Új Szó, 1989. szeptember (42. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-11 / 214. szám, hétfő
A Szovjet Kulturális Alap mellett működő Helységnévkutató Tanács azt javasolja, adják vissza eredeti nevét több tucatnyi városnak. A Szovjetunió térképén jelenleg 150 Kirovról, 100 Kalinyinról, 40 Kuj- bisevről elnevezett helység található. A Szovjetunióban 30 kórház viseli az első szovjet egészségügyi miniszter nevét. Az egymástól több száz kilométerre lévő városok főtearról van szó, hogy a térképészeti elnevezéseket összhangba hozzuk a politikai értékítéletekkel, hogy ezzel fejezzük ki, kit tartunk méltónak vagy méltatlannak arra, hogy valamely város az ő nevét viselje. A helytörténeti elnevezések nem propagandaeszközök, hanem elsősorban kulturális és történelmi értékek." Az egyik legérdekesebb probléma ezzel kapcsolatban az, hogyan értékeljék azt, hogy Leninről neveztek el földrajzi helyeket? Hosszú ideig úgy vélték, Lenin emlékét sértenék még azzal, is, ha erről a témáról vitát kezdenének. Nem árt azonban emlékeznünk arra, hogy Lenin életében csupán egyetlen teret neveztek el róla Moszkvában, azt is a kerület lakosainak kezdeményezésére. A települések nevének helyreállítása néha váratlanul heves ellenállásba ütközik. Amikor a gorkiji városi :kí „En nem talalok ki semmit Térkép vagy arcképcsarnok? reinek egy és ugyanaz az elnevezésük. A szociológusok meglepetten konstatálták, hogy az orosz városok utcáinak elnevezése 70 százalékban azonos. Sztálin halála után is folytatódott a térkép nemzeti arcképcsarnokká változtatása. Az utolsó ilyen hullám Brezsnyev és Csernyenko halála után volt. A közvélemény erőfeszítéseinek eredményeképpen e két utóbbi kampány, .áldozatai'' visszakapták eredeti nevüket. A helyi lakosok kérésére Zsdanovot ma eredeti nevén, Mariupolnak hívják. (Zsdanov a szovjet kulturális és művészeti élet képviselőinek üldözésével tette hírhedtté magát.) A moszkvai Szuszlov sugárút már nem viseli a pangási időszak egyik pártideológusának nevét. Vajon a felsorolt tények mögött csupán az áll-e, hogy ma másként értékeljük egyes politikusok életművét? Ha ez így van, akkor miért hívják az igen nagy tekintélyű pártvezetőról és államfőről elnevezett Andropov-várost ma ismét Ri- binszknek? Mihail Gorbonyevszkij, a Helytörténeti Tanács elnökhelyettese erről ezt mondja: „Korántsem tanács például megtudta, hogy a város nevének helyreállítása - helységnévtáblák, térképek stb. - 50-60 millió rubelbe kerül, azonnal levették a kérdést a napirendről. A települések átkeresztelésének valóságos járványa több földrajzi nevet törölt el, mint amennyi az orosz történelem évszázadai alatt merült feledésbe. Az ország mai lakói nem tudják használni a századelő térképeit, a mai térképeken pedig nem találják a klasszikus irodalmi művekben említett helyiségeket. A tudósok szerint az alapvető elvnek azt kell elfogadni, hogy az új objektumok kapjanak új elnevezést. Az elnevezések során gondosan meg kell őrizni a nemzeti, nyelvi formákat. A névadást minden esetben a helyi lakosság véleményének figyelembevételével kell végezni. Vélhető, a szakemberek hozzáértése, az állampolgárok széles körű tájékoztatása megfelelő biztosítékot nyújt egy megoldásra érett probléma rendezéséhez. (APN) Gábriel García Márquez, Nobel- díjas kolumbiai író, 1928-ban született. Leghíresebb regénye az 1971- ben magyarul is megjelent Száz év magány, de hamarosan olvashatjuk a Szerelem a kolera idején című regényét is.- Ón mostanában színdarabot, filmforgatókönyvet ír, és egy filmintézetet is vezet Havannában, a La- tin-Ameríkai Új Filmalapítványt! Meg akarja változtatni eddigi életét?- Nem. Most is éppen regényt írok. Rövidesen befejezem, és egy újabba fogok. De eddig sohasem csináltam ennyi mindent egyszerre. Talán még sohasem éreztem magam ilyen közel az önmegvalósításhoz. írok, hat filmforgatókönyvemből forgatnak filmet, vezetem a filmalapítványt, színdarabomat sok országban előadják. Be kell vallanom, hogy hosszú éveken át - majdnem 40 éves koromig -r- a dolgok nem alakultak számomra kedvezően. Anyagi gondjaim voltak. A munka sem ment jól. Semmi sem sikerült igazán, sem mint írónak, sem mint embernek. Nehéz idők voltak ezek, érzelmileg és lelkileg is. Az volt a benyomásom, mintha statiszta lennék, úgy éreztem, seholsem számítok. Aztán megírtam a Száz év magányt, és végre minden megváltozott. De azért most sem rózsás az életem. Például minden reggel kerékpárra kell ülnöm és pedálQznom. Folyton diétázom. Fél életemen át nem ehettem azt, amit szerettem volna, mert nem volt rá pénzem, most, életem másik felében pedig azért nem, mert diétáznom kell.- Szerelem a kolera idején című új könyvében a téma is és a stílus is más, mint előző műveiben. Tulajdonképpen miért írt regényt a szerelemről?-Azt hiszem, az idő múltával rájöttem, hogy az életben végső soron a szív viszontagságai a legfontosabbak. De bizonyos értelemben minden könyvem a szerelemről szól. A Száz év magányban egyik szerelmi történet követi a másikat. Az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája hátborzongató szerelmi dráma. Azt hiszem, a szerelem mindenütt ott van. Nem hiszem, hogy fiatalabb koromban meg tudtam volna írni ezt a könyvet; megírásához egy egész élet tapasztalatára volt szükség. Ma „Meleg szeretetet találtam" A Szovjetunió területén - Moszkvában és Leningrádban, a balti és közép-ázsiai köztársaságban, az Orosz Föderáció zsidó autonóm területén - egymillió nyolcszázezer zsidó nemzetiségű állampolgár él. A legutóbbi időben a szovjet sajtó gyakrabban és részletesebben számol be életükről. A Lityeraturnij Kirgiztan című folyóirat például hosszú cikket közölt Zsidók címmel, Mihail Ronkin költő tollából. Ezt írja: „Immár kis híján fél évszázada élek a jó kirgiz földön. Itt szeretetet és boldogságot találtam, itt leltem a hivatásomat. Itt születtek és nőttek fel gyermekeim és unokáim. 14 verskötetem jelent meg a köztársasági kiadóknál". Miként a Szovjetunió nyugati körzeteinek - amelyekre 1941 júniusában rászakadt a háború - sok lakója, Ronkin is Közóp-Ázsiába került; ti- zenkétéves kisfiú volt akkor. „Itt, több mint háromezer kilométernyire szülővárosomtól, a háború kezdete óta először ismertem meg az emberi jóság igazi értékét, éreztem az emberi testvériség erejét. Sáripa Kadirova kirgiz öregasszony alacsony sárkunyhójában én, a 12 éves zsidó kisfiú, megbízható otthont, meleg szeretetet találtam. Az itteni lakosság rendkívül különféle: orosz, kirgiz, üzbég, dungán, tatár beszédet lehet hallani. A különböző nyelvű kórusból a jiddis is ki- csendül". A világ sok országában és a Szovjetunióban, többek között a zsidó autonóm területen is megjelennek jiddis nyelvű könyvek, folyóiratok és újságok, Moszkvában pedig a Sowjetisch Heimland (Szovjet Haza) című irodalmi-művészeti és társadalmi-politikai havi folyóirat. A háború éveiben Kirgiziában élt zsidók zöme azokból a menekültekből állt, akik a Szovjetuniónak a német fasiszta megszállók által elfoglalt, nyugati körzeteiből érkeztek. Lengyel, román, magyar zsidók is voltak itt, akik szovjet földre kerültek. A háború előtt Kirgiziában kevés zsidó volt, ha nem vesszük figyelembe a buharai zsidókat, akik régóta a jelenlegi közép-ázsiai köztársaságok területén élnek. Kirgiziában ma majdnem hatezer felnőtt zsidó nemzetiségű állampolgár él, közülük minden második felsőfokú végzettségű. Kettőt a Kirgiz SZSZK Legfelsőbb Tanácsának képviselőjévé, huszonkilencet pedig a területi, városi, járási tanácsok képviselőjévé választottak. Mint a Szovjetunió valamennyi állampolgárának, a zsidóknak is alkotmányos joguk az, hogy vallásukat gyakorolhatják.- Már régóta érlelődik nálunk az a gondolat - mondja Naum Dimkin, Frunze város zsinagógájának rabbija hogy pénzt gyűjtünk egy városunkban létesítendő szerény emlékműre, amely megörökítené őszinte hálánkat, melyet a kirgiz föld és népe iránt érzünk, jóságáért és nyílt- szívűségéórt. Ügy vélem, jelenleg, amikor életünk valamennyi területén fejlődik és erősödik a nyilvánosság és a demokrácia, egy ilyen emlékmű létesítésének gondolata megvalósulhatna. Ez év eleje óta a Birobidschaner Stern - az egyetlen olyan jiddis nyelvű újság a Szovjetunióban, amely Birobidzsánban (a zsidó autonóm terület székhelyén) jelenik meg és az egész szovjetországban előfizetői vannak, orosz nyelvű mellékletet ad ki, a zsidó sajtó havi digestjét. Ebben különféle hírek vannak a zsidó autonóm terűiét életéről, a Szovjetunióban létesülő zsidó társadalmi szervezetek tevékenységéről - olyanokéról, mint a zsidó kultúra barátainak klubja, amely Ufában, Szovjet Baskiria fővárosában alakult meg, a Zsidó Kultúra Lett Társasága, a moszkvai Salom Társaság. A Vecsernyij Leningrad című újság közlése szerint, a Néva parti városban alakuló közgyűlést tartott a zsidó kulturális társaság, amelynek alapszabályában az áll, hogy tagja lehet minden jelentkező, nemzetiségétől, vallásától, társadalmi helyzetétől függetlenül. A társaság első akciója az volt, hogy jiddis nyelvű könyvtárat létesített és nyelvtan- folyamokat szervezett a gyermekek és a felnőttek számára e nyelv elsajátítására. A társaság tagjai részt vettek a Szovjetunióban élő nemzetiségek közötti kapcsolatok fejlődéséről a leningrádi egyetemen rendezett éles vitában. Mellesleg, a zsidó kulturális társaság szám szerint a tizenhatodik Leningrádban létesült nemzetiségi társaság. Szergej Bengelsdorf zenekritikus véleménye szerint a Kisinyovban, Moldávia fővárosában alakult zsidó kulturális társaság arra hivatott, hogy jelentős szerepet játsszon az anyanyelv és a zsidó irodalom újjászületésében. A Szovjetszkaja Mol- davija című újságban azt írja, hogy a jiddis - Sólem Aléhem és Mihoelsz nyelve - ma igazi fellendülést él át Kisinyovban. A színpadokon zsidó dallamok csendülnek fel, amelyeket azelőtt csak zsidó esküvőkön lehetett hallani. Moldávia fővárosának lakói este néha nehéz választás előtt állnak: vajon Anna Ginzburg és Szamszon Kemelmaher itt alakult együtteseinek előadását nézzék meg, vagy pedig Vlagyimir Muler- man és Alekszandra Gorelik moszkvai Zsidó Dalszínházának vendégjátékát. (Szovkult) másképpen látok mindent, hiszen már hatvanéves vagyok. Ebben a korban az ember mindent nyugod- tabban lát.-S a stílus? Nem tér el túlzottan régebbi műveinek stílusától?- Minden könyvemmel igyekszem más-más úton haladni. Ebben is. A stílust nem választja meg az ember. Lehet ugyan kísérletezni, próbálhat az ember olyan stílust találni, amely a legjobban illik egy adott témához, de a stílust a téma, a kor légköre szabja meg. Ha az ember nem megfelelő stílussal próbálkozik, egyszerűen semmi sem lesz belőle. No és a kritikusok aztán erre építik fel az elméleteiket, amelyekben olyan dolgokat vélnek meglátni a könyveimben, amiket én magam sem láttam az idők során.- A Száz év magányban az embereket álmatlanság gyötri, egyik elbeszélésében járvány pusztít el minden madarat. Most itt a kolera ideje. Miért érdeklik ennyire a természeti csapások, a bajok, a járványok?- Cartagenát valóban szörnyű járvány sújtotta a múlt század végén. Azonkívül a járványok engem mindig érdekeltek. Egyik kedvenc könyvem Dániel Defoe műve, A londoni pestis. A járványokban van valami végzetszerű. A tömeges halál jelensége. Azt hiszem, érdekes, hogy a nagy járványok nyomán mindig nagy kilengések következtek, az embereket heves életvágy fogta el. Érdekelt ez a szinte metafizikai dimenzió. Felhasználtam más irodalmi hivatkozásokat is, például A jegyesek című regényét. Mindig megkeresem a témámat érintő könyveket. Ezt azért teszem, hogy biztos legyek abban, hogy az én könyvem nem lesz azokhoz hasonló. Nem utánzóm őket, de valahogyan felhasználom. Alighanem minden író így tesz. Minden új írói koncepció mögött ezer év irodalma áll.- Hogyan született a Szerelem a kolera idején?- Ez a könyv két forrásból merített, amelyek összefolytak. Az egyik a szüleim szerelme, amely pontosan olyan volt, mint Fermina Daza és Florentino Ariza szerelme. Apám táv- írász volt a kolumbiai Aracatacá- ban. Hegedült is. Anyám jó családból való, szép lány volt. De apja ellenezte a kapcsolatot, mert a fiúnak egy fillérje sem volt, és ráadásul liberális nézeteket vallott. Igen, ez pontosan a szüleim története. Minden hiteles: ahogy anyámat iskolába küldték, a leveleik, a versek, a hegedűs szerenádok, a lány internátusba küldése, amikor apja kényszeríteni akarja, hogy elfelejtse a fiút, és azt, ahogyan táviratváltással érintkeztek. Amikor a végén anyám hazatért, mindenki biztosra vette, hogy már elfeledkezett a szerelméről. Ez így volt, pontosan így mesélték el a szüleim. A különbség csak az, hogy az én szüleim összeházasodtak. És mi' helyt összeházasodtak, nem voltak többé érdekesek, mint irodalmi figurák. ,-És a másik forrás?- Sok évvel ezelőtt Mexikóban olvastam egy riportot két öregember haláláról. Az idős amerikai nő és férfi évente Acapulcóban találkozott, mindig ugyanabban a hotelban szálltak meg, ugyanazokban a vendéglőkben étkeztek, negyven évig mindig ugyanúgy viselkedtek, pedig már majdnem nyolcvanévesek voltak. Egy napon, amikor csónakázni mentek, a csónakos agyonverte és kirabolta őket. Halálukkal került napvilágra titkos szerelmük. Lenyűgözött ez a történet: mindkettőnek saját családja, házastársa volt. Mindig meg akartam írni a szüleim történetét, de nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Aztán egy napon egy olyan teljesen érthetetlen felvillanással, amilyenben az Íróknak olykor részük van, ez a két történet találkozott a gondolataimban. A fiatalok szerelmét a szüleim életéből merítettem, az öregek szerelmét az idős amerikai pár történetéből.- ön azt mondja, hogy regényei, gyakran egy konkrét képből születnek, amely erősen hatott önre.- (gy van. Egy-egy regény születése annyira lenyűgöz, hogy a filmes alapítványnál külön műhelyt létesítettem: Hogyan kell novellát írni elnevezéssel. Tíz diákot gyűjtöttem össze Latin-Amerika különböző országaiból. Leültünk együtt egy kerek - asztalhoz, és hat héten át naponta négy óra hosszat igyekszünk közösen megírni egy novellát. Eleinte csak körben járunk, mindenkinek más a véleménye. Három művet írtunk meg így. De még mindig nem tudjuk, hogyan is születik az ötlet. Még mindig meglep bennünket a születése. Mindenesetre mindig egy képpel kezdődik, nem ötlettel vagy koncepcióval. A Szerelem a kolera idején esetében ez egy öreg pár képe volt: bolerót táncolnak egy hajón.- És amikor már megvan a kép, akkor mi történik?- A kép úgy megnövekszik a fejemben, hogy az egész regény formát ölt, mint a való életben. A probléma csak az, hogy az élet nem irodalom. Fel kel! tehát tennem egy nyomós kérdést: hogyan alkalmazzam ezt a témát, milyen legyen a könyv szerkezete? Mindig igyekeztem megtalálni az eszményi konstrukciót. Ilyen ideális konstrukció például Szophoklész műve, az Oidipusz király.- Most Simőn Bolivárról ír.- Nem azért vettem elő ezt a témát, mert érdekel a személyisége. Senki sem tudja, milyen volt valójában Bolivár, mert hőst csináltak belőle. Én a romantika hatására kialakult személyiségű karibi embert látok benne. Gondolja csak el, milyen robbanékony keverék ez. Bolivár eszméi mégis nagyon időszerűek. Ó Latin-Amerikát autonóm és egyesült államszövetségnek képzelte, amely talán a legnagyobb és leghatalmasabb lehetne a világon. Szépen leírta ezt. Azt mondta: „Olyanok vagyunk, mint egy önálló kis emberiség." Rendkívüli ember volt, a végén mégis megverték, legyőzték. Ugyanazok az erők győzték le, amelyek ma is érvényesülnek: a feudális érdekek, a hagyományos helyi csoportok, amelyek kezükben tartják a hatalmat, és védik saját érdekeiket és kiváltságaikat. Ezek az erők összefogtak ellene és kivégezték. De álma máig is él: az egyesült és autonóm Latin-Amerika álma.- Mik a további irodalmi tervei?- Befejezem a Bolívar-könyvet, aztán meg akarom írni az emlékezéseimet. Az írók rendszerint akkor írják meg emlékirataikat, amikor már nem jól emlékeznek a dolgokra. Én lassan hozzá akarok látni, és hosz- szan, sokáig írni. Nem lesz ez közönséges emlékirat. Valahányszor elkészül belőle négyszáz oldal, kiadok egy újabb kötetet, aztán meglátom, mi történik. Talán hat kötetig is eljutok? (Az IPM nyomán) MARLISE SIMON Sáros András Miklós: Madár (ceruza) ÚJ SZÚ 4 1989. IX. 11
