Új Szó, 1989. szeptember (42. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-12 / 215. szám, kedd

Támogatott és fenntartott óvodák : ÚJ FILMEK i | C W . J/L JL M m JL v JmL . mm JL Jm. . g| pa*■■nn■na■■mm mmmmmmm mmmmmm ’53 hideg nyara Kétféle falu van Dél-Szlovákiá- ban: az egyikben van óvoda, a má­sikban nincs. Sok helyütt nincs is lehetőség a létesítésére. Pedig léte vagy nemléte olykor végérvényesen meghatározza egy-egy kisebb tele­pülés sorsát. Ahol akár félnapos fog­lalkozásokat tartó óvoda van, ott egy dologgal több ösztönöz maradásra, végleges letelepedésre. A fiatalok a kisfalvakban is maradnak, mert az iskolába járás előtt is van hová vinni gyerekeiket... Még javában tartott a nyári szün­idő, s az óvodákban gyerekzsivaj helyett ecsetek és seprők surrogása hallatszott. Támogatók és fenntartók tisztogatták, javítgatták mindazt, amit egy-egy óvatlan pillanatban vétlen gyerekkezek koptattak majd egy esztendőn át. Támogatók és fenntartók? A két fogalmat sokszor ugyanarra a dologra értik. A hetve­nes évek végén és a nyolcvanas évek elején a nemzeti bizottságok által fenntartott óvodák egy részét üzemek, szövetkezetek kezdték tá­mogatni. Tehetősebb gazdálkodó vállalatok, no és tekintélyes szám­ban nőket, fiatalokat foglalkoztató üzemek nemcsak a saját dolgozóik gyerekei óvodai nevelésének költsé­geit térítették, hanem kizárólagos jogú fenntartóivá váltak. Vagyis: ők határozzák meg, hogy ebbe vagy abba az óvodába csak a náluk dol­gozó szülők gyerekeit vehetik fel. A dolog lényegi összefüggéseire fi­gyelve, ez ott okozott feszültséget és elbizonytalanodást, ahol egy falu­ban valamilyen ipari üzem termelt, s ugyanakkor többen a szövetkezet­ben dolgoztak vagy ingáztak. így aztán kialakult a támogatások háló­zata, ami olykor azzal is járt, hogy nemcsak ipari üzemek, hanem szol­gáltató vállalatok, intézmények szakszervezetek bizottságai akár egy-két gyerekre is hajlandók támo­gatást adni a valójában nemzeti bi­zottság fenntartotta óvodáknak. A nemzetiségileg vegyes lakos­ságú Dél-Szlovákiában a dolgok az­zal is bonyolódtak, hogy sok eset­ben egy-egy fenntartó üzem jogot formált arra is, hogy meghatározza a máskülönben a szülők igényeit respektáló helyi, városi és járási nemzeti bizottság oktatási osztályá­tól függő nevelési nyelvet. Ennek a törekvésnek olyan esetei is van­nak, mint a többségében magyarok lakta Füleken (Fil’akovo), ahol az üzemek támogatta óvodákban nincs magyar nevelési nyelvű osztály. A támogatói gyakorlat szerint tehát az az üzemi dolgozó, aki mégis a nemzeti bizottság fenntartotta ma­gyar nevelési nyelvű óvodába Íratja csemetéjét, nem részesül támoga­tásban.- Új óvodát kell építenünk, hogy a régit alaposan modernizáljuk. Va­lószínű, hogy egy új építése lenne a gazdaságosabb - morfondírozik Dono István, a Kuntapolcai (Kunová Teplica) Hnb elnöke. Látványos fej­lődésnek indult kis falu élén áll a fia­tal tisztségviselő. A faluban élők lát­ják hasznát annak, hogy a Szlová­kiai Magnezitipari Művek gépészeti és karbantartó üzeme gazdaságilag is prosperál, s a faluban lakó igazga­tó szívén viseli a falu sorsát. Nem­csak a művelődési ház és a sportte­lep építését finanszírozták, hanem az óvoda támogatását is átvállalták. - 1982-ben gondnokság alá vette az üzem az óvodát. Az bizonyára vélet­len egybeesés, hogy akkor meg’- szűnt a magyar nyelvű csoport. A dolog valójában 1978-ban kezdő­dött, amikor mind a magyar, mind a szlovák tanítási nyelvű kisiskolát Pelsőcre (Plesivec) integrálták. A szülők többsége úgy gondolko­dott, hogyha nyolc kilométerre utaz­tatja gyermekét, akkor már inkább szlovák tanítási nyelvű iskolába já­ratja. Persze, a dolog aztán idővel úgy fordult, hogy elkezdték mondo­gatni: ha már amúgy is szlovák isko­lába megy, miért ne járhatna ugyan­olyan óvodába is. (gy aztán hét évvel ezelőtt megszűnt a magyar nevelési nyelvű csoport. Ez sem a nemzeti bizottság tanácsának, sem az üzem vezetőségének dönté­seivel nem függ össze, - vélekedik a Kuntapolcai Hnb elnöke. Majd ar­ról is tájékoztat, hogy az 1989. feb­ruár 13-án megtartott falugyűlésen kérték a kisiskola reintegrálását. Az 1989. június 2-án a Rozsnyói (Roz- nava) Járási Nemzeti Bizottságra el­küldött kérvény elbírálására várnak. Ebben az iratban arról nem esik szó, hogy a visszaállítandó kisiskola mi­lyen tanítási nyelvű legyen. A hnb elnöke kért rá, hogy ne felejtsem el megemlíteni a következőket: 750 la­kos, amelynek kb. 70 százaléka ma­gyar nemzetiségűnek vallja magát, egy prosperáló üzem, amelynek ve­zetői a kommunális jellegű szenny­vizek tisztítására szolgáló kisméretű berendezések fellendülő gyártásá­val évekig megőrizhetik gazdálkodá­si színvonalukat, modern művelődé­si ház és üzletközpont, városoknak is dicséretére váló sporttelep... Közel a csehszlovák-magyar or­szághatárhoz, a világhírű Domica cseppkőbarlang felé vezető út két oldalán fekszik Hosszúszó (Dlhá Vés). Szövetkezete hegyvidéki kö­rülmények között, egymástól, or­szágúton mérve, tizenöt-húsz kilo­méterre fekvő hat falu határában gazdálkodik. Az ott élők többsége mégis ingázik, az államvasútnál, vagy más üzemeknél keresett mun­kát. A faluban 1978-ban szűnt meg a magyar tanítási nyelvű kisiskola, azóta a gyerekeiket magyar iskolába irató szülők a szomszédos Kecső (Keőovo) kisiskolájába küldik a kicsi­ket. Kevesen vannak. Egyikük, Flan- der Zoltán mérnök, a horkai (Gemer- ská Hörka) cellulóz- és papírgyárban a műszaki osztályon dolgozik, egyéb­ként a Csemadok hosszúszói alap­szervezetének elnöke.- Bár szülőfalumban élek, még­sem tudom sok jelenségnek a ma­gyarázatát. Idén ősszel négyen jár­nak majd Kecsőbe a magyar tanítási nyelvű iskolába. így aztán az sem véletlen, hogy a szövetkezet tárna*-* gatta óvoda 1982-töl elvileg szlovák tanítási nyelvű. Az igazsághoz tarto­zik azonban, hogy az oda járó gye­rekek anyanyelvűket beszélik min­dennap, s amikor háromévesek lesznek, az egyik pillanatról a másik­ra nem tanulhatnak meg szlovákul. Sőt, az óvoda kevés ahhoz, hogy amikor szlovák iskolába mennek, olyan szinten tudjanak szlovákul, mint ahogy azt az ott tanító pedagó­gusok elvárják. így aztán az első évet inkább a szlovák nyelv tanulá­sával töltik, mintsem az ismeretek szerzésével. Érdekességként emlí­tem, hogy főiskolát, egyetemet vég­zett fiataloknak egyáltalán nem volt hátrányukra, hogy magyar tanítási nyelvű iskolába jártak. Nem tudom, mit gondoljak a helyzetről, de azt tudom, hogy én mit teszek: a Kecsői Magyar Tanítási Nyelvű Iskolába já­ratom a gyerekemet. Horkán sohasem volt könnyű dol­ga az üzem igazgatójának. Az 1500 lakosú faluból sokan dolgoznak a cellulózgyárban, így ha a vezető éppen falubeli, nem akármilyen fel­adatai vannak azoknak a dolgoknak a semlegesítésével, amelyek nem közvetlenül a termeléssel kapcsola­tosak. Bodnár András mérnök, tős- gyökres horkai. Ott járt magyar taní­tási nyelvű alapiskolába, onnan ke­rült a kassai (Kosice) magyar „ipari­ba", majd műszaki főiskolára. Ami­kor azt kérdeztem tőle, hogy van-e valamilyen előírás, amely az üze­mek által támogatott óvodák nevelé­si nyelvének meghatározását sza­bályozná, meglepődött:- Ilyen előírásról nem tudok. Ez nem befoyásolhatja, hogy egy üzem támogat, segít egy óvodát, vagy nem. Az itt dolgozó horkai szülők többsége magyar nemzetiségű, és maga dönti el, hová járatja gyerekét. Ténylegesen az a helyes, ha ehhez a döntéshez lehetőséget teremte­nek. Vagyis: a faluban mind szlovák, mind magyar nevelési nyelvű óvodai csoport van. Ez felel meg a CSKP nemzetiségi politikájának, meg az alkotmánynak is, hiszen az óvoda, az iskola tanítási nyelvének megvá­lasztása a szülő szuverén joga. Vi­szont a választáshoz szerintem azo­nos feltételeket kell teremteni a szlo­vákoknak és a magyaroknak. Az óvoda nevelési nyelve nem lehet gazdasági szempontok függvénye, ez mindig pedagógiai, közigazgatási és politikai kérdés. Éppen ezért az óvodák színvonalát sem a támoga­tók befolyásolják, hanem a pedagó­gusok. Az ő munkájuk viszont dön­tően hat a szülőkre, akik szabad belátásuk szerint választanak. Amelyik falunak óvodája van, az még évtizedekig remélheti fennma­radását. Ha szövetkezet, vagy ipari, vagy szolgáltatási üzem is termel ott, akkor szinte biztosra vehető a fejlődése, bár a lakosság lélekszá- mának gyarapodását ez sem garan­tálja. A közigazgatási gyakorlat het­venes évekbeli szemléleti merevsé­géből eredő tévedéseit napjainkban igyekeznek mérsékelni. Van, ahol ez még lehetséges, másutt már aligha. Egyre jobban érzékeljük, hogy a kis faluközösségekben rejlő lehetősé­gek kihasználása közhaszonnal jár, s ez szorosan összefügg az anya­nyelv megtartó erejével. A falu jövő­je a Dél-Szlovákiában élő magyarok létének egyik fontos feltétele. Ehhez azonban a szociális és közigazgatá­silag adott lehetőségek teljesebb ki­használása, igénylése is szüksé­ges. DUSZA ISTVÁN Akciófilm, pontosabban western- történet az '53 hideg nyara. Olyan história, amelyet sokan sokszor fel­dolgoztak már. Egy falut banditák szállnak meg, majd akad egy-két férfi, aki felveszi velük a harcot és ártalmatlanná teszi őket. A sztori ismerős, nemde? Mitől hideg hát mégis ez a nyár? Sztálin halálát követően, 1953 nyarán, köztörvényes bűnözők egész sorát helyezték szabadlábra. A Berija által meghirdetett amnesz­tia következtében szabadon enge­dett bűnözök azonban nem tértek haza, hanem bandákba verődtek, falvakat, tisztességes embereket tartottak rettegésben, rendőröket és vétlen polgári lakosokat gyilkoltak, fosztogattak, lányokat, asszonyokat becstelenítettek meg. Tudni kell azt is, hogy a kényszermunkatáborok­ban nem különítették el egymástól a politikai foglyokat és a köztörvé­nyeseket, a rendszer üldözöttjei te­hát kettős szorításban éltek. Para­dox helyzet, de nekik kellett harcot folytatniuk az őket is sújtó rend vé­delmében. A film - megtörtént tények alapján - egy ilyen összecsapássorozat részleteit eleveníti fel. A cselekmény egy kis halászfaluban játszódik, va­lahol Oroszországban, a végeken, a központtól távol. Két száműzött is él a településen: az idősödő mérnök, aki valamikor hivatalos kiküldetés­ben járt külföldön, s ezért kémke­déssel vádolták, meg a férfikora tel­jében levő, búskomor felderítőtiszt, aki a nácik fogságából hazavere- kedte magát, de a sztálini hadpa­rancs értelmében árulónak minősí­tették. Rendes büntetésüket már le- töltötték, most a politikai foglyok öt­éves száműzetését töltik. A kis ha­lászfalut bűnöző banda keríti hatal­mába, csupán a két, perifériára szo­rított férfi veszi fel a küzdelmet a mindenre elszánt csapattal. Ta­lán nem sok eséllyel, de legalább cselekszenek, vállalva a veszélyt... Csak nekik köszönhető, hogy a falu megmenekül, helyreáll a rend. Ez a rend azonban még nem a kívánatos. A faluba ugyanaz a rend tér vissza, amely ellen a ren­dező közvetve szót emel, s amely valójában az ábrázolt tragikus hely­zetet is előidézte. Ez pedig a szocia­lizmus valódi értékeitől idegen pa­rancsuralmi hierarchián, a félelfnen alapul. Olyan rend ez, amelyben a politikai elítéltnek még az igazi nevét sem érdemes vagy tanácsos tudni, s aki a társadalom számára még azután is nem kívánatos sze­mély marad, amikor már mindenki előtt világos; nem volt, és nem is lehetett ellenség. A mérnök belehal a banditákkal vívott harcba, a volt felderítő megmenekül, de a hátrale­vő két esztendőt le kell töltenie, s csak 1955 őszén szabadul. Alekszandr Proskin filmje nem a cselekmény feszültségével hat el­sősorban, noha e tekintetben is messze fölötte áll bármely divatos kriminek vagy kalandfilmnek - hi­szen egymást érik a véres akciók, izgalmas fordulatok, amíg meg nem nyugszanak a fegyverek -, hanem az ábrázolt valóság drámai feszült­ségével, a falu és a két politikai elitéit viszonyának realistán tömör bemutatkozásával, a korábrázolás mélységével. Proskin az atmoszfé­rát keresetlen egyszerűséggel, a fe­szültséget pedig a western forma­nyelvi elemeiből is kölcsönvett fogá­sokkal teremti meg (ezt nem elma­rasztaló szándékkal említjük, ellen­kezőleg, hiszen Jancsó Miklósló\ kezdve Nyikita Mihalkovig elég so­kan merítettek ebből az arzenálból). Az elbeszélés kétségtelenül izgal­mas, a szereplők jól jellemzettek, ami az ,,átlagos" akciófilmröl aligha mondható ei. Kiemelkedő alakítást nyújt Anatolij Papanov (az idős mér­nök), aki utolsó szerepében is hite­les karaktert jelenített meg. Fiatal fogolytársát Valerij Prijemihov kelti életre. Ez a film abba a tisztázó folya­matba, a fehér foltok feltárásának folyamatába tartozik, amelynek út­ján a szovjet filmművészet a válto­zás időszakában elindult. Nyitánya annak a tematikai hullámnak, amely oknyomozó igényességgel és mű­vészi eredetiséggel térképezi fel ama nehéz évek fájdalmas konfliktu­sait. Noha Alekszandr Proskin film­jében a nézőt ötvenhárom nyarának csontig ható hidege csapja meg, az alkotás hitet tesz a humánum, a be­csületes emberek végső igazsága és győzelme mellett. Szinte a doku­mentum erejével és hitelével szól hozzánk, a játékfilm művészi többle­tét adva. -ym­Rokkant feliratok emzetközi futballmeccs, valahol az országban. Mindegy, hogy hol. Mert amit látok, az máskor, más stadio­nokban is szembe tűnik, különö­sen, ha nincs mit nézni a pályán. Sporttal a békéért és a barátsá­gért - olvasom a szlovák nyelvű feliratot. Nem a tartalmával van bajom, bár, amint tapasztaljuk, nem sok foganatja van e jelszó­nak (sem), füttykoncert a him­nusz alatt, ökölcsaták a lelátó­kon, stadionok környékén stb. Hanem a felirat megjelenési formájával és a betonpalánkkal, melyre a betűket festették. Az utóbbi repedezett, ,, szakado­zott", piszkos, régen fel kellett volna már újítani. Akárcsak a be­tűket - Sporttal a békéért és barátságért. Halványak, ki is pat­togtak szegények. Ugyanúgy mellettük, végig a palánkon, a régi, kevés fantáziával festett óvatos reklámszövegek. A ka­mera könyörtelen, következés­képpen mindez jól látható a tévé képernyőjén, amikor az oldalvo­nal közelében vagy a szöglet- zászló felé gurul a labda, s ko­cog utána tvalamelyik játékos. Bibi ez már eddig is. A ha­nyagságnak eme megnyilvánu­lását azonban nemcsak mi lát­juk, akik talán már meg is szok­tuk. Hanem egész Európa, hi­szen az efféle nemzetközi talál­kozókról készült felvételek álta­lában bekerülnek az inter- és euroviziós hálózatba. Még sze­rencse, hogy nem értik a felirat szövegét, akkor talán még arról is eltöprengene a hamburgi vagy más focirajongó, hogy e tájon miként viszonyulnak a jelszó kü­lönben nemes tartalmához, üze­netéhez. Én meg azon dohogok, hogyan lehet, hogy nem gondol­nak erre a szóban forgó és más sportlétesítmények vezetői. Azt hitték, hiszik, hogy az oldalvo­nalhoz közelebb, mondjuk a fu­tópályán felállított mozgatható vadonatúj reklámtáblák eltakar­ják a régi, lepusztult hátteret? Persze, vannak ilyen-olyan feliratok, cégtáblák, reklámszö­vegek, jelszavak másutt is, még­hozzá naponta láthatóan, köz­épületeken, üzemek kapubejá­rója fölött, mellett-olvashatatlan, lerongyolódott állapotban. És nem szúrnak szemet senkinek, nem bántják senki szépérzékét! Hosszú éveken át! Milyenek le­hetnek ott a vezetők, milyen a munka, a munkahely iránti vi­szony? Merthogy a külső for­mákban, a tárgyak esztétikai mi­lyenségében és színvonalában azért ez is kifejeződik. Abszurd képeim egyike, amikor az üzem igazgatója áll ,,birodalmának“ kapujában, öltönyben, nyakken­dőben (ad magára, pontosab­ban: magára ad), miközben a fe­je fölött száraz festékszilánkok pattannak ki a hatalmas tábla betűiből, és hullanak vasalt ingé­nek nyakára. Az ő ügye, ha úgy tetszik, baja - mondhatná valaki, igen, de csak az ingig. Tudniillik, az a tábla nem bent van az irodájában, lakásában, hanem kint. tehát eleme a környezetem­nek, az enyémnek, tiédnek, mindnyájunkénak, arról nem is beszélve, hogy nekünk szól(na). Mint ilyen, már igenis közügy. K özügy, mert, főként eszté­tikai szempontból nézve, környezetszennyezés ez is, azaz a hanyagságnak, nemtörő­dömségnek, közönynek, vala­mennyi efféle és hasonló követ­kezménye, melyeket nem első­sorban azért kellene felszámol­nunk, hogy a külföld előtt szépek legyünk, ha netán a nemzetközi tévéhálózatba kerül valamilyen, nálunk készült felvétel, hanem - magunk miatt. (bodnár) ÚJ szil 4 1989. IX. -

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents