Új Szó, 1989. szeptember (42. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-05 / 209. szám, kedd

,,Mindent tanítok" Közelebb az alkotókhoz mmmmmmnm■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ Szörnyek évadja Jancsó Miklós utolsó előtti mun­kája, a Szörnyek évadja, a végletes paradoxonok filmje. Megítélése, bár a legtöbb Jancsó-alkotás mindig is óles ellentéteket váltott ki nézői kö­zött, ennyire kiélezett még soha nem volt. Az Indulatos elutasítástól kezd­ve, a szürrealizmus stílusegységét féltők közelítésén át a sznobisztiku- san ájult lelkesedésig a legkülönfé­lébb. Egy biztos: a Szörnyek évadja az összetéveszthetetlen Jancsó-stílus valóságos antológiáját nyújtja. Pedig a rendező most megpróbált kisza­kadni az önmaga teremtette világ­ból, körforgásból. (Erre utalnak a kezdő képsorok, a szédületes lánchídi snitt, Budapest panorámá­ja.) A „nagy vízió11, a játék helyszíne és hősei is azonban a régebbi Jan- csó-munkákat idézik meg, az így jöttem, a Szegénylegények vagy akár az Égi bárány helyszíneit, az kezik. Az alkotó szertelen szeszé­lyességnek szolgáltatja ki a művet. Vízió, rémkép - ha úgy tetszik -, intő jel a Szörnyek évadja. Rendkí­vül látványos alkotás, melynek me­séje is van. Hatvanéves tanáruk kö­szöntésére jönnek össze az egykori tanítványok. Egy tanyára elvonultan ünnepük az öreget (Kállai Ferenc) a hajdan volt diákok (Bálint András, Madaras József, Cserhalmi György, Kozák András). A pusztát zenészek, komédiások, táncosok, lenge öltö­zetű lányok népesítik be, s végzik el a jellegzetes jancsói rituális mutat­ványokat, miközben a szereplők a katasztrófa szükségszerűségéről meditálnak, a statiszták egy másik csoportja pedig újra és újra eljátssza a „halj meg és támadj för-fóle is­merős jancsói variációkat. A jancsói eklekticizmus kelléktára (galambok, gyertyák, lovak, mezítelen lányok, Jelenet a Szörnyek évadjából; a képen: Nyakó Júlia, Madaras József és Cserhalmi György Ahogy mondani szokás, a hat­éves gyermek számára az első taní­tó néni nyit ablakot a világra, elindít­ja és megalapozza azt a szocializá­ciós folyamatot, amelynek feladata és célja a gyermek emberré válása, értelmi képességeinek fejlesztése, társadalomba illeszkedése. Nagy Éva az elmúlt tanévben, kezdő pe­dagógusként, első ízben fedte fel a betűk titkát a Füleki (Fil'akovo) Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola osztálynyi tanulójának. Számvetés­re kértem: szinte ösztönzés nélkül vallott eredményeiről, kudarcairól, kérdések nélkül beszélt a tanköny­vek hiányosságairól, oktatási rend­szerünk sokat vitatott jelenségeiről. „Két évig harmadikosokat tanítot­tam, aztán az elmúlt iskolaévben elsősöket kaptam - ég és föld a ket­tő. Az első osztály csaknem olyan, mint az óvoda. Sajnáltam az aprósá­gokat, mert az osztály fele iskola­éretlen volt. Bár, rögtön a tanév elején öt tanulót áttettek a kisegítő­be, még így is maradtak négyen- öten, akik óv közben bepisiltek, köz­bekiabáltak, zavarták az órát. Bár jobban szeretnék harmadikban-ne- gyedikben tanítani, a természetem miatt, szeretnék többet adni, mint amennyit elsőben adhatok, mégis azt mondom, a legkisebbekkel is jó volt foglalkozni. Rögtön le tudtam mérni az eredményeket. Huszonhét gyermekből huszonhatot megtaní­tottam a betűvetésre meg az olva­sásra, és ez felemelő érzés. Most már azt mondom, küldjenek le vala­kit az elsőbe tanítani, s majd ott meglátja, mi a pedagógia: ott, ahol a köszönési formáktól kezdve a vé­céhasználatig mindent tanítani kell. Elmondom a tapasztalataimat, de aligha változik valami. Hiába mon­dom én el a véleményemet a tan­könyvről, minek, marad minden a ré­gi. Úgy érzem, azoknak, akik a könyveket írták a munkafüzeteket összeállították, fogalmuk sincs arról, mi minden történik egyetlen órán. Olvasókönyvünk szerzői, úgy vélem, nem vették figyelembe, hogy vannak fogékonyabb és gyengébb tanulók. Javaslom, hogy legyenek a könyv­ben mindenki részére kötelező rövid olvasmányok, alattuk pedig külön kis szövegek, feladatok, kérdések azok számára, akik már egyedül, némán is tudnak olvasni. így a jobb képes­ségű tanulóknak nem kellene lema­radniuk, a lassúbbakkal haladniuk. A gyengébbekkel sokat kell gyako­rolnom, mert nekik egyáltalán nem segítenek otthon. Előfordult, hogy meglátogattam a szülőket, akik nem tudtak hova leültetni. Olyankor döb­bentem rá, mit akarok én attól a kö- lyöktől, aki hazamegy és a testvéré­re, a fazékra vigyáz! Aztán van olyan szülő, aki eljött és siránkozott, hogy nem tud a gyerekével foglalkozni, mert nem állnak jól anyagilag, ezért neki este nyolcig dolgoznia kell. Ez már nem az én dolgom, nem a pe­dagógusé! Többet érhetne el az is­kolánk, ha nem lenne annyira érez­hető és visszahúzó a családi neve­lés hiánya. Hiába ajánlok én a gye­reknek ilyen vagy olyan olvasmányt, ha otthon könyvet se lát. Az osztá­lyom felével csodákat tudtam volna művelni, de sokan, a kiemelkedő teljesítményre képes gyerekek visz- szamaradnak azért, mert a gyen­gébbekkel kell többet foglalkoznom, így aztán, mivel nem vagyunk képe­sek kiemelni a tehetségeket, nem tudunk velük külön foglalkozni, átlagembereket nevelünk csupán. E viszonyokat csak bonyolítja, hogy magasak az osztálylótszámok. Arra nincs idő, hogy egy pajkosabb gyerekkel külön is foglalkozzam. Pe­dig az lenne a jó, mert olyankor, ha a gyerek egyedül áll velem szem­ben, átérzi a helyzet komolyságát, hat rá, amit mondok. De ha a társai előtt fenyítem, ő ezzel még ki is tűnik; mutatja, hogy látjátok, engem most nevelnek. Es valóban nincs idő, mert rengeteg a tananyag. Olyannyira, hogy már a gyerekek is érzik, hogy a tanító néni rohan. A mi tanító nénink annak idején talált időt arra is, hogy a Kis Építőből közösen olvassunk az órán. Milyen jó lenne megcsinálni ezt most is. Élvezete­sebb lehetne az olvasás, mert az olvasókönyvben olyan, nehezebb szavak is vannak, mint a matrica, velő stb. És mindig volt valaki, aki megkérdezte: tanító néni, mit jelent ez és ez a szó. Ez is sok időt vesz el, meg a „Kösd össze!11, „Húzd alá!11 feladatok is. Ha például a v betű tanulásakor azt az egyszerű felada­tot kapnák a gyerekek, hogy gyűjt­A három szlovákiai kerületi nép­művelési központban régóta csupán egy-egy szakelőadó foglalkozik a magyar amatőr művészeti csopor­tokkal, az is általában szlovák nem­zetiségű, legfeljebb beszél magya­rul. Mindenesetre nem olyan sze­mély, aki járatos lenne kultúránkban, ismerné amatőrművészeti mozgal­munk hagyományait. Nyilvánvaló, hogy így - ráadásul egyedül - nem képes eleget tenni a nagy és sokrétű- módszertani és fesztiválszervezői- feladatnak, hiába vezérlik őt a leg­jobb szándékok, hiába dolgozik lel­kesen, bármennyit. Két-három járást kivéve, sajnos, nem sokkal jobb a helyzet a járási népművelési központokban sem. Szlovák vonalon külön-külön mód­szertani szakelőadó van mindegyik területre (zene, folklór, tánc, bábjá­ték, képzőművészet stb.), ezzel szemben a magyaron egy-kettő ugyanannyi műfajra, ami még akkor sem elegendő, ha a magyar csopor­tok száma esetleg aránytalanul ke­vesebb, mint a szlovák - jórészt éppen a szóban forgó hiányosság miatt. A Tóketerebesi (TrebiSov) já­rásban még az is nehezíti a helyze­tet, hogy a „keleti végeken", a Bod­rogközben élő magyarsággal, illetve senek v betűs szavakat, ahogy azt mi csináltuk valamikor, nagyobb eredményt érhetnénk el. Ha már a tankönyvnél tartok, szerintem, több, kézzel írott szöveg kellene az olda­lakra, hogy a gyerekek látnák a szépírást, mert rettentően csúnyán írnak. Idősebb kollégák mondják, az­előtt olyan sok mindent csináltak, kirándultak, járták a természetet, út­közben növényeket, faleveleket, kö­veket gyűjtöttek. Ma ezeket képeken mutogatom meg, mert nem tudom kivinni a gyerekeket, hogy lássanak, tapasztaljanak. Feladatlapok van­nak - ki kell vágni ábrácskákat és beragasztani. Ehhez előbb meg kel­lett őket tanítanom arra, hogy bánni tudjanak az ollóval. Pályakezdésemet az elsőben az is nehezítette, hogy nem osztályoz­tunk. Miért tanuljon a csöppség? Az ón szép szavaimért, hogy jól van, szépen elolvastad? Ez nem elég az ösztönzéshez. A gyereknek nincs saját magáról alkotott, kialakult ké­pe, hogy hol is állok én az osztály­ban, milyen tanuló vagyok. Félévkor várták, hogy kapják a bizonyítványt, mert a szülő azzal küldte őt az iskolába, hogy jó bizonyítványt hoz­zál, és ö, szegényke nem vitt bizo­nyítványt! Nagyon nehéz lekötni a gyereke­ket, de szeretem őket, szeretek ve­lük dolgozni, ezért nem hagyom ab­ba. Viszem őket másodikba. Meglát­juk, eredményes volt-e a tavalyi művészeti csoportjaival nem könnyű rendszeres és rugalmas kapcsolatot tartani, tekintve, hogy a járási szék­hely messzire, ötven-hetven kilomé­terre van a magyarlakta falvaktól és városoktól. E helyzet tarthatatlansá­gát belátva, úgy döntöttek a járási szervek, hogy a járási népművelési központnak kihelyezett munkatársa lesz Királyhelmecen (Král'. Chlmec). Illetve: augusztus 1 -jétöl már van is, Zvolensky Gabriella személyében, aki korábban sokat szerepelt külön­féle művészeti együttesekben, iro­dalmi és kisszínpadi műsorokban, többször a Jókai-napokon például. Koreográfusa a Bodrogközi tánc- együttesnek és az Apró Bodrogközi­nek. Igazgató-óvónő volt, szép hiva­tást hagyott ott. Mondom én, ő:- Egy tény, a papírmunka elvett a gyerekektől. Viszont egyelőre még azt sem tudnám megmondani, hogy mit vállaltam. Sok téren tevékeny­kedtem a kultúrában, tehát sok min­denhez értek egy kicsit, de ez nem elég, megpróbálom továbbfejleszte­ni magam, hogy immár főállásban cselekedhessek a lehető legjobban vidékünk kulturális fejlődéséért, a szerepelni akarókért, a közönsé­gért. Volt egy kikötésem: ha úgy érezném, hogy nem tudom csinálni, kerülhessek vissza az oktatás­ügybe.- Egyedül lesz, noha segítőtársai bizonyára akadnak majd a művelő­dési házakban, Csemadok-szerve- zetekben.- Azért jó lenne, ha kerülne még mellém legalább két-három ember a járási népművelési központ mun­katársaként. Itt adva van minden, pontosabban fogalmazva, jó lehető­ségek kínálkoznak a nemzetiségi kultúra ápolására, művelésére. A személyi feltételek szintjén is le­gyünk egyenlők a szlovák amatőr művészeti mozgalommal. Különben most akarom felmérni, hogy mi van. Készülök meglátogatni minden isko­lát, szervezeteket. Csak azután tu­dok majd bővebben szólni arról, hogy mik lesznek a legfontosabb feladatok, feladataim. Mindenesetre, szeretnék egyebek között tanfolya­mokat szervezni, hiszem, hogy lesz irántuk érdeklődés. És ha már óvónő voltam, az oktatásügyi szervekkel, iskolákkal, óvodákkal szintén sze­retnék jó kapcsolatot kialakítani. Ta­pasztalataim szerint, például, sok óvónő nem tudja, mit kezdjen a gye­rekekkel, pontosabban, mi minden­nel lehet foglalkoztatni őket. Az ala­poktól szeretném elkezdeni az épít­kezést. Irodám egyelőre nincs, egy­re inkább érzem a hiányát. Remé­lem, a városi nemzeti bizottság ha­marosan megoldja e kérdést. (bodnár gy.) Elektra helikopterét, az Oldás és kötés, a Fényes szelek hangulatait. S míg Jancsó korábbi filmjei a hata­lom problematikáját feszegették, a nemzeti öntudat és a történelem, az egyén és a társadalom viszonyá­nak kérdését vizsgálták, ezek ter­mészetrajzában ismerve fel az em­ber különféle megnyomorításának és megnyomorodásának az okait, bár szimbolikája nélkülözte azt az állandó jelentést, amely filmjeinek egyértelmű dekódolását lehetővé tette volna, a Szörnyek évadjában emberi létünk teljességére kérdez rá, a huszadik század traumáinak, szörnyűségeinek, katasztrófáinak tükrében. Korunk kérdései megvála- szolhatatlanok, sugallja a film, s mert Jancsó a század minden problémáját, ellentmondását, fenye­getettségét, a perspektíva- és re- ményvesztettséget spekulatív hű­vösséggel, a realizmus és a szürre­alizmus, az impresszionizmus és az expresszionizmus stílusváltásaival ábrázolja, halálokat és feltámadáso­kat, gyilkosok és áldozatok helycse­réit sűrítve a történetbe, elkedvetle­níti, sőt untatja a nézőt. Talán ez a képtelen teljességigény okozza, hogy átéltség helyett fecsegést, filo­zófiai mélység helyett felszínessé­get kapunk. Egyetlen konfliktus sem válik személyes drámává, mind­egyik csak a reflexió szintjén jelent­Mesterien megszerkesztett kezdő jelenetsor: a magabiztos, fiatal ame­rikai építészhez főnökének felesége csenget, finom, hűvös szépség, hogy lopva együtt töltsék az éjsza­kát. Az este folyamán az asszony - véletlenül épp a hálószobaablak­ban állva - gyilkossági kísérlet szemtanúja lesz. Hogy ő jelentkez­zék a rendőrségen, úgy ítéli, a hely­zete ezt nem engedi. így a fiatalem­ber tesz helyette - mert imponálni akar, vagy igazságérzete kívánja? (hamis) vallomást. A feszes forgatókönyv úgy diktál­ja: hősünk váljék tanúból gyanúsítot­tá. A helyzet ígérte pszichológiai dráma elmarad, ügyes közhelyeket kapunk. A bűnügyi szál azonban a műfaj tisztes játékszabályai szerint vérrel színeződő patakok, népdalok, munkásmozgalmi indulók) most az újra és újra megjelenő tévéképer­nyővel bővül, melyen olykor azt látni, amit időben vagy térben ott nem lehet látni, máskor ugyanazt, amit a néző felől lehet látni, csak épp máshonnét és másképpen, szembe­sítve önmagával egy szereplőt. Jancsó Miklós lidérces vízióján sokat lehetne vitatkozni, hiszen a Kende János operatőr közreműkö­désével, Hernády Gyula forgató­könyve alapján készült film helyen­ként csakugyan felületes, a képek és jelképek némelyike felszínes vagy közhely, lesznek, akik puk- kasztónak, vagy bosszantónak tart­ják a látottakat, de e nyáréjszakai világvége vízió képsoraiban ott van az a Jancsó Miklós is, aki világosan, könyörtelen logikával, mindenki szá­mára érthető mondatokkal, képekkel beszél a világ s valamennyiünk dol­gairól: a hitek, eszmék kopásáról, az önámító hazugságokról, a nagy le­hetőségeket elfecsérlő hajdani tanít­ványok bukásáról. Ez az időnként felvillanó, ironikus, kesernyés látás­mód sokkal katartikusabb, mint az egész film. Lehet irreálisnak vagy szürreálisnak minősíteni a Szörnyek évadját, de az emberiséget fenyege­tő katasztrófa reális veszély, s ezzel szembe kell nézni, még inkább szembeszállni. izgalmasan - bár kevéssé eredeti módon - sodródik. Nem nehéz ben­ne fellelni Alfréd Hitchcocknak, a fe­szültségkeltés nagymesterének ha­tását, sőt, Curtis Hanson amerikai rendező nyíltan vállalja is a világhírű előd stílusát, iskolateremtő munkái­nak jellegzetes cselekménybonyolí- tasát, képszerkesztését és hatáskel­tő mechanizmusát. Még filmjének címével - Hálószobaablak - is a nagy példakép egyik krimijének címére - Hátsó ablak - kíván emlé­keztetni. (Rövidesen alkalmunk lesz ezt is látni.) A Hálószobaablak című amerikai krimi mindezzel együtt csiszolt mun­ka, jó színészekkel (Steve Gutten- berg, Elizabeth McGovern, Isabella Huppert), tisztes sikerre számító mozidarab. -ym­Megalakulásának negyvenedik évfordulóját ünnepli a Szlovák Népművészeti Együttes (SLUK). Négy évtized alatt több mint 900 zeneművet és 200 koreográfiát mutatott be. Repertoárján olyan nemzeti művészek alkotásai szerepelnek, mint Eugen Suchofi, Ján Cikker, Dezider Kardoá, Milán Novák. A legtöbb tánckompo­zíciót Juraj Kubánek érdemes művész, az együttes művészeti vezetője és koreográfusa készítette a SLUK számára. Eddig 51 országban lépett fel a társulat, 8350 előadásából 1850-et külföl­dön mutatott be, csaknem 10 millió néző előtt. Megalakulásának negyvenedik évfordulója és a szlovák nemzeti felkelés 45. évfordulója alkalmából most új, egész estét betöltő műsorral mutatkozott be, amelynek címe: Szülőföldem. Felvételünkön ennek egyik jelenetét láthatják. (CSTK - Vladimír Benko felvétele) Hálószobaablak ÚJ SZÚ 4 1989. IX. 5.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents