Új Szó, 1989. október (42. évfolyam, 232-256. szám)

1989-10-06 / 236. szám, péntek

,,Áhítozás a repülésre** KÉT MESÉSKÖNYVRÖL Tanácskozás a nemzetiségekről Budapesten Aki figyelemmel kíséri hazai ma­gyar gyermekirodalmunk helyzetét, örömmel tapasztalhatja, hogy íróink, költőink egyre igényesebb, színvo­nalasabb munkákkal lépnek a legki­sebb olvasók elé. Míg évekkel eze­lőtt - egy-egy kiemelkedő alkotást leszámítva - a rapszodikus minő­ség, a hullámzó színvonal jellemez­te ifjúsági irodalmunkat, egy ideje, úgy tűnik, minőségbeli áttörésnek lehetünk tanúi; egyre-másra jelen­nek meg kiadónkban a jó gyerek­könyvek. Az örvendetes felvirágzást első­sorban a költőknek köszönhetjük. Míg ők, felismerve a gyerekeknek írt irodalom létfontosságát, igyekeztek a nebulók kedvében járni, sokáig úgy tűnt, prózaíróink nem tudnak, vagy nem akarnak elkalandozni a mesék világába. Lehet, hogy eb­ben a passzivitásban szerepe van annak a furcsa nézetnek is, misze­rint a gyermekirodalom az „igénye­sebb (fontosabb) műfajok" írásától vonja el toliforgatóink erejét. Talán fölösleges hangsúlyozni, hogy ez részben sem igaz. Elegendő a ma­gyar irodalom klasszikusainak pél­dájával előhozakodni: szinte vala­mennyi író, költő fontosnak tartotta és aktívan művelte a gyermekirodai­mat tudatosítva annak jelentőségét. A józan ítélóképességű kiadói politi­ka egy percig sem vonja kétségbe, hogy a generációkon keresztül meg­megújuló irodalom folytonosságá­nak a gyermekolvasó a letétemé­nyese. Jó gyermekirodalom nélküi nincs olvasni szerető felnőtt. Ugyan­akkor az is igaz, hogy a mesét, a gyerekverset botorság lenne igénytelen, vagy kevésbé fontos műfajjá degradálni, mint teszem azt a regény vagy az esszé, vagy vala­miféle csapdákat keresni a többmű- fajúság mögött. Bocsássa meg az olvasó a kissé hosszúra nyúlt bevezetőt, amelyet a fent említett nézetek tisztázása okán tartottam fontosnak leírni, de a hazai magyar meseirodalom fog- híjassága olykor elgondolkodásra készteti az embert, s épp ezért tud örülni a kis olvasókkal együtt, ha - hazai szerzőtől - egy-egy jó me­sekönyv kerül a könyvesboltok pol­caira. Szőke József: • A napraforgóvá változott lány Mind küllemét, mind tartalmát te­kintve az utóbbi évek egyik legszebb meséskönyve Szőke József A nap­raforgóvá változott lány című kötete. Ha szép külsőt mondunk, akkor az elsősorban a fiatal képzőművész, Nagy Zoltán érdeme, akiben hovato­vább nemzetiségi irodalmunk egyik legkulturáltabb és legötletesebben dolgozó gyerekkönyv-illusztrátorát ismerhetjük meg. Színgazdag képei, ironikus látásmódja, valamint a kötet grafikai tervezését végző Varga La­jos munkája az idei év egyik leg­szebb Madách-kötetét szülték. Szőke József meséi a klasszikus magyar mesehagyományhoz kötőd­nek; ihletöi a népmesék, rokonai nemzeti mesekincsünk legjobbjai. Ezekben a mesékben a fabula, a történet a meghatározó, s az abból leszűrhető tanulság, mely szerint a jó többnyire elnyeri méltó jutalmát, a gonosz a neki kijáró büntetést, a pökhendi, tolvaj ember koldusbot­ra jut, a nyomorék testű, ám tiszta lelkű szegénylegényt meggyógyítják a tündérek. A szegényből, akinek „nadrágjában futkosott a szellő: egyik lyukon be, a másikon ki", gazdag lesz, a gazdag zsugoriból, aki egész életében kapzsi volt és mihaszna, a mese mindig jelen való igazsága szerint cserregő szarka, aki arra ítéltetett, hogy egész életé­ben fényes, csillogó tárgyakat gyűjt­sön, ide-oda röpködjön elégedetle­nül, „mert a gonosz öregember tol­vaj természete most is ott nyugta­lankodik benne". Ezekben a mesék­ben fejük vétetik a gonosz bölcsek­nek, akik népük boldogságát más népek rovására szorgalmazzák, s az elégedetlen állatok közé küldött helytartókkal csúnyán kibabrálnak a szemfüles erdőlakók. A mesék örök igazságán túl, ami lényegükből ered, kétségkívüli érde­me a szerzőnek az a szándéka, amellyel a mesék helyszíneit betá­jolja. Mert ha hallottunk is ugyan a tátrai tengerszemekről, azok ere­detéről, azt már kevés lurkó tudja, hogy ezek a tavak még most is (legalábbis a mese tanúsága sze­rint) édestestvérei a tengernek, vagy azt, hogy miért volt Mátyás király igazságos: mert karcsai halász volt az adószedője. Vagy miért hallani éjszakánként, „amikor a Zobor fölött öklömnyi csillagok ragyognak, s az ódon vár kövei közt tücsök ciripel", a Nyitra folyóból keserves sírást? Miért változott napraforgóvá Patonyi Jucika? Hogyan szabadította meg a vízitündér rabságából a jókai mol­nárt a felesége? Hogyan fogott ki az ördögön a nagykéri fogadós? De találkozhatunk a mesékben Iglóval, Zólyommal, Gömörországgal és Nógráddal, kitalált és jól ismert hely­színekkel. Szőke József nyelvezete plaszti­kus megjelenítőerővel tolmácsolja a meséket, helyenként költői ma­gasságba emelve a szöveget („A szegény ember kesergése alacso­nyan száll, mint az őszi nap."). Igaz, néhol megszalad a tolla, mint pél­dául A halászlegény szerencséje cí­mű mesében, ahol hosszúra nyúlik a Zsigmond királyt bemutató leírás, találhatunk laposra sikeredett törté­netkét (A borjú és az új kapu, Az okos kárász), ám az esetek többsé­gében tiszta, szép meséket olvasha­tunk, illetőleg olvashatnak a legfiata­labb olvasók. A kötetnek talán ép­pen azok a legjobb darabjai, ame­lyekben a szerző a klasszikus cse­lekményleírást követi, nem vive túl­zásba a természeti leírásokat, nem keveri a hagyományost az újszerű­vel. A büszke várkisasszony, A tol­vaj szarka, A napraforgóvá változott lány, Mátyás király és a karcsai halász, az ördög a nagykéri csár­dákban, A hálás vadgalamb eredeti­sége mellett találunk ismerős mesé­ket is a kötetben, jórészt népmesék új feldolgozását (Az érctorkú kiskar kas, Szépike, A mennyország kapu­ja, A falánk kakas), mintegy bizony­ságul, hogy egy-egy ismert népme­se szinte minden tájegységben más-más formát ölthet, szinte min­den írótól más-más feldolgozást megenged. Vajkai Miklós: A szélember kenyere Merőben más „iskolát" képvisel Vajkai Miklós A szélember kenyere című meséskönyve. Kicsit bizonyta­lanul írom le a meséskönyv szót, mert ez a vékonyka kötet nem is annyira a tehetséges író „szellemi Napjaink egyik leghíresebb ope­rasztárja, a magas C kiráiya, Lucia- no Pavarotti első igazán kiemelkedő sikerét 1961-ben, a Reggio Emíliá­ban megrendezett énekversenyen aratta. Két évvel később, amikor a londoni Covent Garden színpadán a Bohéméletben Di Stefanót kellett hirtelen beugrással helyettesítenie, már az egész világon rajonganak érte. Pavarotti azóta sem felejtette el pályakezdő éveit. 1980-ban, amikor a philadelphiai Opera vezetősége megkérdezte tőle, mivel szeretné megünnepelni debütálása húszéves jubileumát, azt kérte, rendezze­nek tehetségkutató énekversenyt, amelynek ő lesz a védnöke. Több sem kellett a philadelphiaiaknak - zsűrit válogattak, testületet alakí­tottak, meghallgatásokat szervez­tek. A győzteseknek maga a tenorki­rály ajánlott fel páratlan lehetőséget: egy olyan előadást, amelyen a fiatal tehetség az ő partnereként léphet színpadra. A kétévenként megren­dezésre kerülő Pavarotti-énekver- seny jelentős eseménye lett a világ terméke", sokkal inkább néprajzi gyűjtés érzetét kelti az emberben. Mintha a Csallóközben ma is élő népmesék, mese-töredékek, históri­ák tükörcserepeihez Vajkai csupán az írói nyelvezetét adta volna több­letnek, maga alig alakított rajtuk. Bár ezt nehéz így egyértelműen kimon­dani, hisz elvitathatatlanul magukon viselik Vajkai egyéni hangját, össze­téveszthetetlen stílusát. A népi mesemondó karakterének, autentikusságának megfelelően ezek a mesék néha vékonyka szá­lon futnak, helyenként szinte nincs is fabula, mégis egytől-egyig különös, zaklatott atmoszférát sugallnak. Pél­dául a kötet első meséje, amely semmi egyébről nem szól, mint ar­ról, hogyan jussoltak a szegénység­ből az író ősei. Csak mentek, átvet­ték a maguk hétnyelven szóló sze­génységét, és kész. De milyen sze­génység az! Mennyi mindent magá­ba foglal: a szegénység ruhatárát, trónusát, a szegénység ólait, barma­it, legelőit, erdeit, szántóit! S hogy vigyáznak rá, hogyan fitogtatják! A gazdagok guvadt szemekkel bá­mulnak, hogyan cipelik a szegények a semmit, a nincset és irigykednek. Mert a szegényember leleményes, turpis, fantáziával megvert szerzet. Hisz egyebe sincs. Ezekben a mesékben hiába ke­resnénk a bőven ömlő, hosszú cse­lekményt. Szikár történetek, különös ízekkel, amelyek között jól megfér a keserédes a humorral. Borzongató alakok sorakoznak elő: zöld kígyó­ember tekergőzik, szellemludak su­hognak, táltosok, ördögök, fehér bir­kák kavarognak előttünk. Szemmel- verés, rontás, ajtórésen besurranó boszorkányok, egy furcsa, a néplé- lek legmélyebb bugyraiból előzuha­nó világ mesealakjai. Vajkai - s talán ettől különös ez a kötet - fontosabbnak tartja a cse­lekménynél a jellemet, a kerek, klasszikus felépítésű kompozíciónál a mese atmoszféráját, belső világát, eredetiségét, s az azt interpretáló írói hangot, stílust. Talán ennek tud­ható be, hogy némelyik meséje olyan, mintha nem szólna semmiről (Juli néne nagyanyám, Vesszósy pásztor), vagy csupán egy-egy külö­nös, természetfölötti erővel bíró ala­kot, bűbájost rajzol elénk (A vásáros idő, Aki dudás akar lenni, Szegény Nyúl Piroska néném), mégis megfog a hangulatával. Ezzel szemben a kötet legjobb meséi (Egy legény viszontagságai, Mese a kocsmárosról, Az iglices hár, Karáb király és a kékarany madár, Vidám mese a szükségről, vagy az egyik legkurtább, de leg­frappánsabb írás, az Óriások) azt az utat jelzik, amelyen Vajkai eljutott a mese varázslatos szívéig, ahol szerves egységet alkot a fabula és az írói nyelv megjelenítő ereje. A mesék hangulatát Lőrincz Zsuzsa illusztrációi lényegükben ragadják meg. KÖVESDI KÁROLY operaéletének. Nevet szerez magá­nak, aki a legjobbak közt végez. Éva étefankovicová az idei ver­senyről készített színes, 25 perces filmet, amelynek tegnapelőtti bemu­tatója a Bratislavai Zenei Ünnepsé­gek jegyében zajlott. A Pavarottinál énekeltek című dokumentum a Szlo­vák Nemzeti Színház két művészé­nek, a harmincéves Lubica Rybárs- kának és a hat évvel fiatalabb Dag- mar Livorovának a szereplését pró­bálja nyomon kísérni. Bő piros trikó­ban, tarka kendővel a vállán első­ként természetesen a Maestro áll Vladimír Hollós kamerája előtt, és szavaiból kitűnik: szívet melengető feladat számára a fiatal tehetségek felkarolása. Pár perccel később azt is megtudjuk, hogy az idei verse­nyen 18 ország 141 énekese vett részt, s az utolsó fordulóig 64 jutott el, köztük a két bratislavai énekes­nő. Előbb Dagmar Livorová, majd Lubica Rybárska szereplését láthat­juk, miközben a szlovák főváros téli képei és Philadelphia hétköznapjai villannak be. Havas tetők, hideg vár­falak, csendes utcák a Duna-parti Felelős Fontos volt, s a maga nemében egyedülálló a budapesti Csehszlo­vák Kultúra kezdeményezése: a két szomszédos országban, Csehszlo­vákiában és Magyarországon műkö­dő nemzetiségi szövetségek veze­tőinek találkozóját rendezték meg szeptember 25-én. A csehszlovákiai magyarság helyzetéről Sidó Zoltán, a Csemadok KB elnöke adott tájé­koztatást, s nem csupán az alapvető tényeket közölte, hanem rávilágított több megoldásra váró problémára is. Mária Jakabová, a Magyarorszá­gi Szlovákok Demokratikus Szövet­ségének főtitkára, a Magyar Or­szággyűlés alelnöke a magyaror­szági szlovákok életéről és súlyos problémáiról, az asszimilációs folya­matról szólott. Frantiéek Hrabal, a Csehszlovák Kultúra igazgatója is utalt arra, hogy e beszélgetés célja - mindenekelőtt a tájékozódás. Nem csupán a nem­zetiségi szövetségek képviselői szá­mára kívánták ezt a lehetőséget biz­tosítani, hanem az érdeklődők jóval szélesebb körének. A találkozón je­len voltak a magyar Külügyminiszté­rium, a Művelődési Minisztérium fe­lelős beosztottjai, a szlovák sajtó képviselői, különösen a Literárny tyzdenník küldött erős csapatot. Nem véletlenül. Ez a találkozó igazában folytatás. Olvasóink még emlékezhetnek arra, hogy a Magyar Televízió egyik adása nyomán mi­lyen komoly polémia robbant ki. A magyarországi szlovák értelmiség négy jeles személyisége a budapes­ti Ludové noviny hasábjain szenve­délyes nyílt levélben hívta fel a fi­gyelmet a magyarországi szlovák­ság oktatáspolitikájának fájó és - sajnos - mindmáig megoldatlan kulcskérdéseire, továbbá az asszi­miláció gyors folyamatára. Ezt a nyílt levelet átvette - a budapesti közlés nyomán - a Literárny tyzdenník is, s tulajdonképpen mind a mai napig napirenden tartják a kérdést. Szinte nem múlik el hét, hogy kisebb vagy hosszabb közlemény ne érintené a nemzetiségi kérdést, elsőrendűen a magyarországi szlovákok művelő­dési lehetőségeit. Legutóbb a Slo- venské Pohl’ady közölt összeállítást jugoszláviai és magyarországi szlo­vák alkotók műveiből, s ugyanitt Pe­ter Andruska, a szlovák írószövet­ség titkára, aki régen nyomon követi a magyarországi szlovák literatúrát, az új budapesti szlovák irodalmi fo­lyóirat, a SME tevékenységét mél­tatja. Érdemes e néhány tényen elgon­dolkozni. Nem mintha e tények nem lennének bővíthetők, számomra azonban a tendencia a lényeges. Nyilvánvaló, hogy a csehszlová­kiai magyarság helyzetét sok ok mi­att lehetetlen összehasonlítani a magyarországi szlovákokéval. Mások a történelmi körülmények, a hagyományok, mások az életkö­rülmények. városból, felhőkarcolók, kocsicso­dák, emberáradat az amerikai met­ropolisból. Aztán ismét Pavarotti és ismét a két énekesnő. Gioconda és Amelia áriája egy pompázatosán berendezett lakásban, az öltöző­ben, a folyosón, a színpadon, majd a Mester észrevételei. „Szépen énekelt, de nem hatott meg"- mondja Pavarotti Dagmar Livoro­vának. Lubica Rybárska másféle di­cséretet kap: „Jó volt, de Modená­ban jobban énekelt". Az eredmény- hirdetés napja Rybárska napja. 0 áll a győztesek között. Pár hónappal később - Pavarotti partnereként- Luisa Miller ugyanebben a vá­rosban. Hogy hol tart azóta a pályán? Itthon, a nemzetiben Liza a Pikk dámában, Amelia a Simon Bocca- negrában, Santuzza a Parasztbe­csületben, és ő énekli Rusalkát is. Ezekben a napokban a frankfurti Operában vendégszerepei. Pavarotti szerint: nagy sikerek hangon Akárhogyan történt a felszabadu­lás előtti erőszakos magyarosítás, a felszabadulás utáni - s erről sem szabad megfeledkezni - áttelepülés nyomán, kétségtelen, hogy a ma­gyarországi szlovákság nemzetiségi öntudata vészesen meggyengült. Lényegében még azt sem tudhatjuk pontosan, hogy hányán vannak. Az a kilencezres szám, amelyet a hiva­talos népszámlálás mutatott ki- egyértelmű képtelenség. Becslé­sek alapján e szám többszörösére szoktak hivatkozni, e becslések azonban - ezt a magyarországi szlovákok képviselői ugyancsak elismerik - meglehetősen bizonyta­lanok. Ugyanakkor viszonylag meg­késetten jelentkezett a nemzetiségi öntudat. Az asszimilálódás előreha­ladott volta, a nemzetiségi értelmi­ség szinte teljes hiánya a magyaror­szági szlovákság esetében gyors segítséget igényel. Nem csupán a Magyar Népköztársaság vonatko­zó törvényeinek következetes betar­tását és végrehajtását, hanem új rendelkezések meghozatalán túl a nemzetiségnek segítséget kell nyújtani ahhoz, hogy megfelelő szin­ten képviselhesse magát a szellemi és politikai életben. Mindannyian tudjuk, hogy egy-egy nemzetiség szellemi ereje egyszer­smind az adott ország kultúráját is gazdagítja. Hiba lenne azt hinni, hogy a nemzetiségek szerepe - akár e két szomszédos ország között - lecsök­kenthető a társadalmi és szellemi értékek cseréjének előmozdítására. A nemzetiség természetesen közve­títő is, elősegítheti és segíti is a szomszédos államok és népek jobb megértését. A nemzetiség azonban egyszersmind értékterem­tő közösség, amelynek sajátos arcu­lattal kell rendelkeznie és az általa teremtett értékeket integrálni szük­séges az adott állam szellemi életé­ben éppenúgy, mint az anyanemze­tébe. A szlovák szellemi életben- a magyar szellemi élethez képest- később jelentkezett a határokon túl élő szlovákok, nemzetiségek felfe­dezése, a velük való törődés. Előbb a jugoszláviai szlovák kultúrára fi­gyeltek fel, s az utóbbi évtizedben egyre jobban és egyre mélyebben figyelik a Magyarországon kibonta­kozó szlovák kultúrát, amelynek- valljuk meg őszintén - valóban nagy szüksége van a segítségre. Azért is, mert a nemzetiségi értelmi­ség fejletlen, s azért is, mert tapasz­talataik ugyancsak csekélyek. Szán­dékaik viszont roppant tiszteletre- méltóak, s ezért is a segítség erköl- csi-politikai, szocialista kötelezett­ség ugyanúgy Magyarországon, mint a szlovákiai illetékesek ré­széről. A budapesti Csehszlovák Kultú­rában rendezett találkozó higgadt hangvételű tapasztalatcsere volt. A szlovákiai magyarságnak jóval na­gyobb és történelmileg megalapo­zottabb a nemzetiségi intézmény- rendszere, mint a magyarországi szlovákságnak. Tapasztalataik tehát felhasználhatók, s ahogyan e talál­kozón megfogalmazódott: a ma­gyarországi szlovákság politikai ve­zetői, humán értelmisége szeretné is kihasználni ezeket az esélyeket. Mária Jakabová mondotta ezen a találkozón: cselekvésre van szük­ség a nemzetiségi problémák méltó, szocialista szellemű megoldásához. Arra van szükség, hogy a nemzeti­ségről, a nemzetiség aktív részvéte­lével, véleményének maximális fi­gyelembevételével, s ne nélküle döntsenek. Végre azt kellene elérni- összegezte Mária Jakabová, hogy a történelemnek ne mindig a nemze­tiség legyen a vesztese. A nemzeti­ségi élet szabályait, tapasztalatait kell megismerni, hogy a nemzetiség ereje hasznosítható legyen. Sokan és sokszor beszélnek, ír­nak manapság a nemzetiségekről, szerte Európában. Nem mindenkor a megfelelő alapossággal és nem is mindenkor a szükséges lelkiismere­tességgel. Vannak, sajnos, akik konjunkturális kérdésként értelmezik a nemzetiségi problémákat. A buda­pesti Csehszlovák Kultúrában meg­rendezett tanácskozáson a felelős hang volt a jellemző. Ezért volt hasz­nos találkozás. E. FEHÉR PÁL Pavarottinál énekeltek ÚJ 3 c 1989.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents