Új Szó, 1989. május (42. évfolyam, 102-126. szám)

1989-05-23 / 119. szám, kedd

Ez az élet... Többszörösen is vegyes érzel­mekkel olvastam a Főnix-füzetek ti­zennyolcadik darabjaként megjelent Csendek útjaint, Szigeti László első, s mindeddig egyetlen kötetét. A mindeddig kifejezéssel talán el is árultam valamit zavarom egyik oká­ról, hisz, mint a könyv borítóján is olvasható, a szerző elérte a negye­dik ikszet, vagyis jócskán benne jár a férfikorban. S ez még számomra is, aki csak néhány kurta évvel va­gyok lemaradva mögötte, hihetet­lennek tűnik. De talán nem is ez a zavaró, hanem a tény, hogy negy­venéves koráig várt (kellett várnia?) első kötetére. Szigeti Lászlóra nemzedékünk mindig úgy tekintett, mint egy hu- nyurgó csillagra az álló- és hullócsil­lagok között: ő volt az, aki mindig vibrált, örökké mozgásban volt, fel­rázta a szunnyadókat, és őszintén tudott örülni minden megjelent jó írásnak, bárki is írta. ő volt az min­dig, aki bármit csinált, bárhol is for­dult meg, járási lapnál vagy Thália szentélyében, napilapunk kulturális rovatánál, mindenütt érződött a je­lenléte. Mindenütt izzott körülötte a levegő. Ugyanakkor - bár lehet, hogy ez szubjektív nézet - mindig is volt benne valami titokzatos, valaho­gyan ő mindig más volt. S ez a nyug­talan, mindenre nyitott fiú (mert hat­vanévesen sem tudnám meglett fér­finak elképzelni) most riportot, glosszát, portrét tesz le az asztalra. Megint valami mást. S ezzel érin­tem zavarom másik térfelét. Szigeti Lászlótól ugyanis olvashattunk már néhány jó novellát is (hirtelenében a Vakondlesen című jut eszembe, amely, ha emlékezetem nem csal, legalább tíz évvel ezelőtt jelent meg az Irodalmi Szemlében, s amelynek a hangulata máig megragadt ben­nem, s a kép, ahogyan apa és fia (?) kihegyezett karóval várnak a va­kondtúrás előtt, mint valami barbár szertartáson: tudtuk, hogy Hrabalról készül könyvet írni, dráma-terveket villantott elénk, most mégis riporto­kat, publicisztikai írásokat válogatott kötetbe. Bár, ha jól meggondolom, nincs ebben semmi különös, hisz Szigeti maradéktalanul vállalta és vállalja az újságíró szerepét. Gyűjteményes kötetet - régi jó vagy rossz szokás szerint - általában nem olvasok kronológiai sorrend­ben, így ezúttal is hátulról, a glosz- szák felől kezdtem a közelítést. S mindjárt az elsőben, a Fogjátok meg egymás kezét címűben, amely­ben Fellini Édes életének apropóján ír az újságírói magatartásról, rátalál­tam arra a kinyilatkóztatásszerú alapállásra, amely Szigetit jellemzi. Ismerjük a film bevezető képsorait: Marcello Rubini, a film főhőse érzé­ketlenül elfordul egy daru emelte, levegőben úszó Krisztus-szobortól, az örök jelképtől, s inkább a közeli lányoknak integet, ó az a kom- mersz-riporter, aki rutinból űzi a szakmát, aki mindig a felszínen mozog, hisz valójában csak a dolce vita miliője érdekli, a mélyebb összefüggések érzéketlen mellőzé­sével éli az édes életet. Fellini kap­csán (hódolattal a nagy rendezőnek) mondja el Szigeti, hogy így nem Szigeti László: Csendek útjain szabad. Se élni, se dolgozni, se szerepet, küldetést vállalni. Mert az újságíró hivatása küldetés. S mivel karcolatait, glosszáit em­lítettem előbb, kezdjük a sort velük.' Talán azért is helyeztem őket a ri­portok elé, mert mostohagyerekek mifelénk, nagyon kevesen művelik. Pedig egykor írógenerációk édes gyermeke volt, időszakonként meg­élhetési