Új Szó, 1989. június (42. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-01 / 127. szám, csütörtök

Jégmadárkék télben Varga Erzsébet verseskönyvéről „A játékosság vonz“ BESZÉLGETÉS RUDO PREKOP FOTÓMŰVÉSSZEL Varga Erzsébet első versesköte­te, a Zöld vizek, piros kavicsok 1976-ban jelent meg. ígéretes indu­lás volt az... Bábi Tibor annak ide­jén a Hétben megjelent elemző írá­sában, őszintén felfedte az említett kötet hiányosságait (,,az ember nem tévedésből születik“, ,,a háborúnak túlzottan népi, meseszerű megfogal­mazása eléggé naív“), de nem hall­gatta el az erényeit sem („egy fiatal költő már a kezdet kezdetén is mű­vészi értékeket érlelhet ki“), és a költőnőt, csak a keveseknek kijáró egyéniség jelzővel illette. Bábi kora­beli kritikáját a maga egészében elfogadhatjuk, egy-két megállapítá­sa azonban ma már kiigazításra szorul. A kritikus Varga Erzsébet „narcisusi“ magatartását megkér- döjelezhetően „ellentmondásos­nak“ találta, másutt egyértelműen leszögezte, hogy költészetének na­gyon kevés köze van az impresszio­nizmushoz“. Humanista elkötele­zettségét és békeóhaját, kissé elha­markodottan, „fasisztaellenes és forradalmi megnyilvánulásokig fejlő­dő költői magatartássá és logikává“ léptette elő, amely akkor még magá­ban hordozhatta a költői „koraszü­lés“ veszélyeit és egy ígéretesen induló pálya nemkívánatos ritmus­zavarának a lehetőségét. Varga Erzsébet második verskö­tete 1984-ben, Egyszer csak szárnyra kelt címmel látott napvilá­got. Ez a kötet csak gondos és tudatos, alkotó műhelymunka ered­ményeként állhatott össze igényes és hiteles mondanivalóvá. Méltán figyelt fel rá a kritika A tájainkon ritkán tapasztalható érzékenységgel, frissességgel és felelősségtu­dattal vették kézbe irodalmunknak ezt az üde termését. Varga Erzsébet bizonyította, hogy helyes úton halad, formai és tartalmi vonatkozásban újítani tudott, mondanivalóját gondo­lati pillérekre helyezi. Már akkor sej­teni lehetett, hogy érdeklődése olyan bővülő távolságokat fog be, melyek a nagy lehetőségek megva­lósítását is magukban hordozzák. És nem csalatkoztunk. A költőnő harmadik versgyűjte­ményének, a Jégmadárkék télben- nek fülszövegében írja: „Ezt a köny­vet elsősorban kísérletnek tartom: azt vizsgálom benne, hogyan tehe­tők a mindennapi életünket átható fogalmak, az újságokban leggyak­rabban olvasott s a rádióban, televí­zióban leggyakrabban hallott sza­vak, kifejezések a költői nyelv része­ivé anélkül, hogy a költészet meg­szűnnék költészet lenni." A kötetet nyitó négy és a záró költemény közé egyetlen nagy versciklusba, Hetero­gén versek (a lopakodó-bombázók korából) címmel gyűjtötte össze „szövegeit“ a költőnő. Belelapoz­va az ötvennyolc verset tartalmazó kötetbe, elolvasva és újraolvasva őket, lavinaszerűen zúdulnak felénk olyan „kulcs“-szavak, metaforák és szókapcsolatok, amelyeket csak most!, a huszadik század végén le­hetett - lehet megalkotni: „ felrobbant ősz", „terrorista tél", „viráglakta­nyák", ,,a tél merénylete",,,nukleá­ris töltetű kazlak", ,,interkontinentá­lis halál", „szerelemcsönd-egyez- mény“, „csókmoratórium",,,homlo­komon a lövészárkok", ,,atomször­nyek", ,,szögesdrót-kéz", ,,szerel­münk hordozórakétái", ,,maffiózó karácsony ", ,, halálsorompó-egyez- mény", ,, lopakodó-bombázók", ,, szmog riadó ", ,, aerodinamikus banditák", ,,sugárbiztos szkafan­der", „tavasz gerillái", „komputeri- zált csillagok", ,,nukleinsavakba kó­dolt emlékeim". Varga Erzsébet őszintén bevallja: „hírlapokból táplálkozik éhes / ver­seimnek / sovány serege", majd így folytatja: „lassan már négy / évtized szorít / magához vaskarokkal és / egyre közelebbről / mosolyog rám a tétova halál". Nos, félreértés ne essék, a fenti sorok nem valamilyen betegség kiváltotta halálfélelemre utalnak. De kétségtelen, a költő fé­lelme ott rejtőzik a sorokban, s ez most már a mi számunkra sem titok. A költő nyelvén a félelem időközben féltéssé formálódott: „el tudod-e tá­volítani / verssel / zenével / rajzzal szoborral / el tudod-e / a levegőből / a karciogén elemeket / meg tudod- e szabadítani / a reaktív fegyverek­től / planétánkat". A költő kérdez. A költő legfonto­sabb dolga a kérdezés. Igen, a kér­dezés, a féltés és a jobbító szándék versbe foglalása. Varga Erzsébet tudja, egyszál magában nem váltja meg a világot, de - Adornóval el­leniében - hiszi, vallja és vállalja, hogy „írni / -a gyakorlat bizonyítja - / Auschwitz után is / lehet / talán az N-bomba után is / lehetne ha lenne / ki írjon / s lenne / kinek". A költő fenyegető és fenyegetett világunkban, most és nekünk, hoz­zánk és értünk szól. De azt is ki­mondja, mint egy a sok közül, „fele­lős vagyok a versért és felelős / min­den vércseppértNem bűntudat ez, mert nem is lehet az, hanem hitval­lás, kinyilatkoztatás és program. Mert a költő félelmei és féltései, belső szorongásai, a költő közérzete és jogos vágyai, felizgatott és meg­erőszakolt agytekervényeiben miért is ne szülhetnének befogadásra késztető és cselekvésre ingerlő köl­tői programot. Mert Varga Erzsébet alaposan felmérte és tudatosította, hogy „jelenigenlés, és jövőtudatosí­tás“ csak emberi és emberséges földi lét megteremtésével lehetsé­ges. Ezért hát a féltés, ezért szület­hetett meg és íródhatott papírra a szerelmet, a természetet, az em­bert és az emberiséget, a szűkebb- tágabb környezetünket, pátriánkat, a „sirály- s gesztenyefaszárnyú Du- napartunk"-aX féltő költő minden egyes sora. A költő értünk és a világért perel. Nos, a perlekedő költők nem igen szokták felcicomázni a szavakat, s mindezt poétánk töredelmesen be is vallja: „nem szépek e versek jól tudom / inkább csúnyák mert gond­terhesek". Való igaz, hogy a „gond­terhes“ versek nem mindig találkoz­nak az olvasó szimpátiájával, s ab­ban sem vagyok biztos, hogy egyál­talán szavalhatok, megzenésíthe­tek ezek a versek, de nem is ez a fontos, hanem maga a vers, a versbe foglalt tartalom. Mert terhes és sürgősen megoldásra váró reali­tások hordozói ezek a versek. Infor­máció értékű tudósításként, akár helyzetjelentésként úgy kommuni­Csak néhány hónap hiányzott ah­hoz, hogy századunk egyik ellent­mondásos, műveivel sok vihart ka­varó festője, Salvador Dali megérje nyolcvanötödik születésnapját. Egy katalán városkában, Figuerasban született 1904. május 16-án. Apja falusi jegyző volt. Saját bevallása szerint a legnagyobb hatással a ca- daqués-i tengeröböl volt rá, ahol a család a nyarakat töltötte. Azokon a híres festményein, amelyeken a táj háttérként szerepel, mindig a gyer­mekkori táj van jelen. Ilyenek: az Utolsó vacsora, mely az építészeti struktúra és a természeti környezet egységét mutatja be, A polgárhábo­rú elöérzete, az egész országot jel­képező katalán tengerparttal, Az emlékezés álhatatossága, melyen a zsebórák hátterét a kéklő víztükör és a tengerparti sziklák alkotják. Dali szülővárosában kerül kap­csolatba a művészettel, rajzolni ta­nul, majd Madridban a San Fernan- do Főiskolán fejezi be tanulmányait. Sokat olvas, főleg filozófusok mun­káit, barátságot köt García Lorcával. Korai képei a futurizmus és a metafi­zikus festészet hatására készültek. Közülük több - így A vér édesebb a méznél című - meghökkentette az embereket. Döntő fordulatot jelentett életé­ben, amikor 1928-ban Párizsba uta­zott, megismerkedett Picassóval és találkozott a szürrealistákkal. Hama­rosan Dali lett ennek az irányzatnak a legszélsőségesebb képviselője. Ám André Breton, a „szürrealizmus atyja“, mindenkit kiátkozott - köztük Dalit is -, akit nem tartott elég szür­realistának. Azaz olyan művésznek, aki félredobja a gondolkodást, a tu­dat világosságát, és aki nem az álmokból, az ösztönökből, rejtelmes tudatalattiból kiindulva építi fel mű­veit. Bár elismerte: Dali értett hozzá, hogy magát érdekessé tegye, cini­kus közönnyel használt kifejezőesz­közeivel. Hasonló a véleménye Her­bert Reednek, a neves angol eszté­tának: „Dali, magatartására mindig jellemző pózolást, azoknak a reak­ciós erőknek a szolgálatába állította Spanyolországban, akik győzelmük­kálnak a ma emberével, hogy a le­hetséges halál veszélye-megelőzé- se mellett, a túlélés-megmaradás optimális lehetőségeit is felmutatják a Varga Erzsébet-szövegek. Az sem lebecsülendő, hogy a kései utókor számára dokumentumértéke miatt (is) fontos lehet ez a kötet. A vers ujjlenyomatod - mondhatjuk Zelk Zoltánnal. Nem poetikus költészet a Varga Erzsébeté, s ezt nem a költő és könyve ellenébe mondom. A mértéktartó politizálás, a közéletí- ség, az aktivizáló kisugárzás, a költő belső forradalmisága, vállalt háború­ellenessége és nyelvteremtő ereje adja meg a kötet alaphangját és gondolati egységét. A gyűjtemény legszebb darabja az Előszó helyett című nyitóvers. Merem remélni, hogy ez a fentebb elmondottak címén éli majd tovább a maga sorsát, mert Varga Erzsébet nagyívü, halálriogató opusza, élet­igenlése, csak erre a gyémánt-tég- lára épülhetett rá. A kötetzáró Optimista versse\ a szerző ezúttal nem pontot tesz a mű végére, hanem ablakot nyit az értelmünkre s a világra: „hátha mégis megmaradunk". Nem hurrá- optimizmus ez, nem is álomba rin­gató. A költő nem ígér - nem is ígérhet - semmit, hiszen néhány sorral alább ezt írja: „nem mondom hogy megmaradunk". S ez az a verssor, amely cselekvő optimiz­musra késztet-késztethet mindany- nyiunkat. A szép kiállítású kötet borítóját Tichy Gyulának, az első köztársa­ság idején élt és méltatlanul elfele­dett írónak és festőnek a grafikája díszíti. A Jégmadárkék télben irodalmun­kat gyarapító, fontos kötet, megmé­retése és besorolása elkerülhetet­len, mert valóban olyan új színskálá­val gazdagítja a cseszlovákiai ma­gyar költészetet, amelynek birtoklá­sa „olvasztottvas-forró napjainkban feladat kell hogy legyen. VÖRÖS PÉTER kel a legsúlyosabb csapást mérték a humanizmusra, amely a szürrelis- táknak - minden túlzó különcködé­sük ellenére - mégiscsak legfőbb ügyük volt.“ Nem volt Bretonéknak minden­ben igazuk; ők is dogmatikusak vol­tak, bár tény, hogy Dali a spanyolor­szági polgárháborúban inkább a köztársaságiak oldalán állt, egy ideig még Hitlerrel is szimpatizált, de aztán ezt a „tévedését“ beismerte, és a Hitler által üldözött Sigmund Freudot támogatta. Kiegyensúlyozatlan lelkiállapotá­val magyarázhatók Dalinak ezek a kilengései, excentrikus botladozá- sai, gyakori meghasonlásai. Az őrü­lettől való félelem jóformán egész életét végigkísérte. Ezért képeinek tárgya túlnyomórészt delíriumos és neurotikus állapotból fakadó hallu- cinációk (Három emberi kor, Verme- er vab Delft lelke, Konstrukció puha csontokkal). Dali „kézzelfogható értelmetlen­ségnek“ nevezte képeit. Ezt írta: „Hogyan kívánhatják, hogy megért­sék képeimet, amikor én magam, aki csinálom, én sem értem őket. Az a tény, hogy a festés pillanatában magam sem értem képeim jelenté­sét, nem jelenti azt, hogy nincs je­lentésük: ellenkezőleg, jelentésük olyan mélységes, bonyolult, tömör, ösztönös, hogy logikai intuíció pusz­ta elemzése képtelen megragadni. Minden becsvágyam az, hogy a leg- dühödtebb pontossággal anyagi va­lóságra váltsam a kézzelfogható ér­telmetlenség képeit". A háború alatt és után Dali több évet töltött az Amerikai Egyesült Ál­lamokban, majd feleségével vissza­tért hazájába és a cadaqués-i öböl szomszédságában, Port Ligát ten­gerparti halászfaluban élt nagyon szerény körülmények között. Bármilyen szeszélyes és kiszá­míthatatlan volt Salvador Dali állan­dó bohóckodásaival, bámulatos technikai tudással készített rajzai, grafikái és mindenekelőtt meghök­kentő, de magvas gondolatokat éb­resztő festményei a század legna­gyobb képzőművészei közé eme­lik DELMÁR GÁBOR Munkái leginkább a színházi fo­tókkal rokoníthatók. Csakhogy a színházi fotós a mások által beállí­tott jelenetet, a drámaíró és a rende­ző gondolatait közvetíti, a színházi előadásokat dokumentálja, Rudo Prekop a saját gondolatainak, a vi­lágról alkotott véleményének képi megjelenítésére, műtermében maga tervez, rendez kifejező jelenetet, amelyet fényképezőgépével meg­örökít. A fotón látható drámai moz­zanathoz maga építi meg a szüksé­ges kellékeket, maga oldja meg a megvilágítást, maga tervezi a kosztümöket és maga állítja be a figurákat. Ilyetén képpen író, ren­dező, képzőművész egy személy­ben. A Kassai (Kosice) Iparművé­szeti Szakközépiskolából került a Prágai Képzőművészeti Főiskola fotóművészeti tanszékére, ahol Jan ¿mok tanítványa volt. Rudo Prekop fotográfiáit Prágán és Bratislaván kívül a Szovjetunióban, Lengyel­Rudo Prekop: Csiga országban, Hollandiában, Svédor­szágban, Finnországban és az NSZK-ban is láthatta már a kö­zönség.- A legtöbb fotós életkörnyeze- ' tünkben keresi a képet: ha megtalál­ta, lencsevégre kapja, ön műterem­ben kialakított képet fotóz. A képet szó szerint létre kell hoznia.- A főiskolán néhányan a fényké­pezésnek azt a területét választot­tuk, amelyet inszcenális fényképe­zésnek szokás nevezni. Ezt az irányzatot nem úgy kell értelmezni, mint a riport- vagy dokumentumfotó ellenkezőjét. Az inszcenális fotóval is elérhetem ugyanazt a célt, termé­szetesen más oldalról közelítve, más módszerekkel mutatva meg a valóságot. Én nem vagyok kötve a látható, létező valósághoz, mert a közlésre alkalmas realitást, azt, amit ábrázolni akarok, saját magam alakítom ki. Természetesen a kom­munikálásra alkalmas stilizált világ csupán azért a pillanatért jön létre, amikor megnyomom a fényképező­gép gombját. E világ rekvizitumai csak a képért élnek. Az, ami a fotó­mon látható, saját gondolataimnak, a világról alkotott elképzeléseimnek, véleményemnek a transzformációja, képi megjelenítése, de képiségével ugyanolyan mondanivaló közlésére alkalmas, mint például a szociofotó.- Sok fotóján szinte kultikus tár­gyakat látunk és valamilyen jelenet részletét. De nem a konkrét kép a jelentés, az csupán eszköz az asszociáció létrejöttéhez. Úgy ér­zem közel áll önhöz az expresszio- nizmus.- Ma sokan merítenek a húszas évek konstruktívizmusából, a német expresszionizmusból, mi több, a pri­mitív művészetből, sőt nem ritka az olyan gyakorlat, amely többfajta irányzat motívumaiból ötvözve hoz­za létre az új formát. Nem állítom, hogy én a jelenetkép beállításánál erőnek erejével azt expresszionista színpad kifejezőeszközeihez ra­gaszkodom, de nagyon közel áll hozzám. Ezenkívül bizonyára előfor­dulnak olyan motívumok is, amelye­ket néhány előző irányzat alkalma­zott már. Persze szó sincs róla, hogy ezt vagy azt a stílust ettől eddig profanizálni akarom. Engem inkább a játékosság vonz, a forma- és a stí­lusvegyítés, az eklektika: a ma léte­ző és a múltban használt motívumo­kat, amelyek hatnak rám, szeretném ú) összefüggésekben megmutatni, s megteremteni ezzel az egyéni for­manyelvemet. Az egyik képének a címe Az én ablakom. Belenézve az „ablakába“, úgy éreztem, igyekszik hazugság, 'sallangok nélkül vallani, létünket, ha csak lehet, széppé magasztalva el­fogadhatóvá, megkapóvá tenni.- De nem szeretnék eljutni oda, ahonnan úgy tűnhet, hajlamos va­gyok a világot problémanélkülinek látni és ábrázolni. Teljes tudatommal olyannak érzékelem az életet, ami­lyen: komikus, tragikus voltával, minden lényeges összetevőjével együtt.- Képeit nézve az volt az érzé­sem, hogy olyan ember-, illetve mü- vésztípus, aki ha rosszul érzi magát, ki tud lépni a világból, mint egy rossz cipőből, s ahelyett, hogy búslakod­na, fölülről, de azt mondom, hogy kívülről, de távolságtartással, ironi­kusan szól arról, ami zavarja.- Ilyen a termé­szetem. Hiszek abban, hogy a legkomolyabb dolgok lényege, mélységei is meg­közelíthetők, kife- jezhetők könnyed, humoros formá­ban. Nem szere­tem a műalkotá­sok fájdalmas, depressziv hang­vételét. A művé­szet értelme és célja végered­ményben a har­mónia keresése és láttatása. Ha a művész, ahe­lyett, hogy valami­féle kiutat keresne és mutatna, azok­ról a dekadens je­lenségekről fog beszélni, amelyek körülvesznek bennünket, azzal vég­sősoron a dekadenciát mélyíti el. De úgy gondolom, a nehézségeket, azáltal, hogy humorosan közelíti, mutatja be, bizonyos értelemben megkönnyíti, elviselhetőbbé teszi. Szeretném, ha képeim a befogadó­ban belső békét tudnának teremteni.- Fotóin a humor, a groteszk, az abszurd jelenléte optimizmust su­gároz.- Az optimizmusra mind­egyikünknek egyforma esélyünk van, jóllehet senkinek sem hull az ölébe. A boldogságot magunknak kell megteremtenünk. Műveimmel ennek az érzésnek a kialakításához szeretnék hozzájárulni.- Hogyan ítéli meg, milyen helyet foglal el a fényképezés a képzőmű­vészetben?-Az az érzésem, mintha egye­sülnének a művészeti kifejezés azon specifikumai, amelyek régebben vagy csak a festészetre, vagy csak a szobrászatra, vagy csak a fényké­pészetre vonatkoztak. A kortárs mű­alkotásokon megfigyelhető az egyes képzőművészeti ágak közti határok elmosódása, nem ritka esetben lát­hatók műfaji átfedések. A posztmo­dernisták ezt a szabadságot arra használják ki, hogy munkáik globáli­san hassanak. Jóllehet nem újkeletű dolog ez, hiszen mondjuk Karel Taj- ge a cseh poetizmussal azt az utat járta, amelyet a posztmodernizmus tapos ma. Már ő megfogalmazta, hogy minél több érzékszervünkkel fogjuk fel a képzőművészeti alko­tást, az annál átfogóbban hat. A tar­talomra ugyanaz érvényes, amit el­mondtam a formáról: nincs olyan specifikus tárgy, amelynek ábrázo­lását csak az egyik vagy csak a má­sik művészeti ág vállalná fel. A fotók és a festmények üzenetét elemezve azokhoz az általános érvényű prob­lémákhoz jutok el, amelyek vala­mennyiünket foglalkoztatnak. Nem lényegbevágó tehát a fotóművészet helyének keresése és megállapítá­sa; a műalkotást illetően a kifejezőe­rő, a hiteles közlés és a minőség az elsődleges, nem pedig az, hogy a valóság fotón, festményen stb. jelent-e meg. TALLÓSI BÉLA A kézzelfogható értelmetlenség NYOLCVANÖT ÉVE SZÜLETETT SALVADOR DALI

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents