Új Szó, 1989. augusztus (42. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-26 / 201. szám, szombat
ÚJ szú 5 , 1989. VIII. 26. Újból a csehszlovák zászló lobogott (Folytatás a 4. oldalról) hozzájuk. Vagyis, nem voltak köztünk válaszfalak. A német partizánegység jól harcolt. A magyar még nem kapcsolódhatott be a felkelésbe, megalakulása után átment a magyar területre. Az antifasiszták szolidaritása határozta meg az emberek iránti viszonyt, tekintet nélkül arra, hogy csehről, oroszról, magyarról vagy németről volt szó. Legfontosabb, ami egyesített, a fasizmus elleni harc volt. • A szlovák nemzeti felkelés kevésbé ismert fejezete az ún. Green misszió, melyet Roosewelt elnök hírszerzői feladatokkal küldött Szlovákiába. Később a hegyekbe mentek. Találkozott-e valakivel a misszió tagjai közül?- Ezzel, a lényegében angolamerikai misszióval a katonák törődtek. Személyes kapcsolatom nem volt velük. Lojális magatartást tanúsítottak, általuk sürgettük, hogy nagyobb segítséget kapjunk nyugatról. Többé-kevésbé Beneé elnöknek és a londoni kormánynak volt monopolhelyzete az Amerikára gyakorolt hatásban. A misszió tagjai nyilvánosan nem léptek fel. Később fogságba estek és többségük meghalt. Becsületesen helytálltak. Nagyon jó emlékeim vannak róluk, ók is az antifasiszta együttműködés széles frontjáról tettek bizonyságot. • Huszonöt évvel ezelőtt, 1964-ben fejezte be emlékiratait a felkelésről. Akkoriban nem terhelték a párt- és állami funkciókból eredő feladatok. Ha napjainkban elegendő ideje lenne, mivel egészítené ki könyvét, esetleg mit fejtene ki pontosabban? Felmerültek-e olyan új tények, amelyek befolyásolják az ön tanúságtételét?- Azt hiszem, hogy nem. A könyv bevezetőjében azt üzentem a történészeknek, tanulmányozzák, ellenőrizzék le azt, amit megírtam, és ha valami újat tárnak fel, egészítsék ki könyvemet. Annak alapján, amit nyomon követhettem, semmilyen lényeges, új tény nem merült fel, csupán néhány adatot kellett pontosítani. Ha még egyszer a megírására kellene vállalkoznom, valószínűleg csökkenteném dokumentációs jellegét. Sok mident áttekinthetőbbé tennék. A könyv születése perbeszállás volt a szlovák nemzeti felkelésről kialakított ötvenes évekbeli torzításokkal. A szlovák nemzeti felkelés történetét az ötvenes években 12-13 évre deformálták. Ezért dokumentumokkal alátámasztva kellett bizonyítani, hogy Szlovákiában széles politikai és katonai szempontból előkészített nemzeti mozgalomról volt szó, a nép, a katonák, a partizánok közösen valósították meg a szlovák nemzeti felkelést. Ezért kellett ügyelnem arra, hogy mindent a helyére rakjunk. Az igazságot azonban csak a dokumentumok legkülönbözőbb fajtái bizonyíthatták. Ma már erre nincs szükség. Akkoriban ennek jelentősége volt. Már hivatalosan is kiharcoltuk és megtisztítottuk a történelmi igazságnak megfelelően a szlovák nemzeti felkelést. Én nem tudok arról, hogy „fehér“ foltok lennének a szlovák nemzoti felkelés történetében. Természetesen, létezhetnek különböző megítélések, értékelések. A felkelésben olyan emberek is résztvettek, akik a felszabadulás után emigráltak. így például Ferjen- éík, aki a hadvezetésben pozitív szerepet töltött be a felkelés alatt. Az amerikai emigrációban egy könyvet is kiadott. Természetesen ebben elferdíti a valóságot. Ferjenőík ugyanúgy, mint Lettrich és mások együttműködtek velünk a Szlovák Nemzeti Tanács keretében és a vitákat követően közös álláspontra helyezkedtünk. Abban az időben politikailag együttműködtünk, még akkor is, ha 1948 után útjaink is elváltak. • Mit üzen Husák elvtárs, mint résztvevő és történész azoknak, akik majd a nyomdokain haladnak történelmünk e fontos fejezetének kutatását vállalva?- Mindenekelőtt az igazságról kell szüntelen megbizonyosodni. Nézetem szerint a szlovák nemzeti felkelés tárgyilagos megítélése annyira pozitív, forradalmi és csehszlovákközpontú, hogy ehhez semmit sem kell hozzátenni. Tehát az igazságot kell kideríteni. S ez állt, könyvemet írva, igyekezetem tengelyében. Rámutattam a nemzeti és állami szabadságért folytatott harcunk értelmére. Tudtuk, hogy a passzivitás, a hallgatás, a szemlélődés mit sem segít. Sem akkor, sem napjainkban. Minden korban valamilyen ösztönző, fő cél áll valamennyi ember előtt. A szlovák nemzeti felkelés idején az embereknek annak tudatában kellett dönteniük, hogy harcba mennek, vállalniuk kell a kockázatot. Egy magasabb cél lebegett előttük. Becsületes emberek voltak, sokan közülük életüket vesztették. Napjainkban, természetesen új célok, új kockázatok állnak az emberek előtt. Érdemes volt harcolni, áldozatokat vállalni. Érdemes ma is azért harcolni, ami fontos egész társadalmunknak, ami fejlődésünket előrelendíti. A társadalom révén ez minden ember számára megtérül, így van ez az emberiség történetében. Az igazságosság, az emberi igazság, a társadalmi haladás gondolatai nem érvényesülnek önma- guktól, az embereknek kell ezekért harcba szállniuk. tést. Köszönjük a beszélgeMARIE BOIIDOVÁ ZDENÉK HO&ENÍ EMLÉKIDÉZŐ LÁTOGATÁS Három partizánbrigád 150 tagja találkozott az egykori harcok színhelyén (Munkatársunktól) - A szlovák nemzeti felkelés 45. évfordulója alkalmából tegnap a Banská Bystrica-i járás több helységében ünnepi megemlékezést tartottak az Antifasiszta Harcosok Szlovákiai Szövetségének tagjai. A fegyveres ellenállás aktív résztvevői közül 150-en Baláze község környékén látogatták meg a dicső harcok színhelyeit.- Nagy szeretettel és a hősöket megillető tisztelettel fogadtuk a partizánokat - tájékoztatott a délutáni eseményekről Gustáv fíakyta, a helyi nemzeti bizottság elnöke. - Községünk idősebb lakosai valamennyi- üket név szerint ismerik, hiszen 45 éve, amikor Banská Bystrica után Baláze lett a partizánköztársaság másik központja, közel 2500 felkelő lakott több hónapon át az itteni házakban és a hegyoldalakba ásott bunkerekben. Az ellenállók teljes ellátásáról, majd a sebesültek ápolásáról a lakosság állandóan gondoskodott. A partizánok oldalán több mint 200 magyar katona is harcolt. Az ellenállási mozgalom sokrétű támogatásáért 1945. március 20-án a fasiszták kirabolták és felgyújtották a falut. A porrá égett 52 épületben hét helyi lakost pusztítottak el a lángok. Rajtuk kívül még 46-an áldozták életüket a szabadságért. Tegnap délután az ő emlékük előtt is tisztelegtek a partizánok, akik egyik parancsnoka, Ladislav Kalina ünnepi beszédben méltatta a helybelieknek a felkelés alatt tanúsított hősiességét. A partizántalálkozó résztvevői a nagygyűlés végén új emléktáblát avattak fel az egykori törzsparancsnoksági épület falán.-ly„Csak amit a lelkiismeretem diktált...“- Megkeresem kis füzetemet, hogy pontosabban felidézhessem azokat a napokat, heteket - mondotta és a szekrényből egy piros fedelű zsebnaptárt vett elő. - Ebbe szerencsére minden lényeges történést feljegyeztem, azt is, mikor hová utaztam, mikor voltam szolgálatban, mit csináltam, de sok helyen azt is feltüntettem, kivel találkoztam, sőt, még azt is, mikor érkezett levél tőle... Ez utóbbi megjegyzést mosoly kísérte, hisz a levélíró adta végül Karfa Kudjovának a Petrovióová nevet, s az ő ösztönzésére telepedtek le Szlovákia fővárosában.- Szüleim az akkoriban legszegényebb vidékről, Árvából származtak, később Rimaszécsen (Rimavská Sec) éltek. Amikor úgy ahogy helyrerázódott az életük, közbeszólt a történelem. Szinte mindenről lemondva kellett újra kezdeni a küzdelmet egy Martin melletti településen, Príbovcében. Hatan voltunk testvérek. Mindenkinek be kellett kapcsolódnia a munkába, hogy valahogy összeszedje magát a család. Az 1942-43-as tanévben Martinban elvégeztem az állami ápolónői iskolát s Bratislavában, a katonai kórház sebészeti osztályán kezdtem dolgozni. Mindezt szükségesnek tartotta elmondani ahhoz, jogy jobban megértsem, honnan indult, honnan merítette az erőt, az elszántságot a nehéz napokban. Mert azokból bőven kijutott az életében.- Nem tettem és semmi különöset, csak amit a lelkiismeretem diktált, amire az iskolában tanítottak- jelentette ki. - Az egészségügyi nővér kötelessége, hogy mindig teljes erejével, áldozatkészen segítsen a rászorulókon. S ha ezt a szolgálatot vállaltam, nem hátrálhattam meg akkor sem, amikor a legnehezebb körülmények közé kerültem. Hogy még véletlenül se tévedjen- hisz kora szerint erre már esetleg joga volna (72 esztendős) - fellapozza naplóját és máris szeme előtt peregnek az események, szinte újra átéli azokat.- 1944. augusztus 24-én egy hét szabadságot kaptam, hogy hazautazhassak szüléimhez. Ezután mint a Csehszlovák Vöröskereszt nővére az olasz frontra kellett volna utaznom. Csak kerülővel sikerült hazajutnom, mivel a streőnói vasúti alagutat elzárták a partizánok. Pár napi otthoniét után nem volt nyugtom. Martinba mentem a vöröskeresztes főnővérhez, tőle kértem tanácsot, mit tegyek. Barátnőmmel, Bozena Kulichová-Lackovával együtt a martini kórházból a sebesülteket szállító vonatokhoz osztottak be, amelyeken a Banská Bystrica-i, a zvoleni és a sliaöi kórházba kísértük a betegeket. Amikor a harcok kiéleződtek, a príbovecí vasútállomás várótermét alakítottuk át ideiglenes rendelővé. Nehéz éjszakákat éltünk át, mert csupán a sötétség leple alatt indulhatott a vonat Zvoienba a súlyos sebesültekkel. Hiányzott a gyógyszer, kötszer, a higiéniai kellékek, nehezen pótoltuk ezeket. Arra is visszaemlékszik, hogyan támogatták őket a helybeli lakosok, hogyan hordtak élelmet az asszonyok és a vasúti dolgozók.- A következő erőpróba akkor kezdődött, amikor parancsot kaptunk, hogy Diviakyba,,helyezzük át" a kórházvonatot. Társaimmal az első szerelvénybe ültem. Bár a tervezettnél csak két nappal később, de megérkeztünk Cermoénéba, ahová nagyon sok sebesültet hoztak. A súlyos állapotban levőket Zvoienba és Sliaóba szállították, a többieket pedig mi ápoltuk. Mondanom sem kell, hogy a körülmények nem voltak ideálisak, az étel, egy-egy pohár tea beszerzése is gondot okozott. A biztos halál elől tulajdonképpen csak úgy menekültünk meg, hogy a bombázáskor a vasutasok a közeli alagútba tolták be a szerelvényt. Aztán egy ideig a sliaői kórházban szolgált. A nappali és az éjszakai ügyeletek szinte összefolytak. A fáradtságtól sokszor ülve elaludtak, így próbáltak erőt meríteni, hogy a rászorulókon újra segíthessenek.- Október 25-én parancsot kaptunk, hogy ürítsük ki a sliaöi kórházat. Vagonokba vittük a sebesülteket, és Banská Bystricán keresztül Uímanka felé mentünk. Az élelmet, a ruhaneműt és az egészségügyi felszerelést szállító szerelvény már nem követhette a mi vonatunkat, azt alnémetek leállították, nem engedtek tovább. Mi pedig hatszáz sebesülttel két alagút között maradtunk, mert a pálya a bombázások miatt járhatatlanná vált. A következő hét eseményeire a naplója nélkül is pontosan emlékszik. A lövések hallatán még az egészségügyi személyzet nagy része is a menekülést választotta. Négy nővér maradt a szerelvényen- köztük Karla asszony nem volt szívük a vagonokban tehetetlenül fekvőket magukra hagyni. A köny- nyes szempároknak nem tudtak ellenállni, segítséget kértek, és egyben a végtelen hálájukat is kifejezték. A sebek átkötözése, a fekvő betegek etetése és az egyik megsérült vasutas lábának amputálása, meg számtalan apró részlet, melyek felett akkor azokban a napokban nem sokat gondolkodtak, ennyi év távlatából már szinte hihetetlennek tűnő erőfeszítést, elszántságot követelt.-A német katonák felfedezték a szerelvényünket - folytatta az emlékezést. - Partizánvonatnak titulálták, de az egyik vasutasnak sikerült meggyőznie őket, hogy az ott fekvő sebesültek katonák Figyelmeztettek bennünket, hogy az esetleges árulkodó iratokat semmisítsük meg. Mire az ellenőrzés megérkezett, a papírok, az igazolványok a lángok martalékává váltak. A megmenekülésünknél figyelembe vették a német katonák vallomásait, akik elmondták, hogy példásan gondoskodtunk róluk. A vöröskeresztes nővér számára ugyanis soha nem volt lényeges, milyen nemzetiségű a sebesült. Voltak köztük szlovákok, franciák, magyarok, németek, akiken tudtunk, segítettünk. A felkeléssel nem fejeződött be Karla Petroviőová életének legnehezebb időszaka. Kelet-Szlovákiába küldték: Preáovban, Humennében és Vranov nad Topl’ouban a Vörös- kereszt mentőállomásán dolgozott. Főzött a menekülteknek és senkit sem utasított el, aki hozzá fordult segítségért. Svitben érte a felszabadulás híre.- Bár a fegyverropogás megszűnt, ránk továbbra is szükség volt- mondotta maga elé meredve.- Sokan maradtak egyedül, elhagyatottan, idősek és a harcokban elcsigázottak. Poprádban menhelyet létesítettünk a menekültek számára, délelőtt őket láttuk el, délutánonként pedig a volt gimnáziumban levő szovjet katonai kórházban segítettünk. Az ápolónői hivatásához a háború után is hű maradt. Mindig ott vállalta a nehéz, de szép munkát, ahol a legnagyobb szükség volt rá. A bratislavai kórházakban, rendelőkben Amikor ez a felvétel készült Karla Kudjová-Petrovióová még nem sejtette milyen megpróbáltatások várnak rá. Példás helytállásáért megkapta a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságától a Florence Nightingales érmet (Krascsenics Géza reprodukciója) volt nővér, 1955-től 1971-ig pedig a Mytna utcai rendelőintézetben a fónővéri posztot töltötte be.- Annyi borzalmat éltem át, annyi kínt, fájdalmat láttam, hogy nem szívesen emlékszem ezekre vissza- összekulcsolt kezét szeméhez emelte, mert a szemüveg mögött apró könnycseppek jelentek meg.- Én tudom igazából, milyen parányi az ember, amikor tehetetlen. Úgy érzem, erre kevesen és nagyon ritkán gondolnak. Mert ha tudatosítanák ezt, jóval kevesebb volna a gyűlölködés, az erőszak. Senkinek sem kívánom, hogy az általam említett napokat, heteket, hónapokat valamikor is átélje. Mintha még egy titkot is el szeretne árulni, beszélgetésünk végén egy útlevelet adott a kezembe. A fényképről fiatal lány mosolygott. Ezzel kellett volna Svájcba utaznom, amikor már a nehezén túl voltunk, egy ápolónői továbbképzésre, de a vőlegényem szava erősebb volt. Maradtam, összeházasodtunk. A családban találtam meg a nyugalmat, a biztonságot... Nálunk a kölcsönös szeretet és megbecsülés uralkodott, szlovákul, magyarul és németül egyaránt beszéltünk, és megértettük egymást. A három gyermekünket is ilyen szellemben neveltük. Hangja el-elcsuklik, úgy érzi, ereje néha fogytán van, de ha az unokákról van szó, minden rosszat, fájót elfelejt. Majd ha felcseperednek, bizonyára ők is olyan meghatódva hallgatják a fehér hajú nagymama szavait, mint ahogyan beszélgetésünk folyamán én is őszinte csodálattal figyeltem a nehéz napokat felidéző mondatait. DEÁK TERÉZ Munkasikerekkel köszöntik az sznf évfordulóját A érobárovái Szlovák Nemzeti Felkelés Efsz, amely a Komáromi (Komárno) járás kisebb szövetkezetei közé tartozik - tagjai mindössze 1307 hektárnyi szántóterületen gazdálkodnak - növénytermesztői a szlovák nemzeti felkelés 45. évfordulóját munkasikereikkel köszöntik. A homokos talajokon a szövetkezet történetében kalászosokból első ízben értek el hat tonnán felüli átlaghozamot hektáronként, de a növénytermesztési részleg egészében is nagyon szép eredményekkel büszkélkedhet. A sikerek egyik kovácsa a szövetkezet főagronómusa, Korega István agrármérnök véleménye szerint az idei siker nem a véletlen műve, hanem céltudatos munka eredménye. Búzát 390, árpát pedig 130 hektáron termeltek. A gabonafélékből a búza szokott magasabb hozamokat adni, de itt ez fordítva volt. Az árpa 7,2, a búza 5,8 tonnás átlagot adott hektáronként. Ami még örvendetesebb, az árpatermést teljes mértékben első osztályú sörárpaként adták el a hurbanovói sörgyárnak Korega István a siker titkáról így vélekedett:- Kerestük és megtaláltuk a hatékony termelés módját. Elsősorban az alapvető agrotechnika szigorú betartására és az öntözőberendezések ésszerű kihasználására törekedtünk, de tervszerűen végeztük a tápanyagutánpótlást és a növény- védelmet is. Az említett tényezők helyes alkalmazása együttesen eredményezte az idei rekordprogramot. Minden aratás után alapos elemzésnek vetik alá a gabonatermesztést. Már több évi tapasztalat, hogy az efsz-ben a Danúbia fajta vált be a legjobban. Az agronómus kapcsolatot tart fenn a sósszigeti (Solary) és a buőany-i gabonanemesítőkkel és kísérletképpen a legújabb fajtákból is vetnek mindig, hogy a fejlődéssel lépést tartsanak. A gabonaprogram szerves része a kukorica is. A érobárováiak az ötéves terv négyévi gabonatervét már teljesítették, a kukorica idei termése már ráadás lesz. Joggal bizakodnak a sikerben. A bajai termesztési rendszer keretében tavaly 7,48 tonnás átlaghozamot értek el hektáronként. A nyár folyamán fellépő csapadékhiányt a kukorica nagyobb részén öntözéssel pótolták, így a kilátások az idén is biztatóak. Kiváló eredményeket érnek el a speciális növények, a zöldség- és a szőlőtermesztésben is, ahol a részesművelési formát alkalmazzák. Mindez együtt sikereik alapja s lehetővé teszi, hogy méltó eredményekkel köszönthetik a jelentős történelmi esemény évfordulóját. KOLOZSI ERNŐ
