Új Szó, 1989. november (42. évfolyam, 257-282. szám)
1989-11-30 / 282. szám, csütörtök
Ha maga szabhatja meg pályáját A kultúra mint a társadalom fejlődésének dinamizáló tényezője Utak Európába Az Irodalmi Szemle nyolcadik számáról Az emberi civilizáció jelenleg mély változáson megy át, amely alapjaiban érinti az embernek a világban elfoglalt helyét, a társadalomhoz való viszonyának jellegét. Az új technológiák, az emberi tevékenység új fajtái, a gyökeresen új információs kultúra létrejötte a nagy szociális rendszerek, csoportok és egyének értékorientációjának átrendeződését hozta magával. Ezt az új értékorientációt mindenekelőtt az jellemzi, hogy az emberiség kulturális öntudatosodásának folyamatában hirtelen, törésszerű fordulat következett be, melynek három közös, egyetemesen érvényes ismérve van: 1. általánosan terjed az a felfogás, hogy az emberiség a földi civilizáció két fejlődési ciklusa között van, 2. e civilizáció megőrzéséért érzett felelősség többé nem köthető parciális gazdasági, szociális vagy politikai érdekekhez, 3. az emberi civilizáció megőrzésének alapfeltétele a nemzetek, közösségek és egyének kulturális azonosságának megőrzése és fejlesztése. Az emberiség kulturális öntudato- sodási folyamatának integráló mozzanata az a remény, hogy minden nemzet és minden egyén képes lesz hatékonyan hozzájárulni az emberek közti megértés elmélyítéséhez; hogy a megértés, a tolerancia és a demokrácia egyedülálló történelmi lehetőséget kínál a társadalmi fejlődés meggyorsításához, s hogy e fejlődés mércéje nem a puszta gazdasági haszon, hanem az ember, mint legfőbb kulturális érték. Kultúrán tágabb értelemben ma egy adott társadalomra vagy társadalmi csoportra jellemző szellemi, anyagi, intellektuális és emocionális jelenségeknek és ezek értékreflexiójának komplexumát értjük, melybe a művészeten, a tudományon és a termelésen túl beletartozik az életmód, az értékrend, az alapvető emberi jogok, a hagyomány, a kulturális folytonosság, a mítoszok és a szug- gesztív eszmények. A kultúra az emberi tevékenység eredménye és célja, egyben forrása az ember önmagáról való gondolkodása képességének. A kultúra közvetítésével tudjuk megkülönböztetni az értékeket, vagyunk képesek válogatni és választani köztük. Az ember a kultúrán keresztül fejezi ki önmagát, tudatosítja saját nemzeti és szociális identitását, törekszik új ismeretek elsajátítására és műveket hoz létre, melyekkel túllépi önnön határait. A kultúra a társadalom önismeretének és önértékelésének egy adott szintje. Noha társadalmi érzések, ismeretek, politikai, erkölcsi, esztétikai stb. értékek halmozódnak fel benne, a kultúra funkciója nem ezek fölhalmozása, hanem a társadalmi folyamatok szabályozása. Erre különösen nagy szükség van akkor, amikor a folyamatban szinergikus hatású egyensúlyzavar keletkezik. Ennek jellemzője a társadalmi tudat különböző szféráiban megjelenő válságtudat, a társadalmi szubjektumok cselekvési algoritmusaiban támadt hasadások sorozata, a társadalmi és az egyéni közti ellentmondás elmélyülése, a gondolkodásmód kettészakadása s az azt kifejező ala- koskodó magatartásforma terjedése, a nyilvánosság és a magánélet közti meghasonlás. Az egyensúlyzavaros állapot meghaladásához ugyan felhasználhatók bizonyos, évezredek óta használatos, kipróbált kulturális normák, esetleg utasítások, előírások vagy parancsok alapjában is. A kultúra akár még ebben a formájában is a társadalmi fejlődés szabályozójaként jelenhet meg, amennyiben föllép minden olyan tevékenységgel, cselekvéssel szemben, amely a társadalmi egyensúly felborulásával fenyeget. Csakhogy ez a szerep a kultúra szabályozó funkciójának egy elidegenedett formája, mert az utasításos szabályozás mechanizmusa a kultúrát fokozatosan megfosztja tartalmi sajátosságától. A kultúra, mint a társadalom fejlődésének dinamizáló tényezője akkor tölti be szerepét, akkor tud igazából érvényesülni saját önszabályozó funkciója, ha az értékek kritériumai a társadalom kulturális öntudatosodásának belső sajátosságából fakadnak, amikor a személyiség kulturális identitásának a követelménye teljesen pótolni tudja a külső utasításokat. A kultúra önszabályozó funkciója erőteljesebben érvényesülhet, ha maga szabhatja meg mozgását a múltat, a jelent és a jövőt felölelő mozgáspályán. A múltba visszatekintve keresi identitását, a jelen számára preferenciákat szab s a jövőt képviselve elénk vetíti cselekvésünk következményeit, mielőtt azok a valóságban is bekövetkeznének. A kultúra önszabályozó funkciójának e három jellemzőjét (vagyis a kulturális identitást, az értékpreferenciát és a megelőző stratégiát) vizsgálhatjuk a kultúrpolitika szempontjából is. A kulturális identitás problémája úgy is megközelíthető, mint az emberiség önmegvalósításának egyik előfeltétele a civilizáció jelen körülményei között. Ez minden nemzetet arra ösztönöz, hogy saját múltjában keresse dinamikájának szellemi és intellektuális forrásait, hogy nemzeti identitásán keresztül képes legyen más kultúrákkal való kommunikációra, s így tegye gazdagabbá és folyamatosabbá saját kulturális teljesítményét. Valamennyi kultúra része az emberiség közös kulturális örökségének. A kultúra párbeszéd, gondolatok és tapasztalatok cseréje más értékekkel és hagyományokkal. Ha elszigetelik, elhal. Azt is tekintetbe kell vennünk, hogy minden nemzet igényt tart saját kulturális identitására és hogy a különbözőség és az egyediség nem fékezi, hanem dinamizálja a társadalmi fejlődést és hogy a kultúrának nem lehet egyetlen monolit modellje, ellenkezőleg: a kultúrában is érvényesíthető a sokszínűség, a sokféleség leibnizi elve. A kulturális identitás szükségletének szinergikus jellege abban is megnyilvánul, hogy hiányos kielégítése negatívan hat a társadalmi értékszerkezetek elrendeződésére, és az egyének önreflexiójában a személyiség integritását romboló tényezőként jelenik meg. Mindez olyan kultúrpolitikai elveket és döntéseket igényel, amelyek érvényre jutva védeni és gazdagítani tudják a nemzetek kulturális identitását és örökségét. így ezek az elvek és döntések a társadalmi fejlődés belső, önszabályozó dinamizáló tényezőjévé válnak és mint ilyenek, erősítik az alkotó személyiségek kreativitását, függetlenségét és szuverenitását. Az értékpreferencia problémája a kultúrpolitikával való összefüggésben azt jelenti, hogy megoldása nem választható el a kultúra tulajdonképpeni fogalmával kapcsolatos konceptuális kérdésektől. Ha a kultúrát értékek rendszereként fogjuk fel, nem kerülhetjük meg a humanista értékek preferenciaviszonyának a kérdését sem. A kultúrpolitikának vissza kell állítania a társadalmi fejlődés folyamatának mélyebb emberi értelmét. Ma különösen fontos feladat, sürgősebb, mint bármikor, hogy számba vegyük a haladás etikai kritériumait és megállapodásra jussunk a humanista értékek preferenciájában a pragmatikus-utilitarista értékekkel szemben. Szükseges a gazdasági és a demográfiai modellek kiegészítése újszerű kultúra- modellekkel, összhangban társadalmunk történelmi, szociális és természet-környezeti feltételeivel. Előre jelezhetjük, hogy a társadalmi fejlődés kultúramodelljének nem lesz azonnali gazdasági hatása, tekintve, hogy temporalitása hosszabb lefutású (az oktatás hosszabb ciklusa, az alkotás spontánabb jellege, ennek külső, pl. gazdasági ösztönzőkkel szembeni immunitása, a kultúra folyamatossági tényezője stb. miatt). Ennek ellenére, vagy inkább éppen ezért a társadalmi fejlődés kultúra- modellje nélkülözhetetlen. Világos humanista értékpreferenciák nélkül nem lehet meghatározni sem a szociális, sem a gazdasági fejlődés értékét és értelmét. A társadalomfejlődés kultúramo- dellje és az ezzel összefüggő értékpreferenciák olyan demokratikus kultúrpolitikát feltételeznek, amely megszünteti az alkotás folyamatát gátló nyílt vagy rejtett fékező mechanizmusokat és megszilárdítja a kultúra folytonosságát az úgyszólván legyűrhetetlennek látszó érték- ingadozásokkal szemben. Jelenleg minden lehetséges módon támogatni kell a személyiség politikai kultúrájának fejlesztését, a szabad tájékoztatási kultúrán keresztül annak érdekében, hogy mindenkinek egyformán joga legyen a művészetre, a tudományos haladásban való részvételre, a társadalmi fejlődés kultúramodelljének a megszilárdítására. Ebből a modellből az következik, hogy a kultúra művelése, a kulturális alkotások terjesztésének szabályozása nem lehet a kiválasztottak egy csoportjának a privilégiuma, hanem a társadalom további fejlődését és az egyének alkotótevékenységét felölelő különböző stratégiák integráló középpontjává és céljává kell válnia. Ezek a kultúrpolitikai stratégiát csak röviden vázoló tézisek távolról sem merítik ki az összes, a kultúra társadalmi funkciójának a társadalmi fejlődés dinamizálásában és visszatükröződésében betöltött szerepével kapcsolatos kérdést, összetett problémáról van szó, mivel a kultúra egyrészt élő szociális szervezet, a társadalmi hangulatok érzékeny rezgésmérője, másrészt értékeit hosszú távon tartalékolni tudja, kedvezőbb időre várva. Ez utóbbi esetben a kultúra ahelyett, hogy társadalmilag fejtene ösztönző hatást, visszahúzódik az egyéni élet magánszférájába. Nem tudja felvállalni a társadalomfejlődés teljességének a dinamizációját, saját szerepét leszűkíti a valóság privát elsajátításának, egyéni alakításának eszközévé. Éppen ezért jelenleg arra kell törekednünk, hogy a kultúra ilyen irányú leszűkítése egy helytelen kultúrpolitika következtében ne váljon általános jelenséggé és ne veszélyeztesse a kultúrának társadalmunk további fejlődésében betöltött integráló szerepét. Dr. MARTA ZÁGOR&EKOVÁ Januártól csak egy koronával lesz drágább egyelőre egyetlen irodalmi folyóiratunk - tudhatjuk meg a fő- szerkesztő, Varga Erzsébet bevezetőjéből. A megemelkedett előállítási költségeket természetesen nem olvasóinkkal akarjuk megfizettetni - teszi hozzá mindjárt. S már ez számunkra nem is olyan „természetes", sietünk megállapítani, hogy a lapárak emelkedése feletti sirámok és visszatetsző önreklámozás helyett a jövő évtől új köntösben megjelenő Irodalmi Szemle máris tett valamit azért, hogy olvasóit megtartsa, sőt új híveket szerezzen magának. Hosszú a lap átfutási ideje, s talán még késve is jelent meg legújabb száma, mégis - jókor. Időközben felgyorsultak körülöttünk az események, s most úgy tűnik, hazai magyar sajtótermékeink közül éppen a lassúnak hitt Szemle az, amely választ képes adni azokra a kérdésekre: merre visz az út egy másfajta, egységes Európa felé, az általános emberi értékek megőrzése felé, s melyek azok a konkrét tennivalók, amelyek révén a csehszlovákiai magyarság szellemi, művészeti, tudományos életét a kívánt mértékben fellendíthetnénk, s nem utolsósorban megalapoznák jövőnket is. Napjaink társadalmi-politikai realitásai indokolják - persze nem függetlenül a szerkesztői szándékoktól -, hogy az olvasó figyelme ezúttal nem elsősorban a lapban közölt szépirodalmi alkotások felé irányul - legyenek azok bármennyire is nagyszerűek. Olvasás közben fontossági sorrendet állít fel. A lap elsődlegesen izgalmas olvasnivalói közé tartozik az Utak az Európai Házba címmel közreadott kerekasztal-beszélgetés, melyen neves íróink, költőink, publicistáink (Tózsér Árpád, Grendel Lajos, Kulcsár Ferenc, Dobos László, Balta Kálmán, Duba Gyula és Szigeti László) fejtették ki elképzeléseiket, meglátásaikat az alábbi kérdéskörről: milyen utak vezetnek Közép- Európából, a nemzetiségi létből és Fábry Zoltántól a „közös európai házba". Ezt a beszélgetést mindenkinek el kellene olvasnia, akit foglalkoztat nemzetiségünk múltja, jövője, jelene. Mert világos, hogy orvosolni kellene végre - engedtessék meg, hogy a résztvevők szavait parafra- záljam - traumatizált, infantilizált nemzetiségtudatunkat, s tudatosítani, hogy deformált nemzeti tudattal nem lehetünk az Európai Ház lakói (Szigeti). Figyelnünk kell azokra az általános emberi értékekre, amelyek korunk nagy politikusa, gondolkodója, Mihail Gorbacsov szerint az Európa- eszme lényege, másrészt meg kell találnunk azt az európai irodalmi minőség-nyelvet, amelyet ma Európa legnagyobb írói beszélnek (Tő- zsér). Balla Kálmán a többi között arról beszél, hogy nekünk nem egységes Európára (nem a napóleoni, hitleri, sztálini értelemben ugyancsak egységesnek akart világrészre), hanem szabad Európára van szükségünk, elsősorban, amely az egyéni, a csoportos és a regionális autonómiákra épülne fel. Szigeti rámutatott: ki kell mondani az evidenciákat, Kulcsár Ferenc kifejtette, hogy a társadalomnak olyan kultúrát (kulturáltságot), olyan lelkeket és agyakat kell „termelnie", amely spontául képes karbantartani a humanizmust. Ehhez pedig az szükséges, hogy leleplezzük a fejünkben, a tudatunkban lakó „szörnyeket": a sztereotípiákat, a dogmatizmust, a demagógiát, a hazugságokat - vagyis a még mindig bennünk pusztító sztálinizmus „szörnyeit". Tózsér Árpád két utat jelölt ki összegzésképpen: a nemzeti önmegvalósítás és az irodalmi „fel- és kiemelkedés" útját. Az emberi arány visszanyeréséhez szükség van az egyén, (s ezen keresztül a nemzet-nemzetek) méltóságára, autonómiájára, azonosságtudatára, jogára az igazsághoz - fejtette ki a többi között Dobos László, akinek a VI. Anyanyelvi Konferencián, Kecskeméten elhangzott felszólalását is közli a lap. Fontos, nagy jelentőségű anyaga a folyóiratnak Turczel Lajos írása tudományos életünk helyzetéről és távlatairól; a következő megállapításra jut: tudományos életünk alakulását nagyobbára ma is ösztönös- ség, alkalmiság, szétszórtság jel-, lemzi. A szerző a helyzetelemzésen túl körvonalazza a nemzetiségi intézményrendszerünk kiépítésével kapcsolatos legfontosabb szervezési feladatokat is: központi nemzetiségi intézményként társadalomtudományi intézetet kell létrehozni, továbbá magyar tudományos könyvtárat és adattárat, tudományos folyóiratokat, tudományos részlegeket a magyar nyelv és irodalom tanszékeken, vissza kell állítani a magyar tagozatot a nyitrai Pedagógiai Főiskolán, országos magyar néprajzi múzeumot kell létrehozni, ki kell alakítani egy nemzetiségi tudományos ösztöndíjrendszert, s a magyar nyelvű iskolák és a kisebbségi tudományos élet érdekeinek megfelelően átszervezni a magyarországi egyetemeken való továbbtanulás lehetőségeit. Turczel Lajos írása után a Szemle közli a kisebbségi tudományos intézményrendszerünk létrehozására felterjesztett javaslatot is, melyet a Szlovákiai írók Szövetsége magyar tagozata és az Új Mindenes Gyűjtemény szerkesztőbizottsága dolgozott ki. Két tartalmas hozzászólást is olvashatunk ebben a számban Révész Bertalan A felsőfokú továbbtanulás főbb nemzetiségi összetevői című tanulmányához. Török Zsuzsa cikkében egyebek közt megállapítja: helyes, hogy az Irodalmi Szemle közölte a szerző tanulmányát, de arra is szükség lenne, hogy mindezt tárjuk fel az SZSZK Oktatási, Ifjúsági és Testnevelési Minisztériumának illetékes - szlovák nemzetiségű - munkatársai, illetve a pártközpont munkatársai előtt, s gondjaink jó része mintaszerűen megoldódna. Az alkotmány rögzíti a nemzetiségek fejlődésének garanciáit - írja -, a mai hiányosságok megoldása tehát emberi tényezőkön múlik, jóindulat, hozzáállás kérdése elsősorban. Egyetérthetünk a szerző megjegyzésével, mely szerint az oktatásügy mai irányítóitól függ elsősorban, hogy kiaknázhatók maradnak-e a magyar anyanyelvű tanulók képességeiben rejlő lehetőségek. Sípos Béla ugyancsak a tanulmányban foglaltakat egészíti ki tapasztalataival, meglátásaival, s helyesli a javaslatot, hogy ismét kellene humán osztályokat nyitni a gimnáziumokban, vissza kellene állítani a magyar iskolák pedagógusainak magyar nyelven történő képzését, az egyetemi és főiskolai felvételik során pedig csak úgy lehetne biztosítani az egyenlő esélyt, ha a magyar iskolák végzett növendékei magyarul felvételizhetnének. A továbbiakban Tózsér Árpád és Alabán Ferenc tollából kiváló kritikákat olvashatunk Koncsol László Nemzedékem útjain című esszékötetéről, melynek kézirata még 1984- ben került a kiadóba, s „csak négy év megalázó vitái, kézirat- és lélekcsonkító lektori huzavonái után" (T. Á.) válhatott közkinccsé. HARASZTI ILDIKÓ A NEGYEDIK Százhuszonöt éve született Toulouse-Lautrec Helyszín: a századvég Párizsa. A fény, a kánkán, az abszint és a dőzsölés városa. A naturalista nyomor és az impresszionista színorgia világa, míg a legújabb, az első világháborúként jegyzett nagy világégés közel egy emberöltő távolában. A porosz fenyegetés árnyékában élő Franciaország beleunt a politikába: a második császárság, a kommün rég feledve, s a festészet is száműzte az emberi arc sötétebb oldalát. Courbet Kótörőit, Millet Magvetőjét, Monet, Renoire, Manet színorgiája rég eltakarta. Jókora késéssel, majd húszévnyi gúnyolódás és értetlenség után, most éli fénykorát az impresszionizmus. Manet Olympiája, melyet a párizsi Sálon közönsége viszolyogva és felháborodottan visszautasított, most csodálat tárgya. S már dolgozik az új nemzedék, akik esetében ugyan nem is beszélhetünk nemzedékről, egységes irányzatról még kevésbé, pedig nagyrészt Pissaro tanítványai, az impresszionisták egykori követői, majd, szinte törvényszerű tagadói. Az a négyesfogat, amelynek tagjai más-más utat járnak be, szenvedélyesen, lázasan keresik saját, egyéni arcát. „Az expresszionisták Van Gogh-hoz fellebbeznek, az újprimi- tívek és a dekoratív törekvések hívei Gauguin-t tartják ősüknek, s majd mindannyian, főként azonban a konstruktív akarású művészek, Cézanne-ra esküsznek- írja Artner Tivadar az Évezredek művészetében a poszt-impresszionistákról. Az összefoglaló fejezetből kimarad Henri de Toulouse-Lautrec. ó a negyedik. 0 külön fejezet. ősi arisztokrata család sarja. Törpe testalkat, apró, görbe lábain oson hazafelé a pislogó gázlámpák alatt, a fényből a sötétbe, a Moulin Rouge-ban megivott töméntelen italtól kábán, maga mögött hagyva a kapkodva, zseniális vonalakkal telirajzolt asztalterítőt^ hóna alatt a rajzmappával. Kora legnagyobb grafikusa, a természet csúf fintora. Míg Van Gogh a teremtő őrületben levágja a fülét, Gauguin a primitív világba menekül, megundorodva az európai posványtól, Cézanne vidéki magányban él, ő marad a romlott városban, mert itt érzi jól magát, itt az ó világa, a léha kéjencek, az esett sorsú táncosnők, az éjszaka démonai, az élet hajótöröttéi és hullócsillagai közt. Maga is hullócsillag, alig harminchét évet kap a sorstól, de ez a csillagsors izzással teli, serceg és pattog, mint a gyújtózsinór. Ó nem alkot görcsös kínok között, mint Van Gogh, nem keresi a világvégi boldogságot, nem pepecsel, nem használ fotót, mint Gauguin, idegen tőle minden rafinéria. A morzsákat szemelgeti, a lesöpört asztal végén műveli a csodát. Biztos kézzel, hirtelen mozdulatokkal, gyorsan és biztosan ragadja meg a fergeteges kánkánból kivillanó térdet, arcot, s a kulisszák mögötti fáradt, csömörlött és szomorú világot. Mindemellett, az örökös kívülálló és megfigyelő tragikus sorsára ítélve, ő rajzolja meg a századvég tomboló, foszladozó és karikírozott portréját, helyenként a szecessziót idéző plakátjaival, kihívó grafikáival, torz fintoraival ó lett a kor krónikása. Nem építgette festői világát, az elétárulkozó életet ábrázolta. Elképzelem, hogy egy-egy pohár italért rajzolt, vagy csak úgy, a rajzolás gyönyörűségéért, szinte „félkézzel". S az sem igaz, hogy nem voltak, nincsenek követői. Nézzünk csak szét figyelmesen az európai grafika háza táján. Az impresszionizmus (benyomás-festészet) képviselői még a színek villózásában, a fény és árnyék játékában látták a megoldást, így lázadtak az elődök ellaposodó művészete ellen. A posztimpresszionisták: Van Gogh, Cézanne, Gauguin, Toulouse-Lautrec visszaadták a festészetnek a formát, a kompozíciót, s a puszta természetábrázolástól visszafordultak az ember- központú művészet felé. Ez a legnagyobb érdemük. Toulouse- Lautrec ebben a törekvésben játszott úttörő szerepet. (kövesdi) ÚJ SZÚ 6 1989. XI. 30.
