Új Szó, 1989. június (42. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-02 / 128. szám, péntek
(El)ismerjük-e egymást? Jegyzetek a XXXIV. országos népművészeti fesztiválról A szving királya Nyolcvan éve született Benny Goodman Az elmúlt években többször Is folyt vita arról, amatőr művészeti mozgalmaink milyen célt kövessenek, mit szolgáljanak, milyen legyen megmérettetésük formája. Megegyezés azonban mindmáig nem jött létre, s ez nem csoda, hiszen mindenkinek egyaránt megfelelő szempontok és követelmények alapján elég nehéz egy sokszínű mozgalmat minősíteni, már csak azért is, mert vitakultúránknak bőven vannak fogyatékosságai, így a megmérettetés alapkövetelményeit szintén eléggé nehéz megfogalmazni. Amatőr nép- művészeti csoportjainkat napjainkban egy viszonylag egységes törekvés jellemzi: népünk hagyományainak ápolása, színpadi megjelenítése. Ezen belül jellemző rá a tarkaság, a változatosság is, a maga részleges szemléleti különbségeivel, melyek leginkább az országos népművészeti fesztiválok alkalmával megrendezett országos versenyeGyermekcsoportok a menettáncban ken vezetnek - olykor eltúlzottnak tűnő - vitákhoz. Annak okán, hogy ki-ki a saját nézetét vallja, mások produkcióján olyasmit is számonkér időnként, ami az eredeti szándékok szerint benne sem volt a műsorban. Az idei zselizi (¿eliezovce) országos népművészeti fesztivál végén ezúttal nem bontakozott ki semmiféle vita, bár csíráiban ott volt. Egyetlen fennhangon kimondott vélemény fogalmazódott csak meg: a gyermekcsoportok versenyének országos döntője már ne legyen verseny, mert a rangsorolás csalódást okoz a díjat nem nyerő csoportok tagjainak. „És tekintettel arra, hogy gyermekekről van szó - vélekedtek az együttesvezetők ez nagyon ártalmas.“ (Lehet persze ezzel a véleménnyel vitatkozni, hiszen az országos fordulóba el nem jutott csoportok vezetői itt meg sem szólalhattak, s lehet, ők azt kérnék, az alacsonyabb szinteken se legyen verseny. Mert nyertesnek lenni mindig jobb, mint legyőzöttnek; látni, hogy „jó voltam“ egyszerűbb, mint belátni, nogy a másik volt jobb. S csak érintőlegesen, közhelyként álljon itt, hogy az élet győzelmek és vereségek egymást váltó sora, és éppen gyermekeinket nem árt - rejtett nevelői szándékkal - felkészíteni arra, hogy elviseljék időnként, ha alulmaradnak. Van ugyanis igazság abban a közhelyben, hogy olykor a vereség is emberformáló-érlelő. Nem beszélve arról, hogy később, felnőttként - versenyszellemen alapuló világunkban - hányszor kell megvívni még szélmalomharcokat is...) Egy-egy amatőr művészeti mozgalomban véleményem szerint akkor kezd „kínossá“ válni a verseny, amikor kialakulnak olyan csoportok, amelyek rendszeresen elviszik a babért. A hazai magyar gyermek néptáncmozgalomnak ma két ilyen együttese van: az ekeli (Okolicná na Ostrove) Tátika és a párkányi (Őtú- rovo) Kisbojtár. Az ő indulásukra szinte már senki sem emlékszik, pályafutásuknak többnyire csak a sikereit jegyzik. Kinek jut eszébe ma, hogy volt idő, amikor az adott okot vitára, jó-e, ha táncolnak a Tátika apróságai, amikor nekik inkább gyerekjátékokat kellene bemutatniuk. Általában nem a mozgalmon mint egészen múlott, hogy mi lett egy- egy gyermekcsoportból; sokkal inkább egy-egy együttes vezetőjén. Hodek Mária kitartott elképzelései mellett, következetesen küzdött és dolgozott, munkája meghozta gyümölcseit. Ez mélységes tiszteletet parancsol. Még akkor is, ha mások másként vélekedhetnek ugyanazokról a dolgokról, mint ő. Csoportjának munkáján látszik a tudatosság, a tisztelet és alázat az iránt, amit szolgálnak. A meggyőződés süt ki színpadi produkcióikból: tudni, hogy honnan jövünk, hová tartunk - öröm, de felelősség is. Ugyancsak a következetes és rendszeres, hosszabb ideje tartó munka eredményei értek be a Kis- bojtárnál, s ezt méltányolni kell akkor is, ha nyílt titok: többi gyermekcsoportunkhoz képest az ő munka- feltételeik, anyagi körülményeik nagyon jók. Táncos tudásuk, technikai tisztaságuk mögött azonban elsősorban kemény munka van. (Bár legfőbb ideje, hogy elgondolkozzanak, mit is akarnak, s elsősorban a vezetőik' mert idei lakodalmasuk már súrolja helyenként azt a határt, ahonnan könnyű átbillenni az attrakcióba, a népi helyett a „népiesch“- be, a revűbe.) Rajtuk múlik, a jövőben hogyan kamatoztatják, amit megtanultak; megelégednek-e az olcsó, látványos sikerrel, vagy a Tátikához hasonlóan a nehezebb utat választják. Úgy vélem, e két együttes megosztott első helyezése: az egyiknek elismerés, a másiknak biztató is a követendő útra. És ha már fentebb azt írtam, több múlik e mozgalomban az egyénen, a vezetőn, hadd álljon itt egy díjat nem nyert csoport példája: Rimaszombatból (Rimavská Sobota) érkezett az országos versenyre az alig kétéves Új Barkóca, melynek vezetője dr. Tóbisz Ferenc, aki korábban hosszú ideig vezette nagy sikerrel az egy egész falu, Gortva, kisiskolájának gyermekeit felölelő Barkócát. Nos, azok a gyerekek, akiket most a színpadon láthattunk, korábban is a rimaszombati iskolába jártak, a városnak magának pedig voltak nemzetiségi tánchagyományai (gondoljunk a mai Rimavan magyar elődjére), csak éppen ember nem akadt, aki az ügyet felvállalja. Az Új Barkóca nyert már járási versenyt, a kerületi fordulóban is díjazták. Itt szintén nagy sikert arattak... Mert az idei országos versenynek nincs vesztese. A két harmadik helyezett - a bratislavai Apró Szőttes és a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Istiglinc - mellett szép, jól megkomponált műsorral örvendeztette meg a nézőket a többi nyolc együttes is. A budapesti Foltin Jolán, zsűrielnök, úgy foglalta össze a látottakat: nyolc év távlatából - mert akkor járt itt utoljára - erősödött a mozgalom, emelkedett a színvonal. Olyan műsorral léptek színpadra a csoportok, amelynek volt szerkezete, kisugárzása, általános hatása. Voltak persze hibák is. Vitára ad okot maga a versenyszabályzat. Az, hogy a 12-20 perc műsoridő meghaladja a gyerekek erejét, így mire fel kellene fokozódnia a hangulatnak, akkorra fárad el - erőben, de ötletben is - egy-egy szám. Mivel a néptáncban egy-egy koreográfia legfeljebb 6-10 perces, így gyakori volt a vontatottság, a terjengősség, a több finálé (sőt, akadt nyíltszíni kritika is az egyik csoport részéről: a produkció végére behozott vekker, melynek csörgésére kínosan várni kellett, tudniillik akkor telt le a 12 perc), a kényszerűen felduzzasztott mennyiség pedig nem tette lehető-, vé, hogy a kisebb technikai tudású együttesekkel minden apró részletet kidolgozzanak. A zsűri szíve szerint minden együttesnek adott volna valami kis díjat, mert mindegyik műsorban volt díjazásra méltó részlet. (Megjegyzem: a műsorfüzet 12 rendező szervet tüntet fel, igaz, ebből négy Csemadok-szerv, a Népművelési Intézet pedig adott egy díjat. Ugyanakkor megválaszolatlan kérdés számomra, hogy most, a SZISZ Pionírszervezete megalakulásának 40. évfordulóján miért maradt távol a szikrák és pionírok e versenyétől az ifjúsági szervezet, mind központi, mind kerületi, járási és helyi szinten...) Maga a háromnapos országos népművészeti fesztivál vasárnap délig derült éggel várta a nézősereget. Nyitra (Nitra) vidékének tárgyi néphagyománya az egyik leggazdagabb anyag, amelyből napjainkban még kiállítás rendezhető, így értékes, szép dolgok kerültek újra a nagyközönség szeme elé. Hagyományosan szép volt a Nyitra vidéki lakodalmi szokások bemutatója a zselizi szabadtéri színpadon, bár ezúttal kissé meghökkentő módon fejeződött be Jókai Mária hagyomány- őrző összeállítása (bazsevázó-te- nyérjós cigányok). Meglehet, azoknak akart ez nyilvános fricska lenni, akik a korábbi években e műsor unalmas ismétlődését kifogásolták, esetleg azt vetették rendezője szemére, hogy produkciója nem elég színpadias. Mindenesetre: tetszett a nézőknek az olcsó jópofáskodás, de ártott a műsornak, mely a Csak tiszta forrásból címet viselte. A szombat esti főműsor - a díjazott gyermekcsoportok, a tavaly nagydíjas amatőr felnőtt, illetve a mostani vendégegyüttesek, valamint az Ifjú Szívek fellépése - jól megkomponált, pergő, szép fesztiválköszöntő volt, akárcsak a vasárnapi menettánc, az ökrös-koncert vagy a Kassa-vidéki (Koáice-vidiek) járás folklórcsoportjainak tavaszköszöntője és a Csalló népművészeti együttes bemutatkozása, mely egyúttal a fesztivál végét is jelentette, mert utána megeredtek az ég csatornái, és kitartó májusi eső mosta a színpadot. Lezajlott a máskor oly látványos díjkiosztás, csendben a színfalak mögött, s nem mérkőzhetett meg a nyilvánosság előtt a két „nagy“, az Ifjú Szívek és a Szőttes... (Igaz, egy csendesebb, éjszakai viadaluk már volt a zenekaraiknak... Amikor a zselizi művelődési házban táncházat vezető Ghymes zenekar gömöri táncaitól széki dallamokkal csalogatta a táncosokat a művelődési ház előcsarnokába a Varsányi-együttes... Újfent bizonyítva, nem olyan könnyű elismerni, hogy a másik is lehet jó.) Amit jó volt látni, tapasztalni: vannak értékeink. Van mire vigyáznunk, akad mit felmutatnunk. Csakhogy olyan ez is, mint a színpadi produkció: itt is az egész érvényesül. Nem elég egy-egy részlet kidolgozottsága, tökéletessége, az egész harmóniája kell, az, hogy egymásra is figyeljünk, egymást is megismerjük, sőt ismerjük, tudatosítva: mindez bennünket szolgál, összesünket tesz gazdagabbá, értékesebbé. N. GYURKOVITS RÓZA A dzsessztörténet egyik jelentős korszakára volt jellemző az a harmincas évek elején népszerűvé vált irányzat, melyben a dallam bizonyos mértékig elválik a ritmustól és az utóbbi csupán kísérő szerepet kap. Ebben az ún. „szving-korszakban" közelebb kerülnek egymáshoz a klasszikus néger muzsika alapelemei a fehér zenészek szórakoztató muzsikájához. A fehér muzsikusok között e korszak legjelentősebb képviselője Benny Goodman, a szving királya. A chicagói klasszikus dzsessz követőjeként indult el hallatlanul sikeres pályáján és a harmincas évek közepétől ő volt a legtöbbet turnézó, rádióban és lemezstúdiókban szereplő szvingzenész. Benny (Benjámin) Goodman 1909. május 30-án Chicagóban született szegény, sokgyermekes családban. Csodagyerekként indult, már kilenc-tízéves korában nagyszerűen klarinétozott. Első zenekar- vezetője, Ben Pollack így emlékszik a fiúra: „ Amikor először hallottam Bennyt Chicagóban - vagy kilencéves lehetett, és egy Ted Lewis-féle improvizációval lépett fel. Ted Lewis volt akkortájt a klarinétkirály és Benny igen kedvesen utánozta. Amikor azután tizenöt vagy tizenhat éves korában az én zenekarom tagja lett, hamarosan önálló stílust alakított ki, amelyet már akkor pontosan meg lehetett különböztetni mindenki másétól, amikor Benny neve még nem forgott közszájon. “ Sok társával ellentétben Goodman iskolázott muzsikus volt, a Chicagói Szimfonikus Zenekar klarinétosa, Frank Schoepp tanította a tehetséges fiút. A gazdasági válság ellenére Goodman munkát talált a chicagói mulatókban, sőt 1928- ban Ben Pollack jónevű együttesével New Yorkba került. De hamarosan otthagyja Pollack zenekarát és létrehozza első önálló együttesét, amely a szvingkorszak legnépszerűbb big bandje, nagyzenekara lesz. Ehhez kitűnő hangszerelők - Flet- cher Handerson, Benny Carter és Edgár Simpson - is hozzájárultak. Goodman mind nagyobb helyet juttatott zenekarában a néger muzsikusoknak s ezen a téren úttörőnek Bruckner. A felső-avvogwaí születésű falusi tanító a linzi székesegyház orgonistája, majd fiúkórusának vezetője, később a bécsi konzervatórium, majd az ottani egyetem tanára. Smetana kortársa, és mégis egy teljesen más világ képviselője: két ellentétes egyéniség. A wagneri új- romantizmus befolyása alatt álló Bruckner zenéjében a képzelet szabad csapongásának ad teret. Gondolatiságának leginkább a szimfónia felel meg. Maga vallotta: e műfaj az ember sorsküzdelmének kiváló kifejezőeszköze. Kilenc nagyszabású szimfóniáját egymást követően ritkán hallhatja a hangversenylátogató. Egy fesztivál viszont a legnagyobb természetességgel „tálalhatja“ a különöset és a nem mindennapit. A Cseh Filharmonikusoktól korántsem távoli Bruckner világa; a szerző 5., 7. és 9. szimfóniáját a „19. század zenéjének koronájaként“ emlegetik, az egész estés későgótikus alkotás előadásukban a meglepetés erejével hatott. Az európai dirigensgárda közép- nemzedékhez tartozó osztrák Gustáv Kuhn, a római opera jelenlegi vezetője első ízben szerepelt a Prágai Tavaszon, a Cseh Filharmonikusokat partitúra nélkül is pontosan, magabiztosan vezényelte. Kuhnnek azáltal, hogy a zene monumentalitására helyezte a hangsúlyt, teljes mértékben sikerült érzékeltetnie a „brukneri dimenziókat“. E vezérfonal mellett mindvégig különös figyelmet fordított az erőteljes ívek felépítésére. így érvényesülhetett a vonósok kifejezőereje, így jeleskedhettek a háromszorosan megerősített fa- és rézfúvósok. Az osztrák dirigens fellépése kétségkívül nevezhető, volt bátorsága ahhoz, hogy áttörjön a faji megkülönböztetés akkoriban feltörő új hullámán. E zenészek közé tartozott mindenekelőtt a kor legkiválóbb dzsessz- zongoristája, Teddy Wilson és a vib- rafonon játszó Lionel Hampton. Dzsessztörténeti jelentőségű volt 1938-ban az a hangverseny, amelyet a New York-i Carnegie Hallban rendeztek meg. Erre a koncertre Goodman néhány kitűnő szólistát is meghívott, többek között CountBes- s/e-t és Lester Youngot. Az esemény jelentősége az volt, hogy a dzsessz ezúttal New York legreprezentatívabb hangversenytermében, a „komoly zene“ csarnokában hangzott fel a közönség nagy tetszésére. Egyébként is Goodman otthonos volt a komoly zene területén. Ismeretes, hogy amikor Bartók Béla a fasizmus elől Amerikába menekült, kapcsolatba került a dzsesszel, elbűvölte az élenjáró zenészek játéktechnikája. A Kontrasztok, valamint a Concerto néhány részlete is tanúsítja Bartók dzsessz iránti érdeklődését. A Kontrasztok első felvételében a klarinétos Benny Goodman volt, Szigeti József hegedült és maga Bartók zongorázott, aki a kaden- ciákba már-már rögtönzésnek ható futamokat írt - mindenekelőtt Goodman számára. A harmincas évek vége felé elszaporodtak a giccses szvinget játszó zenekarok, ennek hatására sokan felismerik a klasszikus dzsessz igazi értékeit. A közönség pedig, amely a gazdasági válság éveiben örömmel üdvözölte az andalító és mámorító szving muzsikát, kezdett elfordulni tőle. A szving-stílus magában hordozta saját fejlődésének képtelenségét. Ezért Goodman 1935-től a nagyzenekar mellett különböző kis együtteseket, combókat hozott létre. S hogy milyen nagy muzsikus volt, azt nem zenekari, hanem combofelvételei mutatják. E korszak egyik legjobb kisegyüttese Goodman szextettje volt, amellyel az egész világot bejárta. Egyéni stílusú, könnyed klarinétjátékával, nagyszerű rögtönzéseivel meghódította Európa és Ázsia közönségét is. DELMÁR GÁBOR a fesztivál egyik eseményszámba menő előadói teljesítménye, hiszen Bruckner nyelvén sikerült kifejeznie a bruckneri gondolatot - az élet értelméért vívott küzdelem során nehéz akadályokat kell legyőznie az embernek. Ma már természetessé vált, hogy a kamarazene teret hódított a tavaszi fesztiválon. A műsor összeállítói az idén 25 estét szenteltek a kamaramuzsika kedvelőinek, nem számítva a hangszeres és énekes szólóesteket. E műsorkoncepció keretén belül ismét találkozhattunk a Bohdan Warchal vezette együttessel. A Szlovák Kamarazenekar, csaknem 30 éves fennállása alatt nem véletlenül vívott ki magának nevet s elismerést: felelősségteljes hozzáállása mindig szavatolja a kiegyensúlyozott, magas színvonalú, élménydús előadást. Nem volt ez másképp most sem. A zenekar ez alkalommal is maximális felkészültséggel lépett közönsége elé. A nyitószám, Hja Zeljenka tízperces, Warchalnak ajánlott müve első ízben hangzott el Prágában. Az est további nagy élménye Haydn C-dúr gordonkaversenye volt, melyet a bámulatos technikájú Jozef Podho- ransky szólaltatott meg - nagyszerűen. Az est másik felében Josef Suk első világháborúban íródott, szimbolikus jellegű meditációja és Soszta- kov/csnak a második világégés alatt született, Drezdát sirató kamaraszimfóniája szólalt meg. Warchal zenekara fiatalos hévvel || » szólaltatta meg a darabokat, s „égnie kell annak, aki gyújtani akar“ á alapelvük minden egyes taktusuk- " bán érződött. (fónodm.) 1989. (Prikkel László felvétele) Tavaszi szimfóniák - Prágában