lehetőség. Első pillantásra szembetűnik emelkedett hangvételük, szinte az ünnepélyességig izzított, helyenként már-már a pátoszig ívelő szárnyalá­suk. Szerencsére a pátosz buktatóit elkerüli. S ha itt-ott le is kell törölget- nünk a szavak mázát, fel kell tör­nünk a hasonlatok csonthéját, hogy az írások lényegéig férkőzhessünk, azt hiszem, sikerül elkerülnie a fö­lösleges szóvirágok fullasztó terhét. Pedig késhegyen táncol! Igaz, a témák sem mindennapiak: a szeretet öröme, egy-egy emberi érintés létnek értelmet adó fontossá­ga, önzetlenség és lelkiismeret, em­beri érzéketlenség és elidegenedés. Szerencsére így is lehet írni az uno­káknak élő, a szeretetet osztó örök nagymamáról: ,,Úgy teszem maga­mat a kedvükre, mint a pólyás gye­rek. Csodálatos kerteket járunk be és majomfát ültetünk. És azt mesé,- lem róla, hogy a jövő vasárnap vész- szőt hajt, s nőnek rajta kismajmok. Mert kell a gyereknek az olyan játék, amelyikben hinni lehet... En a fönn­maradó erőseknek dolgozom, értük repülök egy vasárnap annyit, hogy abba beleszakadnának a világ összes madarai..." (A vasárnap az övék). Ám hogyan lehet világos, egyértelmű szavakkal szólni az oly kínzóan ismerős érzésről, amint te­szem azt - az elvágyódás? A me- hetnékről, a menekülhetnékről, amikor többszöri falhoz ütődés után az ember, egy méltóbb élet remé­nyében, legszívesebben feladna mindent? Nem, ez nem a csehovi romantika, amelyre ellenpontozás­ként vagy apropóként fűzte fel a sa­ját gondolatait a szerző. Közép-Eu- rópa értelmiségijei a megmondhatói, s nemcsak ők, a dózer elől menekü­lők is. Vagy hogyan szólhatunk a csendről, amelyben a korlátokat világosan látó értelmiségi azokról beszél, akiknek nincs kitörési lehe­tőségük, akikben talán sosem fogal­mazódik meg világosan és egyértel­műen traumáik gyökere. „Ők is tud­ják, miközben itt bent ízek és illatok sokaságából válogathatunk, ott kint, a havazáson túl, sokaknak nincs módjában semmiféle választás. És felhámjukon érzik az egymástól mű­vi úton elszigetelt kultúrák antihumá- nussá váló mozzanatait is, amelye­ket éppen az elszigeteltség kény­szerít vadóckodásba, önimádatba, embertelenségbe." (Kint és bent). Szigeti témái olykor látszólag végte­lenül egyszerűek és ismertek: miért kell olvasni, képek a mindennapok együttélésének buktatóiról, egy öreg néniről, aki a városba költözik, faül­tetés a panelházak tövében... Ám amit ezekből a látszólag banális és nap mint nap látott képekből ki tud hozni, a gondolatmenet, amely láttu- kon, tapasztaltukon kiszakad belőle, az csakis Szigetire jellemző. Érvényes ez riportjaira is, bár más megközelítésben. Elsősorban a hozzáállás kérdésében. A glosz- szákkal ellentétben, itt nem találunk szóvirágokat, emelkedettséget, köl- tőiséget. Riportjait maguk a témák minősítik, az a, nemzetiségi sajtónk­ban ritkaságszámba menő, ha ugyan nem kívíró, érzékenység és érzék, amellyel kiválasztja és inter­pretálja azokat az alapvető társadal­mi, közösségi, kisebbségi traumá­kat, amelyek tisztán látása nélkül aligha lehet egészséges társadal­mat építeni. Szigetit mindig valóságunk leg- szorongatóbb kérdései izgatják, éle­tünk alapvető ellentmondásaira mu­tat rá, legyen szó akár a bodrogközi vízhiányról, a kollektivizálás mai ve- tületeiről, a pedagógusok, a mun­kásság helyzetéről és becsületéről, emberi helytállásról. Ezeknek az írá­soknak a küldetéstudatba vetett hit adja a hitelét. Szigeti tudja, hogy az újságírás szolgálat, a szó legneme­sebb értelmében. S ezzel, azt hi­szem, el is mondtam a kötetben szereplő tizenegy riportról a lénye­get. Aki olvassa a hazai magyar sajtót, nagy részüket ismeri, akinek elkerülték a figyelmét, ajánlom, ol­vassa el őket. Ezek az írások, meg­jelenésük idején, nagy visszhangot váltottak ki, s ez mindennél beszé­desebb minősítés. A kötetben olvasható két portré kulturális életünk két jeles művészé­ről, az időközben elhunyt Jakoby Gyula festőről és Udvardy Anna színművészről készült, bár az első, a Jakobyról írt inkább nevezhető egyéni hangvételű művészettörté­neti tanulmánynak. Két izgalmas portré, amelyek nemzetiségi kultú­ránk visszáságairól is szólnak köz­vetve. Míg a Bár ömlik a fény című inkább szellemi kaland, egy rendkí­vüli formátumú és egyéniségű mű­vész és a kérdező, dialógust folytató riporter szellemi rokonságának, von­záskörének párbeszédéből kiszik- ráztatott emberi, filozófiai, hellyel- közzel történelmi tabló, a másik, az Udvardy Annával készült, inkább emberi melegségével és őszintesé­gével hat az olvasóra. Bizony, kese­rű szájízzel olvashatjuk, hogy a nap­fényes Hellasz ege alól hozzánk származott, a Komáromban hazára lelt, életét a hivatásának szentelt színésznő kénytelen ilyen kérdése­ket feltenni: Miért maradt oly sok szerep a színészeinkben? Miért kel­lett és kell középszerű darabokat játszani, feláldozva a közönséget is a középszer oltárán? A sok kérdésre, a riportokban fel­tettekre is, Szigetivel együtt sejtjük a válaszokat. Egy bizonyos: a vála­szok lényege mindig ott rejlik a jól megfogalmazott, jó érzékkel feltett kérdésekben. S jó, hogy nálunk is akad újságíró, aki nem rest és nem gyáva izgalmas, valamennyiünk számára fontos kérdéseket feltenni. S bár a válaszok lényege olykor csak annyi, amennyit egy rezignált takarítónő kimond a taposómalom­ban zajló élete kapcsán: ez az élet..., azért tudjuk, hogy ebbe nem lehet belenyugodni. Ebbe sem. KÖVESDI KÁROLY Egy énekverseny eredményei Nemcsak Komárom (Komárno) városában, hanem az egész járásban előkelő helyet vívott ki a Lehár Ferenc országos énekverseny, melyet nemrégiben rendeztek meg először a városi művelődési központ­ban. Az énekverseny fölött az SZSZK Kulturális Mi­nisztériuma vállalt védnökséget, de megrendezéséből - a járási és városi nemzeti bizottságon kívül - számos szervezet, szövetség és kulturális intézmény is Vészt vállalt. A Lehár-dalverseny meghirdetésével azt a célt tűz­ték ki a rendezők, hogy idővel nemzetközi fórumot biztosítanak az amatőr és a hivatásos operett- és musicalénekeseknek, elősegítve közben a fiatal tehet­ségek felkutatását, gondoskodva zenés színházaink számára az utánpótlásról. Mind az operett, mind a mu­sical nagy változásokat ért meg az elmúlt évtizedek­ben, ez a zeneszerzők alkotásain is megfigyelhető. Huszonnégyen neveztek be az idei versenybe, végül tizenhárom csehországi és szlovákiai énekes lépett pódiumra, hogy összemérje tudását, tehetségét. Az énekesek abból a kötelező repertoárból választhat­tak, melyet Dusík, Nedbal, Piskácik, Lehár és Andraso- van .műveiből állítottak össze. A dalverseny három fordulóban zajlott le; az énekesek teljesítményét ki­lenctagú szakmai zsűri értékelte Zdenék Macháőek érdemes művész? elnökletével, aki a bratislavai Új Színpad karmestere. Az első díjat Jan Jezek, a prágai Zenés Színház művésze nyerte el, a másodikat nem adta ki a zsűri, a harmadik díjat Eliska Machácková és Igor Rymarenko (mindketten a bratislavai Új Színpad művészei) nyerték. A Szlovák Zenei Alap különdíjával Igor Rymarenkót jutalmazták, a Cseh Zenei Alap díját pedig Jan Jezek kapta. Az érsekújvári (Nővé Zámky) Lívia Benőíková a Szlovákiai Nőszövetség Központi Bizottságának díját kapta Lehár Ferenc műveinek legjobb interpretálásáért. A felsoroltakon kívül díjat adott a Komáromi Járási Nemzeti Bizottság Búr Attila lévai (Levice) amatőr énekesnek Lehár Ferenc művei­nek pontos előadásáért, a városi nemzeti bizottság díját a dalverseny legfiatalabb résztvevőjének, Lívia Dojcanovának, a Nyitrai (Nitra) Pedagógiai Főiskola hallgatójának ítélték oda.-I b­ÚJ FILMEK Mindenki mindenkivel ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ <$i ^ ^ ^ ^ ^ Sokan szeretjük a mestersége­sen keltett izgalmakat, s bár aligha tudnánk elfogadhatóan megmagya­rázni, miért, élvezzük a mozivászon­ról „áradó" borzalmakat, tragédiá­kat. Nem hiszem, hogy csak azért, mert a tét nélküli rém- vagy kataszt­rófafilmek kitalált valóságában a jók megmaradnak, a gonoszok elbuk­nak - s ez elégtételt szolgáltatna mindennapi bosszúságainkra. Hi­szen szép számmal ülünk be olyan (művészi) alkotások vetítésére is, amelyekben a vészhelyzetek egy­másutánja, az elkerülhetetlen pusz­tulás nem hatáskeltő eszköz, hanem életszagú realitás, és nem biztos, hogy kedvenceink megmaradnak. Bizonyíték rá a cseh Véra Chytilová legújabb munkája, mely a korunk pestisének elnevezett, ma még gyó­gyíthatatlan betegségről, az elkerül­hetetlenül tragédiát okozó AIDS-fer- tőzésről, annak előzményeiről és következményeiről (is) szól. A film­ben látható tragédia létező, vala­mennyiünk számára figyelmeztető valóság. S ez a tudat úgy tapaszt bennünket a székbe, hogy a lelkün­ket emésztő félelem és szorongás, a fent említett filmek nézése közben érzett izgalmakkal ellentétben, nem oldódik fel a vége feliratot követően sem. Bennünk marad. A szereplők kétségbeesését látva nem őket, ha­nem magunkat féltjük. A film utolsó negyedéig nem esik szó a betegségről. Addig különös élességgel megszerkesztett, s külö­nös nézőpontból megvilágított törté­neteket látunk. Ezekben Chytilová a férfi és a nő kicsapongásai körüli szánalmas komédián élcelődik, s abszurd, tréfás helyzetekbe állítja az egyszeri testi kapcsolat létrejötté­ért minden eszközt bevető pozőrö- ket. Kacagunk a film ironikus humo­rán, s csak az sejti, hogy valami nincs rendjén, nem lesz, nem lehet jó vége a mértéktelen bujaságnak, aki már közben is fel tudta fedezni a vészjósló motívumokat, aki odafi­gyelt a fotózás szokatlan technikájá­ra, a zseniálisan illeszkedő zene terhes üzenetére. Az utolsó negyedben derül ki, miért kellett végignéznünk, hogy az adóriő alkalmat kihasználva a sze­replők közül mindenki mindenkivel, bárhol felelőtlenül testi kapcsolatot létesít. Chytilová csak a film végén nevezi nevén a kapcsolatokat tönk­retevő, gyanakvást és vádaskodást hozó végzetes kórt. A betegség ne­vének kiejtése megold egy-két ré- busznak tűnő motívumot: megértjük, miért kerültek be az események kö­zé a szívről, a vírusokról és a nyirok­sejtekről szóló abszurd színjáték egyes jelenetei, mi a jelentősége annak az epizódnak, amelyikben a férfi lenyalja a feslett nő ujjából kiserkenő vért, megvilágosodik, mi­ért látjuk szokatlan kameraállásból azt a részletet, amelyikben a francia nő beszúrja magának a kábítószera­dagját stb. S ettől kezdve már nem tudunk nevetni. Figyelmeztet a veszélyre és óva int a Mindenki mindenkivel. Rövid mozgóképes anekdotákban meg­mutatja mindazt, amit a promiszkui- tással járó veszélyekről, a betegség terjedéséről, vagyis a vírusfertőzés módjairól és következményeiről tu­dunk. Ezekről újat Chytilová sem mondhat. De erről a témáról is úgy tud filmet készíteni, hogy valameny- nyi kockában felismerhetjük mar­káns stílusát, csúfolódó-gúnyolódó modorát, sajátos allegóriáit, különös érzékenységét a fonákságokra, ta­bukat is feltáró naturalisztikus igaz­mondását. Nemcsak a témával és a cselekménybonyolítás sajátos módjával kelt pszichózist, a formával is: a digressziók, a hirtelen váltások, a ferde képek mind rettegést, szo­rongást, izgalmakat váltanak ki. Remek filmes szakembereket vá­logatott maga köré Chytilová: Jaro­slav Brabec operatőrt, Jirí Chlu- meckÿ és Jirí Veselÿ zeneszerzőket. Az ő érdemük is, hogy az ugyanazt a témát több oldalról körüljáró apró történetek és a lelki folyamatok hite­lességét a környezet és az effektu­sok erősítik. Több olyan epizód is látható a filmben, amely társadalmi életünk ilyen vagy olyan visszásságát, nem kívánatos jelenségeit villantja fel. (Az ifjúsági szervezet és a rend őreinek munkájában tapasztalható önkényesség, formalizmus stb.) Vigyétek hírül szerelmeiteknek Biztosan lesznek majd a nézők között olyanok, főleg régi frontharco­sok, akik a romantikus szerelmi tör­ténet körüli, háborúvégi viszontag­ságokat nem tartják majd elég hite­lesnek, keménynek. Úgy vélik majd, hogy a film egyszerű története, hely­zetei, fordulatai, érzelemdús légköre a lányregények könnyed valóságá­hoz hasonlatos költött világ, amely­től a mély érzésű bakfisoknak ki­csordulnak a könnyeik. És lesznek olyanok is, akik azt mondják majd: végre egy olyan há­borúellenes háborús film, amelyben nemcsak a harcvonal kegyetlensé­gei vannak, hanem egészséges ero­tika is. Nemcsak lőnek és öldököl­nek benne, hanem szeleburdin sze­retnek és érzékien szerelmesked­nek is. Két megnyerően kedves te­remtés éli át első nagy szerelmét a háború vége felé egy németorszá­gi folyón kikötött teherhajó otthonos kabinjában. S a szerelemmel a túlé­lés, az élniakarás erős hitét sugá­rozza ez a szépen fényképezett, könnyen fogyasztható, bájos és vonzó cseh alkotás. Még az utolsó, fájdalommal terhes kockáján is olyan megoldást látunk, amely a ke­gyetlen háborúvégi világban re­ménnyel van teli. Karéi Kachyna produkciójának erénye, hogy humánus, internacio­nalista gondolkodást, eszmeiséget közvetít. Elítéli azt a gyűlöletet kivál­tó negatív szemléletet, amely a fa­sizmus bűneiért az egész nemzetet, az egész népet, kivétel nélkül min­den német embert, az ártatlanokat is megbélyegezte. A cseh fiú és a né­met lány kapcsolatával a békés egy­más mellett élés egyetlen járható útját jelzi, s egyben a nemzet és az egyén haladó értékeinek, életének, jogainak, szuverenitásának tisztelé­séért és méltó elismeréséért kiált. Szép pillanatokat szerez, kelle­mes érzésekkel ajándékozza meg a nézőt a két fiatal főszereplőt alakí­tó népszerű színész, Lukáé Vaculík és Markéta Hrubesová. TALLÓSI BÉLA Karácsony este a film két fiatal szerelmese: Lukáé Vaculík és Markéta Hrubeàovà ÚJ SZÚ 4 1989. V. 23.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents