Új Szó, 1989. szeptember (42. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-02 / 207. szám, szombat
ÚJ szú 5 1989. IX. 2. A moszkvai Pravda kerekasztal-beszélgetése Második világháború - előzmények és következmények A második világháború kirobbanásának 50. évfordulója kapcsán a közvéleményt élénken foglalkoztatják a háború kezdetével és a meg előző eseményekkel kapcsolatos kérdések. Az olvasói levelekre reagálva a moszkvai Pravda kerekasztal-beszélgetést szervezett e témáról. A résztvevők: V. J. Szipolsz professzor, a szovjet tudományos akadémiának a külpolitika és a nemzetközi kapcsolatok történetével foglalkozó tudományos tanácsának alelnöke; F. N. Kovaljov, rendkívüli és meghatalmazott nagykövet, a külügyminisztérium történelmi-diplomáciai igazgatóságának vezetője; R. A. Miullerszon, az akadémia állam- és jogtudományi intézete nemzetközi jogi osztályának vezetője; L. V. Pozgyejeva, az akadémia általános történeti intézetének tudományos főmunkatársa; A. N. Ponomarjov, állami díjas, aki a légierő vezérezredeseként 1939-ben részt vett a Szovjetunió, Anglia és Franciaország katonai küldöttségeinek tárgyalásain; A. Sz. Orlov kandidátus, a szovjet honvédelmi minisztérium hadtörténeti intézetének tudományos munkatársa; L. A. Bezimenszkij kandidátus, a Novoje Vremja hetilap politikai szakírója; V. G. Korionov, a Pravda kommentátora; V. I. Mihajlov, külpolitikai újságíró. A kerekasztal-beszélgetés terjedelmes anyagát kivonatosan ismertetjük. A témáról számtalan publikáció látott napvilágot. Ezek közül a Nyugaton sok azzal a szándékkal íródott, hogy necsak Nagy-Britannia és Franciaország politikáját mossák tisztára, hanem bizonyos mértékben a fasiszta Németországot is, és a tájékozatlan olvasóban olyan benyomást akarnak kelteni, hogy a Szovjetuniót szintén bizonyos felelősség terheli a szörnyű háborúért. Az események értékelése során az akkori idők általános feltételeiből kell kiindulni, ez a belső és külső feltételekre egyaránt vonatkozik. Miért nem állították meg az agresszort A beszélgetésen elhangzott, a jelenlegi vitának több sajátossága is van. Először: a sztálinizmus erkölcsi leküzdésének időszakában folyik. Sok dologról még a közelmúltban sem lehetett volna vitázni. Másodszor: az ilyen viták nem egy esetben csak arra korlátozódnak, hogy a plusz jelet mínusszal helyettesítsék, s ezáltal megsértik a tényeket is, a történelmi igazságot is. A fasiszta vezetők nem titkolták, hogy agresszióra készülnek Európában. Hitler már 1933 februárjában beszélt arról, hogy háború lesz, elsősorban Kelet-Európá- ban. 1936-ban a következő feladatot tűzte ki a gazdaság elé: négy év alatt fel kel! készíteni az országot a háborúra. Akkori szavai szerint már csak arra kell választ adni, hogy mikor és hogyan. 1939. április 3-án Hitler úgy döntött, hogy legkésőbb szeptember 1-jén megkezdi a Lengyel- ország elleni háborút. Az április 11-én aláírt direktíva feltételezte, hogy Lengyel- ország leverése után Németország ellenőrzése alá vonja Lettországot és Litvániát. Meg kell jegyezni, e döntést akkor hozták, amikor még nem volt és nem is lehetett szó semmilyen szerződésről a Szovjetunióval. A világkatasztrófához vezető tényezőkről szólva arról sem lehet megfeledkezni, hogy annak első jelei Európától távol, Ázsiában jelentkeztek. Japán támadása Kína ellen azt eredményezte, hogy a japán hadsereg közel került a szovjet határokhoz. A Szovjetuniónak így a két- frontos háború kérdésével kellett szembenéznie. V. Mihajlov kifejezte azt a meggyőződését, ha ez nem következik be, a megnemtámadási szerződés aláírása Németországgal (1939 augusztusában) nem merült volna fel olyan sürgetően. A müncheni szerződés bizonyította, hogy Nagy-Britannia és Franciaország sem akart valódi együttműködést a Szovjetunióval. Moszkvából hazarendelték a francia és a brit nagykövetet, az amerikai már korábban elutazott. A Szovjetunió teljes elszigeteltségbe került. A nyugati országok nyíltan a Szovjetunió elleni támadásra ösztönözték Németországot és Japánt. Nem volt más választás, mint mégis megegyezni Nagy-Britanniával és Franciaországgal. A német tervekről Londonban és Párizsban is tudtak, ezért volt remény arra, hogy előveszik a józan eszüket. 1939. április 17-én a Szovjetunió szerződés aláírását javasolta Angliának és Franciaországnak a kölcsönös segítségnyújtásról agresszió esetén, továbbá egy katonai konvenciót ajánlott és szerződések megkötését a kelet-európai államoknak nyújtandó segítségről abban az esetben, ha agresszió áldozataivá válnak. Június 15-én megkezdődtek a politikai tárgyalások, s augusztusban Moszkvában a három ország katonai küldöttségeinek konzultációi is. A brit és a francia delegáció azonban olyan utasítást kapott, hogy ne írjon alá katonai megállapodást. Augusztus közepén már nyilvánvalóvá vált, hogy Londonnal és Párizzsal nem írható alá megállapodás. Közben olyan hírek keringtek, hogy augusztus 25-28 között Németország megkezdheti a katonai akciókat Lengyelország ellen. Ezért a Szovjetuniónak alternatív megoldást kellett keresnie. Ilyen körülmények között nem volt más lehetőség, mint elfogadni a német javaslatot a megnemtámadási szerződés aláírására. A vita résztvevői, például L. Pozgyejeva, részletesen elemezték a brit kormány addigi politikáját, magatartását. Elhangzott olyan vélemény, hogy az általános helyzet azokban az időkben végsősoron nem a Szovjetuniótól függött. Moszkva lehetőségei a nemzetközi események befolyására korlátozottak voltak. A München utáni Európában a Szovjetuniónak nem volt más választása, minthogy önerőből próbálja megállítani a német hadigépezetet, mégpedig a lehető legtávolabb a saját határaitól. 1939. augusztus 23-án aláírta Németországgal a megnemtámadási szerződést, amelyről ma éles viták folynak. A többség egyetért azzal a véleménnyel, amely szerint ezzel a Szovjetunió időben és térben előnyhöz akart jutni a felkészülés érdekében a hitleri Németországgal való fő összecsapásra. S ennek az összecsapásnak a kimenetelétől nemcsak a Szovjetunió léte függött. A szakértők a Molotov-Ribbentrop paktum aláírását megelőző részletes helyzet elemzése után megpróbáltak választ keresni arra a kérdésre, amelyről jelenleg is sok vita folyik: miért volt szükség annyira sietni azzal, hogy Ribbentro- pot fogadják augusztus 23-án? Milyen politikai szükségszerűség rejlett ebben? Miért volt Sztálin annyira biztos abban, hogy a Szovjetuniót nem támadják meg? „Időt akartunk nyerni, s nyertünk is, de sajnos csak keveset, és ráadásul nem is használtuk ki ésszerűen. Ezenkívül: korábban a szovjet fegyveres erők egész tábornoki karát likvidálták" - jelentette ki A. Ponomarjov. Konstruált következtetések R. Miulerszon elmondta, a sajtó napjainkban a Szovjetunió és Németország közötti 1939-es szerződéseknek csupán az árnyoldalairól ír. A múltban másként volt: a szovjet külpolitikáról csak rózsaszínű képet festettek. Ezáltal e bonyolult problémának két párhuzamos magyarázata lett, s ezek nem találkoznak. A különböző szerzők különböző tényeket sorakoztatnak fel, amelyek helytállóak, egyesek a szerződés mellett szólnak, mások ellene. Az igazság mégiscsak valahol középütt található, de mindenesetre a történelmi tények összességében. Létezett a háborús veszély, elsősorban Németország részéről. A szovjet vezetés tudatosította, hogy foglalkoznia kell az ország biztonságának szavatolásával Viszont hogyan tette ezt? A hadsereg parancsnokait likvidálták. Lehet-e ezeket a bűnös módszereket a biztonság szilárdításának nevezni? Tény, hogy minden intézkedés - beleértve az 1939-es szerződéseket a titkos záradékokkal együtt - a biztonság szavatolására irányult. En is egyetértek azzal, hogy a titkos záradékok célja a három balti állam megvédése volt a német támadás ellen. Ami a gyakorlati megvalósítást illeti, az sok szempontból a jogi normák megsértésének számított. Anélkül, hogy összehasonlítanánk a kaszárnyaszocializmust a fasizmussá!, a hatalom végrehajtásának módszerei e két, osztályszempontból ellentétes államban sokban hasonlítottak, akárcsak a politikai rendszereik. Az állam jellemzése szempontjából nemcsak a társadalmigazdasági rendszer és az uralkodó tulajdonformák a meghatározóak, hanem a politikai rezsim és a hatalom gyakorlásának módszerei is. így bizonyos mértékig meg lehet magyarázni a későbbi szerződések megkötését is a barátságról és a határokról, valamint a titkos záradékok aláírását szeptember 28-án. E véleményt egészítette ki A. Orlov, mondván: napjainkban gyakran hallani, hogy ha nem lett volna szovjet-német megnemtámadási szerződés, Németország nem támadta volna meg Lengyel- országot. A tények azonban azt bizonyítják, hogy Németország ezt mindenképpen megtette volna. A dokumentumok bizonyítják, hogy a Lengyelország elleni támadásról szóló döntést már akkor meghozták, amikor a megnemtámadási szerződés még szóba sem került. Erről Hitler nyíltan beszélt. Ezenkívül figyelembe kel! venni: Ausztria annektálása és Csehszlovákia megszállása után más hadseregekkel összehasonlítva a hitleri Wehrmacht jelentősen előrelépett a haditechnika terén. Hiszen Csehszlovákia az egyik legjelentősebb fegyverexportór volt s most mindez Hitler rendelkezésére állt. A Wehrmacht fölényét nem lehetett kétségbe vonni. Hitler azt írta Mussolininak, hogy a lengyel hadsereget rövid idő alatt felmorzsolják, s kétli, hogy egy vagy két év múlva ilyen sikert érnének el. A Lengyelország elleni támadást korábban lehetett volna elhárítani, még München előtt. összecseng ezzel a gondolatmenettel L. Bezimenszkij véleménye, aki szerint átkötésre van szükség a történelmi tények két áramlata között, hiszen ha az egyíket vagy a másikat kizárjuk, nem jutunk el az igazsághoz. A Szovjetunió által elfogadott megoldásnak nem volt alternatívája. Tanulságos viszont, ahogyan azt tovább transzformálták. A szovjet biztonság szempontjából figyelembe kell venni, hogy sikerült megszabni a németek Keletre nyomulásának határát. Nem mellékes viszont, hogy ezt milyen módszerekkel érte el a vezetés. A döntéseket harmadik államok helyett hozták, Sztálin olyan módszereket alkalmazott, mint az imperialisták. Rövid távon ez hozott nekünk közvetlen előnyöket, de perspektivikusan nézve a dolgot, az ilyen megoldás sok gondot okozott nekünk. A baltikumi helyzet alakulásáról szólva megjegyezte, az 1940-es történéseket azzal magyarázzák, hogy a Szovjetunió és Németország 1939-ben megkötötte a szerződést. Ez nagy logikai hibának számít, hiszen ha egy esemény a másik után következik, ez távolról sem jelenti, hogy a második az elsőnek a következménye. A Baltikumban a politikai folyamatoknak megvolt a saját dinamikájuk, s nem lenne helyes mindent a szerződés cikkelyeiből vagy a záradékból kikövetkeztetni. A titkos záradékok körüli vita kapcsán. R. Miullerszon elmondta: neki az a benyomása, hogy a kérdésről a kerekasztalnál ülők is egyoldalúan beszélnek. A megnemtámadási szerződés teljesen normális jelenség. De van egy titkos záradéka is, amely a Szovjetunió és Németország érdekszféráinak felosztására vonatkozott. Ugyanakkor létezett egy további jegyzőkönyv is, amely a szeptember 28-i szerződéshez tartozott, s ez az érdekszférákat tovább pontosította. E titkos záradékok egyrészt megszabták a németek Keletre nyomulásának határát, s ezáltal sok ország népét megvédték a fasiszta támadással szemben. Másrészt viszont a titkos záradékok szuverén államok, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Észtország és Finnország érdekeit érintették. Az ilyen jegyzőkönyvek, akár titkosak, akár nem, jogellenesek. Ebből sokan azt a következtetést vonják le, hogy a balti köztársaságok hozzácsatolása a Szovjetunióhoz érvénytelen A Litván SZSZK Legfelsőbb Tanácsának 1989. május 18-án elfogadott deklarációja Litvánia szuverenitásáról kimondja, hogy az 1939-es szerződés és a titkos záradék alapján a szuverén litván államot 1940-ben erőszakkal és törvénytelenül csatolták a Szovjetunióhoz. „Ügy vélem, igaza van Bezimen- szkijnek, amikor azt állítja, hogy az 1939- es titkos jegyzőkönyvek és az 1940 nyarán történt események (ekkor csatolták a balti köztársaságokat a Szovjetunióhoz) közötti ilyen következtetések konstruálása helytelen. Már csak azért is, mert Németország nem engedhette át a Szovjetuniónak azt, amivel nem rendelkezett, és a Szovjetunió sem adhatta át Lengyel- ország felét Németországnak. Ezenkívül természetesen az akkori szovjet vezetés tevékenységének más negatívumairól sem szabad megfeledkezni. Ilyen például Molotov beszéde arról, hogy Lengyel- ország a német, s azt követően a szovjet hadsereg közös csapásának következtében omlott össze. De Sztálin szavait is lehet említeni a kiontott vérrel megpecsételt szovjet-német barátságról." A szovjet-lengyel tudósbizottság, amely a második világháború kitörésével foglalkozik, megállapította, hogy a szovjet kormány a döntések meghozatala és végrehajtása során (beleértve a szeptember 28-i megállapodást) súlyosan megsértette a nemzetközi jogi normákat. Ugyanez mondható el a balti államokkal és a Finnországgal kapcsolatos akciókról is. „De legyünk objektívak. A háborús veszély növekedett, a Szovjetunió a saját biztonságával törődött. Ennek során hasonlóképpen járt el, ahogyan az állam bel- ügyeiben is: esetenként jogellenes módszerekkel. Amikor ezt a kort jellemezzük, erről sem szabadna megfeledkeznünk." Ezt támasztotta alá F. Kovaljov: Moszkvában és a balti köztársaságokban sok kollégának az a véleménye, hogy az 1939-es dokumentumokat egyértelműen el kell ítélni, hogy azok a három balti köztársaság ellen irányultak. Ezt olyan axiómának tartják, amelyet nem kell bizonyítani, s amelyből sokatmondó következtetéseket vonnak le. De a záradékokat csupán az akkori kor általános összefüggéseiben lehet megérteni. A Szovjetunió és Németország közötti konfrontáció elkerülhetetlen volt, Sztálin pedig úgy vélte, hogy a végső győzelem érdekében az összecsapást a szovjet határoktól 200-300 kilométernyire kell megkezdeni. S nemcsak Moszkvában gondolkodtak így. Egy olyan dokumentumot kívánok idézni, amely a szovjet nyilvánosság számára még nem ismert. Ez az a jelentés, amely a Szovjetunió londoni követe és a Churchill között 1939 októberében lezajlott találkozóról készült. Churchill azt monta: „Nagy-Britannia érdekei szempontjából az a tény, hogy egész Kelet- és Délkelet-Európa a háborús zónán kívül esik, nem negatív, hanem pozitív jelenségü. Nagy-Britanniának nincs oka arra, hogy ellenezze a Szovjetunió baltikumi akcióit. Lehet, hogy lesznek, akik szentimentális könnyeket hullatnak, amiért Észtország vagy Lettország orosz protektorátus alá került. De ezt nem szabad komolyan venni." Majszkij követ jelentése szerint Churchill megértette, hogy a Szovjetuniónak kell a Balti-tenger keleti partjával gazdálkodnia, s nagyon örül annak, hogy a balti államok a szovjet és nem a német államrendszerbe olvadnak. Ez történelmileg normális dolog, s egyúttal korlátozza Hitler esetleges életterét. A szovjet-német határvonalat figyelve Churchill kijelentette: „Nem szabad megengedni, hogy a németek átlépjék ezt a vonalat." Az 1939 augusztusában és szeptemberében megkötött szerződések kitűzték a fasiszta expanzió terjedésének határait Kelet-Európában, s ebből a szempontból nem lehet úgy tekinteni rájuk, mint amelyek Litvánia, Lettország és Észtország ellen irányultak, hanem éppen a védelmükre. A fegyverek jutottak szóhoz Az akkori események megértéséhez el kell mondani, hogy a megnemtámadási szerződés, valamint a barátságról és a határokról szóló szerződés között egy egész korszak telt el, bár a naptár szerint csak valamivel több mint egy hónap. Amikor a megnemtámadási szerződést hagyták jóvá, Sztálin kihúzta a németek által javasolt cikkelyt a barátságról. És egy hónappal később már egyetértett azzal, hogy mégis kössenek barátsági és határokról szóló szerződést. Mi történt? Szeptemberben úgy alakultak az események, ahogy azokra senki sem számított. Hiszen a lengyel hadseregről gyakran azt mondták, hogy erősebb mint a szovjet. Ez volt a véleménye például a brit vezérkari főnöknek, aki azt állította, hogy a lengyelek legkevesebb fél évig tartani tudják magukat Németország ellen. A francia hadsereg főparancsnoka augusztus 31 -én annak a reményének adott hangot, hogy a lengyelek sokáig szembe tudnak szállni a hitleristákkal, és „1940 tavaszáig harcolni fognak". De Lengyel- ország már egy hónap múlva elesett. Erre Moszkvában sem számítottak. A kapitalista világ legerősebb hadserege lépett a színtérre, s első ízben alkalmazta a „Blitzkrieg", vagyis a villámháború stratégiáját. A hadtudományban azonban még mindig az első világháborús kategóriák uralkodtak: az agresszor támadása esetén először határmenti harcoknak kellett volna kirobbanjuk, s azt követően fejlődtek volna fel a hadsere- • gek. így gondolkodtak Franciaországban, Lengyelországban és nálunk is. Ezért amikor a németek folytatták az előrenyomulást keleti irányban, a Szovjetunióban tanácstalanság lett úrrá. Nem véletlen, hogy szeptember elején Molotov többször is felvetette a kérdést: tiszteletben tartják-e a szerződéseket. Sztálin is megkérdezte a német nagykövettől szeptember 18-án, majd pedig szeptember 25-én ismét magához kérette s ajánlotta, hogy a határ ne a Narew-Visztula-San vonalán. hanem a Curzon-vonalon legyen, továbbá Sztálin azt javasolta, hogy Litvániát vonják ki a német érdekszférából, s végső soron ez vezetett a szeptemberi szerződéshez. Mindezek után A. Orlov is kifejtette: az augusztus 23-i megnemtámadási szerződés az akkori évek teljesen normális gyakorlata volt. Németország több más állammal is kötött hasonló szerződéseket. Ráadásul: „Ha nem álltunk volna rá a szerződés megkötésére, azzal vádolhattak volna bennünket, hogy nem kívánjuk a nemzetközi helyzet normalizálását. Ami a titkos záradékot illeti, azok a lenini külpolitikai elvektől való nyílt elhajlásnak tekinthetők (meg kell jegyezni, hogy az akkori diplomáciai gyakorlatban nem mentek ritkaságszámba a titkos megállapodások az ázsiai, afrikai, latin-amerikai országok, de az európai országok viszonylatában sem. Például a brit-lengyel szerződésnek - augusztus 25-én írták alá - is volt titkos pontja). Ez azonban kikény- szerített aktus volt, a politikai időhiány diktálta a gyorsan közeledő háború feltételei között. A szeptember 28-i szerződés egészen más dolog. A mi harcban nem álló államunk, melynek az volt a feladata, ne hagyja magát belerántani a háborúba, barátsági szerződést kötött egy fasiszta állammal, amely háborúban állt. A szerződés abban az időben proklamálja a barátságot, amikor a Szovjetunió nemzeti érdekei azt követelték volna, hogy semleges álláspontra helyezkedjen, s felkészüljön a fasizmus elleni döntő harcra. Sztáli- nék megfordították az antifasiszta propagandát, s elkezdtek igazolást keresni Németországnak a nyugati államok elleni háborújára, sőt, a legkülönfélébb módon demonstrálták szolidaritásukat a harmadik birodalom iránt." V. Mihajlov kijelentette, szerinte a világháború széles körű fogalma alatt az a tragikus magárahagyatottság rejlik, amelybe szeptember elsején Lengyel- ország került, amikor Nagy-Bratiannia és Franciaország garanciáira hagyatkozott. Ez Hitler Lengyelország elleni háborúja volt, Mihajlov elmondta, nemrégiben Bonnban olyan érdekes dokumentumokkal ismerkedett meg, amelyek tagadják az eddigi verziót, amelyet Gamelin tábornok, a francia fegyveres erők főparancsnoka terjesztett. Gamelin szerint Franciaország csak szeptember elsején rendelte el a mozgósítást, s ezért nem tudott Lengyelországnak segítséget nyújtani. A valóságban a mozgósítás már augusztus 21-én elkezdődött és szeptember 4-én fejeződött be. Lényegében 25 nem teljes német hadosztállyal szemben 85 harcképes francia hadosztály állt. Ez azt jelenti, hogy már akkor meg lehetett volna állítani a hitleristákat. A hatalmas francia hadsereg, a brit csapatokkal egyetemben, lábhoz tett fegyverrel várakozott. S most, amikor a megnemtámadási szerződésről átfogóan beszélünk és erkölcsi szempontból is értékeljük, meg kell jegyezni, hogy az agresszor páncélozott ökle eljutott egészen a Szovjetunió küszöbéig. V. Szipolsz szerint két ököl: a második a Távol-Keleten, Japáné. Ezért a Rib- bentroppal folytatott tárgyalásokon a szovjet fél ragaszkodott ahhoz, hogy Németország vesse latba befolyását és hűtse le Japán harci kedvét. Ez nagyon fontos tényező. A kerekasztal résztvevői a tanulságokat levonva ismételten leszögezték, a szovjet-német megnemtámadási szerződést nem lehet elszigetelt jelenségként tekinteni, elszakítani az akkori eseményektől. Tény az is, hogy az agresszor gazdasági és politikai céljai elnyerték rendkívül befolyásos erők támogatását Nagy-Britanniában, Franciaországban, s az Egyesült Államokban úgyszintén. Olyan körök voltak ezek, amelyek Hitler közvetítésével akartak leszámolni az első szocialista állammal. Az ilyen politika az akkor uralkodó gondolkodásmód szemléletes bizonyítéka. Követői befolyási szférákra igyekeztek felosztani Európát, az egész világot. S az akkori időkben a háborút az országok közötti viszályok rendezésében megengedhető eszköznek tartották. Ma viszont egyre erősödik az a meggyőződés, hogy a háború nem lehet a politikai nézeteltérések megoldásának eszköze, hogy teljes mértékben ki kell iktatni az emberiség életéből.
