Új Szó, 1989. augusztus (42. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-14 / 190. szám, hétfő

ÚJ szú 5,. 1989. VIII. 14. Gátat jelent a gát? Nagyon dühös volt Jirí Hudec a Hungalu Budapest Nagydíj 110 méteres gátfutó döntőjének befejez­tével. Az igazság az, hogy volt oka a haragra.- Én egy akkora szamár vagyok! - rázta a fejét, mikor a Népstadion díszemelvénye alatti térségben a magyarok kitűnősége, Bakos György egy rögtönzött pantomimjá­tékkal afelől érdeklődött, mi történt a pályán. - A táv első felében min­den jól ment, de belerúgtam a hete­dik gátba, ekkor megfogott Tally, ezután az amerikai is hibázott, meg is előztem őt. Erre nem belerúgok az utolsóba is! Bizony, bosszantó. Annál is in­kább, mert Jirí Hudec nagyon akart bizonyítani az Európa Kupa gates­headi A-döntőjének kudarca után.- Hazatérve lesújtott néhány lap­ban megjelent vélemény. Azt olvas­tam, szégyellhetjük magunkat, nem érdemeltük meg, hogy felöltsük a cí­meres mezt, egyáltalán nem volt fontos nekünk a verseny kimenetele, tavasszal bronzot nyert a fedettpá­lyás Eb-n, s Pospíéíl edzővel közö­sen nagy terveket szőttek az olimpi­ára. Ez a rajt, ismert okokból, dugá­ba dőlt, így a moszkvai Barátság Versenyen próbált bizonyítani. De nem sikerült.- Ne is juttasd eszembe. Elrontot­tam a rajtot, aztán nekiütköztem a gátnak, teljesen kizökkenve a rit­musból feladtam a versenyt. Éle­temben először - s remélem utoljá­ra. A rajtom azóta sem tökéletes, a technikámon is van mit javítani. 1985-ben az athéni csarnok kon­tinensversenyén eggyel előrelépett, ezüstérmes lett, s megint tervezge­tett:-Az ember tele van vágyakkal, tervekkel, de a sors gyakran közbe­szól. Két évig kínlódtam... Megmű­tötték az Achilles-ínamat, s alig kezdtem el a versenyzést, újabb operációt kellett végrehajtani. Ren­geteg idő veszett kárba... A római vb évében tért vissza igazában, s a Stadio Olimpicóban Jirí Hudec (balra) Carlos és a kitűnő amerikai Campbell társaságában (ŐSTK-felvétel) nem küzdöttünk, csak a saját érde­keinket tartottuk szem előtt. Ez ak­kora sértés és hazugság, amit ne­héz lenyelni. Tény, hogy gyengén szerepeltünk Gatesheadben, kies­tünk a legjobbak mezőnyéből, de hogy nem érdekelt volna az egész, az képtelenség. Nem hiszem, hogy akad a világon sportoló, aki úgy állna oda versenyezni, mindegy mi történik. Minden ember természetes vágya, hogy győzzön, leküzdje el­lenfeleit és önmagát is. Mi történt valójában Gateshead­ben Jirí Hudeccel?- Nem tudom, egyszerűen nem tudom megmagyarázni! xxx Jirí Hudec, a brnói Zbrojovka fel­fedezettje, óriási tehetségként tűnt fel évekkel ezelőtt. A magas, szőke, holnap épp 23. születésnapját ün­neplő fiú már serdülőkorban meg­döntötte a vágta- és a gátfutás kor- osztályos rekordját, 1983-ban Schwechatban junior Európa-bajnok lett. Eredményével egycsapásra a felnőtt válogatottba verekedte ma­gát, s jól sikerült felkészülése után országos csúcsot javított az előfu­tamban.- Kevésszer sikerül úgy verseny, mint akkor. Minden lépésem kijött, aztán a középfutamot annál jobban elrontottam. A finálét már csak a le­látóról néztem. A vb után új edzővel kezdett dol­gozni, Pospíáíl mester a prágai él­sportközpontba került, Miroslav Kváő, Jarmila Kratochvílová meste­re miután legendás hírű védence befejezte pályafutását, épp tanítvá­nyok után kutatott. Kettejük együtt­működése gyümölcsözőnek bizo­nyult (később csatlakozott hozzájuk a tavalyi fedettpályás Európa-bajnok Ales Höffer is). Tavaly Hudec első­sorban vágtázóként igazolta gyorsa­ságát, a 100 méteren 10,41-re javí­totta egyéni csúcsát. Szöulban speciális számába, a 110 m gáton állt rajthoz. Szereplé­se ugyanúgy végződött, mint Rómá­ban. A télen végre egészségesen (leszámítva a kínzó szénanáthát) készülhetett. Felgyorsult a vágtában (60 m 6,61), Hágában a fedettpályás Eb-n negyedik lett, a Budapest Sportcsarnokban rendezett vb-n új­ra csak a középdöntőig jutott. Csap­nivaló volt a rajtja, s ami ott elve­szett, azt a rövid 60 méteren lehetet­lenség behozni. Hudec, amint azt Kvác edző is elmondta, rendkívül robbanékony, ezért a sima vágtaszámban is gyors:- A vágtaszámokban elért jó idők ellenére elsősorban gátasnak érzem magam. Még akkor is, ha a gátas tréningeket nem nagyon kedvelem. Annál inkább a versenyeket. Techni­kai téren sokat kell még javulnom, hogy a gyorsaságot összhangba hozzam a gát fölötti mozgással. Se­gítségemre van Aleé Höffer. akinek épp a technika az erőssége. Az, hogy mi ketten együtt készülünk, nagyszerű dolog, mert a legnagyobb hazai ellenfelemmel közösen vég­zett munkában is arra kényszerülök, hogy rivalizáljak vele. A 110 méteres gátfutás országos csúcstartója a prágai Mezőgazdasá­gi Főiskola gépészeti karának ne­gyedéves hallgatója. Nem tőle, Höf- fertől és Kvác mestertől tudom, igyekszik időben letenni a vizsgákat, nem szereti, ha mint élsportolónak különböző kivételeket kell kérnie.- Nem tartom helytállónak azt a nézetet, hogy az élsport és a főis­kolai tanulmányok nehezen összee­gyeztethetők. Igaz. néha sokat mu­lasztok év közben a versenyek, edzőtáborzások miatt, de ezt beho­zom. A vizsgaidőszakban nem könnyű a dolog, de az éjszakákból sok mindenre futja. xxx Mielőtt az eredményhirdetéshez szólítják, még egy utolsó próbálko­zást teszek. Mégis mi lehetett a ga­tesheadi gyenge szereplés oka? Hudec összeráncolja szemöldö­két, megvonja vállát, de szó nem jön ki a száján. Aleá Höffer próbál vála­szolni:- Tévében láttam a versenyt. Az első rajtot elrontotta Jirka, de a má­sodik szokatlanul jól sikerült, utána is tisztán vette a gátakat. S egyszer- csak hirtelen megtorpant... Elemez­gettük a dolgot, de nem tudtunk rájönni az okára. Végre megszólalt a szenvedő alany is. - Az ötödik gátra érve az erős ellenszélben mintha megbénul­tak volna a tagjaim, minden erőm elhagyott. Rettenetesen bánt a do­log, nem tudok napirendre térni fö­lötte, hiszen ilyen rossz időm évek óta nem volt. Budapestre kedveszegetten ér­kezett, a hosszú út fárasztó volt, éjfél után értek Prágába, kettőkor került ágyba a szállodában, reggel pedig irány ismét a repülőtér. Ennek ellenére bizonyítani akarta, hogy for­mája jó, egy héttel a gatesheadi esemény előtt Ostravában újból be­állította 13,48-as országos csúcsát. A hiba ellenére a Népstadionban 2. lett 13,82-es idővel, ez az EK-n a harmadik helyre lett volna elég. De ezt már kár visszasírni. Ugyanúgy, mint a barcelonai VK-rajtot is... URBÁN KLÁRA Botrányok után - bizonyítványosztás előtt Ha azt a közel tíz hónapot kíván­juk mérlegre tenni „ökölvívóéknál“, amely az olimpia óta eltelt, akkor egyetlen gondolattal jellemezhetjük az említett időszakot: botrányok, balhék, egymás hegyén hátán... Minden bizonnyal sokan emlé­keznek a szöuli szorítóban történt kabarékra, bokszparódiákra. Azok nyertek, akik abszolút vesztesnek hitték önmagukat; azokat léptették le, akik ártatlanok voltak, azok nya­kába került az aranyérem, akik nem érdemelték meg; azokat a bírókat is meghurcolták, eltiltották, akiknek hi­bája elenyésző volt az igazi „bűnö­söké“ mellett. Nem telt el egy nap, hogy a sport­ágról érkező hírek mellett ne talál­tunk volna egy kisebb-nagyobb bot­rányt is. A legjellemzőbb kép talán az volt az egész tornáról, hogy a szorítóban egy dél-koreai sportoló ülősztrájkot folytat a közönség által behajigált párnák között, miközben a ring mellett tisztségviselők, rendő­rök, rendezők püfölik egymást, Emil Zecsev, a Nemzetközi Ökölvívó Szövetség bíróküldő bizottságának az elnöke pedig félve oldalozik ki a teremből. Szomorú, lehangoló látvány volt a sport nélküli sportcsarnok, miköz­ben a többi pályán, küzdőtéren azt csinálták a versenyzők, amiért Dél- Korea fővárosába érkeztek. Nem csoda, sőt, nagyon is termé­szetes folyamat volt a játékok utáni hetekben, hogy az ökölvívásról szó­ló híradások inkább a sportág jövő­jével, sorsával foglalkoztak, mint az olimpiai torna szakmai színvonalá­val. Megszólaltak az AIBA, az EABA képviselői, szót kértek a NOB tiszt­ségviselői, köztük Juan Antonio Sa­maranch elnök is. Túlzás lenne azt állítani, hogy kedveskedtek monda­taikkal, kijelentéseikkel. Samaranch többször is hangoztatta: a Szöulban Elbúcsúzott Karch Király, a világ legjobbnak tartott játékosa Marad a strandröplabda ___ A Los Angeleshez tartozó Inglewood- ban nemrég sajtóértekezleten jelentette be Karch Király, a világ legjobb röplab- dázóinak egyike, a Szöulban olimpiai aranyérmet nyert amerikai válogatott ka­pitánya, hogy válogatottbeli társával, a hozzá hasonló képességű Steve Tim- mons-szal együtt visszavonul. A két világklasszis még részt vett a Szovjetunió elleni öt mérkőzésből álló, június végi sorozaton és a július elején megrendezett USA Kupán búcsúztak végleg a válogatottól. Azzal kezdtük, hogy ,,a világ legjobb röplabdázóinak egyike“. Nos, ezt amo­lyan komüniké-megfogalmazásként is fel­foghatjuk, tény viszont, hogy 1986-ban, a Nemzetközi Röplabda Szövetség első ízben ítélte oda hivatalosan a földkerek­ség legjobb játékosának szóló különdíjat, és ezt éppen Király kapta. Azóta nem hallottunk hasonló díjról, ám az olimpiai torna végeztével egyöntetű volt a szakér­tők szavazásának az eredménye: a soro­zat első számú embere a győztes csapat agytrösztje, a szőke, „alacsony“ amerikai volt. Azért tettük idézőjelbe a testmagas­ságára vonatkozó jelzőt, mert ugyancsak viszonylagos mértékről van szó, hiszen a röplabda is immár egyöntetűen elsősor­ban az óriások sportja lett, és Karch Király a maga „szerény“ 188 centiméterével bizony a kicsik közé tartozik. Fültanúja voltam, amint egy szöuli mérkőzés folya­mán az „észkombájn" fiú kombinatív já­tékát figyelve két csehszlovák szakember a nézőtéren önirónikus hangnemben meghányta-vetette, hogy náluk bizony szegénynek aligha lenne esélye, hogy ilyen termettel egyáltalán bekerülhessen valamelyik ifjúsági élsportközpontba, hi­szen a dogmatikus módon értelmezett sportelmélet alapján a két méternél ala­csonyabb fiúknak már nemigen van esé­lyük az érvényesülésre. Karch Király magasságának megfelelő szerepkört töltött be a csapatban. Fő feladata az adogatásfogadás volt, ami korántsem annyira passzív tevékenység, mint ahogy első hallásra tűnne, hiszen a támadójáték alapját képezi. Abból pedig Karch mindig rendkívül hatékonyan, alko­tó módon, a csapat érdekeinek az adott pillanatban legmegfelelőbb módon vette ki a részét. Ha a hálóhoz került és a leütő szerepkörét is bátran vállalta, hihetetlen áttekintésével tűnt ki, mint a szakzsargon mondja, „nem a kezével, a fejével ütött“. Nemcsak azt látta, ami pillanatnyilag tör­tént a pályán, hanem képes volt előrelátni és aszerint kombinálni a különböző játék­variánsokat. Az esze rúgóra járt, ám mint­ha rúgók lettek volna a lábaiban is, arány­lag alacsonyabb" termetét ruganyosságá­val, kiváló elrugaszkodó képességével el­lensúlyozta. S végül pedig még egy té­nyező, mely magasan a többiek fölé emelte - az egyénisége. Akaratereje, kö­telességtudata, a dolgokhoz való hozzá­állása. A szaksajtó gyakran idézte első válogatottbeli edzőjének, Doug Bealnak az egyik kijelentését: „Karch szinte a he­lyettesem a pályán. Kis túlzással ezt úgy is jellemezhetném, hogy szinte olvas a gondolataimban és úgy irányít­ja a játékostársait, ahogy jómagam is tettem volna, de még mielőtt megszó­laltam volna, 6 már döntött is.“ Karch Király - így írja a nevét, melynek kiejtése az amerikaiaknak nem kis gondot okoz - magyarul Király Karcsi lenne. Mint nevéből is kitűnik, magyar származású, édesapja egykor otthon magyar ifjúsági válogatott is volt, a fia azonban Ameriká­ban született és nőtt fel, s nem beszéli szülei nyelvét. Gyakorlatilag hatéves kora óta foglal­kozik a röplabdával, mely akkoriban még szinte ismeretlen volt a tengerentúlon és a válogatott sikerei ellenére ma sem tarto­zik a legnépszerűbb sportágak közé. Mint a legtöbb amerikai fiú, ő is sokat gyakorol­ta az atlétikát, úszást, baseballt és kosár­labdát is. Talán ebben is keresendő sok1 oldalúságának, mozgáskultúrájának alapja... Az amerikai válogatottban a most 28 esztendős Király 1981 óta szerepelt s oroszlánrésze volt abban, hogy az együttes 1984-től kezdve gyakorlatilag mindent megnyert a sportágban. A két olimpiai bajnoki cím mellett (1984-ben, Los Angelesben is győzött az USA) egy világbajnoki és egy Világ Kupa-elsőség is gazdagítja eredménylistáját. Karch Király egyébként az egyetlen olyan játékos, aki a teremröplabdában és a strandröplabdában is világbajnoki cím­mel büszkélkedhet. Az utóbbi esetében a játéknak Amerika-szerte elterjedt és népszerű változatáról van szó, melyet a háló mindkét oldalán két-két játékos játszik. (A dél-európai variánsban három­tagú csapatok szerepelnek.) Király tehát nem szakad el kedvenc sportágától. Be­lép a „civil életbe“ (biológia szakon vég­zett a kalifornia Santa Barbara Egyete­men) és, mint kijelentette, a strandröplab­dát továbbra is magas fokon szeretné művelni MAJOR LAJOS tapasztaltak alapján veszélyben van az ökölvívás olimpiai státusa. Bármennyire is szomorú leírni, de igazat kellett adni az elnöknek. Iga­zat, mert ami Szöulban történt - ki­vételt képeznek természetesen a becsületes küzdelemben győ­zők -, az kevéssé emlékeztetett az ökölvívásra. Hacsak a szorító mel­lett randalírozókat nem számítjuk versenyzőknek... Felmerül a kérdés: hogyan jutha­tott idáig az a sportág, amely a leg­népszerűbbek közé tartozik, tarto­zott az olimpiákon. Egy tényt azon­ban előre kell bocsátanunk: nem a versenyzők tehetnek a szégyenről. Ők a szeptemberi olimpiára is azért utaztak, hogy nyerjenek, s ha náluk jobb képességűtől szenvednek ve­reséget, annak gratulálva távozza­nak a kötelek közül. A sportág tönk­retevői között a nemzetközi szövet­ségek - elsősorban a nemzetközire gondolunk - vezetőit kell említe­nünk. Mert annak a cirkusznak, ami a ríngben és a környékén zajlott, annak ők voltak a rendezői, koreo­gráfusai. Hogy miként sikerült a pro­dukció? A fentiekből talán kiderült... A szöuli tornán végül is három amerikai, két-két NDK-beli és dél­koreai aranyérem született, a többi országnak egy-egy arany jutott. Meglepetésre a szovjet válogatott is csak egy győzelmet szerzett, pedig a versenyek előtt három-négy aranyban gondolkodtak. Az erővi­szonyok tehát nagyon is kiegyensú­lyozottak voltak, de ebben az egyen­súlyozásban vastag részt vállaltak a bírók, a pontozók is. Mint már említettük... Az olimpia után sok pihenő nem jutott a legjobbaknak, legalábbis kontinensünk legjobbjainak nem. Május utolsó hétvégéjén Athénban rendezték a 28. Európa-bajnoksá- got, amelyen „visszajött“ a papírfor­ma. A főszerepet a szovjetek - sok újoncot, sok fiatal tehetséget próbál­tak ki, négy aranyat hozó sikerrel -, az NDK-beliek és a bolgárok játszot­ták. Az NDK-beliekről el kell monda­ni, hogy régi, jórészt az 1985-ös budapesti kontinensbajnokságról megismert öklözőkkel érkeztek a görög fővárosba. Edzőjük, Günter Debert jól gondolkodott, amikor el­sősorban az öregeknek szavazott bizalmat. Mert az NDK-beliek csak legföljebb éveik számát tekintve számíthatnak korosnak. Tudásuk, technikájuk, erőnlétük és főleg küz­deni tudásuk hibátlan, minden igényt kielégít. Még akkor is, ha sokak számára ellenszenves az a rakko- lós, darálós küzdómotor, amit a szo­rítóban mutatnak. Ellenszenv ide, antipátia oda, ők is hazavittek négy aranyat. A bolgároknak három első­ség jutott - ahogy elmondták az Eb után -, ezzel minden reményüket felülmúlva. Szeptember második felében Moszkvában rendezik a vb-t. Mert az igazi megméretés az lesz. A félé­vi athéni értesítő után ugyanis ott, a vb-n osztják majd az éwégi bizo­nyítványt. S remélhetőleg a szorító körül tevékenykedő tisztségviselők és funkcionáriusok is azon lesznek, hogy legalább javítsanak valamit a szöuli elégtelenen... R. F. Botrány a szöuli ríngben: ahogy látható, nem a bokszolók a főszerep­lők; egymást ütlk-verik a rendezők és a rendőrök... (ŐSTK-felv.)

Next

/
Thumbnails
Contents