Új Szó, 1989. október (42. évfolyam, 232-256. szám)

1989-10-12 / 241. szám, csütörtök

szintén jó király. Megformálásában, egy bizonyos határig, szabad kezet kaptam. Hogy miképp játszottam, ítéljék meg a hozzáértők.- A darabbal sokfelé jártatok. Mit éreztél vándorkomédiásként?- Dehogyis voltunk vándorkomé­diások! Csak ízlelgettük, mit jelent a szűkebb környezetünkön kívül ját­szani. A Jókai Napokon tapasztalt elmarasztaló véleménnyel sehol sem találkoztunk. Számomra óriási élmény volt, és megtisztelő a len­gyelországi meghívás, nyolcvan­nyolc decemberében. Mikor az otta­csapatmunkát ismerhettem meg. Nem tudom, hogy formáltam meg a szerepet, hiszen az előadásról kritika nem jelent meg, bár a Jókai Napok lapjában valaki írt rólunk pár sort...- Az új évadban?-Jelenleg Valera, a kedves kis alkoholista, és Mr. Smith figurájával kell megküzdenem. Előbbit a Három lány kékben című mai szovjet darab­ban alakítom, Németh István rende­zi, az utóbbit a Kopasz énekesnő­ben, Kiss Péntek József színházá­ban próbálom megformálni. Szelíd célzatossággal Élményekkel - már az út elején Bugriszláv királyfi elindul, hogy megtorolja apja halálát. Elek cár se­gítségével elkergeti a zsarnok Übü királyt. A királyfi jelmezében egy fiú, Borsányi László. Húszéves.- Mikor kerültél kapcsolatba az amatőr mozgalommal?- Hetvennyolcban, kisiskolás­ként. Akkoriban kérdezte meg Sim- kó tanító néni, volna-e kedvem nép­táncra járni? Szüleim beleegyezésé­vel a Komáromi (Komárno) Művé­szeti Alapiskola gyermek tánccso­portjának a tagja lettem és marad­tam négy évig. Diákéveimben a Ha­jós néptáncegyüttesbe jártam, oda is négy évig.- A diákévek után?- A mezőgazdaságban helyez­kedtem el, végzettségem alapján. Állatokkal foglalkoztam, éltem a hét­köznapi életet. De továbbra is ér­deklődtem a kultúra iránt, így mihelyt lehetőségem adódott, a járási ifjúsá­gi klub kulturális szakelőadója let­tem. Nem bántam meg a cserét.- Ha jól tudom, jelentkeztél a Ma­tesz tehetségvizsgájára?- Igen, hogy kipróbáljam az erő­met. A színjátszás pár évvel ezelőtt ragadott magával, miután betekint­hettem a kulisszák mögé. Az olva­sópróbától a bemutatóig követhet­tem a produkció születését.- A Komáromi Mai Színházi Stú­diónak hogyan lettél a tagja?- Felkértek Bugriszláv királyfi szerepére. Megkérdezték, elvállal­nám-e. Érdekelt Alfréd Jarry Übü király című darabja, elvállaltam a megbízatást. Félénken mentem be az első próbára. Kiss Péntek József bátorított, bevezetett az amatőr színjátszók világába. Társaimról egy újabb írás születhetne... Nem tud­tam felmérni, akarnak-e segíteni, vagy sem? A rendezőtől sokat kap­tam. Útravalót és biztonságérzést. Ajtaja mindig nyitva áll, bármiért ke­resem fel.- Ki ez a Bugriszláv királyfi?-A darabban a becsületesség megszemélyesítője. Apja, Vencel, ni közönség, szó szerint, ünnepelte az Übüt, meglepődtem. Nem az én dolgom, hogy lemérjem a sikert, de annak örültem, hogy nem vallottunk szégyent.-Második lengyel utatokon már te játszottad a királyt...- Lidérces álmaimban is kísér az a fellépés. Indulás előtt egy nappal- Színészjelöltnek végül is nem vettek fel.- Kissé vakmerőnek tartottam magam, amikor elindultam a szín­ház felé. Nem vagyok ilyen, sokan mondták. A felvételi után Varsányi Mari, a Matesz művésznője bátorí­tott, ettől új erőre kaptam. A színházról álmodom ugyanis megtudtuk, hogy Németh István, az eredeti Übü papa hivatali elfoglaltság miatt nem utazhat ve­lünk. Nélküle meg nincs előadás. A rendező rövid töprengés után ne­kem adta a szerepet. Huszonnégy óra alatt tanultam meg a nehéz szö­veget. Videón többször visszaper­gettem az Übü király egyik előző előadását. A lengyel közönség tap­sa elhitette, hogy érdemes volt ke­ményen dolgozni.- A következő szereped Culík karnagy volt...- Az Agyő, kedvesemben, melyet a marcelházi (Marcelová) Jé! Szín­ház társulata mutatott be, Németh István rendezésében. Itt egy újfajta Lőrincz János felvétele- Miért szeretnél mindenáron színész lenni?- Erre még korai lenne válaszolni, mert keveset tettem le az asztalra. Szép emlékeim vannak az előadá­sokról, de minden próba újabb kihí­vás. Mi lesz, ha egyszer már nem lesz jó, ahogy csinálom? Ezért gyak­ran járok színházba, szabadidőm­ben böngészem a szakirodalmat. Az amatőr csoportokban igyekszem tisztességesen játszani. Az út lege­lején tartok. Még előtte az élet. És egyszer talán közönség elé állhat abban a színházban is, melyet álmaiban oly sokszor lát. BÁRÁNY JÁNOS Nem hittem, mily nehéz alkalmi feladatra vállalkozom, amikor egy készülő kiadványban a pedagógu­sok vezette diákszínpadok előadá­sainak genézisét, szelíd célzatossá­gát, nevelői indítékait és diákos játé­kosságát keresem visszafelé az idő­ben. „Ám hogyan van az, ami volt?“- tettem fel a kérdést magamnak, Nádas Péter esszéjére gondolva. Ez a fajta színjáték is úgy van, ahogyan volt: egy pillanattal ezelőtt, tegnap, tegnapelőtt, egy évtizede vagy ne­gyedszázada. A diákszínjátszásnak (mint minden más színpadi cselek­vésnek) a jelene azonnal a múltjába fordul. Időtényezőként viszont a ne­velésben meghatározóbb a jövő, va­lamint a nap nap után oda tekintő pedagógus célja, törekvése, egyéni éthosza. Ugyanakkor elbizonytala- níthat pedagógust, diákot, magam­fajta toliforgatót, ha a múltat megál­líthatatlanul gyarapító jelen fizikai időértelmezésben megragadhatat­lan kicsinységű - talán nem is létező- kiterjedése válik társadalmi min­denhatóvá. A történelem értelmét a múlt-jövő időtényezők adják, s nem a megfoghatatlan jelen. Ami­kor a diákszínjátszás jelenbeli álla­potairól gondolkodtam, mindvégig a múltját faggattam, s a jövőjét ke­restem. A csehszlovákiai magyar diák­színjátszás jellegét a színpadi kon­zervativizmus adja. Tévedés lenne azt hinni, hogy ez valamifajta szö­vegválasztás függvénye. Ennek a jellegnek a legmeghatározóbb ele­me a választott formanyelv. Olykor igencsak veretesnek mondott, ar­chaizáló szövegű valamikori isko­ladrámát is el lehet játszani a husza­dik század végének modern színpa­di formanyelvi keretei között. Viszont avantgárd drámát is bemutathatnak olyan felfogásban, amely a barokk színház eszközeit választja. S még ez sem adja a konzervativizmus ma­gyarázatát, hiszen e képletek meg­oldásai is eredményezhetnek kor­szerű diákszínjátszást. Sokkalta fontosabb szerepet játszik e jelen­ség konzervativizmusában a peda­gógia konzervativizmusa. A diák-ta­nár viszony hierarchikussága - alá- fölé rendeltség'! viszonya - a legtöbb esetben megköti a diákok kreativitá­sát, képzelőerejét. Ilyen viszony ke­retében aligha van mód felszabadult játékosságra, a diákok szemléletét messzemenőkig meghatározó isko­lai viszonyok bírálatára, az őket fog­lalkoztató társadalmi jelenségek színjátékon belüli tálalására. Ennek a pedagógiai konzervativizmusnak táptalaja maga az iskola, amely ki­csiben mindig a társadalmat model­lt fezem a tévében a városvédő műsort és IV irigykedem. A filmen kisvárosi képek sor­jáznak: parkok, fasorok, csöndes, ápolt folyópart, malmok, érzékenyen illeszkedő urbanisztikai megoldások, a múlt harmóniája a mában, féltő gonddal ápolt szeletei a történelemnek. És ter­vek, a városvédő egyesület szorgalmazta, meg­valósításra váró elképzelések; egy egészséges tudatról és patriotizmusról árulkodó szemlélet üzenete. De jó ezeknek, gondolom. A sok sírás és jajgatás, a válságos pénzügyi és gazdasági helyzet forgószelében (vagy inkább állóvizében) is tudják: a szép környezet, a csinos városkép van olyan egyenes arányban a lakosok közérze­tével, hogy azt nem szükséges deklarálni. Inkább meg kell fogni a munka végét, s kerül, amibe Fájó tüskeként máig magamban hordozom annak a cseh mérnöknek a szavait, aki Gömör- ben járva megjegyezte: ő még ennyi lépusztult kastélyt, kúriát, gyöngyszemként mutogatni való, mégis semmibe vett értéket talán sehol nem látott, mint Gömörben. Több mint tíz éve ennek, s azóta a helyzet nem sokat változott. Persze, ha nagyon akarnám, tovább sorolhat­nám a példákat. Történelmi emlékeken innen és túl, a szép környezet és harmonikus táj fogalmá­ba beletartozik a kulturáltan megművelt szántó­föld, egy-egy rendben tartott mezei út, gyümöl­csöskert, vagy akár egy kerítésdarab is, amely gazdája rendszeretetéről, azt ne mondjam, esztétikai érzékéről árulkodik. így folyik bele észrevétlenül mindennapjainkba az esztétika, Romok árnyékában kerül, közteher vagy adakozás, rendbe kell szed­ni az izraelita temetőt, helytörténeti múzeumot kell létrehozni, megtisztítani a tó környékét, sé­tányt csinálni. Ha másért nem is: hogy otthon érezzék magukat a városukban. Mert az ember szereti otthon érezni magát a lakóhelyén. Nem tudom elfojtani az önkéntelenül feltörő sóhajt - miközben a nyitott ablakon keresztül hallom úgy a negyedik-ötödik emeletről érkező szemetes zacskók puffogását a házunk előtti frissen kaszált fűben s elhallgattatni a bennem motoszkáló kisördögöt: vajon egyesek miért nem lamentálnak, miért nem tördelik a kezüket, mond­ván, hogy szegény az eklézsia, kevés a központi juttatás, hogy így meg úgy... Nem siránkoznak, egyszerűen cselekednek. És, sejthetően, nem pusztán a maguk gyönyörűségére, kedvtelésből, hanem azt is sejtik, itt nem csak magukról van szó. Talán arról is, hogy nem szeretnék szégyell­ni magukat mások előtt. Hogy ők nem rendetle­nek, ápolatlanok, fésületlenek, nem csipás a sze- , műk, nem retkes a lábuk. S ha már sarkítunk, sarkítsunk tovább: hogy európaiak, ha már Euró­pa közepébe csöppentette őket a sors. művészet, szépérzék fogalma. A kulturáltság ka­tegóriája. Nincs lehangolóbb látvány, mint az útmenti szántó eldolgozatlansága, melynek a szélét gaz veri föl, szakadozott, rongyos baráz­dák lógnak ki belőle.- Vagy a mezei utak kuszasá­ga, mert ha egy mezei út már végképp járhatat­lan, egyszerűen csapnak mellette egy másikat, egy harmadikat. A kiontott belű táj egy baleseti sebészetnél is lehet elszomorítóbb. Vagy az újgazdagok, a tehetősebb emberek idétlen házai. Szűkebb pátriám beszédes kirakata lehetne az urbanisztikai ízléstelenségnek. Az ember szomo­rúsággal vegyes értetlenséggel nézi, miként sza­porodnak a tájból ízléstelenül kilógó, gyakran többszintes családi házak, amelyeket még meg- toldanak egy-két kutyaólnyi tetővel. A falakon minden megtalálható, mi szemnek ,,ingere": vo­nalak, kockák, brizolitba ágyazott tükröcskék, kovácsolt vas és üveg, fa és beton, mindenből rogyásig. A szomszédpukkasztás eufóriájában hiába keresnénk a jóízlés csöndesebb szavát. Az ember szinte nem is érti, hogy a rendeletek dömpingjében, az irányelvek korában hogyan engedheti egy-egy nemzeti bizottság, hogy a község az ízléstelenség szabad prédája lehes­sen, hogyan bólinthatnak a járási nemzeti bizott­ságok illetékes osztályai ilyen, ízléshiányról árul­kodó tervekre. Hol itt a patriotizmus, az egészsé­ges közérzet, a hagyomány és a folyamatosság cérnaszála? Ám maradjunk a témánál, a műemlékeknél, helyesebben azok emlékénél, mert hisz hamaro­san emlékekké, fantomokká válnak a kastélyok, kúriák, pusztuló gesztenyeóriásoktól éktelenkedő egykori parkok, ligetek. Pusztításuk, leépülésük, úgy tűnik, nem fáj senkinek, elherdálásuk szinte közügy. Persze, tudom én, minden mindennel össze­függ. Az akarásból még nem lesz Szemirámisz függőkertje, s a rendezetlen birtokviszonyokon túl egy-egy községi kastély megmentéséhez pros­peráló szövetkezet, vállalkozó szellemű helyi ve­zetés is szükségeltetik. Ahol nincs ipar, s évről évre deficites a szövetkezet, ahol nincs kultúrház és civilizált üzlet, ott a legkisebb gond is nagyobb a régi értékek megőrzésénél. Ám azt is tudjuk, a baj mélyebben gyökerezik. A tudat-, öntudat- és identitászavarért nem mindig marasztalhatunk el egy-egy tájegységet, egy-egy kisközösséget, bármennyire is tűnjék úgy, ők, az ott lakók a gondatlanok. Ki tudja, az újonnan meghirdetett program, amely az egész ország lakosságának esztétikai pallérozását tűzte ki célul, hogyan valósítható meg oly módon, hogy egyfelől, behunyva a sze­münket, hagyjuk ezeket az építészeti gyöngysze­meket széthullani, másfelől, felismerve az egész­séges, szép, esztétikus életkörnyezet fontossá­gát, ha nem próbálunk meg egyfajta szemlélet- váltással összhangot teremteni a programok és megvalósításuk között, míg a reszortszemlélet felaprózhatja az egyébként egészséges terveket. Talán nem szükséges hangsúlyozni: országos problémáról van szó, ám ha beszélünk róla, nem egy letűnt világ szellemét idézgetjük, de évszáza­dok során létrehozott értékek megmentése érde­kében szólunk. Mert minden civilizált társadalom fokmérője, hogyan ápolja történelmi emlékeit. KÖVESDI KÁROLY lezi. Márpedig az iskola még mindig nem képes a tanár és diák közötti hierarchikus viszonyt partneri vi­szonnyá változtatni, még mindig a feltétlen tanári tekintély eszmé­nyének hódol, amit nem befolyásol­hat, hogy valójában az órákon és a közvetlenebb kapcsolatokat kívá­nó szakköri foglalkozásokon milyen tekintélyt vív ki (vagy nem) magának- munkájával - a tanár. Azok az élenjáró együttesek, amelyek a Jókai Napokon a diák­színjátszókat képviselik, valójában leszámoltak ezzel a konzervativiz­mussal. Tehették, hiszen azok a ta­nárok, akik ezeket az együtteseket irányítják, s rendezőként is jegyzik őket - ha egymástól különböző pe­dagógiai megfontolásból is - szakí­tottak a középiskoláink többségét átható pedagógiai konzervativiz­mussal. Tették ezt azzal a meggyő­ződéssel, amely nem függ anyagi juttatásoktól, kitüntetésektől, vezetői pozíciók elnyerésétől. Függ viszont a diákok iránt érzett felelősségtől, a hivatástudattól, az iskola és a tá- gabb környezet megbecsülésétől. Innen szemlélődve érthető meg igazán, hogy az a négy-öt középis­kola, ahol rendszeresen foglalkoz­nak a színjátszás „diákszínháznak“ is nevezett műfajával, valójában más tekintetben is az élenjáró iskolák közé tartozik. Ezekben a „könnyed" tanügyi változékonyság, a bizonyta­lan széljárás közepette is a pedagó­gus és a diák viszonya az állandó­ság. Ebben pedig ugyanúgy helye van a tanári hivatástudatnak, mint a jó tanár felé a diákok irányából áradó tiszteletnek, szeretetnek. Szelíd célzatossággal írt jegyze­temből remélem, kiderül, hogy a di­ákszínjátszás leglényegesebb ele­me az adott iskola. A többi ezen belül „magától" megszületik, mert ott a tanár nem csak az órán tanít, s a diák nem csak az órán tanul- éthoszt. DUSZA ISTVÁN LEMEZ A kékszakállú herceg vára Operaházi bemutatójának hetve­nedik évfordulójára immár negyedik alkalommal adta ki a Hungaroton Bartók Béla egyetlen operáját, A kékszakállú herceg várát. Mint ismeretes, a szövegkönyvet a Bar­tók és Kodály köréhez tartozó Ba­lázs Béla írta. Az 1910-ben befeje­zett darab nem volt más, mint a kék­szakállú-monda irodalmi ősforrásá­nak, Charles Perrault meséjének misztériummá alakított változata. Amikor Bartók az operát kompo­nálta, hangulata épp oly komor és pesszimista volt, mint a mű egyes fejezeteié. Ugyanis akkor végződött tragikus szakítással Geyer Stefi iránt érzett nagy szerelme, s a konzerva­tív magyar közvélemény az időtájt utasította el Bartók 1906-1907-ben megtalált egyéni zeneszerzői hang­ját. így ez az opera egyetlen repre­zentatív alkotása lett annak a bartóki alkotói korszaknak, melyet stilárisan már a népdal felfedezése jellemez, de amelynek a gyökerei - emberi és művészi magatartás szempontjából- még a 19. századba, a romantiká­ba nyúlnak vissza. Az új felvétel a Hungaroton és a CBS lemeztársaság közös produk­ciójában készült, parádés szerep- osztásban. A kékszakállú herceget az Egyesült Államok egyik közép­nyugati államában született világhírű basszista, napjaink egyik legsokol­dalúbb, éppen ezért legkeresettebb sztárja, Sámuel Ramey alakítja. Nagyszerűen szólaltatja meg a sze­repet, rendkívül szép hangon, és- nem magyar létére - igen szép magyar nyelven. Partnere a világhí­rű magyar szopránénekesnő, Mar­ton Éva, akinek alakításáról a kritika így nyilatkozott: „Marton Éva a leg­hihetőbb, lélektanilag a leghitele­sebben megrajzolt Juditot állítja elénk valamennyi között". Tehát két világhírű, nagy művész szerencsés találkozásának eredménye ez a le­mez, mindketten kiváló ismerői a muzsika lelkületének, Bartók szel­lemének. Közreműködik a Magyar Állami Hangversenyzenekar, amely egyik leghivatottabb megszólaltatója Bar­tók operájának. Ebben nagy szere­pe van a kitűnő karmesternek, Fi- scher Ádámnak. SÁGI TÓTH TIBOR ÚJ SZÚ 4 1989. X. 9.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents