Új Szó, 1989. június (42. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-30 / 152. szám, péntek
„Menekülés“ a mesébe? Gyermekszínjátszók és pedagógusok a XIV. Duna Menti Tavaszon Hányast kaptál? Mindenekelőtt különbséget kell tenni a szakmai fórumon elmondott vélemény, és a sajtóban „közhírré tett“ gondolatsor között. Az egyik helyen megengedhető a nyílt szakértői vólemémymondás, a gyermekekkel együtt, illetve azok tudta nélkül elkövetett pedagógiai hibák számbavétele, nem kevésbé az ízlésromboló dolgok felrovása. Ugyanez sokkal több tapintatot (nem toleranciát), mélyebb beleérzést (nem együttérzést), realitásérzéket (nem valóságtagadást) és helyzetfelismerést (nem alkalmazkodást) kíván meg egy napilapban. Nem véletlenül kezdem így a XIV. Duna Menti TavaszróI írott gondolatsort. Néhány esetben tapasztalhattam, hogy ugyanúgy működtek a lelki és tudati mechanizmusok, ha kiemelten pozitív értékekről szóltak, mint amikor pedagógiai és esztétikai megfontolásból kifogásolható dolgokat emlegettek. Nyilvánvalóvá lett számomra, hogy a Dunaszerdahe- lyen (Dunajská Streda) és Nagyme- gyeren (őalovo) látott gyermekszínjátszó csoportok rendezőinek többsége - nem saját hibájából - minden véleményt egyértelmű kinyilatkoztatásnak vesz. Aligha lehet véletlen, hogy valaki a szakmai fórumon elmondott bírálat után megkérdezte: Mit fognak írni a sajtóban, ha itt beszélnek? Aztán még azt is hozzátette, hogy neki (mármint a csoport rendezőjének) „vége van“, ha ilyen bírálat jelenik meg róla a lapokban. Sajnos, nem meglepő a véleménye. Egyrészt a lapok szerkesztési gyakorlatában sem általános felfogás, hogy a művészetkrítika minden objektivitás ellenére is egyéni vélemény, amelynek saját belátása szerint ad helyet egy szerkesztőség. Ez azonban nem jelenti azt, hogy azzal mint lap, azonosítja is magát. Viszont megértem az ekképpen „jövendölő“ pedagógust. A kelleténél is jobban ismerem azokat a körülményeket, amelyek közepette a színjátszó csoportjainkkal dolgozni kénytelenek. Talán azoknak valamivel könnyebb a helyzetük, akik több mint egy évtizede rendszeresen vezetnek dramatikus játszókört, vagy az abból idővel kinövő gyermek színjátszó csoportot. Ók többé-ke- vésbé kivívták módszertani autonómiájukat. Távol áll tőlem, hogy pozitív vagy negatív példaként utaljak erre vagy arra az együttesre, mert szinte hallani vélem a tantestületek- belí ellendrukkerek örvendezését. Márpedig a gyermek színjátszócsoportok vezetői mást érdemelnek... Az idei Duna Menti Tavaszon látott együttesek többségében a pedagógiai ihletettséggel volt a legkevesebb baj. Ez végül természetes, hiszen tapasztalt pedagógusok irányítják a gyerekeket, s ebben meghatározó célként szerepel az alkotó- készség, a különböző helyzetekben tudatos rögtönzés kifejlesztése. Ezek olyan céljai a pedagógiai ihle- tettségű dramatikus játszóköröknek, Furcsa paradoxon, hogy irodalmi folyóiratunk legújabb, 5. száma nem elsősorban az irodalmi anyagok, versek, novellák révén nyújt izgalmas olvasmányt az olvasónak, mint inkább három - a Fórum, illetve a Beszélő múlt rovatokban közölt - tanulmánynak köszönhetően. Elsősorban a két vitaindító írásra gondolunk, Révész Bertalan A felsőfokú továbbtanulás főbb nemzetiségi összetevői című dolgozatára, amely a téma aktualitása és húsbavágó fontossága révén talán az egész lap legtöbb polémiára és hozzászólásra okot, illetőleg alkalmat nyújtó írása, s amelyet a szerkesztőség azzal a reménnyel közöl, „hogy a benne foglalt problémákat közösen, nyitott fórumon vitassuk meg, a nemzetiségi iskolaügy segítésének, továbbfejlesztésének reményével." Az írás alapvető problémákra mutat rá nemzetiségi oktatásügyünket illetően, s reméljük, termékeny vitára ösztönzi a téma hozzáértőit. A másik figyelemre méltó írás Sándor Eleonóra tollából származik, a címe: Hozzászólás egy remélt vitához. A cikk tulajdonképpen Lisz- ka Józsefnek az Irodalmi Szemle idei 1. számában megjelent cikkére reflektál, s az Új Mindenes Gyűjtemény ürügyén néprajzunk lehetetlen állapotait vizsgálja, azzal a nem titkolt reménnyel, hogy további hozzászólások követik. Kiemelt figyelmet érdemel még Gyöamelyek elsősorban a mindennapok élethelyzeteiben kezdenek el igazán működni. Az általánosan érvényes ítéletek azonban mindig elfedik a meglévő hibákat. A bemutatkozott színjátszó csoportok között most is volt kettő-három, amelyben a „rendező művészete“ dominált a „pedagógus művészete“ helyett. Holott valójában mindkettő azonos értékű kell legyen, ha már színpadi produkcióvá léptették elő azt, ami a gyerekek dramatikus nevelésének a terméke. Ez annak köszönhető, ami, bevallva-bevallatlanul, mind a mai napig a csoportokat irányító pedagógusok többségét mozgatja: a kötelezettségként elvárt szereplés az iskolában és a lakóhelyi társadalmi rendezvényeken. Márpedig ezeken „nincs helye“ (legalábbis a merev és elaggott pedagógiai dogmák szerint) a „viháncolásnak“, a felnőttvilág „bírálgatásának“, a „tanárok kigúnyolásának“. Ezért az sem véletlen, hogy idén egyetlen együttes- a rozsnyói (Rozfiava) Mandikó- játszott olyan dramatizációt, amely a felnőttek és a gyerekek világának konfliktusos helyzeteiből volt felépítve (Janikovszky Éva-Bícskeí Gábor: Kire ütött ez a gyerek?). Valójában ez nem a pedagógusok hibája, mert természetes következménye annak a tanügyi klímának, amely mindeddig másodlagosnak tekintette a gyereket, az elsődlegesen követett, jutalmazott vagy büntetett pedagógiai célok mögött. Márpedig a célokat s azok teljesítését a tanítási órákon könnyebb látványosan imitálni, mint egy-meg-egy-meg-egy gyerek tehetségét adottsági és képességei függvényében kibontani. Nem véletlen tehát, hogy gyermekszínjátszásunk a mesébe „menekül“, amely epikus műfaj lévén: vagy dramatizálható, vagy nem. A jobbik eset, ha egy-egy dramatikus játékkal foglalkozó pedagógus szuverén módon bánik az alapanyagai, mert akkor a csoport tagjaira „méretezi“ a történetet, a helyzeteket és a szerepeket. Ilyen esetben a játék tartalmazhat színpadon nem működő elemeket, ám a gyerekek legtöbbször jól érzik magukat az olykor esztétikailag tisztázatlan, rendezetlen elemeket felvonultató játékban. A lévai (Levice) Dömdö- döm, a füleki (Fil'akovo) Zsibongó, a stúrovói Csángálók és a heté- nyi (Chotín) alapiskola színjátszó- csoportja a látott játék alapján igencsak különböznek egymástól. Mégis náluk jelent meg a választott alapanyag függvényében valami által- (szerző* vagy pedagógus-rendező) eleve meghatározott és betanított szerep, a kreatív játékkészségre alapozott szerepjátszás helyett. Az sem elhanyagolható tény, hogy az említett négy csoport valójában nem egyetlen osztályközösségből vagy azonos korú évfolyamtársakból szerveződött. Ugyanez akár gátja is lehetett a seregszemlén aratható szakmai sikernek - a mezőny általam jobbnak tartott csoportjai esetényör József A csehszlovák állam alkotmánylevele - nemzetiségi szemmel címú dolgozatának második része. Hazai viszonyaink között szinte rendhagyóan alapos és szakszerű dolgozatnak nevezhető. A szépirodalmi alkotások között olvashatjuk például Zs. Nagy Lajos, Vajkai Miklós, illetve Dusán Mitana elbeszélését, valamint Dénes György, Török Elemér, Vojtech Kondrót és Jozef Gerbóc verseit, az utóbbiakat Tözsér Árpád, illetve Kulcsár Ferenc fordításában. A Madách könyvkiadó húszéves évfordulója kapcsán Duba Gyula, Mayer Judit és Dobos László szól a kiadó húszéves történetéről, megalakulásának körülményeiről, fejlődéséről, valamint áttekintést nyújt a szlovák és a cseh irodalom tolmácsolásának húsz esztendejéről. Egy gondolat Dobos László cikkéből: Gond: e jól- múködó kulturális csere ellenére mégis kevés a magyar könyv. Ilyen szempontból, s az elmondottak alapján is kritikus pontjához ért a közös könyvkiadás gyakorlata. S még egy elgondolkoztató megállapítás, amely olyan problémára utal, amellyel a kiadónak a jövőben nagyon komolyan szembe kell néznie: ... a változó magyar könyvpiac, a klasszikus magyar kiadók profiljainak változása, a kritikus pont alá süllyedő példányszám rendelések. A szerző a magyarországi könyvkiadás szellemi pezsgésére gondol, ben is. A buzitai (Buzica) Jóbarátok, a nagymegyeri Csigabiga és a rozsnyói Mandikó vezetői általában vegyes korosztályokkal dolgoznak. Pedagógiai feladatként ez eleve összetettebb, éppen ezért nehezebben is születik meg a színpadi játék. Nem véletlenül hangoztatják a pedagógiai drámajátékok szakemberei és a drámatanárdk, hogy lehetőség szerint a huzamosabb ideig összetartható gyerekközösségekkel kell kezdeni a rendszeres munkát. Ennek a drámapedagógiai tételnek igazolása a hrobohovói Csip- csirip, amelynek vezetője Szikhart Zsuzsanna drámapedagógusi pályafutása során mindig egy-egy korcsoportot választ, akikkel aztán hétnyolc esztendeig dolgozik együtt. Kétségtelen, hogy ezzel a módszerrel jár az olykori sikertelenség is, de éppen a kreatív drámajáték rögtönzésekre épülő jellege hozza meg számukra a későbbi sikereket. Viszont a csoport fejlettségi állapotának, alkotókészségének állandó ismerete készteti a csoport vezetőjét arra, hogy a ritmusjátékok világából a maguk dramatizálta meséken keresztül eljusson a gyerekek véleményének helyet adó, és kalandvágyukat is kielégítő színpadi játékokig. Az idén fődíjas csoport tagjainak mindegyike képes az alkotó szerepjátszásra, ami feltétele annak, hogy a mesénél igényesebb színpadi játékban is megtalálják önmagukat. Végeredményben nincs itt másról szó, mint a gyermek önmagára találásáról. Arról a kreatív lelki- és tudati állapotról, amellyel könnyebben igazodik el a külső világ útvesztőiben, könnyebben oldja fel az érzelmi feszültségeit, könnyebben építi fel felnőttkorának a valóságra mindig készenléti állapotban reagáló intellektusát. Ha ezekre gondol a dramatikus játszóköröket, színjátszócsoportokat vezető pedagógus, akkor elfelejti a szakmai értékelések bírálatai nyomán születő tantestületi kárörömöket. Bár, egy egészséges szellemiségű közegben a megalapozott bírálat és az irigységet leplező káröröm akár ösztönző is lehet. Feltéve, hogy a pedagógus önmaga szakmai hitével él, s nem ilyen vagy olyan elvárásokat teljesít. DUSZA ISTVÁN DALOLÓ ALSÓLÁNC ’89 (Munkatársunktól) - A Kassa (Kosi- ce)-vidéki járás egyik legjelentősebb nép- művészeti eseményét, a Daloló Alsólánc néven méltán kedveltté vált műsoros délutánt vasárnap 15 órai kezdettel rendezik meg az alsó-lánci művelődési központ patinás kertjének szabadtéri színpadán. A műsorban az Ifjú Szívek dal- és táncegyüttes, a szepsi (Moldava nad Bodvou), a nagyidai (Veíká Ida), az aba- újszínai (Sena) néptánccsoportok, valamint a szesztai (Cestice), hími (Chym) és buzitai (Buzica) éneklőcsoportok lépnek közönség elé. A műsort Kövesdi Szabó Mari és Pólós Árpád, a Matesz Thália Színpadának művészei vezetik, (-szák) amelyből, tetszik, nem tetszik, kiszorulnak a középszerű, az olvasó érdeklődésére számot nem tartó kiadványok. Márpedig a Madách profitjának jelentős részét a közös könyvkiadásból származó bevétel jelenti... A Kritika rovatból kiemelhetjük Dusza Istvánnak Balla Kálmán Életírásjelek címú verskötetéről írt kritikáját. Ezen kívül még két dolgozatot olvashatunk itt: Garaj Lajos Németh László regényeiről írt tanulmányának első részét és Jakab Tibor recenzióját. A fiatalok Holnap irodalmi mellékletében - amely időnként a „Ma" cimet érdemelné - Feliinger Károly, Gyetvai Zoltán, Gyetvai István és Lukács Zsolt verseit olvashatjuk, valamint Pálovics László, Győri Attila elbeszélését, amelyek közül különösen Pálovics László novellájára hívnánk fel a figyelmet, ez a szám irodalmi anyagának egyik legizgalmasabb darabja. Ugyancsak itt közli a lap Stofko Tamás miniesszéjét. A számot Szkukálek Lajos remekbeszabott rajzai illusztrálják, enyhe hiányérzetet keltve, mivel ezek a míves, aprólékos gonddal kidolgozott, rengeteg ötlettől tobzódó parabolisztikus remekek gyakran elvesznek a féloldalnyi, vagy ennél is kisebb felületen. Ezek a rajzok, jellegüknél fogva, nagyobb teret igényelnek, ami persze, nem a szerkesztők hibája. -KlA főiskolai, egyetemi felvételi vizsgák időszaka mindenkor jó alkalom arra, hogy elgondolkozzunk a jelentkezők felkészültségén, illetve azokon a kritériumokon, amelyek döntök a továbbtanulás szempontjából. A tanulmányi eredmény a középiskolai előmenetelnek a fokmérője és a továbbtanulásnak is az előfeltétele. Számos szakember már bírálta ezt, sőt gyakran a közvélemény is kétségbe vonja helyességét. Az éles hang különösen akkor jogos, ha az érdemjegyet az egyetlen célnak, a siker kizárólagos eszközének és feltételének tekintik, miközben az ebben érdekeltek, a diákok, a pedagógusok, a szülők nemegyszer idegeskednek. Az előmenetelről folytatott vita valószínűleg mindaddig nem ér véget, míg radikálisan nem számoljuk fel az érdemjegy fetisizálá- sát, míg nem tisztítjuk meg az évek során rárakódott olyan nemkívánatos vonásoktól, mint a bebiflázott tananyaggal való elégedettség, a módfelett alkalmazkodó, szófogadó, szolgalelkű magatartás vagy a pedagógus elfogult viszonyulása a tanulóhoz, illetve szüleihez. Az iskolai előmenetellel szembeni érzelmi színezetű fenntartások azonban nem megalapozottak. Az érdemjegyek tárgyilagosságát megkérdőjelező ellenvetésekkel szemben bizonyítékként említhetjük a tanulók állandó, kigyensúlyozott előmenetelét mind az alap-, mind a közép- és főiskolán. A bratislavai Komensky Egyetem Pszichológiai Intézetének munkatársai másfél évvel ezelőtt elhatározták, hogy megvizsgálják a nappali tagozat hallgatóinak eredményeit a karra való érkezésüktől kezdve. A vizsgálatba bekapcsolták a bölcsészettudományi, a pedagógiai, a természettudományi, a matematika-fizika, a gyógyszerész- és orvostudományi kar első évfolyamainak hallgatóit. A kutatás (600 lány és 233 fiú részvételével zajlott) eredményeiből kiderült, hogy a hallgatók többsége gimnáziumban érettségizett, zömük kitüntetéssel (a lányoknak 77,5, a fiúknak 67,8 százaléka), vagy jelesen. A középiskolát a lányoknak 5, a fiúknak 15 százaléka végezte el megfelelt minősítéssel. Ilyen eredmények alapján talán elvárható, hogy egyetemi tanulmányaik hatékonyak lesznek. A Komensky Egyetem karaira a legképzettebb fiatalok érkeznek. Akkor a tanulmányaik idején miért beszélünk mégis arról, hogy középszerűek. Vajon a középiskolákban kapnak jobb érdemjegyeket vagy csak a felsőoktatási intézményben válnak középszerűvé? Számos kérdésre mind ez ideig nem ismerjük a választ, világos azonban, hogy az egyetemen nem mindig sikerül kamatoztatni a hallgatók ismereteit és biztosítani folyamatos fejlődésüket. Felicitas Mauksová a Nővé slovo 20. számában felhívja a figyelmet arra: a középiskolában a pedagógusok nyilvánvalóan arra törekszenek, hogy a kitüntetést ne rontsák el, sőt igyekezetük arra irányul, hogy kiváló előmenetelű diákokat „termeljenek“. így közvetve meghatványozódik a lányok jelentkezése főleg a pedagógiai főiskolákra és karokra, mert a lányoknak általában jobbak a jegyeik, mint a fiúknak. Valóban, vizsgálódásaink során mi is megállapítottuk, hogy a Komensky Egyetem karain szembeötlő az elnőiesedés. Vitatható azonban az a megállapítás, hogy ezért éppen a tanulmányi eredmény hibáztatható hiszen a felvételnek nem is ez az egyetlen kritériuma. A jobb érdemjegyek valóban megkönnyítik a lányok felvételét a főiskolára, egyetemre? Az okok (ha a pedagógiai karokra, főiskolákra gondolunk) vajon nem a férfiaknak a pedagógushivatásban való érvényesülése gazdasági, szociális és társadalmi feltételeiben keresendők? . Nem valószínű, hogy a lányok a főiskolai felvételiken előnyt élveznének. Első nekirugaszkodásra az egyetem karaira ugyanannyi lány jutott be, mint fiú (70,2 százalék lány és 69,8 százalék fiú), voltak, akik egy, két, sőt több évet is vártak, a megoszlás egyforma volt. A lányoknak az alap- és középiskolában valamivel jobb volt az előmenetelük, mint a fiúknak, de az egyes karokra - nemre való tekintet nélkül - elsősorban azokat a pályázókat vették fel, akik rendszeresen kitűnő vagy nagyon jó osztályzatokat szereztek a középiskolában. Több lánynak 1,0-1,2-es átlaga, a fiúknak viszont 1,8-as átlaguk volt. A legnépesebb csoportot alkották azok a lányok és fiúk, akik 1,2-1,5-ös átlagot értek el. Érdekes, hogy a legjobb eredményeket az érettségi vizsgán a matematika-fizika és orvostudományi kar hallgatói mutatták fel, őket követik a természet-, a bölcsészet-, a gyógyszerésztudományi és a pedagógiai kar hallgatói. A matematika-fizika és orvostudományi kar hallgatói a középiskolában nemcsak kitűnő eredményeket értek el rendszeresen, hanem minél felsőbb osztályba kerültek, annál jobban fokozták igyekezetüket. Ugyanez kevésbé állítható a pedagógiai kar hallgatóiról, jóllehet a kutatásban részt vett valamennyi fiatalról elmondható, hogy a középiskola utolsó osztályában megfeszített erővel tanult. Elgondolkoztató az is, hogy a legjobb képességű hallgatók a legjobban vonzódtak a választott szakhoz. Említsük meg, hogy a matematika- -fizika és az orvostudományi kar hallgatói az alapiskolában is az összes között a legjobb előmenetelt érték el. Ha feltételezzük is, hogy ebben különböző véletlen hatásoknak és a kevésbé objektív értékelésnek is szerepe lehet, akkor is el kell ismernünk a sikeres előmenetel folytonosságát. A hallgatók tanulmányi eredményességét nagymértékben a született tulajdonságok, a lélektani adottságok, a kedvező szociális körülmények és a tanulás feltételei határozzák meg. Csakhogy a pályázók kedvező egyéni adottságai, feltételei ellenére a felvételi nem mindig volt probléma- vagy csalódásmentes. E vonatkozásban a legjobban jártak a matematika-fizika karra jelentkezők. Tanulmányi felkészültségüket már az is mutatja, hogy 89,2 százalékuk egyenesen a középiskolából került a karra. Hasonlóképpen a természettudományi karra pályázóknak is a 79,1 százalékát közvetlenül az iskolából vették fel. Ám mit éreztek a bölcsészettudományi karra jelentkezők, amikor az első nekirugaszkodásra csak 59,3 százalékuk jutott be. Meg kell még jegyezni, hogy felvételi vizsga nélkül a matematika- -fizika karra 26,2 százalék, a természettudományira pedig 14,6 százalék jutott be (a különféle olimpiák győztesei stb.); felvételi vizsga nélkül a bölcsészettudományi karra viszont senkit sem vettek fel, s szinte ugyanez mondható el az orvostudományi, a pedagógiai és a gyógyszerésztudományi kar hallgatóiról is. Úgy tűnik, hogy a matemtika-fizika és a természettudományi kar hallgatóinak a legcéltudatosabb a felkészültségük. A felsőfokú képzés sok pénzünkbe és munkánkba kerül. Nem mindegy tehát, hogyan sáfárkodunk a tehetséges fiatalokkal, azokkal, akik érdeklődést tanúsítanak a főiskolai, egyetemi továbbtanulás iránt, s akiknek különböző okok miatt ez nem sikerül. Az iskolai tanulmányi eredmény figyelmen kívül hagyása senkinek sem válna hasznára. A főiskolai, egyetemi hallgatók körében végzett vizsgálatok adatai egyértelműen azt mutatják, hogy a tanulásnak és a hallgatók megítélésének ez a módja megalapozott. A tanulmányi eredmény hitele teljes mértékben a pedagógustól, s attól függ, hogy javul-e az iskolákban az oktató-nevelő munka. Az iskolai előmenetel - egyéb eredményekkel - a főiskolai, egyetemi pályázók kiválasztásának megfelelő kritériuma. A tanulmányi előmenetel szerepe még nőni is fog, ha valóban tükröződik benne a diák ismereteinek helyes megítélése, az ismeretszerzés motivációja (és nem csak az ismeretek gépies elsajátítása). Meg kell tanulnunk igazságosan értékelni valamennyi diák folyamatosan kitűnő eredményeit. A kapkodás a felvételi gyakorlatában sem kifizetődő. Nem tudom, hogy a jelenlegi feltételek között hogyan lehetne eleget tenni az összes jó képességű diáknak, aki valóban érdeklődik, s vonzalmat érez a továbbtanulás iránt. Véleményem szerint azonban a lehető legtöbb érettségizett számára lehetővé kellene tenni a továbbtanulást, hogy ne hazardírozzunk ifjúságunk tehetségével és igyekezetével. Dr. MARIA MACHALOVÁ, kandidátus Az Irodalmi Szemle 5. száma ÚJ SZÚ 6 1989. VI. 30
