Új Szó, 1989. augusztus (42. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-25 / 200. szám, péntek
Egyszemélyes katedra Koncsol László: Nemzedékem útjain Hosszú adminisztratív huzavona, évekig tartó „árnyékbokszolás“ után látott napvilágot Koncsol László harmadik esszé-kötete, a Nemzedékem útjain. Pedig ebben az egyenlőtlen küzdelemben nem volt kihívó, ha csak nem tekintjük annak a mindenkori kihívást, amely a pozícióféltő hivatalnokok térdeit összeveri: a minőséget, a tiszta lelkiismeretet, a megalkuvásra képtelen, őszinte művészi szó bátorságát és tanúságtételét. Koncsol László szépírói pályája, eddigi élete, szerkesztői-tanári-for- dítói-szervezői szolgálatban töltött éveinek, aprómunkára és sziszifuszi küzdelmekre forgácsolt évtizedeinek végre az igazi alkotómunkába áthaj- ló időszaka lehetne akár példa erejű. ,,Negyvenéves koromig főleg szolgálatban telt az életem, erőimet mások könyveinek szerkesztésére, kiadói tanácsadásra, lapszerkesztésre, kölcsönös magyar-szlovák-cseh hidverésre, könyvek magyarra fordítására és magyar művek szlovákra fordíttatására ömlesztettem“ - írja a szerző az Egy kapcsolat háttér- vázlata című, Fábry Zoltán portréját árnyaló esszéjében. A sorokból nem csendül ki keserűség, nem érződik belőlük hamis nosztalgia, Koncsol csupán konstatál. Azt is csak úgy mellékesen teszi, mintegy a lap szélére írva, amennyit a téma jobb megértése megkíván. Ám ez a pár sor képes felvillantani egy nemzedéknek a kisebbségi sors megtartó pilléreinek építésében vállalt - és sokszor kényszerűen, mások helyett végzett - munkáját, ami az alkotástól, az írástól vonta el a legjobb elmék erejét. Sokatmondó és figyelmeztető mementónk lehet ez a negyven év, ezek a negyven évek, életek és sorsok, az elodázott ihlet állapota, az író emberben motoszkáló kényszer szüntelen elfojtása, a szükség, az egyéni és közösségi létfenntartás szorításába fulladt lehetőségek. Látlelet és kórkép ez a néhány sor, s annál elgondolkoz- tatóbb, hogy épp azok gáncsosko- dása késztette hátországba vonulásra az írót, akiknek az ilyen értékes könyvek fölött bábáskodni lett volna kötelességük. Dehát nem erről akarunk szólni elsősorban. A Nemzedékem útjain, mint említettük, Koncsol László harmadik esszé-kötete. Szerves folytatása a Kísérletek és elemzések (1978), valamint az ívek és pályák (1981) címúeknek. S bár a kötet címe egy nemzedék útjának felvázolását, betájolását sejteti, a könyv sokkal többet nyújt ennél. Egyrészt tartalmát tekintve (témái sokkal szerteágazóbbak), másrészt a mondanivaló mozaikszerűsége, alapossága folytán: Koncsol egy-egy témakör kapcsán annyi szálat felszed, és oly alapossággal építkezik, hogy a legjobb írások túlnőnek önmagukon és magasabb érvényű mondanivalót kínálnak a taglalt témánál. Ezekben az esszékben, kritikákban nem találunk költői hasonlatokat (pedig Koncsol legalább egy kötetnyi verset is írt, sőt, gyerekverskötetet is publikált), nem elsősorban a nyelv kiskertje az, ami élvezetessé s közérdekűvé teszi őket. Legnagyobb erényük ezeknek az írásoknak a világos logikai okfejtés (helyenként szinte nyomozás), a pontos kifejezés igénye, a téma bemutatása és a lehető legnagyobb fénnyel történő megvilágítása, s ami a szerző személyiségéből átsugárzik az írások szövetén: a tiszta logika, a szenvedélyes érdeklődés és az összefüggések rendbe szedése, a tanári pontosság. A kötet írásait olvasva az emberben önkéntelenül fogalmazódik meg a talán furcsának tűnő érzés: ha lehetne az esszéírás művészetét tanítani (szerencsére nem lehet), KoncsoH'rásai a legjobb tananyagul szolgálhatnának ehhez az iskolához. Olyan „egyszemélyes katedra“ ez, amelyet már szerkesztői korszakában építgetett, amikor még kötet nélküli szezőként, a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején „...Igényességével, műveltségével, szakmai felkészültségével mércét állított fel, amelyet megközelíteni és meghaladni nem könnyű feladat.“ Ám mielőtt bárkit is félrevezetne a tanári pontosság kifejezés, rá kell jönnünk, mekkora szerepe van Kon-, csol világában a felfedezókedvnek, a már-már szertelenségig érő fantáziának, aminek köszönhetően olyan felfedezéseket tesz, mint József Attila Költőnk és kora című versének egészen meglepő és új megvilágításban történő elemzése, a bartóki világkép teljesen logikusnak tűnő leképzése vagy felnyitása vagy Weöres Sándor Itt nyugszik W. S. című versének az olvasó elé teregetése. Ez utóbbi, „minden századok magyar lírájának egyik csodája“, szédületes távlatokat nyitó költeménye megközelítéséhez, megértéséhez és bemutatni tudásához is nem mindennapi elme szükségeltetik. „Nem tudom, sikerült-e elég élesen és tisztán fogalmaznom, hogy olvasóm érzékelje a dolog gyakorlati súlyát és mély jelképiségét“ - írja Koncsol. Azt hiszem, erre az írásra a megboldogult költő is rábólintana. Koncsol László esszéi valami klasszikus derűt, alaposságot és céltudatosságot árasztanak magukból. Egyik témáját sem közelíti meg öncélú filozofálgatás vagy erőfitogtatás céljából, s maga a témaválasztása is tudatos, sohasem véletlen. Mindig a közösség számára fontos jelenségeket, könyveket, magatartásformákat és alkotói műhelyeket veszi a tollára. Nem csapong, nem fantáziái, szorosan a témához kötődve halad előre. Hogy mennyi töprengés, topogás, rágódás rejlik emögött? Az maradjon meg az író műhelytitkának. Egy bizonyos: soksok munka, jókora nyitottság és a közösségi szolgálat felismert és gyakorolt szüksége áll mindemögött. írásai, a csehszlovákiai magyar irodalom, s azon belül a középgeneráció egy-egy kimagasló teljesítményének taglalásán túl azokat a magaslatokat célozzák, amelyek a magyar, az európai szellemiség szempontjából irányadóak és tanulságosak. Ebben a képben jól megférnek egymás mellett Széchenyi, Bartók, József Attila, Weöres Sándor, de ugyanígy Tőzsér Árpád, Duba Gyula, Nagy János, Szabó Gyula, Cse- lényi László és Grendel Lajos, vagy A cselekvő erkölcs embere, a példa- erejű Fábry Zoltán. A csehszlovákiai magyar költészet a második világháború után című, mintegy háromívnyi írásában eddig ő adta legplasztiku- sabb képét felszabadulás utáni líránknak, de ugyancsak - egyik magyarországi kritikusa szerint - neki „éppen neki sikerült(...) szakszerűen és világosan, lila ködgomolyok és révületek nélkül összefoglalni, mit is jelent hát az a sokat emlegetett, és a sok emlegetésől közhellyé silányult »bartóki modell«“. Talán épp ezen a ponton érhető tetten a koncsoli világkép: a közhasznúság igézetének gyújtópontjában. A levonható és levonandó tanulságok fontosságában. Mintha a Széchenyi Naplója fölötti töprengés is pusztán ezért az egy mondatért, ezért az örökérvényű tanulságért történt volna: „így csúszott bele az ország s a birodalom minden népe, egymást fékezve, gáncsolva, visszaráncigálva, nyúzva és öldökölve a múltba, a valószínűtlenbe, a pusztulásba, a birodalom széthullásába, a beolvasztás útján elérhető nemzeti nagyság lázálmából az elszigetelődésbe, az elesettségbe - a történelmi abszurdba. “ Ám ezért a mondatért is: „Ez a semmiből valamit, anyagtalan gondolatból, eszméből, érzelmekből világot teremtő buzgalom és derű sugárzik ránk a múlt század első felének magyar történelméből, minden véres próba, áldozat és vereség ellenére. A hit, a remény és a cselekvés üzenete.“ Végezetül hadd idézem Domokos Mátyást, aki a Forrás 7. számában ezt írja a Nemzedékem útjairól: „Ha valaki honfitársaim közül az európai színvonalú esszé látcsövén keresztül szeretné szemügyre venni a csehszlovákiai magyar kultúra korunkban kibomló képét, az ottani szellemi, irodalmi élet jelenségeit, akkor ennek az érdeklődőnek Koncsol László mostanában megjelent könyvét (...) nyomnám legelőször is a kezébe.“ Koncsol László a Nemzedékem útjain című kötetével ismét feladta a leckét, hogyan lehet a sokat emlegetett európaiságot hitelesen és nem szajkózva „művelni“, hogyan lehet tágabb kontextusban is magyarként, kisebbségi magyarként olyan esszét írni, amelynek gyökerei nem az űrben csápolnak, de a hazai talajban sarjadnak, s mégsem provinciálisak. Nem elvont esztétika az övé: a megélt nemzetiségi sors béklyóiból kellett kibogoznia magát, s a sűrű aljnövényzeten utat törve kellett eljutnia a tisztánlátás fennsíkjaira, hogy onnan széttekintve mondjon évényes igazságokat, legyen szó akár irodalomról, zenéről, festészetről vagy történelemről, s még sok egyébről, ami ebbe a derűsen kutató látószögbe mind-mind belefér és egységbe rendeződik. KÖVESDI KÁROLY Humorosan arról is, ami nem nevetséges Jegyzetek a Forárium ’89 kiállításról Először két éve láttam azt a - humoros képzőművészeti alkotásokat bemutató - tárlatot, amelyet, a legfrissebb termésből válogatva, évenként rendeznek meg a szlovák fővárosban, s Forárium címen ismer, és ilyentájt, a legmelegebb évszak derekán, a bratislavai kulturális nyár részeként elmaradhatatlannak tart, kíváncsian vár a fővárosi s, valószínű, a vidéki közönség is. Akkor más helyszínen volt, nagyobb kiállítási területen: az idén a Pálffy-palota legfelső emeletének izzasztóan forró kiállítótermébe került a képzőművészeti produkciókon megjelenő kortárs szlovák humor, így aztán - hacsak nem fakír az illető - a látogatónak aligha van kedve a legnagyobb kánikulában ráérősen, komótosan és hahotázva végigböngészni a zömmel kisméretű rajzokat. Merthogy - bár a kiállítás tartalmát megvilágító alcím ígéri a többdimenziós alkotásokat is - szobrok, domborművek és egyéb térbeli objektumok meglehetősen szűk teret kaptak a Forárium ’89-en, holott ezekből néztem volna meg többet. A humor - közérdekű témákra való fogékonysága és gyors reagálóképessége, aktualitások iránti szociális érzékenysége, érthető motívumkincse miatt - a közönség széles rétegeit vonzza. A karikatúraszobrok, - plakettek és - rajzok olyan gondolatokat hordoznak, amelyek szinte kikényszerítik, hogy létrejöjjön a kapcsolat a mű és a befogadó között, s a néző, szinte minden esetben, azonosuljon (egyetértsen) a látottakkal. Ilyenformán a humoros két- és többdimenziós opu- szok kedvezően befolyásolják esztétikai érzékünket, vizuális kultúránkat. A rajzolt humor publikálható, megvan a maga sajtója, eljut hozzánk, de a szatirikus szobrok, plakettek kevésbé érvényesülnek a lapok hasábjain, így aztán mostohagyerekként kezeli őket a nyomtatott sajtó. Ezért is sajnálom, hogy ezen az idei kiállításon nem láttam legalább annyi szobrot, dombor- művet, izgalmas térbeli alakzatot, mint a két évvel ezelőttin. Nem hinném, hogy a humoristák tartanák méltóságukon alulinak (vagy mégis9), hogy olyan térbeli alakzatokban gondolkozzanak, mint Mária Baná- sová agyagból formált fa- és nőfigurája, almái, vagy Frantisek Mráz Homo sapiens című emberformátumú tercsalakzatai. Még csak különösebb tehetség sem kell ahhoz, elég a humorista-lelemény, hogy valaki színes műanyagkardocskákra tűzdeljen elnyomott cigarettavégeket, majd tányérra rakja azokat, s a kompozíciónak az Egyharapásosak dohányosok részére címet adja, amiként azt Peter Gábris tette. Találó müve eltér a szokványos formáktól, s különös látványosságával meghökkent. Tavalyelőtt fantáziadúsabb volt az installáció, az idén puritánabb a berendezés: megmunkálatlan deszkából húzott palánkra tűzték fel a humoristák rajzait. Ez a megoldás szinte kínálta a lehetőséget arra, hogy a kerítés másik, gyalulatlan, üresen hagyott oldalára a rajzos kedvű látogatók kézről kézre járó színes krétával véleményüket karikatúrává sűríthessék. így - amiként valamilyen alaptörténetből más-más ésszel, szegényebb, gazdagabb fantázia alapján kiegészítve és továbbadva kialakultak a népmesevariánsok - egy-egy vázlatból másmás kézzel továbbrajzolva, a köz érzésvilágát, véleményét, kreativitását tükröző, rajzolt produktumok jöhettek (volna) létre. Ám az obszcén figurák mellett mindössze olyan feliratok jelentek meg a palánkon, hogy: Tublatanka, Madona, a Slovan jobb!, Michael Jackson, Jani hülye! stb. De az a látogató sem erőltette meg a fantáziáját, aki a már olvasható ítélethez hozzá akart tenni. A közlendőt csupán annyival volt képes kiegészíteni hogy: Ha csak Jani lenne az! Tavalyelőtt tematikailag is gazdagabb volt a tárlat; több alkotó több művét hozta el akkor a mustrára. A falakra akasztott rajzok, festmények, a talpazatra állított szobrok sokkar változatosabb formai megolPeter Gábris rajza A Párbaj elmarad című tévéjáték úgy szólt a mai ember erkölcséről, hogy mentes volt a szokványos moralizálástól. A Csehszlovák Televízió nézői augusztus 14-én láthatták az első műsorban. A tévéjáték bizonyos értelemben különbözött azoktól a televíziós drámai alkotásoktól, melyek jelenünket igyekeznek ábrázolni, feltérképezni. A kiváló szlovák drámaíró, Osvaid Zahradník forgatókönyvéből a tapasztalt tévérendező, Lluba Vancíková forgatta. Az alkotógárdából meg kell említeni a három színészt, akik a főszerepet játszották: Petra Vancíkovát, ifj. Emil Horváthot és Ida Ftapaiőovát. A játék hangulatához és végkicsengéséhez jelentős mértékben járult hozzá a zene szerzője, M. Jakabciő. Szerelmi kapcsolat széthullásáról sokan írtak már, szlovák szerzők is, ám Osvaid Záhradník szélesebb lélektani és társadalmi összefüggésekben vizsgálja e viszonyt, hogy szemléletes képet adhasson a társadalmunkban uralkodó erkölcsi állapotokról. Amikor a nős, feltehetően sikeres főiskolai tanársegéd (ifj. Emil Horváth) és szerelme, egyszersmind tanítványa (Petra Vancíková) megtudja, hogy gyermekük lesz, eljön a pillanat, mely próbára teszi erkölcsi magatartásukat és jellemüket. A helyzetet bonyolítja, hogy a tanársegéd felesége veszélyeztetett terhes, várják a gyermeket, akire régóta vágytak. Azonban mindkét nő elveszti a még meg sem született gyermekét: a feleség egészségügyi okok miatt, APARBAJ ELMARAD T évéjegy zet Osvaid Záhradník tapasztalt drámaíró, rádiójáték-szerző - erről tanúskodott e játék forgató- könyve is, amely színpadi párbeszédek tipikus elemeit tartalmazta. Ezek idegenül hatottak a képernyőn, a dramaturgia „kifoghatta“ volna őket. Vonatkozik ez a koncepció egészére is, mely ellenpontokra épült: gyermek, akit nem akartak, illetve a másik, akit vártak; fiatal, egészséges lány, szemben vele idősebb, beteges feleség; orvosnő a szülészeti osztályon, akinek nem lehet gyermeke stb. Természetesen, az így épített történetben a figurák is egysíkúra sikeredtek - de annál szuggesztívebben képviseltek bizonyos embertípusokat. L J uba Vancíková megpróbált egyfajta moder- . nebb tévéjátékot készíteni a korántsem könnyű szövegből, kevésbé hagyományos televíziós eszközökkel, inkább színházi és rádiós eljárásokkal (például: belső monológok, dinamikus zene, lassított képek). Kísérlete lényegében sikerült, így a Párbaj elmarad valamivel továbbvitte a kamarajellegű tévéjátékokról alkotott elképzeléseinket. Jelentős szerepet játszottak ebben a színészek, főként a két színésznő. Különösen Petra Vancíková. Az általa megformált Lány sejti, habár nem beszél róla, milyeneknek kellene lenniük nemcsak a szerelmesek, hanem egyáltalán az emberek közötti kapcsolatoknak. MIROSLAV BARANOVIŐ dásokkal, hagyományos és újszerű technikával akarták tetten érni a visszaélések, a hiányosságok, a nagyító alá kívánkozó jelenségek széles skáláját. Az idén egyetlen téma, a környezetvédelem került terítékre. Színes rajzaival csak Jirí Sliva, a Forárium ’89 cseh vendéghumoristája tér el ettől a témától, aki túlnyomórészt jellembeli rossz tulajdonságainkból adódó fonákságainkat karikírozó kedves, bájos állatrajzaival a kiállítás fő helyére került. Végül is ezzel az idei tárlattal nem tudok kiegyezni: mélyen a tudatomba vésődött s ott él, hogy a környezeti ártalmak, szennyeződések miatt pusztul körülöttem a természet- ezért szorongásaim vannak. S akkor egy kiállítás arra késztet, hogy kacagjak ezen. Bár a téma mélységesen aktuális, s a jelenséget semmiképp sem szabad a szőnyeg alá söpörni, úgy gondolom, illőbb lenne hozzá a komolyság. Annak ellenére állítom ezt, hogy tudom, a szatírával és a groteszk műfajokkal - sajátosan humoros nyelvükön - az érintett szemére lehet vetni azokat a hitványságokat is, amelyeket egyébként komoly műfajokban nem tűrne el, sőt. „A nevetséges ugyanis- amiként Arisztotelész írja Poétika című művében - valami hiba, vagyis, fájdalmat és így kárt nem okozó csúfság...“ És az a tény, hogy környezetünk romlik, több „csúfságnál“, aligha nevetni való. TALLÓSI BÉLA ÚJ szú 6 1989. VIII. 25. a lány „saját“ elhatározásából, melyre egyébként a tanársegéd kényszerítette. E tömör történet leegyszerűsített elbeszélése is közeibe hozta a helyzetet, melybe a főszereplők kerültek. A diáklány (akit a játékban jelképesen csupán Lánynak neveznek) kicsit naiv, kicsit neurotikus, dús a fantáziája és tele van energiával, ugyanakkor nagyon érzékeny, ebből eredően ügyel arra, hogy ne nézze el a hűvös, számító, mi több cinikus szerető félrelépéseit. A tanársegéd alakjában a forgatókönyv szerzője a mai „vállalkozó“ szellemű ember típusát formálta meg, akinek meggyőződése, hogy ismeretség révén minden elérhető, garzonlakás szerelmének, luxus beutalók, kitűnő tanulmányi eredmények a lány számára. Ugyanakkor azonban olyan ember, aki meghátrál, amikor veszélybe kerül saját kényelme. Arctalan férfivá válik. A harmadik - egyben tulajdonképpen az utolsó fontos szereplője a történetnek az orvosnő (Ida Rapaicová), akinél a lány a klinikán végeredményben megértésre és erkölcsi támogatóra talál.
