Új Szó, 1989. augusztus (42. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-15 / 191. szám, kedd
Előrelendíteni a művészetet Beszélgetés a hetvenéves Orest Dubay nemzeti művésszel Egyik-másik jeles képzőművész nemcsak alkotásaival van jelen a művészeti életben, hanem úgy is, hogy vállalja a „lámpás“ szerepét, növendékeinek átadott mesterségbeli tudása művészgenerációkban él tovább. Orest Dubay nemzeti művész, a bratislavai Képzőművészeti Főiskola tanáraként több nemzedéket nevelt, és indított el művészpályán. Grafikát és dekoratív művészetet tanított. Életjubileuma kapcsán a tanításról, pedagógusként szerzett tapasztalatairól beszélgettünk a művésszel, nyugalmazott főiskolai tanárral.- Mi az, ami a művészi alkotasrol oktatható a főiskolán, amit, képességeiket fejlesztendő, megtanulhatnak a hallgatók?-Tudni kell, hogy alkotás, mü a belső ingerek és ösztönök, az intuitív képesség, a művész világról alkotott nézeteinek, elképzeléseinek, valamint mesterségbeli tudásának együttes meglétéből, azok együtthatásából születhet. Az előbbi összetevők az egyénben természetesen már a gyermekkortól kezdve, a szülői és az iskolai neveléssel formálódnak. Nem állítom, hogy amikor indultam ezen a pályán, én kiforrott művész voltam, de feltételezem, hogy akkorra már szert tettem olyasfajta kreatív gondolkozásra, kialakult bennem egyfajta elfogadható értékrendszer, amely tapasztalással állandóan mélyülhetett, gazdagodhatott a későbbiekben. Azt hiszem, minden intelligens és rendesen látó egyén képes arra, hogy megtanulja a képzőművész-mesterséget. De... nézze, ha feladatul kapná, hogy tizen-, illetve huszonéves fiatalemberekből neveljen írókat, s ha a növendékek nem éreznének indíttatást az írásra, ha nem lenne meg bennük az alkotás kényszere, ha nem lenne mondani-, közölnivalójuk, elfecsérelt energia, felesleges erőlködés lenne megtanítani nekik az irodalmi mű szerkezeti, stilisztikai és egyéb sajátságait, követelményeit, mert író sosem lenne belőlük. Alapvető dolog - és ezt nem lehet oktatni -, hogy a leendő szerző mondani akarjon valamit a világról. Az irodalmi alkotásokban nagyon könnyen észre lehet venni, ha a szerző progresz- szív gondolatok helyett vagy nélkül oldalakon keresztül csak fecseg a világba. A zeneművekben is észrevehetők az „üresjáratok“, a képzőművészetben azonban kevésbé fedezhető fel a „semmitmondás“. És itt van a kutya elásva: a felvételi vizsga nem az intellektus felkutatásán és kiválasztásán alapszik, ami felettébb összetett és bonyolult dolog, tudom. Mégis arra kellene törekednünk, hogy felkutassuk a kiváló intellektust, és a képzés során megtanítsuk őt a mesterségre.- Képzőművészetet csak alapiskolában tanulunk. Mi a véleménye, milyen a tudásunk, felkészültségünk ezen a téren?- Az lenne jó, ha a képzőművészetből is tudnának annyit a fiatalok, mint amennyit irodalomból tudnak az érettségizők, továbbá, ha a különféle képzőművészeti technikákat ugyanúgy elsajátítanák, amiként megtanulják az egyes nyelvtani, stilisztikai, irodalomelméleti alapismereteket és műveleteket. Főiskolai tanulmányaik során a képzőművészetből alig ismernek meg valamivel többet, mint amennyit a kitűnő vagy jeles eredménnyel érettségizettek tudnak irodalomból. Ha viszont figyelembe vesszük, hogy a középvagy főiskolai képzés során hányán tanulnak irodalomtörténetet, hányán foglalkoznak irodalomelmélettel, és közülük hányán verselnek, illetve írnak prózát vagy drámát, akkor azt kell, hogy mondjam, viszonylag kevés a költő és az író. Ezen a területen azonban, más művészeti ágakkal szemben, nem kevés az olyan szakember, aki munkájával valamilyen formában mégiscsak kapcsolódik az irodalomtudományhoz - például terjeszti, népszerűsíti stb. a szépirodalmi műveket. Az irodalmárok és az olvasók zöme egy-egy írott alkotásról meg tudja állapítani, hogy az jó vagy rossz, értékes vagy kevésbé értékes. Ugyanezt a műtárgyakról, véleményem szerint, kevésbé vagy egyáltalán nem tudják megérteni a befogadók, mert a színelméletből, a kompozícióról, a művészettörténetből sekélyesek az ismereteik. Ez esetenként még a kritikusokról is elmondható.- Ezek szerint kívánatos és célszerű lenne már alsóbb szinten változtatni a képzőművészeti nevelés, a művészeti tantárgyak oktatásának módszerein?- Igen, úgy gondolom, ezen a téren vannak hiányosságaink. Mindenképpen tökéletesíteni kellene a művészi megismerés egyes formáinak tanítását az iskolákban, ámbár ezekről a dolgokról már évtizedekre visszamenőleg csak beszélünk és beszélünk. S erre nemcsak a képzőművészképzés miatt kell kitérnünk, hiszen az esztétikai nevelés és annak milyensége nemcsak erre a szűk területre vonatkozik. Sokkal többről van itt szó. A környezetünkhöz, a valósághoz, a művészetekhez, mindennemű alkotótevékenységhez való viszonyunk formálásáról. Ez a fajta megismerés tesz, illetve emel bennünket kulturáltakká.- Pedagógusként tapasztalt-e valamiféle különbséget az ön ifjúkorában kezdő és a ma művészi pályára lépő fiatalok között?- Nem látok különbséget. Annak idején agresszívek voltunk, nem voltunk eléggé toleránsak, a mai pályakezdők is ugyanilyenek. Bennünk is megvolt, őbennük is megvan a szándék a hasznos alkotómunkára, arra, hogy tehetségükhöz mérten a legjobb teljesítményt nyújtsák.- Nem érzi-e, hogy művészi tevékenységéből felesleges energiákat vett el a tanítás?- A pedagógus munkája nagyon kellemes és szép, a tanárra is ter- mékenyítően ható tevékenység. Már az is, hogy sokáig fiatalok körében éltem... az ember talán nem is öregszik annyira. Amit viszont sajnálok, az az, hogy jó néhány olyan felesleges dologgal is kellett foglalkoznom a főiskolán, ami rengeteg időmet elrabolt.- Bizonyára diákjai és mások is megkérdezték öntől, hogy mi a véleménye az egyetemes és a nemzeti művészetek közötti kapcsolatról.- Minden művészeti ág összekötő kapocs a népek, nemzetek, az emberiség között. A nemzeti művészetnek olyannak kell lennie, amely képes előbbre lendíteni a világ progresszív művészetét. Egyébként, ha szélesebb kultúrkörön belül nem érdekes és fontos, nem több folklórnál.- Igen, de felmerül a kérdés, hogy annak a szlovák képzőművésznek, akinek alkotása jelentős a nemzeti kultúra vetületében, van-e lehetősége arra, hogy eljusson határainkon túlra?- A lehetőségek minimálisak. Jóllehet, jelen vagyunk a nemzetközi kiállításokon és fesztiválokon, ez a fajta külhoni jelenlét alkalomszerű csupán. Más dolog a külföldi elismerés. Én például a firenzei Művészeti Akadémia, valamint a római Tom- maso Campanella Akadémia tiszteletbeli tagja vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy Európa-szerte ismert lennék.- Végül szeretném, ha elmondaná, milyen a viszonya a magyar képzőművészethez.- Munkácsyt ismerem a legjobban, de ismerek másokat is. Budapesten több alkalommal állítottam ki. Osztálytársaim élnek ott. Nézze, ezzel a kérdéssel kapcsolatban a hagyományokról is beszélhetnék. Elvégre ugyanazon a tájon élünk... a Kárpát-medencében. TALLÓSI BÉLA A természet ceruzája NEMZETKÖZI FÉNYKÉPKIÁLLÍTÁS PRÁGÁBAN Mindenütt jelen van. Ott van a plakátokon, a falakra biggyesztett felhívásokon, a kirakatokban,, és persze, a féltett kincsként őrzött albumokban. Mindennapjaink természetes velejárója, néma, „beszédes“ társként van jelen hétköznapjainkban, s ünnepeinkben egyaránt. Az élet egy szeletét, tovatűnő pillanatát őrzi meg az örökkévalóságnak, zsebünkbe rejti az elmúlt idők emlékeit, de figyelmeztetni, elgondolkodtatni, cselekvésre ösztönözni egyaránt képes. Egy-egy darabja éles felismerésként hasít tudatunkba, vagy felkiáltójelként kísér. A jó fénykép a lényeget világítja meg, társadalmi krónika, mely az önismerethez kínálja kendőzetlenül múltunkat, s jelenünket. A fénykép, a fotográfia annyi, mint „fénnyel írás“. Az értelmező szótár szerint „optikai leképezés, fényérzékeny felületre sugárzó energia, általában fényenergia felhasználásával.“ Daguerre találmánya, mely új művészettel gazdagított bennünket. Olyannal, melynek felbecsülhetetlen értékét csak ma, létének másfél évszázada után kezdjük értékelni. Kifejezőeszközeivel a valóság megismerésének új lehetőségeit kínálta az embernek - szó, írás, rajz nélkül. Megváltoztatta cselekvését, forradalmat hozott gondolkodásába, akárcsak a könyvnyomtatás a középkor emberének felfogásába, gondolatvilágába. Létrehozta az irodalom, a zene, a drámaművészet új szintézisét, s mindenki számára ért- hétő nyelvet teremtve, a világ „eszperantójává“ vált. Határokat bontott tehát, s a vizuális kommunikáció kezdeteit jelentette. Létjogosultsága ma már nem kérdőjelezhető megf, Daguerre mítosza meghódította a világot. Születésének 150. évfordulójáról a neki kijáró tisztelettel emlékezünk mi is. Nem tartozunk ugyan a felfedezések „nagyhatalmai“ közé, ezek alkalmazásában, tökéletesítésében azonban erőnkhöz mérten vesszük ki részünket. Elég, ha csak az első nagy fényerejű objektív megszer- kesztőjének, Josef Petzvakiák, a fénykép térhódításával a nyomdaipar arculatának megváltozásában kulcsszerepet játszó Karét Kilőnek és Jakub Husníknak, vagy a modern fotóművészet nagy öregjeinek, Jaromír Púnknak, Jaroslav Rösslemek nevét említjük. Talán ezért sem meglepő, hogy az évforduló tiszteletére épp nálunk született meg egy átfogó, a fényképezés egész történetét magába foglaló kiállítás gondolata. S míg más országokban megelégedtek a kisebb, valójában csak a fotográfia helyi fejlődését figyelemmel kísérő tárlatokkal, addig Prágában valóra vált az elképzelés: a Mánes Művészegyesület kiállítótermében az érdeklődő közönség szeptember 30-ig tekintheti meg a fényképezés fejlődését, s kaphat feleletet a rendezvény címét is viselő kérdésre, Mi a fotográfia? A három évig tartó felkészülés meghozta gyümölcsét - a rendezők nem hagyják kétségek közt távozni a látogatót. Nem véletlen, hogy csaknem 20 országból több mint 800 munka gyűlt össze, hiszen a maga nemében szokatlan, egyedülálló kiállítás első ízben teremt lehetőséget Kelet-Nyugat viszonylatában is a konfrontációra. Mindamellett mód nyílik arra is, hogy nemzeti viszonylatokban hasonlítsuk össze az egyes gyűjteményeket, s az adott korszak országonként változó jellemzőit. A fényképezés úttörőinek felsorakoztatásával, egy sor hangzatos név felvonultatásával nem csoda hát, hogy presztízskérdés lett részt venni a prágai kiállításon. Több mint 80 múzeum, galéria s a magángyűjtők, történészek, publicisták, teoretikusok nagy hada saját költségén vállalta a „szereplést“. Mert anyagi támogatásról bizony nem beszélhetünk. De összefogott a világ, létrejöhetett egy elképzelés, mely bizonyítja, hogy a fényképezés - a pillanat művészete, a természet ceruzája, vagy ha úgy tetszik: a tetten ért természet maga - saját korának tanúja lett. A fényképezőgépekből összeállított „minikiállítás“ pedig kedves ajándékkal szolgál: a látogató a hajdani gyorsfotográfusok műhelyében, vagy a Sony cég legkorszerűbb elektronikai módszerével készült arcképét viheti haza. Igaz, ottjártamkor a múlt századvégi masinák közt egy tábla jelezte tulajdonosának hollétét: „A jövő századba mentem“, s ez jellemző az egész kiállításra: A múlton végigvezetve, a jelen sokszínű, sokrétű tevékenységén keresztül vázolja fel a jövő lehetőségeit, a fotográfia még ismeretlen, körvonalaiban mégis érzékelhető valós céljait. (fónod) ÚJ FILMEK Plumbum, avagy a veszélyes játék Az utóbbi években készült szovjet filmek közül a legizgalmasabbak azok, amelyek fiatalokról, a fiatalság bizonyos köreiről szólnak. Tizenéves hőseik nyugtalanok vagy céljaikat vesztve kiábrándultak, tévutakon járnak. Általában nagyon magányosak. Mint Vagyim Abdrasitov alkotásának szupergyereke. Az egyik legismertebb fiatal szovjet rendező minden munkájában jogi helyzeteket boncolgat, megtörtént bűnügyeket dolgoz fel. Legújabb filmjének története, remélhetőleg, csak az ő fejében született meg. Szörnyű lenne, ha a valóságban is előfordulna ilyesmi. A főhős - beceneve Plumbum - ugyanis rendőrspicli lesz, méghozzá saját akaratából. Egy erdei kunyhóba visznek az első jelenetek. Morózus fickók verik a blattot, szerencsejátékkal űzve unalmukat. Valamennyien betörők, akikre régen vadászik már a rendőrség. Tagjai meg is érkeznek hamarosan és gyorsan összekapkodják valamennyit. De a vezér nincs. S ekkor lép porondra Ruszlan Csutko, a bandába beépült kamasz és tájékoztatja a nyomozókat az áhított vezér tartózkodási helyéről. Miután az is lakat alá kerül, hősünkről el is feledkeznek, Ruszlan azonban nem hagyja magát, nem tudnak szabadulni tőle az őrsön. Mióta egy nála erősebb kamasz elvette a magnóját, teljes erejével a bűnözők ellen fordul, fanatikus módon, minden eszközzel üldözi őket. S mivel szolgálatai hasznosnak bizonyulnak, hát a rendőrök kihasználják. Derítsen fel egy zöldséges maffiát. És Plumbum igen leleményesen kezd feladata elvégzéséhez. Hamarosan kíméletlenül zsarol egy fiatal, nagyon csinos és szerelmes lányt. Mert a fiúban időközben már fura átalakulás megy végbe. Plumbum - érezve hatalmát- fokozatosan démoni figurává válik, s szadista ösztönök szabadulnak fel benne. Élvezi a gyötrést és mámoros gyönyörűséggel alázza meg újra és újra a lányt... Vagyim Abdrasitov filmjének dramaturgiája kissé kimódolt, de rendkívül érdekes annak a folyamatnak az ábrázolása, amely során egy jól nevelt, kedves fiú kifordul önmagából. A rendező pergő történetben láttatja tinédzserhősének átalakulását, aki félelmet és elnézést nem ismerve leplezi le a bűnt és játssza a rendőrség kezére az olykor inkább szerencsétlennek, mint aljasnak megismert szabálytalankodókat. Nyilvánvaló, hogy alakját szimbolikusan kell érelmezni, az alkotók- Alekszandr Mindadze író és Vagyim Abdrasitov rendező - általa az emberi természetről, a minden pillanatban tettre kész gonoszság megjelenéséről, az alantas ösztön, az öncélú hatalomvágy, a kegyetlenség feltámadásáról kívántak vallani. Az önkéntes rendőrök közé álló fiút An- ton Androszov formálja meg, zseniálisan érzékeltetve, mivé torzítja a hatalom az erkölcsileg ki nem alakult lényt. Reméljük, lány lesz Valóságos sztárparádét rendezett Mario Monicelli, a világhírű olasz rendező ebben a kicsit szomorkás vígjátékban. A főszerepet Liv Ull- mannra osztotta, akinek ugyan nem volt túlságosan sok eljátszanivalója, de azt az egyszerű képletet, amelyet a maga lábán is megálló, önálló asszony figurája megtestesít, mea forgatókönyv az elszegényedett, szoknyavadász bárót - Ullmann filmbeli férjét - alakító Philippe Noí- ref-val, akit elég csúnya és váratlan módon tesz el láb alól a film, de a francia színész rövid jeleneteiben remek játékkal, kedves iróniával kárpótol a figura önkényes kiiktatásáért. Mario Monicelli filmjében ugyanis az Együtt a család az olasz vígjátékban a „pláne“, hogy egy vidéki birtokon gazdálkodó családban, amikor már minden széthullani látszik, mégis megvalósul az egyetértés és együttmaradnak a nők. Innen a cím is, a férj nélkül megtért leányzó születendő gyermekére mondják a többiek, hogy „reméljük, lány lesz“. A film kicsit a régi olasz vígjátékok, tragikomédiák humorát idézi, s ezek a legjobb részek. A történet középtájt kissé leül, elunalmasodik, amikor a rendező tragikus felhangokat kever a latinos vérmérsékletű sztoriba, de szerencsére hamar túljut ezen, s visszatér humorérzéke, amely éltető derűvel tölti meg a történetet. -ymTöbb mint húsz évvel ezelőtt mutatták be nálunk az Egy férfi és egy nő című francia filmet, Claude Lelouch cannes-i nagydíjas és Oscar-dí- jas alkotását. Az Anouk Aiomeé és Jean-Louis Trintignant (a képen)főszereplésével készült filmet most ismét láthatják az érdeklódók. ÚJ SZÚ 4 1989. VIII. 1 legséggel és egyéniséggel teszi rokonszenvesen átélhetővé. Maga a történet nem kíván Ullmanntól különösebb megerőltetést, ahogy a többi nagynevű mozicsillag is inkább kellemes és könnyed alakításra kap csak alkalmat. Catherine De- neuve egy színésznőt játszik, aki sikeres a pályán, de csalódott a szerelemben; és Stefania Sandrelllnek is az a feladata, hogy a magára maradt nő egyik lehetséges életváltozatát mutassa be, mosolyogni- és nem szánnivalóan. A férfiszereplők között is sztárokat látunk: egy elragadóan elbugyutásodott öreget alakít Bemard Blier, az ő figurájából fakad a film önfeledt humorának nagy része. Mostohábban bánt
