Új Szó, 1989. május (42. évfolyam, 102-126. szám)

1989-05-25 / 121. szám, csütörtök

Okos eredetiséggel Vers- és prózamondók a XXVI. Jókai-napokon Két-három hete aligha gondol­tam, hogy most erkölcsi kötelessé­gemnek érzem majd egy vélemé­nyem korrekcióját. Hamisat állítot­tam, amikor azt fejtegettem, hogy a bírálóbizottságok döntései sem ronthajták el a másnak nyújtott él­mény örömét. Tudtam én azt akkor is, s ma még inkább tudom, hogy igenis mindent elronthatnak. Csak- hát ki gondolhatott akkor még arra, hogy nem egyetlen tévedés, hanem egész sorozat következik be a XXVi. Jókai-napok vers- és prózamondói­nak versenyében. Nem mintha vala­ha is befolyásoltak volna az alkalmi célokat követve, valaki magánbejá­ratú szimpátiájára alapozottan létre­hívott, kívülállók számára oly sok­szor megfoghatatlan, megmagya­rázhatatlan indítékok és hátsó szán­dékok motiválta bírálóbizottsági ta­gok ítéletei. Idén megtörtént az, amit ritkán lehet tapasztalni a vers- és prózamondók versenyein: egyetlen vitatható döntés több versmondót is sújtott. Miként volt ez lehetséges? A versmondók V. kategóriájában nem három, hanem hat versenyző vett részt a döntőben. Az elődöntő­ben teljesítményeket látva, árnyalat­nyi különbségek voltak megállapít­hatók, s ezek is inkább a szubjektív ízlés, mint sem az objektív értékíté­let mércéjével voltak megkülönböz­tethetők. Hat olyan felkészültségű versmondó állt a közönség elé, akik közül bármelyik a korábbi esztendők mezőnyeiben a Jókai-napok győzte­se lehetett volna. Mégis egyetlen győztest, egyetlen versmondót vá­lasztott a zsűri. S mert választania kellett, önmagában mindegyik zsűri­tag kijelölt egy-egy első helyezettet. Az utóbbi mondat nem állítás, csu­pán feltételezés, mert aki figyelte a pontszámokat emelgető bírálóbi­zottságot, láthatta: keveseknek volt pontszámokkal elkülöníthető ítélete arról, melyik versmondó a legjobb. Márpedig, ha ez így volt (a verseny közönsége tanúsíthatja: így volt), akkor valamilyen fatális véletlen vagy manipulált szándékosság szül­te a végeredményt. Egyik sem elfo­gadható indíték, viszont az ennek eredményeképpen megszületett döntés megmásíthatatlan, és talán csak az utólagosan megjelenő kom­mentárokból derül majd ki vitatható volta. A magamfajta akadékoskodónak a dolgát ezúttal megnehezíti, hogy az V. kategória versmondóinak leg­jobbja az a Buhiovics Péter lett, aki éveken át jobbnál jobb versmondás­sal örvendeztette már meg a közön­séget. Tudásához, tehetségéhez kétség nem férhet, csakhogy a dön­tő mezőnyében halványabb teljesít­ményt nyújtott azoknál, akik a máso­dik helyre szorultak. Bélák Csaba, Juhász Mária és Varga Mária (ő lett a közönségdíjas) mögött viszont az a Vajda Barnabás lett a harmadik, aki aligha rosszabb versmondó a mezőny többi tagjánál. Ez a két­ségbevonhatatlant magas színvo­nal sokakat ragadtatott elhamarko­dott ítéletre, amikor a többi kategó­riát méricskélték. Az V. kategória prózamondóinak három legjobbja sem maradt el a ka­tegória évek óta megszokott kiváló teljesítményeitől. Az első helyezett Kamenár Éva a prózamondásnak inkább a monologizáló irányzatát műveli - egyre nagyobb meggyőző­erővel. Azt, hogy útja mennyire sajá­tos és kísérleti jellegű, idén a Jókai- napokon három alkalommal is bizo­nyította. Előadói törekvésének leg­tisztább eredményét a vasárnapi ün­nepi műsorban csodálhattuk meg. Molnár Norbert, aki második volt és Sipos Anikó, a harmadik helyezett, a hagyományos irodalmi formákban és előadói stílusban bízik. Legszélsőségesebb vélemények a középiskolások IV. kategóriájának versmondómei’ónyéről fogalmazód­tak meg. A győztes, Szabó Emese, előadásmódjának fontos eleme a karakterizálás volt, de ugyanilyen erővel jelenítette meg a népköltés Prága — zenével Bécs, Varsó, Budapest, Salzburg, Rio de Janiero - az egyetemes ze­nekultúra nagyszabású seregszem­léinek színterei, több évtizedes ha­gyományra visszatekintő zenei fesz­tiválok helyszínei, ahol rangot és elismerést jelent a részvétel, s ame­lyek iránt évről évre nagyobb az érdeklődés. Nagyképűség nélkül állíthatjuk, hazánk fővárosa szintén beletartozik e sorba. A zenei világ számára a ta­vaszi Prága a Prágai Tavaszt jelenti. Sajátos arculatának köszönhetően nem veszélyezteti a „világfesztivá­lok“ sztereotípiája: bár Prága is kü­lönös figyelmet fordít a hírességek, a világpódiumok nagyságainak megnyerésére, emellett azonban rendszeresen teret ad fiatal remény­ségeknek is. S miközben műsorkon­cepciója évente sajátos dramatur­giai vonalat követ, mindvégig a nem­zeti - a hazai - és a külföldi sajátos­ságok összhangba hozása, a klasz- szikus értékek és a kortárs zeneiro­dalom párhuzamba állítása jellemzi. A fesztivál rituáléhoz hasonlítható első napja évről évre szinte ugyan­úgy zajlik, mégsem válik sohasem egyhangúvá, hiszen a hagyomá­nyos nyitóhangverseny, Smetana Hazám című szimfonikus költemé­nye, a tolmácsolástól függően, min­den alkalommal új színekkel telítő­dik. Ez a mű mindig „kihívást“ jelent a külföldi és hazai karmesterek szá­mára. Az idén különösen sikeres volt a választás, hiszen az angol nemesi címet viselő, Londonban élő ausztrál Charles Mackerras valahol a ,,mi emberünk“. A közönség régi isme­rősként üdvözölhetett egy olyan kül­földi karmestert, áki nemcsak alapos ismerője a cseh zenének, hanem világszerte hozzáértő terjesztője is. Közismert, hogy Mackerras a világ­háborút követően rövid időre Václav Talich professzor tanítványa volt és ez az időszak meghatározóvá vált pályafutása során, és elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy eljegyezze fnagát a cseh zenével. Elfogultság nélkül állíthatjuk: irányításával vér­beli cseh muzsikát hallott a közön­ség, hozzáállásában a bizonytalan­ság legkisebb jele sem érződött, a műről alkotott határozott elképze­lése rokon a hazai felfogással. Mac- kerrasnak a részletek felvillantásá­val, a dinamikai és tempóbeli sok­színűség érzékeltetésével is sikerült megőriznie a ciklus belső egységét. Felfogásában a Hazám inkább örömteli és drámai volt, mint pateti- kus. Említést érdemel a cseh fil­harmonikusok teljesítménye is. Mél­tó partnerként, különös érzékeny­séggel működtek együtt az ausztrál dirigenssel s tolmácsolták elképze­léseit. Feladatuk nem volt könnyű, a Kultúrpalota akusztikája nem ked­vez az ilyen zeneműveknek, így hat­ványozottan nem tolmácsolóinak. A megnyitót követően Prága többi koncerttermében is hangverseny hangversenyt követ. A Smetana te­remben és a Művészek Házában a nemzetközi gordonka- és orgona­verseny győztesei mutatkoztak be. Hazánk mindkét kategóriában dere­kasan helytállt: Jirí Hanousek ezüst­érmet kapott a gordonkaversenyben (az első helyet nem ítélték oda), az orgonaművészek között Petr Kolare lett a harmadik. Az idén sem hiány­zott Mozart elmaradhatatlan Don Giovannija - a közönség a huszon­négy éves amerikai Thomas Hamp- son személyében a szerep egyik legfiatalabb tolmácsolójával talál­kozhatott. Ugyancsak nagy feltűnést keltett Krzysztof Penderecki Fekete álarc című operája. A modern zene élő klasszikusának számító lengyel zeneszerző müveinek bemutatása mindig megemeli az európai feszti­válok rangját. A salzburgi zenei ün­nepségekre 1986-ban írt darabját nagy várakozás előzte meg. A poz- nani Nagyszínház bemutatója igazi eseményszámba ment és ünnepnek számított most a prágai bemutatón is. Mindez, persze, csak töredéke a nagyszabású rendezvénysorozat­nak. Nehéz lenne, s talán lehetetlen is mindenről beszámolni, hiszen Prágában minden nap ünnepet je­lent mostanában: három héten ke­resztül a zene bűvöletében él a vá­ros. FÓNOD MARIANNA nyelvi rétegeit is. Stubendek Katalin annak a versmondóiskolának a kép­viselője, amely évekig uralta a Jó- kai-napokat. A formai sokszínűség megjelenése, valamint a versmon­dásról kialakult másfajta felfogások elterjedése is közrejátszhatott ab­ban, hogy nem lett sem a zsűri, sem a közönség kedvence. Ebben a ka­tegóriában vitathatatlanul ók voltak a legjobbak, így a harmadik helye­zett Zoller Viktória modorosságai és „elidegenítő“ affektálása nem volt elég a jobb helyezéshez. Több szempontból ;is a próza­mondók IV. kategóriájának mezőnye volt a leggyengébb. A győztes For­gács Miklós ennek ellenére állta az összehasonlítgatásokat a felnőtt mezőny legjobb prózamondójával is. Ezt igencsak megkönnyítette, hogy mind a ketten ugyanazt a művet adták elő. Az utána következő Kor­pás Éva (második helyezett) és Pol- lag Szilvia (a harmadik helyezett) éppen az egyéniségen átszűrt, min­den elemében eredeti nézőpontból interpretált prózamondás híján szo­rult hátrébb. Nem véletlenül igyekeztem jelez­ni, hogy mennyire örültem a Jókai- napok vers- és prózamondómező­nyében tapasztalt sokszínűségnek. A felnőttek mezőnye bizonyította, hogy az irodalmi mű megtalálja elő­adóját, ha az előadó egyéniségét, a benne is meglévő gondolatot kere­si, s megtalálva azt, elsősorban ön­magát mutatja meg benne. így a ko­rábbi esztendőkhöz képest keve­sebb volt a „tanultság“, a „modo­rosság“, a „nagyoktól ellesett ma- nír“. Ezzel szemben szívet melen­gető volt a felnőttmezőny okos ere­detisége, és általános vonatkozásait nézve is katartikusnak mondható a szövegválasztása. Nem akarnám a jelenségértékű- ség rangjára emelni azt, ami talán csak véletlen volt. A felnőttek mező­nye mellett a középiskolásoké kissé szürkébben hatott, bár a győztesek esetében ugyanazokat a jegyeket ki lehet mutatni, amelyekről az V. kate­góriát szemrevételezve már szól­tam. Úgy tűnik fel, hogy az idén mindaz egymás mellé került, ami erre a vetélkedésre évek óta vonzza a közönséget. Apropó, közönség! Megérdemel­né, hogy a vers- és prózamondók versenyére a kárhoztatottan rossz akusztikájú Szakszervezetek Háza helyett teljes egészében a Matesz székházában kerüljön sor. Ennek indoklásaként elegendő arra a ben­sőséges hangulatra és áhítatra utal­ni, amelyet az V. kategória vers- és prózamondói tudtak teremteni a ki­váló akusztikájú teremben. DUSZA ISTVÁN Egyik költőnk fogalmazott úgy, hogy korunk legveszélyesebben ter­jedő betegségének a jelenlétvesz­tést tartja. Jelenlétvesztést a mun­kában, a közéletben, a családban, sőt még a szerelemben is. Azt állí­totta, hogy olyanok vagyunk, mint a rossz diákok, mert azzal hitegetjük magunkat, hogy a következő órára már készülünk, s közben sok helyen csak formálisan vagyunk jelen, egyéniségünknek nincs kisugárzá­sa, sem értelmes, termékenyítő ha­tása. Eléggé elgondolkodtató diag­nem úgy, mint az, hogy az ismeret­len katona messze otthonától lelte halálát és van eltemetve. Aztán az emlékszoba bejárati ajtaja felé tekin­tett, ahol a fal mellett két, második világháborúból való fegyver volt ke­resztbe téve, fölötte a felirat: „Virá­got nyit a puskacső.“ Lám, a békéről így is lehet beszélni. A Kis Építő főszerkesztője a kicsik összefogá­sáról, a szolidaritásról szólt. Fe­lejthetetlen pillanat volt, amikor Löff­ler Béla érdemes művész tíz kis­plasztikáját ajándékozta, adta át az Schönherz Klára és Löffler Béla a görgői gyerekek körében (Balajti Árpád felvétele) nózis, már csak azért is, mert a hu­szadik század végén valóban mint­ha értékrendszerek omlottak volna össze, s helyükön az újak még nem erősödtek meg. Talán ezért is lehet­séges, hogy mapanság az individu­um ritkábban teljesedik ki. Sokan inkább a könnyebbet, tehát a hason­lót igyekeznek majmolni, nem az egyedit fejlesztik önmagukban - és így alakul ki a szürkeség, az egy­hangúság, aminél nincs rosszabb, hiszen még a rét is úgy szép, ha sokféle virág tarkállik rajta. Kivételek persze vannak. Például, szívemnek külön örömet jelentett, hogy a kelet-szlovákiai kisköz­ségben, Görgőn (Hrhov) egy, szikra- és pioníravatást is felejthetetlenné, igazi ünneppé tudtak varázsolni. Eb­ben a faluban azon a borongós, eléggé zord szombat délutánon iga­zi tavasz volt a gyerekek és a felnőt­tek lelkében. Miért? Mert egyetlen hamis hang, egyetlen frázis sem hangzott el. Álltunk az iskola emlék­szobájában, a gyerekek verset mondtak, énekeltek, majd az igaz­gató lépett eléjük és nekik (nekünk) címezve: a harmatcseppről kezdett beszélni keresetlen szavakkal. Arról a harmatcseppről, melyet egy kora­hajnali séta közben a Bodos tetőn figyelt meg - fejfára tett rozsdás vaskalapról hullott alá, az ismeretlen katona sírjára. Szólt aztán azokról a titkokról is, hogy miként keletkezik a harmatcsepp, elmondva, milyen törvényszerű, természetes dolog ez, iskola tanulóinak. A hőslelkű Antigo­né égerfába faragott alakja és „tár­sai“ most, 1989-ben jutottak el első ízben ebbe a faluba. Aiszkhülosz arcmását egy olyan cseppkőbe fa­ragta a mester, mely a jászói (Jasov) barlangban sok ezer éven át alakult ki. A gyerekek kérdésére elmondta, hogy igen óvatosan, kis vésővel, apró ütésekkel lehetett megmunkál­ni a cseppkövet. Elég lett volna egy erősebb ütés és az egész összeom­lik, mint sok minden más az életben, ha nem vigyázunk, ha kontár módon élünk és dolgozunk. Egyetlen kioktató szó, direkt uta­sítás sem hangzott el Görgőn. A gyerekek értelméhez, érzelméhez ezért jutottak el a gondolatok. Lát­tam rajtuk, mennyire érdeklődnek, mennyire örülnek, mennyire boldo­gok. Énekeltek meg mondtak verset, majd a hnb dísztermében a szikra- és pioníresküt is letették. A benső­séges, tiszta érzelmekkel telített dél­utánról Schönherz Klára, a fiatalon mártírhalált halt Schönherz Zoltán húga Babits Mihály sorait idézve mondott találó összefoglalót, s adott újabb fogódzókat a pedagógusok­nak, a gyerekeknek. A versrészlet így szólt: ,.önmagát hallgatja, aki dalra hallgat. / Mindenik embernek a lelkében dal van / és saját lelkét hallja minden dalban. / És akinek szép a lelkében az ének, / az hallja a mások énekét is szépnek. “ SZASZÁK GYÖRGY A. dzsessz nagyhercege Kilencven éve született Duke Ellington Ez a címe Duke Ellington, századunk egyik legjelentősebb dzsesszkomponistá- ja, zenekarvezetője számos nyelven megjelent önéletrajzának, mely életének mintegy hatvan, a zene jegyében eltelt évéről ad számot. Bár sikeréhez számos kiváló muzsikustársa is hozzájárult, El­lington az a művész volt, akinek partnerei az ő vállán emelkedtek fel a világhír legmagasabb csúcsaira. Edward Kennedy Ellington - a ,,Du­ke“, azaz ,,Nagyherceg“ nevet jó megje­lenéséért, választékos öltözködéséért ad­ták neki. Már hétéves korában jól zongo­rázott, de később, a zene mellett, a festé­szethez is vonzódott, sőt képzőművészeti ösztöndíjat is nyert. Amint említett köny­vében írja: ..... belebonyolódtam abba, amit akkoriban kezdtek dzsessznek ne­vezni. Ez a fajta zene nem lesz hosszú életű, mondtam nagamnak, játszom még egy évig, aztán megyek és felveszem az ösztöndíjamat. “ Nem így történt. A színek helyett a hangokkal való festést választotta. Szerzeményei tobzódnak a különféle har­monikus színekben és tulajdonképpen zenei festményeknek is tekinthetők. Sok darabjának a címe is utal erre: Tüzes kard, Gyönyörű indiánok, Sivatagi alko­nyat. Duke Ellington zenekarvezetőként is festő maradt, olyan széles és határozott gesztusokkal irányította muzsikustársait, mintha egy palettára rakta volna fel a szí­neket... Zenei tanulmányait a brooklyni Pratt Intézetben 1917-ben fejezte be, de köz­ben szülővárosában éjjeli mulatókban zongorázott. Később neves muzsikusok­kal zenekart alakított és sikerrel lépett fel New Yorkban. Neve sokfelé ismertté vált és 1927-ben Harlem legelőkelőbb bárjá­ban, a Cotton Clubban kapott szerződést, ahol akkoriban még a portások nem en­gedték be a színesbőrű vendégeket... Ellington eleinte maga hangszerelte együttesei valamennyi darabját, később állandó hangszerelőtársak, főleg Billy Strayhrn segítségével dolgozott. Első, vi­lágsikert aratott szerzeménye a Mood Indigó volt, s azt hamarosan követte a ha­sonlóan világhírű Solitude. Nagyzenekari kompozíciói feltárták a nagyegyüttesek különböző lehetőségeit, s egyben néhány fontos irányzat első darabjai lettek. Ilyen volt az úgynevezett „dzsungel-stílus“, amely a hangfogós rézfúvók összhatásá­ra épült és az emberi hangot, valamint az őserdő zajait próbálta utánozni. A nagyzenekarra komponált dzsessz Ellington révén a hangversenypódiumon is utat tört. A Carnegie Hallban mutatta be ötvenperces dzsessz-szvitjét a Black, Brown és Beige-1, mely az amerikai nége­rek történetének zenei megfogalmazása. Big bandjével Ellington számos nagy­szabású turnén vett részt. 1933-ban elő­ÓJSZf 6 1989. V. : „Akinek szép a lelkében az ének" szőr lépett fel Európában. Hatalmas sikert aratott 1956-ban a Newporti fesztiválon a Newport Jazz Festival Suite című szer­zeményével. Egy televíziós sorozatban a dzsesszmuzsika fejlődését mutatta be. Zenét komponált a Gyilkos anatómiája című híres filmhez. A Stradfordi (Ontario állam) Shakespeare-fesztiválon 1963- ban Athéni Timon című szerzeménye kel­tett feltűnést és még ugyanabban az év­ben Az én népem című kompozíciójában a négerek egyenjogúságáért szállt síkra. Ellington mint zongorista is kiváló volt. Pályája vége felé eltávolodott a nagyze­nekartól és négy- vagy háromtagú kom- bókban játszott. önéletrajzában elismerő szavakkal ír prágai vendégszerepléséről, a roppant vendégszerető, fogékony közönségről. Hosszú fejezetet szentel a Szovjetunió­ban tett látogatásának is. Több városban lépett fel, mindenütt hatalmas sikerrel. Például Moszkvában, a meghirdetett hangverseny mellett két ráadáskoncertet adott a 12 ezer férőhelyes Luzsnyiki Sportcsarnokban, hogy beférjen a moszk­vaiaknak egy része, azok, akik korábban nem jutottak jegyhez. Duke Ellington hatása a dzsessz fejlő­désére máig tart, ezért sokan őt tartják a dzsessztörténet legnagyobb alakjának. Nos, a túlzásoktól eltekintve, kétségtelen,- hogy igazi „nagyhercege“ volt e műfaj­nak! DELMÁR GÁBOR

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents