Új Szó, 1989. szeptember (42. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-18 / 220. szám, hétfő
M agyarországon, a Miniszter- tanács Hivatala, a Művelődési Minisztérium, a Népi Iparművészeti Tanács, a Népművészeti Egyesület, az Országos Közművelődési Központ és a Talentum Kulturális Fórum az idén is pályázatot hirdetett a Népművészet Ifjú Mestere cím elnyerésére, hogy ezzel is segítse az ifjúság körében a népművészeti alkotó- és előadói tevékenységet, a nemzeti hagyományok ápolását és továbbfejlesztését, beleértve a nemzetiségek kultúráját is. Mivel a pályázati felhívás nem zárta ki, hogy a tárgyi alkotóművészeti- és az előadóművészeti kategóriában a környező országokban élő magyar nemzetiségű fiatalok is számot adjanak tudásukról, a kassai (Koáice) Csámborgó parasztzenekar élt a megmérettetés lehetőségével. A saját gyűjtésük alapján bemutatott gömöri táncdallamok, valamint a jó- kai lakodalmas dalok elnyerték a bíráló bizottság tetszését, a zenekar pedig a Népművészet Ifjú Mestere címet. Az oklevelet, az érmet és a tízezer forintos pénzjutalmat a zenekar vezetője, Kováts Marcell a Parlament vadásztermében vette át Pusztai Ferenc államtitkártól. A Csámborgó parasztzenekar négy főből áll. Kanóc Csaba hegedűn, cimbalmon, kobozon játszik. Fő foglalkozásban számítógépprogramozó, a kassai INOGRA alkalmazottja. Sterbinszky László a bőgőt és a citerát kedveli legjobban, ő a kassai iparépítészeti Kutatóintézet munkatársa. Szabó Gábor, a hegedű és a tambura szerelmese, a kassai Slovsport szerelőjeként dolgozik. A zenekar vezetője, Kováts Marcell dudán, brácsán, tekerőlanton és furulyán játszik, őt a munkaköre is a népművészethez köti, hiszen a Kassa-vidéki Járási Népművelési Központ népművészeti szakelőadója. A zenekar 1982-ben alakult. Létrejöttére ösztönzően hatott, hogy hároméves stagnálás után újraalakult a negyedszázados múltra visz- szatekintő Új Nemzedék néptáncegyüttes, melynek zenekarra volt szüksége. Richtarőik Mihály együt- tesvezető újszerű és merész táncdramaturgiai terveinek megvalósításához a Csámborgó zenekarban megértő és segítő partnerekre talált, hiszen ők is elvetették azt a gondolatot, miszerint „megszépítésre" vár a paraszti népzene. Helyette a minél autentikusabb megszólalást tartják fontosnak. Hogy eltökéltségük megalapozott és jó volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy már 1984-ben, a zselizi (2eliezovce) országos népművészeti fesztiválon a táncegyüttes előadását az országos verseny nagydíjával jutalmazták, a Csámborgó pedig elnyerte a legjobb zenekari kíséret diját. Kováts Marcellék később a szepsi (Moldava nad Bodvou) Bódva és a nagyidai (Vel’ká Ida) llosvai néptáncegyüttes zenei kíséretét is vállalták, majd a táncházi muzsikálás meghonosításának úttörő szerepét. Ezen a téren a jászberényi népzenei tanfolyamon kaptak szakmai segítséget, a Téka zenekartól. Halmos Béla és Virágvölgyi Márta kezei alatt először a hagyományos „tanfolyam- repertoárral“: széki, mezőségi, szatmári, dunántúli zenei anyaggal ismerkedtek meg, de tanáraik buzdítására később eredeti felvételekből és saját gyűjtésekből is dolgozni kezdtek. Ez természetesen komoly előtanulmányokat kívánt tőlük, ugyanis nagyon sok a rokonmotívum és a dallampárhuzam, ráadásul néhol már csak a rekonstruálható, szerencsésebb esetben a lejegyzett anyagokból kell kiválasztani az adott tájegységre jellemző dallamokat, táncmotívumokat. A Csámborgó zenekar tagjai ezt a munkát ma is az egyik legfontosabb feladatuknak tartják, mint ahogy a táncházi muzsikálást is. Elvük, hogy semmilyen táncházmeghívást nem utasítanak vissza, bárhová kell ezért utazniuk, ök maguk is megpróbáltak táncházakat indítani, sajnos különböző okok miatt ezek nem válhattak rendszeressé. Ennek ellenére a Csámborgó ez irányú elkötelezettségét természetesen továbbra sem adja fel. Tavaly óta a zenekar kamarajellegű koncertfellépéseket is tart Szlovákia magyarlakta vidékein. Ezeken a fellépéseken mindig velük énekel a gömöri születésű Szvorák Katalin. Műsorukban elsősorban a Kárpát- medencében élő magyarság autentikus népdalkincsét szólaltatják meg, de példákat sorakoztatnak fel a különböző szomszédos etnikumok ze- , nei kölcsönhatásából is - ez pedig olyan érdemük, amire a cseh és szlovák együtteseknek is érdemes lenne felfigyelni. Ezzel a műsorukkal ott kellene lenniük a stráznicei nép- művészeti fesztiválon, nem utolsósorban a strakonicei népzenei fesztiválon. A Csámborgó ma már olyan népzenei ismeretekkel és játékstílussal rendelkezik, hogy túlzás nélkül állíthatjuk: lemezfelvételre érett. Sajnos, eddig még a Csehszlovák Rádió magyar nyelvű adása sem készített hangfelvételt a Csámborgóval, s ez érvényes a televízióra is. A zenekar különben a Csemadok egyik kassai helyi szervezetének égisze alatt dolgozik, jóllehet a szövetségtől vajmi kevés anyagi támogatást kapott. Mindezt csak azért mondjuk el, hogy arra a szintre, ahol most tartanak, önerejükből jutottak el. Teljesítményük ezért külön is tiszteletet érdeme SZASZÁK GYÖRGY A játék A Szovjetunióból, az Amerikai Egyesült Államokból, Csehszlovákiából, Svédországból, Angliából, Spanyolországból - összesen tizennégy államból - jöttek Bécsbe a Nemzetközi Amatörszinházi Szövetség (AITA/IATA) által rendezett Drama in Education (Dráma a nevelésben) című konferenciára tanárok, színházi szakemberek, művészek. Arról tanácskoztak, milyen szerepet játszhat a dráma a különböző országok igen eltérő oktatási rendszerében és kulturális intézményeiben. A résztvevők között voltak általános iskolai és egyetemi tanárok, a drámát idegen nyelv- vagy irodalomtanításban alkalmazók; gyermekszínpadot, bábszínházát, ifjúsági vagy felnőtt csoportot irányítók; pszichológusok és beteg, lelki sérült, beilleszkedési zavarokkal küszködő gyerekekkel foglalkozó pedagógusok; lelkipásztori szolgálatot teljesítők, akik a drogos és alkoholista fiatalok megmentéséért fáradoznak. Dramaturgokkal, fesztiválszerve- zőkkel, ismert drámapedagógiai szakkönyvek szerzőivel is találkozhattunk. Nagyon különböző műhelyekbe engedtek bepillantást a konferencia résztvevői, valami mégis hasonlóképp hangzott el, akár bécsi, hamburgi, detroiti vagy prágai tapasztalatokról esett szó. Közös volt a felmérés, hogy az esztétikai nevelésre óriási szükség van manapság, s hogy egyre nagyobb az igény a humánus törődés, a személyiségfejlesztő játék, a gyermek és a felnőtt képességeinek kibontakoztatása iránt. Mára a világ minden táján rájöttek a tanárok: a humánumot és a természeti környezetet egyaránt A salgótarjáni nemzetközi művésztelep közel másfél évtizede ad otthont a szocialista, sőt az utóbbi években már nemcsak a szocialista országokból, hanem többek között Hollandiából, Finnországból, Olaszországból érkező művészeknek. A salgótarjáni, illetve a városhoz közeli idillikus környezetben lévő mátraalmási alkotótábor az alkotás örömén kívül lehetőséget nyújt az ismerkedésre, a grafikai stílusok konfrontációjára, tapasztalatcserére, barátságok kialakulására. Az itt melege fenyegető modem világunkban kell a kapaszkodó, kell az emberi szó, a társ, a lelki támasz, kell a játék- a dráma. A programnak egyik fénypontja volt az az előadás, amelyet Róbert Jungk professzor, a salzburgi Nemzetközi Jövőkutatási Könyvtár alapítója és igazgatója tartott. Bevezetőjében a „mozarti" jövőképről beszélt; arról, hogy éppen a modern világ, az agyoniparosított, technika uralta környezet, a rohanás, az idegesség örök nyomása döbbentette rá a tudósokat az esztétikum, Mozart művészetének lényegére, jelentőségére. Ennek hatására kezdték el keresni a jövőkutatók az érzelmek, a nyugalom, a béke, a szépség (egyelőre csak utópisztikus) birodalmához vezető utakat. Álmok, elképzelések születtek arról az új világról, amelyben a zseni, a fantázia, az alkotó energia, az emberség, a barátság ismét elnyeri majd létjogosultságát. Élvezettel hallgattuk Jungk professzor gondolatait az esztétikai nevelés eszméiről és a valóság korlá- tairól, a gyermeki tisztaságról és örömérzetről, az önmegvalósítás természetes igényéről. Mindezekről persze a drámával, a színjátszással- mint iskolai módszerrel és mint előadásformával - kapcsolatban beszélt az előadó. Különösen érdekes volt eszmefuttatásának az a része, amikor a napjainkra oly jellemző elidegenedés, magányosság tényével állította szembe a játék melegét, közösségformáló, társakat összehozó erejét. (A magyarországi Népművelés idei júliusi számának Színkép mellékletében megjelent Bécsi beszélgetések a drámáról című írás bevezetője.) (kr) készült alkotások egy része a Nógrádi Múzeum tulajdonában marad. Az érdeklődők pedig rendszeres tárlatokon tekinthetik meg őket. A losonci (Luőenec) Nógrádi Galéria és a salgótarjáni Nógrádi Múzeum kapcsolata sem újkeletű. A kölcsönös tárlatcserék keretében az idén nyáron a losonci galériában Intersympozion címmel nyílt tárlat a művésztelepen járt magyar és csehszlovákiai alkotók műveiből. Sétálgatva a kiállított képek között, először azok sokrétűsége tűnt a szemünkbe. Czinke Ferenc Medvetánca (Bartók emlékére) elfojtott, ugyanakkor elemeiben feltörő forra- dalmiságot sugall, Ján Kudliőka Mátraalmási tárgyai az első pillanatban csak egyszerű geometriai alakzatoknak tűnnek, s csak hosszabb szemlélődés után értjük meg igazi tartalmukat. Váli Dezső Zsidó temetői szomorúak. Akarva-akaratlanul a világháború rettenetét juttatják eszünkbe. Karol Bárón sorozatának figurái a köznapi érzelmeket jelenítik meg. Emberközpontúak Stefunkó- né-Szabó Erzsébet aprólékosan kidolgozott képei is. Nem véletlen, hogy ezek kerültek a kiállítás fő helyére. Valóban kiemelkednek egy picit a többi mű közül. A kiállított darabok között láthattuk Bácskái Béla Aratás után és Mohács című alkotásait, minthogy a korán elhunyt, tehetséges festőnk neve a művésztelepen nem maradt ismeretlen. Az említett alkotók csak kis hányadát adják a teljes gárdának. Valamennyiük törekvéseit az új, kevésbé hagyományos irányvonalak keresése jellemzi. Az már a látogató dolga, hogy azokat fogadja el közülük, amelyek leginkább közel állnak saját belső világához. A kiállítás mindössze egy hónapig volt látható. De remélhetőleg a két intézmény barátsága tovább mélyül, s a jövő más, esetleg hosszabb időtartamú kiállítások közös megrendezésére is lehetőséget teremt majd. PUNTIGÁN JÓZSEF Fontosnak tartják a táncházi muzsikálást (Archív-felvétel) Lélegzetvételnyi elvágyódás Sokszor maga sem tudta, milyen képzettársítások során jut el gondolatban a csoportjukhoz fűző emlékek felidézéséig. Nem lehet ez nosztalgia, hiszen az utolsó találkozásuk óta alig néhány hét telt el, s bizonyos volt abban, hogy az első októberi szombat délelőttön újra találkoznak. Lehet, hogy az időközben végétért nyaralás meg a két napja ismét elkezdett ingázás üres percei hozták felszínre a kép- és gondolattöredékeket. Ha odafigyelt arra, merre is kalandoznak gondolatai, megállapította, hogy elvágyódása, a másra, az eddigitől merőben különböző dolgokra várása tereli azokat. Sohasem szerette az időt nyújtó tétlenséget... Gyerekkorának barátságtól fűtött barangolásain is leginkább azt nem szerette, ha társai órákat töltöttek egy- egy fa tetején. Olyankor ott hagyta őket, s kereste a még nem ismert bozótosokat, vízmosásokat, vadcsapásokat. így akadt egy fáradtan szétterülő forrás vizére is, amelyet aztán szabályos forrássá alakított. Persze, a karszt furcsa rejtelmeihez tartozik, hogy ez a váratlanul felfedezett forrás ugyanolyan gyorsan kiapadt a nyári szárazság idején... Sokszor csak néz kifelé az ablakon, de nem látja az egyre sokszínűbb tájat. Annál többször jelenik meg lelki szemei előtt egy-egy próba, az izzasztó bemelegítések lassított filmszerű mozgás-sorozatai. Azon már meg sem lepődik, hogy ezek tovatűntével a viták következnek. Annyi tisztázatlanul hagyott, csak az érzéseikre, a megsejtéseikre alapozott dolgot igyekezett újra végiggondolni. Fogalma sem volt, hogy a többieket mi foglalkoztatja. Egyáltalán eszükbe jut-e a legutóbbi előadásukon félresikerült jelenet? ’ Gondolnak-e az akkor elhalványodott üzenetre? Egyáltalán fontosnak tartják-e mindazt, amit csinálnak? Vagy csupán a kellemes közérzet, a jó társaság, a megszokásoktól való menekülés alkalmai hozzák össze őket? Elegendő lenne ennyi is ahhoz, hogy minden évben október első szombatján találkozzanak? Ö tudta a választ, de soha nem kérdezett másokat. Mindig hangoztatta, hogy semmilyen közösség nem alakulhat ki anélkül, hogy az egyének, akik majd alkotják, önmagukban ne tisztáznák a szándékaikat. Nem hitt abban, hogy a „közös cél", a „közösség“ egyáltalán összehozhat alapjában véve ismerősen is „idegen" embereket. Ez sohasem a cél, hanem az egyes ember törekvéseinek a kérdése, mert lehet akármilyen nemes dologról szó, ha ettől függetlenül nincs meg az egyénben a vágy, sohasem lesz övé a „közösséginek" mondott szándék. Márpedig a még oly jól dolgozó közösség sem vonzza azokat, akikben mindez nincs meg. Ezt vitatták a legtöbbször, hiszen számtalan esetben tették fel önmaguknak a kérdést: Egyáltalán mondhatjuk-e magunkat valamilyen közösségnek? Éveken át vitatkoztak ezen, miközben majdnem tucatnyian hagyták ott az együttest. Helyettük jöttek mások, akik közül már nem egy állandó tagnak számít. Vagyis: ebben is önmaga véleményét látta igazolva. Nincs olyan „jó", „erős" meg „összetartó" közösség, amelyik képes megtartani azt az embert, aki elveszítette egyéni motivációját. Meg is kapta többször, hogy individualista. Na, hiszen, gondolta a fene! Ó az individualista, akinek ez a „közösségi" játék olyan, mint az oxigén? Sokszor már attól fél, hogy a megszokásokból egymásra rakódott munkahelyi óráira is úgy tekint, mint az oxigénmámorban a tenger mélységeit vízalatti paradicsomnak látó könnyűbúvár. Ez az oxigénnel feldúsult vér talán még az ő agyát is látomásokra késztetné, ha nem tudná felülbírálni önmagát... Zötyögteti a vonat, s mintha erre a rendszertelen rázkódásra lenne szüksége, hogy fejében elrendeződjenek a dolgok. Mindig utazás közben készül a próbákra, s a nyár számára a gyorsan elröppenő szabadság ideje, és az elvágyódásé. Nem a múltba vágyik, bár jobban a mélyére nézve, felismerhető, hogy mindig azt várja vissza, amit már átélt. A viták közben a születő váratlan gondolatokat, az egymás után sorjáztatott ötleteket, meg az oly gyors elvetélésüket. Szeretne újra partnere lenni a rendezőnek, nem végrehajtó báb, hanem vele együtt gondolkodva vitatkozó társ. Sokszor óhatatlanul „színésznek" titulálják egymást, pedig egyikük sem érzi magát annak. Még az előadások végén, a tablóban állva sem a siker érzése keríti hatalmába, hanem a kérdés: megértették-e, gondolkodnak-e rajta? Nézi a szeptemberi tájat. Ez már más idő. Október közeleg. Neki, a nagy fogadkozások, a nagy keresések és a nagy viták, veszekedések évada. Szinte előre tudja, hogy legalább öt drámát kell majd elolvasniuk, míg végül választanak. Megvan a maguk elképzelése, de mindig jöhetnek váratlan ötletek, még váratlanabb egyéni szakítások a csoporttal, s nyomban „megsüthetik" az elképzelésüket. Olyan ez, mint az a forrás, amely a nyár közepén elapad. Ezért sem lehet effajta lassú vonatokhoz igazítani a létezést. Ez jutott ismét eszébe, amikor végre égy ismeretlen helyen való veszteglés után Európa leglassúbb vonata ismét beván- szorgott a hegyoldalra futó kukoricatáblák és a vasút között gomolygó ködbe. DUSZA ISTVÁN A népművészet ifjú mesterei Kitüntetés a Csámborgó parasztzenekarnak Képek egy művésztelepről ÚJ szú 4 1989. IX. 18.
