14. plénumának szellemében keresi helyét abban a folyamatban, amely a társadalomtudományok fej­lesztését is célul tűzte ki. Mind a rö­vid távú, mind a hosszú távú tudo­mányos prognózisok nélkülözhetet­lenek a csehszlovák társadalmon belüli változásokkal, ezeken belül is a nemzetiség helyzetének alakulá­sával összefüggő kérdések tisztázá­sában. Ezt szem előtt tartva kapcso­lódtak be abba tanácskozásba is, amely a Fábry Zoltán Irodalmi és Kulturális Napok alkalmával a cseh­szlovákiai magyar tudományosság fejlődésének lehetőségeit, útjait ke­reste az említett párthatározat szel­lemében. Milyen volt, milyen ma és milyen lehet a csehszlovákiai magyar tudo­mányosság? Erre a kérdéskörre Püspöki Nagy Péter kereste a vá­laszt, s a történelmi tudat hiányán kívül jellemzőnek tartotta azt is, hogy a csehszlovákiai magyarság tudományossága a kezdetektől nél­külözte az intézményeket. Művelői távol kerültek a tudományos szerve­zetektől, intézményektől, s a Cseh­szlovák Köztársaság kikiáltása után számuk is leapadt, szinte csak a második vagy harmadik vonalba tartozó kutatók maradtak itt. A hú­szas-harmincas években a Masaryk Akadémia létrehozásáig szinte sem­milyen lehetőség nem adódott a tu­dományos élet szervezésére. A tör­téneti alapvetés után az előadó el­sősorban az utóbbi évtizedekben ki­alakult helyzetből kiindulva tett fel két kérdést: Ki a csehszlovákiai ma­gyar kutató? Mi a csehszlovákiai magyar tudományosság? Élesen meg kell különböztetni az állami in­tézetekben dolgozó csehszlovákiai magyarként dolgozó tudósokat a csehszlovákiai magyarságot kuta­tó tudósoktól. Jóllehet, mindketten vállalják nemzeti hovatartozásukat, a csehszlovákiai magyar tudomá­nyosságot mégis az utóbbi alakítja és gyarapítja. Erről a megközelítési módról természetszerűen vitáztak is az előadók, hiszen ez a kategorizá­lás figyelmen kívül hagyja a köztes vagy egyáltalán más helyzetben dol­gozó kutatókat. Egyben azonban végül is megegyeztek a beszámoló­kat tartó szakemberek és a vitában szót kérők: a csehszlovákiai magyar tudományosság megteremtéséhez az első lépés lenne azok számbavé­tele, akik valamilyen tudományos diszciplínában kiváló eredményeket értek el, magyarként vállalva önma­gukat és a nemzetiség egészét. Ezt követhetné közvetlenül a tudomá­nyos intézményesség előkészítése, amely nem lehet csupán adminiszt­ratív lépés. Ebben a tudományszer­zés minden részelemét tökéletesen érvényesíteni kell. Ennek az első fázisnak lenne része egy ösztöndíj- rendszer létrehozása is, ami a ké­sőbbi bázis személyi feltételeinek megteremtését segíthetné. Püspöki Nagy Péter elgondolásait árnyalták az egyes tudományágak jeles mű­velői. Természetesen nyilvánvaló, hogy a meghatározó szerep magának a kutatás tárgyának, tehát a cseh­szlovákiai magyarság létét kutató tudományos munkának jut, amely nyilvánvalóan közös, összefogást igénylő feladat, s ennek elsősorban tudományos és nem a nemzetiség hovatartozásra épülő kritériumai vannak. Turczel Lajos nyugalmazott egye­temi docens az irodalomtudomány viszon, 'agos jobb helyzetéről szólva is elmondta, hogy elsősorban a bib­liográfiai feltáró munka és az egyes részterületek elmélyült vizsgálatai hiányoznak. Sokkalta nagyobb hiá­nyokat mutató terület a nyelvtudo­mányé. Szabómihály Gizella elő­adásából nyilvánvalóvá vált, hogy az eljövendő csehszlovákiai magyar­ságkutatás egyik fontos diszciplínája (az elvégzendő munka mennyiségét tekintve bizonyosan) lenne a nyelv- tudomány. Jelenleg csupán négy kutató foglalkozik nyelvtudomány­nyal. Nem folyik nyelvjáráskutatás, nem vizsgálják a beszélt köznyelvet, nincs szociolingvisztika. Nem kutat­ják a kétnyelvűség összetevőit, az ebből eredő nyelvlélektani dolgokat. Hiányzik a stilisztikai kutatás. Nagy László pszichológus ismét a tudományszervezés és tudomány- politika szemléleti tévedéseit, hiá­nyosságait vette számba. A társada­lomtudományi kutatás lenne az el­sődleges a nemzetiség szempontjá­ból. Enélkül aligha lesz valamikor is egészséges önreflexió, tudományos prognózis, pontos és igaz állapotrajz nemzeti kisebbségünkről. A közpon­ti tudományos kutatási programok­ból hiányoznak a nemzetiség múlt­ját, állapotát és fejlődését átfogó módon vizsgáló tudományos prog­ramok. Márpedig, ha sem az állami kutatási tervekben, sem nemzetiségi tudományos intézmény (mert ilyen I nincs) munkájában nem szerepel- I nek ezek a dolgok, ellehetetlenül a nemzetiségpolitikai gyakorlat is. Nagy László szerint ebben a szituá­cióban már nemcsak a nemzetiség önmegismeréséről, hanem az állam­irányítás szemléletváltozását se­gítő kutatási eredmények megszüle­téséről lenne szó. Ehhez a problémakörhöz kapcso­lódott Popély Gyula történész is, aki az eddig el nem végzett kutatási feladatokat számba véve alaposan elképesztette és felrázta a hallgató­ságot. A több tucatnyi kutatási fela­dat puszta felsorolása is elegendő volt ahhoz, hogy világossá váljék: egy önálló tudományos intézet kere­tei és egy nyitott ösztöndíjrendszer nélkül aligha lesz előrelépés. Kétségtelen, hogy az előadások és a vita egészéből egyértelműen az szűrhető le, amit a résztvevők a Csemadok Központi Bizottságá­hoz küldött levélben megfogalmaz­tak. Ebben a következőket írják: meggyőződésünk, hogy addig hatékony közművelődési munkáról nem beszélhetünk, amíg az nem támaszkodik intézményesen szer­vezett, hivatásos szintű kutatómun­ka eredményeire. Csak ennek segít­ségével adhatunk helyes válaszokat a szlovákiai magyarság jelenének és jövőjének kérdéseire. A társada­lomtudományi kutatások terén föl­Képekkel illusztrált műsorfüzet helyett gépelt szórólap, mutatós díszletek helyett mindannyiszor a csupasz színpad - eny- nyiben amatőr csupán Jerzy Maria Bir- czynski együttese, a Modern Formák Ba­lettje, mert a táncosok, a krakkói Bánya- és Kohóipari Főiskola tehetséges növen­dékei, neoklasszikából és dzsessztánc- ból „papír" nélkül is nívós, profi teljesít­ményt nyújtanak. Jerzy Maria Birczynski megszállott, in- venciózus ember hírében áll Lengyel- országban. A varsói Állami Balettiskola elvégzése után a lódzi Nagyszínházban, majd Conrad Drzewiecki Európa-szerte ismert együttesében táncolt, később pró­zai társulatoknál dolgozott, táncműhelye­ket vezetett, koreográfusként pedig Nyon- ban, Párizsban és New Yorkban szerzett érdemeket. Húsztagú egyúttesét, a Mo­dern Formák Balettjét 1969-ben alapítot­ta, s az azóta eltelt évek alatt otthon is, külföldön is egyre nagyobb elismeréssel írtak róla. Birczynski kompozíciói ugyanis egytől egyig hatásosak, látványosak és szórakoztatóak, mozgássorozatai, kombi­nációi pedig új és új formákra, ötletekre épülnek. Első bratislavai vendégszereplésükre kilenc darabot hoztak, köztük a Chopin muzsikájára készült Larghettót, amellyel Birczynski első díjat nyert Párizsban, a koreográfusok nemzetközi versenyén. Két lány és egy fiú szokatlanul szoros kapcsolata elevenedik meg előttünk; hol az egyik, hol a másik lányhoz vonzódik a fiú, de mert lemondani egyikről sem akar - megszeretteti őket egymással. halmozódott megoldatlan problémák nemzeti kisebbségünk egészének fejlődését tehetik kérdésessé. A megoldások keresése mindnyá­junk közös ügye, ám abban szövet­ségünk tagjainak és vezető testüle- teinek kezdeményező szerepet kell betölteniük“. A résztvevők a levélben javasol­ják a Csemadok KB-nak, hogy a megfelelő fórumokon kezdemé­nyezze a nemzetiség kulturális szer­vezeti formáinak létrehozását. Töb­bek között nemzetiségi kulturális ta­nács működtetését, társadalomtu­dományi kutatási ösztöndíjalap léte­sítését, intézeti keretek kialakítását, a társadalomtudományi szakember- képzés átfogó rendszerének kiépí­tését, a csehszlovákiai magyarság központi múzeumának kialakítását, megfelelő kutatóprogrammal. Java­solják továbbá a Komensky Egye­tem magyar tanszékéhez kapcsoló­dó hungarológiai kutatóosztály felál­lítását. Bár a tudományosságról, a tudo­mányszervezésről tudósok, szakági kutatók beszéltek, vitatkoztak, a szemléletükből nem hiányzott a tu­dománypolitikai megközelítés sem, amelynek lényegét a csehszlovákiai nemzetiség kutatásának szinte tel­jes hiánya adja. A vasárnap délelőtt szóló Tóth Attila mérnök egy olyan lehetőséget vázolt fel, amely a cseh­szlovákiai magyar műszaki értelmi­ség és a társadalomtudomány mű­velői között megteremthető kapcso­latot szolgálja. Az idei Fábry Napokat a cselek­vés lehetősége és a tudomány mű­veléséhez nélkülözhetetlen intéz­ményesség megteremtésének szándéka hatotta át. Mit tehet ennek érdekében a Csemadok? Végezetül erre is megtalálták a választ, hiszen az elküldött levél nem maradhat csupán írásos dokumentuma ennek a tanácskozásnak. Elsődlegesen a csehszlovákiai magyarok szellemi életét meghatározó tudományosság létezésének bizonyítéka, amely im­már képtelen intézményes keretek nélkül fejlődni. Ennek megfelelően igényli az etnikum egészének érde­keivel együtt a megfelelő támogatást a Nemzeti Fronton belül és a kor­mányszerveknél. Másrészt pedig a részben állami intézetekben, rész­ben oktatási intézményekben, mú­zeumokban dolgozó kutatók ered­ményeinek népszerűsítését kellene teljes egészében vállalnia. Ezzel olyan fórumot teremtene, ahol a Csemadok tagjai megismerhetnék a különböző tudományágak jeles művelőinek eredményeit, munká­j3t DUSZA ISTVÁN Halk líra és sok-sok érzelem, egyéni ízű mozdulatvilággal. A másik kompozíciót, amely ugyan­csak töltve van gondolatokkal és cselek­ménnyel, a végére hagyom. Előbb azok­ról a „tízpercesekről" szólok, amelyek a Broadway-musicalek világát idézik, hi­szen Birczynskihez a dzsesszbalett, a neoklasszikára és pantomimre épülő dzsesszbalett áll a legközelebb. Don El- listöl, Izaak Haystől, Miles Daviestöl, Her- bie Hancocktól és Olivér Nelsontól, a blu­es, a sóul, a dzsessz jeles képviselőitől választ ,,vérbö“, sodró erejű számokat és a táncai is ilyenek. S mivel díszletet nem használ, a fény minden kompozíciójában helyszínt jelöl, így a színpadi kép sokkal expresszívebb, sokkal hatásosabb. Tíz lány és tíz fiú alkotja az együttest, táncuk láttán a nézőnek nemegyszer a Chorus line képei ugranak be, s ez is azt jelzi: akaratból, lelkesedésből nincs hiány a társulatban. Szólótáncosuk, Agnieszka Laska pedig egyenesen magával ragadó. Nem mindennapi egyéniség ez a lány! Gesztusai, mozdulatai annyira kifejezőek, színészi eszköztára annyira kifinomult, hogy még a legösszetettebb érzéseket is képes megjeleníteni. Szakmai felkészült­ségét bizonyítja az a tény is, hogy időköz­ben hivatásos balettművésszé érett, és a krakkói színházak egyik legtöbbet fog­lalkoztatott koreográfusa lett. A többiek mindent másodállásban müveinek, de úgy, hogy tudásuk, rátermettségük alap­ján már-már azt hiszi az ember: nem is műszaki pályára készülő egyetemisták, hanem kiforrott, muzikális, szuggesztív táncosok. Erről győznek meg az Elégia Sajátos a művészeti főiskolák ta­nárainak helyzete, mindenekfelett a képzőművészetet felsőfokon okta­tóké. Egyrészt azért, mert maguk is ismert alkotók, kitaposott utat járnak, jelentős helyet foglalnak el, ha nem is az egyetemes művészetben, de a nemzetiben mindenképpen. Más­részt pedig a képzőművészetnek a hagyományos, természetelvű kép­től elkanyarodott „nyelvéből", kód­jából ered e sajátosság, s abban nyilvánul meg, hogy az ábrázolásra kiválasztott tárgy megformálására minden festőnek, szobrásznak egyedi módszert, másokétól elütő kifejezőeszözöket, festészeti, illetve szobrászati technikát kell alkalmaz­nia. Olyan formát és színvilágot azonban, amellyel az alkotó a legta­lálóbban, teljességében, egyedi mó­don tudja közölni mondanivalóját, s amellyel kapcsolatot tud teremteni a befogadóval, sem intézményes, sem másfajta oktatás során nem lehet adni, nem lehet készen kapni. Arra szintén nem lehet megtanítani a művészeti főiskolásokat, hogy mi­re, milyen tartalmak közlésére hasz­nálják fel tehetségüket, mégis mű­vészt kell nevelni belőlük. A bratisla­vai Képzőművészeti Főiskola mű­vésztanárai immár negyedik évtize­de oktatják növendékeiket a mester­ségre, és a negyven év alatt több képzőművész-nemzedéket indítot­tak el a pályán. A felsőoktatási intéz­mény megalakulásának 40. évfordu­lójára a bratislavai Pálffy-palotában - sajnos elég szűkös - kiállítás nyílt az iskola pedagógusainak legújabb munkáiból. Hagyománya van az ilyen jellegű, az oktatók műalkotásaival a főiskola tevékenységéről, céljairól és törek­véseiről keresztmetszetet adó cso­portos tárlatnak, hiszen az említett oktatási intézmény harmincadik év­fordulóján, 1979-ben és Csehszlo­vákia felszabadulásának 35. évfor­dulóján, 1980-ban ugyancsak közö­sen állítottak ki a képzőművész­mesterséget oktató főiskolai taná­rok. Ezért, tapasztalatok birtokában nem lett volna szabad elkövetni azt a hibát, hogy teremlehetőségek mi­att a rendezők szinte csak kamara- jellegűre méretezzék e mostani be­mutatót. Gazdagabb anyag jobban érzékeltette volna azt a szellemi, eszmei bázist, amelyet tanárok te­remtenek, s amely részben megha­tározza a felnövekvő képzőművész­generáció irányulását. A több telje­I­iXaSutó ILy : Forró percek • (Oláh Csaba felvétele) Hirosima áldozatainak című, érzelmeket és idegszálakat egyszerre borzoló alko­tásban is. Krysztof Penderecki muzsikája önmagában is megrázó erejű alkotás, Birczynski azonban nem elégszik meg azzal, amit napjaink egyik legkiemelke­dőbb avantgárd zeneszerzője ad. Ko­reográfiájával percről percre szégyenlete­sebbé teszi a történelmi tényt, a japánok ellen elkövetett 45-ös légitámadást, s bár csak vakító sárgával és tűzpiros fénnyel dolgozik, filmszerűen hozza a robbanás pillanatát. Arcok, karok kiáltanak életért a színpadon, arcok, karok, amelyek a megmásíthatatlan véget is eljátsszák. És nem középiskolás fokon! SZABÓ G. LÁSZLÓ sebb képet formálhatott volna annak az alkotóműhelynek az életéről, amely - feltételezem - valamiféle­képpen csatlakozni kíván a világ­trendhez. Műfajokban és stílusok­ban változatos ugyan az összeállí­tás, minthogy valamilyen munkával minden egyes tanszékről hozzájá­rultak az összeállításhoz, a kiállított munkákon azonban alkotóik a való­ság szűk területéről, csaknem azo­nos témavilágból merítettek. A mag­vas társadalmi, közéleti értekezést elhagyó, programszerűen az eszté­tikai szépet feltáró festmények ke­rültek a falra, illetve olyan szobrá­szati munkákat láthatunk, amelyek az erkölcsi normákat, a szellemi, nemzeti, hagyományokat kívánják ápolni, erősíteni. Noha a tárlaton nem láthatjuk éle­sen kirajzolódó jelét, eme alma ma­ter magisztereitől aligha lehet elvi­tatni a valóság iránti sokirányú érzé­kenységet. Már csak azért sem, mert az iskola sok egyéb között arra is hivatott, hogy elősegítse a hallga­tók tisztánlátását és eligazodását a közéletben, ezzel együtt tanárai növendékeikkel olyan kifejezőesz­közöket, formanyelvet kutassanak és találjanak, amely a legalkalma­sabb a társadalom változásainak, a jelen eseményeinek képi láttatásá- ra és értékelésére. így érhető el, hogy a pályakezdő művészek egyi­ke se ragadjon meg a nehezen értel­mezhető absztrahált formáknál, s ne kaotikus víziókkal és az objektivitás talajáról elrugaszkodott próféciákkal rémisztgessék magukat és má­sokat. Lényegesen lekerekített a Pálffy- palotában megrendezett panoráma. A kiállító művészek, tanárok közül a legtöbben a természetet ábrázol­ják más-más megközelítéssel. Sta­nislav Harangozó a távoli és a közeli elkülönítésével a térbeliség érzetét keltő, hagyományos háromosztatú tájképekről eltünteti a különféle tá­volságokat. Ján Berger vastagon felvitt ecsetnyalábokból, mozaiksze- rűen állítja össze a természet har­sány színeit. Frantisek Stoklas a víz­festék valűrjeivel adja vissza a Őtú- rovo környéki táj atmoszféráját. Ive- ta Ledererová a négyszög alakú kép kereteit felbontó falitextillé szövi az elmúló természet pompázó színeit. Eugénia Lehotská tájat ábrázoló textilképén viszont a háttér rende­zettségével harmonizáló lányalak kerül a középpontba. Ottó Lupták vastag ecsettel húzza egyvonalas, egyszerűsített torzóban hagyott fe­kete alakjait - a figurális festészetet képviseli a tárlaton. A szobrászati munkák között van­nak hagyományos formákat alkal­mazók, ilyenek Ján Kulich nemzeti művésznek, a főiskola rektorának az értékeket igenlő - Bél Mátyásról for­mázott, illetve Tháliát ábrázoló - fi­gurái. Ilyen továbbá Gáspár Péter­nek az egészből csupán a lényeges részt kiragadó, Schaár Erzsébet ke- serédes együttérzést keltő szimboli­kájával rokon alkotása: a panelház tizenegyedik emeletének ablakából kitekintő öregasszony, ilyen lány­portréja. Más Tibor Schotter Madár című alkotása, amely geometrikus mintázatú, hajlított, csúcsíves desz­kalapból a modern szobrászi formá­lás módszereivel készült. Helyet kapott a kiállításon egyéb műfaj is. A grafikát Albin Brunovsky képviseli. Dekoratív rajzai termé­szet-, virág-, levélmotívumokkal gazdagon díszített mitikus jelkép- rendszerrel közük az epikus monda­nivalót. Eugénia Lehotskáíó\ meseil­lusztrációkat válogattak a tárlatren­dezők. A mű- és belsőépítészeti, a restaurátori munkák eredményei­ről készült fényképek és makettek az építőművészeti és a restaurátor tanszék tevékenységét illusztrálják. Két- és többdimenziós vázlataikkal, tárgyaikkal nem maradtak távol a bemutatóról a formatervezők sem. TALLÓSI BÉLA Modern formák, valós érzelmek új szó 6 1989. XI. 3.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents