Új Szó, 1989. október (42. évfolyam, 232-256. szám)
1989-10-02 / 232. szám, hétfő
Domingo, a „néma" énekes- Ki volt Vlagyimir Viszoc- kij? Miért kedvelik annyian a Szovjetunióban? - teszik fel mostanában gyakran a kérdést. Az alábbiakban barátja, Sztanyiszlav Govoruhin rendező beszél a „Viszockij-je- lenségről“, az 1980-ban, 42 éves korában elhunyt neves színészről, költőről és előadóművészről. .. .Először egy hangfelvételét hallgattam meg. Ki ez? Honnan jött? A dalokból ítélve háborúviselt ember lehet, olyan valaki, aki sokat tapasztalt és nehéz sorsa volt. Átható, erős 9W hang, hatalmas temperamentum. Nagynak, erősnek, korosnak képzeltem ... Ezután megismerkedtünk. Meg kell valljam, először csalódást éreztem. Magas, kisportolt, mosolygós arcú moszkvai fiatalember volt. Biztos, hogy ő az?! A hús-vér Viszockij azonban sokkal érdekesebb jelenség volt, mint a képzelt bálvány. Nagyon szerencsésnek tartom magam. Szerencsés csillagzatom már az első filmem forgatásán összehozott vele. Ezután még több filmet is készítettünk, és nagyon sokat voltunk együtt. Viszockijt senki sem szólította Vlagyimir Szemjonovicsnak, mindenkinek csak Vologya volt. Nemcsak szerették, de szinte mindenki a rokonának is érezte. Nevezzük hát a továbbiakban mi is Vologyának... Hatvanhat nyarán a Kaukázusban forgattuk a Függőleges című filmet. A színészek egy hétig a gleccserek alatt, sátrakban laktak. Ekkor baleset történt a Szabad Spanyolország-csúcson. Meghalt egy hegymászó, és a társat sehogyan sem tudták leszedni a sziklafalról. A csúcs alatti gleccser kezdett csatatérre hasonlítani. A gleccseren ereszkedtek le a hegymászók, támogatva a sikertelen kísérletek során megsebesült társaikat. Pedig várhattak volna akár egy hetet is, amíg jobbra fordul az időjárás, végül is aki miatt az életüket kockáztatták, már nem élt. De nem, a hegymászók újra és újra megostromolták a csúcsot. Ekkor írta Vologya a hegymászókról szóló dalát. A hegymászók maguk közül valónak tartották. Úgy hitték, hogy tapasztalt alpinista. Pedig csak a hegyekben olyan népszerűvé vált dalának születése előtt két héttel látta meg először ezeket a hegyeket! A csatákban küzdött harcosok meg voltak győződve róla, hogy egykori bajtársuk dalait hallgatják. Dalaiban élte át mindazt, amit a valóságban is át szeretett volna élni. Vologya nagyon szerette az érdekes embereket. Egyszer felkereste őt egy igazán érdekes sorsú ember, egy szibériai aranyásó. Láttam, hogy hallgatta vendége elbeszélését Vologya: feszült figyelemmel, szinte rettegve attól, hogy valamit elmulaszt a meséből. A mások szenvedéseit mindig fájdalmasabban élte át, mint a saját bajait. Hatvannyolc augusztusa. Krasz- nojarszkba repülök. Onnan vonattal megyek tovább Mana állomásig. Azután még gyalogolni is kell. Az éjszaka kellős közepén érek a faluba, amely egy szajáni folyócska partján van. Nehezen találok rá a házra. Bekopogok... Valerij Zolo- tuhin nyit ajtót. A tajga gazdája című filmet forgatták Vologyával. Megöleltük egymást a sötétben.- Micsoda dalt írtam - szólalt meg Viszockij. Valerij odanyújtotta neki a gitárt, s még le sem tettem a hátizsákomat, amikor ők ketten, egymás mellett ülve a lócán, énekelni kezdték két hangra a Bánykát (Fürdócske). Soha többé nem volt szerencsém ilyen ihletett előadáshoz. Egyszer Vologyával egy időben voltunk a filmesek alkotóházában. Szerettünk volna írni egy krimit. Nagyon nehezen ment, aztán végképp elakadtunk. Az „ütközőkön“ kaptunk össze, ti. egy tengerészeti témát akartunk megírni, s én, aki tengerészeti szakértőnek tartottam magamat, homlokegyenest ellenkező véleményen voltam azokat a bizonyos ütközeteket illetően, összevesztünk. Közel egy év múlva, egy matrózzal beszélgetve döbbentem rá arra, hogy Viszockijnak volt igaza. De térjünk vissza a kenyértörést okozó „ütközőkre". Fütyültünk a forgatókönyvre, mindenki ment tovább a maga útján. Egy idő múlva Vologya a következőket mondta:- Beszéljen nekem a sakkról.- Ühüm - gondoltam -, hamarosan megszületik egy dal kedvenc időtöltésemről, a sakkról. Viszockij ebben az időben volt alkotói pályája csúcsán. Elkezdtem magyarázni: a játék, ugyebár, a nyitással kezdődik. Vannak még különféle megnyitások, és , persze védelmek is...- Elég! - mondta Vologya. - Eny- nyi elég is lesz. Megsértődtem. Hogyan írhat valaki dalt a sakkról ilyen soványka ismeretanyag birtokában? Másnap estére el is készült a dallal, amelynek címe Harc a sakk-koronáért volt. Először csalódást okozott. Már nem is tudom pontosan, tulajdonképpen mire számítottam, de azt tudom, hogy alaposan megsértődtem. Első hallásra teljes sületlenségnek hangzott, legalábbis nekem. Amikor azonban a pódiumra lépett a dallal, a közönség - s ekkor már én is - dőlt a kacagástól. Tényleg nem volt szüksége arra, hogy értsen is a sakkozáshoz, hiszen dala igazán nem is a sakkról, hanem annak apropóján az életről szólt. Viszockij sohasem énekelt a tengerről, az égboltról, a Földről. Minden dala az életünkről, rólunk szólt. Számára a sport is az élet modellje volt.- Könyörtelenül ki kell nevetni mindazt, ami lejáratja és sérti társadalmunkat! Kinevetni valamit annyit jelent, mint pőrére vetkőztetni, le- meztetleníteni ezt az egész rohadt valóságot - mondta. Ezért olyan lényegbevágóak a versei és a dalai. Mindig nagyon „gyorsan" élt. Az utóbbi időben az életritmusa a végsőkig fokozódott. Négy-öt órát aludt, a fennmaradó időben dolgozott. Egy-egy munkanapja a következőképpen alakult: reggel a színházban próbált, délelőtt filmezett vagy lemezfelvételt készített a Melódiánál, délután valahol koncertezett, este pedig Hamlet volt. Teljes odaadással élte a dán királyfi életét - a felvonás végére a pulóveréből facsarni lehetett a vizet. Éjszaka pedig a baráti beszélgetések következtek. Előadás után mindig rengeteg vendége volt. Késő éjszaka, inkább már úgy hajnal felé, amikor a vendégek szétszéledtek, és a ház elcsendesedett, akkor kezdett verset írni. így teltek a napjai, évei... Ekkora megterheléssel egyetlen átlagember sem képes megbirkózni. Valamikor ekkortájt tudatosult benne a közeli vég érzése. Ezt az érzést szívbe- markoló sorokban fogalmazta meg: ,, Kicsit lassabban, lovaim, kicsit lassabban". Egyik beszélgetésünk alkalmával mondta a következőket: ,, Tudod, egyre gyakrabban gondolok arra, milyen kevés már az időm. “ Kevesebb filmben játszott, mint amennyiben játszhatott volna. .. .Annyira szeretett volna játszani a Találkozóhely című filmben, sőt, a film is az ő ötlete volt, annyira izgatta, megfelel-e Zseglov szerepére, s egyszer csak... 1978. május 10. - a forgatás első napja. Ogyesz- szában vagyunk, egyik barátunk nyaralójában. Itt mondta Vologya a következőket: ,.Értsd meg, olyan kevés már az időm, hogy nem vesztegethetek el az életemből egy teljes esztendőt erre a szerepre!" Milyen sokat veszítettek volna a nézők, ha azon az estén meghátrálok. Egyszer, egy közönségtalálkozón beszéltem erről az esetről, és a következő kérdést tette fel az egyik néző: „Viszockij életének egy éve vajon ért-e annyit, mint ez a filmszerep?“ Nehéz kérdés. Ha a forgatás egy évét versírással töltötte volna, egyértelmű a válasz: nem érte meg a filmszerep! De Vologyának voltak egyéb tervei is, tudtam róluk, éppen ezért „kímélő" forgatási menetrendet állítottunk össze, hogy alkalma legyen megvalósítani a többi elképzelését is: ellátogatni Tahitibe, hanaversenyköru- tat tenni az Egyesült Államokban. Régóta foglalkoztatta a rendezés lehetősége. Szerette volna a filmszalagon is megjeleníteni életszemléletét. A lehetőség mintegy önmagától adódott. Sürgősen el kellett utaznom egy filmfesztiválra, és szíves-örömest adtam át a „karmesteri pálcát" Viszockijnak. • 1980. július 25-én távozott tőlünk. Bár pontosan egy évvel korábban, ugyancsak július 25-én egyszer már megállt a szívverése és megszűnt lélegezni is. Az orvosok ezt nevezik klinikai halálnak. Közép-Ázsiában, nyári forróságban történt az eset. Szerencsére volt orvos a közelben. A következő napon elrepült Moszkvába, majd újabb egy nap múltával már a repülőtéren várta az életét megmentő orvost. A rossz idő miatt a gép nem Domogyedovóban, hanem Vnukovóban szállt le. Odarobogott. Az orvosnak a szava is elállt a döbbenettől, amikor kinyílt a repülőgép ajtaja, és meglátta Vologya Viszockijt. Miért mondom el most mindezt? Ezekből a morzsákból rakható össze az önmagát nem kímélő, teljességgel a társaiért, a művészetéért és a dalaiért élő költő alakja. Az emberekért élt és dolgozott, s mindezért cserébe nagy szeretetet kapott tőlük. Ha megkérdezték volna tőle, hány barátja van, minden bizonnyal eltévesztette volna a számolást. Pedig még nem sejthette, mennyi barátja lesz a halála után. Nincs ebben semmi meglepő, hisz oly könnyen barátkozott, olyan őszinte érdeklődéssel hallgatta beszélgetőpartnereit, és búcsúzáskor olyan őszintén kérte, ne feledjék el, telefonáljanak, látogassák meg, hogy aki csak egyszer is találkozott vele, örökre közeli barátjának tekintette. A legjobb alakítása a Hamlet volt. Zseglov szerepét eljátszotta, Hamlet azonban ő maga volt. Hamlet nekem is egyet jelent Viszockijjal. Örök kérdés volt számára a „lenni, vagy nem lenni?" Hogyan éljünk? Csendben, nyugalomban, a saját szívhangjainkra figyelve, vagy tegyük azt, amire hivatottak vagyunk ebben az életben? Éljük a költő nyugtalan érzelmi életét, vagy húzzuk-halasszuk, halogassuk az elkerülhetetlent? Lenni, vagy nem lenni? Fiatalon halt meg. Vagy talán mégsem? Olykor felfokozott ritmusban élt, úgy élte le a sorsa által kiszabott életkort, hogy mély nyomot hagyott maga után a színházi életben, hogy szinte belerobbant a film világába, s ami a legfontosabb, annyi örökérvényű vers maradt utána, hogy élete egyáltalán nem nevezhető rövidnek. (Fa) Csak egy igazán nagy énekes sztár engedheti meg magának a luxust, hogy némán lépjen közönsége elé, és mégis olyan hatalmas tapsvihart arasson, mintha éppen egy bravúros áriával kápráztatta volna el közönségét. A néma sztár, Placido Domingo, aki azzal lepte meg rajongóit, hogy karmesteri pálcával a kezében lépett dobogóra. Méghozzá a 39. bécsi operabálon, ahol ugyancsak világhírű pályatársa, Jósé Car- reras a Leukémiái Alapítvány javára énekelt. Az operabál legnagyobb attrakciója kettejük együttes fellépése volt. A kérdésre, hogy miért támadt kedve az új szerepkörre, Domingo válasza magától értetődően hangzott: „Hogy minél több ember ismerje meg és szeresse a zenémet. “ Ebből a természetes kívánságból indult ki Domingo akkor is, amikor 80 operát átfogó repertoárja mellett még spanyol Zarzuela-népdalok betanulására is szakított időt, egyszerűen csak a zene népszerűsítésének, élvezetének kedvéért. Számos hívet szerzett a Traviata, illetve az Othello című filmekben nyújtott alakításaival is, főként azok körében hódított, akik a zene műfajával szemben a filmművészetet részesítették előnyben, és eleinte nem is annyira az ő kedvéért, mint inkább a rendező Zeffirelli miatt mentek be a moziba. „Legújabb elképzelésem, hogy zeneigazgató legyek“ - mondotta, amikor egyik csodálója csak sorolni próbálta mindazt az opera- és filmszerepet, videó- és hanglemezfelvételt, amelyen Domingo jelenleg éppen dolgozik. „A legkiválóbb zenészeket, énekeseket, rendezőket és dirigenseket szeretném magam köré gyűjteni" - folytatta. Ehhez a tervhez mindenesetre hatásos bevezető a zenei tanácsadó feladatkörének elfoglalása a Los Angeles-i Musik Center Opera Szövetségében, amely egy világszínvonalú operaegyüttes létrehozását célozza meg. Domingo szereti meglepni nézőit sokoldalúságával. Ahogy mozog, ahogy beszél - ahogy az operaház díszpáholyából kihajolva integet az Ősi zsidó dalok A Dereh (Út) zsidó kamarakórus bemutatkozott Grúziában. Ez az első és egyetlen olyan művészeti együttes a Szovjetunióban, amely ivrit nyelven régi népdalokat ad elő. Grúziában 26 évszázada élnek zsidók, és az idők során meg tudták őrizni népi dallamaikat, meg tudták óvni nemzeti kultúrájukat. A kórus megalapítója, Leonyid Bezrodnij, a Rusztavi városban lévő zeneiskola tanára, néhány évvel ezelőtt gyűjteni kezdte a zsidó népdalkincseket. Éppen ezek alkotják az új kórus repertoárjának alapját. Bezrodnij arra törekedett, hogy a kórus a grúziai zsidó népzenei műveket eredeti alakjukban, minden rárakódott, idegen elemtől megtisztítva adja elő. A kórusnak 28 tagja van. Nemzetközi összetétele jelképes. Ez elsősorban természetesen a hangbeli adottságoktól függ. De nem utolsósorban a grúz kultúra hagyományaitól, ahol különböző nemzeti kultúrák operabálon - érezni tudja, hogy mindig reflektorfényben él, és ez számára nem is olyan kellemetlen érzés. Nagyszerű showman! Egyébként Ausztria és annak két fesztivál- városa, Bécs, valamint Salzburg a kedvenc tartózkodási helye. Igaz, hogy a legutóbbi salzburgi ünnepi játékokon nem énekelt. Rajongóinak azonban nem kellett ót teljesen hiányolniuk. Csíkos mezben jelent meg a kamerák előtt azon a baráti mérkőzésen, amelyet a „Művészek a művészetért" akció keretében vívtak egymással operaénekesek és szí- nészek-tévések. „Ez röviddel azután volt, hogy kölni szabadtéri fellépésemet némi megdöbbenés kísérte, szükségem volt tehát egy kis lazításra" - emlékezett Domingo. Különben több ezer néző előtt valóban némi kis incidens után lépett színpadra. A hír futótűzként terjedt: talán nincs Domingo teljes hangereje birtokában? Ausztriában ünnepelte a 700. Othellót, a 800. Tosca-előadást és a 2000. fellépése is Ausztriában volt. „Imádom a bécsi operát és közönségét“ - jelentette ki a művész, majd hozzátette: reméli, 2500. fellépését is itt ünnepelheti! Bécs is imádja Domingót. Ennek jele: a Staatsoper tiszteletbeli tagjává választotta. Népszerűségét még az is növeli, hogy remekül tudja a német nyelvet. Legutóbb egy eseményen a Deutsche Grammophon és Polygram Társaság vezetője nagy fáradsággal betanult spanyol nyelvű bevezetőjében anyanyelvén köszöntötte a művészt a Staats- operben, mire Domingo, hogy a jó kiejtése miatti esetleges féltékenységet elkerülje, szerénysége pedig ne tűnjön álszerénységnek, inkább angolra fordította a szót. Egyetlen dolog árnyékolja csak be a Domingo körüli felhőtlen osztrák eget. A takarékosság következtében nemrég szükségessé vált Ausztriában is az operajegyárak részbeni módosítása. Az ún. sztárkategóriát éppen Domingo 2000. fellépése napján vezették be az amúgy is igen borsos jegyárakban. R. K. grúz színpadon élnek egymás mellett, s kölcsönösen gazdagítják egymást. És persze nem véletlen, hogy a kórus a Leha, dodi (Köszönts, barátom) című, nagyszerű dal mellett, amelynek e változata csupán Grúziában maradt fenn, V. Szemjonov zeneszerző művét is előadja - ő már tizenhárom évvel ezelőtt Sárga füzet címmel énekciklust szerzett O. Driz szovjet zsidó költő verseire. Bemutatásának ideje csak most jött el. A Dereh utánpótlásának neveléséről is gondoskodik. A tbiliszi 66. középiskola mellett gyermek-kó- russtúdió nyílt, amelynek neve Dereh Solom (Úti üdvözlet). Ez énekés tánccsoportból áll. A fiatal művészek már részt vettek az első nagy amatőr hangversenyen. M. Zeir, E. Gamliel, D. Sztaerland, U. Givon, M. Aharoni zeneszerzők művei hangzottak el, melyeket azelőtt sohasem adtak elő a Szovjetunióban. A kottákat izraeli muzsikusok bocsátották ingyen a kórus rendelkezésére. (APN) A győri Borsos Miklós-ház Győrött, a rekonstrukció alatt álló történelmi belváros egyik csendes zugában, a Martinovics téren húzódik meg az a ház, amely otthont ad a XX. századi magyar szobrászat egyik kiváló mestere, Borsos Miklós munkásságát bemutató gyűjteménynek. A kiállítás anyaga két szempontból is reprezentatív. Egyrészt magába foglalja Borsos jelentősebb szobrászati alkotásait, másrészt betekintést enged a több területen megnyilvánuló tehetség sokszínűségébe. A kísérletezés, az átalakulás szakaszait jól érzékelteti az a kronologikus sorrendben is tetten érhető fejlődés, amely - a felhasznált anyagok természeti formáit és adottságait mindig és a legmesszebbmenőkig tiszteletben tartva - a figurálistól (Leányakt, Anyaság) az elvont, gondolati ábrázolásokig (ölelkező formák, Csíra, Születés) vezetett. A Borsos Miklós-házban kiállított grafikák két téma, a zene és mitológia köré csoportosulnak. A keménységet, férfias erőt igénylő szobrászat mellett a harmóniát, lelki gazdagságot árasztó zene jelenti Borsos Miklós számára az életre szóló meghatározottságot. A zenéért lelkesülő, az ebben feloldódó alkotó képzőművészeti nyelven megfogalmazott érzéseit tükrözik vissza grafikái. A művész vonzódása a mitológia iránt nem csupán grafikai, hanem plakettművészetében is lemérhető. Erre példa az Odisszea-sorozat, a Prométheuszt vagy a Herkulest ábrázoló plakettek. Az érmék, plakettek az életmű egészétől el nem választható, de mégis külön fejezetet képviselnek Borsos Miklós művészetében. Művészi értékükön túl, rajtuk keresztül a magyar és egyetemes kultúrtörténet kiválóságaival szembesülhetünk. Az elmaradhatatlan zeneszerzők (Mozart, Haydn, Vivaldi, Purcell, Bach, Bartók) mellett ebben a kultúragalériában helyet kaptak még képzőművészek (Rembrandt, Picasso, Csontváry, Szinnyei Merse, Derkovits), írók és gondolkodók (Shakespeare, Szabó Lőrinc, Németh László, Illyés Gyula, Déry Tibor, Albert Schweitzer) és mások. A győri Borsos Miklós-ház látogatói egészen kivételes művészeti átírásban azt fogják kapni, amit az alkotó így fogalmazott meg: „egész témaköröm akörül forgott, amit átéltem". / Almási Tibor O maga volt a dán királyfi ÚJ SZÚ 4 1989. X. 2.
