Új Szó, 1989. április (42. évfolyam, 77-101. szám)

1989-04-06 / 81. szám, csütörtök

A CSKP Központi Bizottsága 13. ülésének vitája (Folytatás az 5. oldalról) másnak teljesen ellentmondó vélemények is. Ez nem árt. Ellenkezőleg, politikai szempontból kedve­ző jelenségnek tekinthető, mert ebből kitűnik, hogy a vita nem volt előre korlátozva bizonyos „hivata­los“ koncepció vagy modell propagálása érdeké­ben, s emiatt nem kaphattak volna teret az ellenvé­lemények. A vitában ugyanis, amelyet az okta­tásüggyel kapcsolatban a Rudé právo szervezett az ülés előtt, régebbi módszertani hibák tünetei, de az alacsony fokú politikai munka is megmutatkoztak. A vitás kérdések kifejezetten szakmai jellegűek, vitassák meg tehát azokat nyíltan a szakemberek. Mondják ki érveiket és ellenérveiket. Az viszont már politikai kérdés, hogy a hasonló vitákat nem szabad megakadályozni, sem konkrét, sem pedig általános értelemben. A jó tanítókat tisztelni kell, figyelmesen meg kell hallgatnunk őket, összegyűjteni és elemez­ni tapasztalataikat. A jövőben nem engedhetjük meg, hogy a szakképzett pedagógusok vonakodja­nak nyíltan kimondani véleményüket csak azért, mert abból esetleg bajuk származhat. Ha politikai érdekünk az egyre tökéletesebb oktatási nevelési rendszer, akkor fel kell használnunk mindazok isme­reteit, akik ebben érintettek. A problémakört nem szűkíthetjük a vezetőkre, a kutatóintézetek dolgo­zóira vagy a kiemelt pedagógiai munkahelyek alkal­mazottaira. A mai ülést megelőző vitából kitűnt, hogy a köz­vélemény gyakran részletekbe menő választ vár a kérdések egész skálájára. Az azonban nem lehet­séges, hogy a legfelsőbb pártszervek foglalkozza­nak olyan dolgokkal, amelyekről dönthetnének az oktatásügy illetékes szervei, a főiskolák rektorai vagy közvetlenül a pedagóguskollektívák. Ezért, nézetem szerint, nem is lenne bölcs dolog, ha a jövőben a párt presztízsével, tekintélyével hazar­dírozva olyan kérdésekkel kapcsolatban hozna ka­tegorikus döntéseket, mint például az oktatás ilyen vagy olyan formája, egy bizonyos szaktantárgy tanításának időtartama, vagy a tanterv összeállítása stb. A párt oktatáspolitikájában mindenekelőtt egyetlen irányvonalat kell kövessen, és ez nem más, mint társadalmunk műveltségi szintjének folya­matos emelése, amely további fejlődésünk fő ten­gelye. Politikai kérdés továbbá a pedagógusi hivatás presztízse is, amely szintén gyakran képezi vita tárgyát. Tény, hogy a pedagógus tekintélye ma alacsonyabb, mint a múltban volt, s ennek megvan­nak az objektív okai. Valaha a falusi tanító azon kevesek közé tartozott, akik többet tudtak mint irni- olvasni, s ez kétségtelenül hozzájárult tekintélyük növeléséhez. A tanító presztízsét ma már egészen más szempontok alapozzák meg, és sokkal na­gyobb mértékben függ a diákoknak a pedagógusi hivatásra való kiválasztásától, minőségi szakmai felkészítésüktől, később pedig odaadó munkájuktól, amely alapvetően meghatározza majd tekintélyüket a tanulók és a közvélemény szemében. Felmerül azonban a tanító anyagi megbecsülésének kérdése, amely valószínűleg szorosan összefügg a férfi pe­dagógusok számának perspektivikus növelésével, akikre olyannyira szükség lenne az oktatásban. A főiskolai világnézeti nevelés terén egy sor hiányosság tapasztalható, és az eddig elért eredmé­nyek nem túl biztatóak. Gyakran találkozunk azon­ban olyan nézetekkel, melyek szerint ezért az álla­potért elsősorban a főiskolai marxizmus-leninizmus intézetek oktatói a felelősek. A dolog azonban sokkal bonyolultabb, hiszen az oktatásnak nem egészen 10 százalékát teszik ki a marxizmus-leni­nizmus tantárgyai. A világnézeti neveléshez ráadá­sul nem létezik egységes hozzáállás a főiskolai oktatási rendszer egészében sem. Pedig minden tantárgynak megvannak a maga politikai és világné­zeti aspektusai, amelyekről az oktatás során nem szabad megfeledkezni. A marxizmus-leninizmus nem tekinthető csak olyan tárgynak, amely túlnyo­mórészt a propagandával függ össze, hanem min­den tudományág nélkülözhetetlen metodológiai alapja kell legyen. Ahhoz, hogy valóban hatásos lehessen a marxizmus-leninizmus intézetek oktatói­nak tevékenysége, az általános tézisek elméleti elemzését következetesen össze kell vetni a való­sággal, amellyel a hallgató találkozik, s amelyben valamennyien élünk. Ezért nagyon hasznos, hogy a marxizmus intézetei főleg fiatal oktatóinak többsé­ge politikai gyakorlatot szerez a helyi pártszervek­nél. A gyakorlattal való szembesítésük érdekében elkerülhetetlen, hogy ne csak az ideológiai osztá­lyokra osszák be őket, hanem esetleg az üzemi pártbizottság munkájába is betekintést nyerhesse­nek, mint ahogy azt már hosszabb ideje gyakorolja például a prágai városi pártbizottság. A marxizmus-leninizmus intézeteinek egyik összetett feladata - amelyet csak részben sikerült teljesíteni - a marxizmus-leninizmus oktatásának tartalmi közelítése a karhoz illetve az iskola profiljá­hoz. Természetes, hogy nem létezik külön más marxizmus-leninizmus a műszakiak, és megint más a pedagógiai karok számára. A marxizmus-leniniz- mus egységességére helyezett hangsúly nem aka­dálya annak, hogy az egyes karok arculatának megfelelően sokkal nagyobb mértékben lehessen elemezni, a marxizmus-leninizmus elmélete és a konkrét szakterület közötti összefüggéseket. He­lyes, hogy a marxizmus-leninizmus intézetei ezen­túl meghatározhatják az oktatás tartalmának 10-30 százalékát. Ez a megoldás azonban nem kell hogy helyet adjon az oktatók kénye-kedve szerint téma- . választásnak, hogy csak azt adják elő, amihez éppen értenek, hanem az oktatás tartalmának az adott szakterület jellegének megfelelően kell alakul­nia. Mindezeket a lehetőségeket a marxizmus-leni- nízmusnak mint élő, szükséges tudománynak, s nem mint holt sémának az oktatására kell kihasz­nálni. RUDOLF HEGENBART elvtárs, a CSKP KB tagja, a CSKP KB osztályvezetője Az átalakítással kapcsolatos kezdeti, lényegében érzelmi alapon egységes állásfoglalásokban elkez­dődött a nézetek differenciálódása, ami természe­tes; de az eltérő álláspontra helyezkedő csoportok kialakulása is, amelyek kétségtelenül hatással van­nak az eddigi, egészben véve pozitív fejlődésre. Feltételezhető volt ezeknek a folyamatoknak a kiala­kulása és jelentősége, ennek ellenére nem kevés pártszervet, -szervezetet és kommunistát váratlanul értek. Annak a következménye ez, hogy hosszú időn keresztül változatlan, sablonos módon tekintet­tünk a társadalomtudományok és az elmélet szere­pére. Ez az adó azért is, hogy központi szerveink sok felelős tisztségében még mindig olyan emberek vannak, akik gondolkodásukkal a múltban marad­tak. Úgy vélem, itt az ideje, hogy szigorúbb követ­keztetéseket vonjunk le, ha a vezető dolgozók nem teljesítik a tőlük elvárt feladatokat, ha társadalmi gyakorlatunkban az állandóan ismétlődő hibákat a minimumra akarjuk csökkenteni. Az átalakítás szempontjából ezek az ismétlődő hibák politikailag már ráfizetést jelentenek. Amikor ma az új gondolkodásról beszélünk, ak­kor úgy vélem, hogy az új, müveit gondolkodás elsősorban tudást jelent, a világ tudományából, ezek összefüggéseiből felépített ismeretek mennyiségét. Az összefüggések és viszonylatok megértése az ismeretekkel sokszorozódik, s a mennyiségből egy minőségi színvonal képződik. Az ember, akinek meg kell határoznia a társadalmi átalakítást, nem nélkü­lözheti ezt a fajta gondolkodást. Különben nem segít rajta még a legjobb akarat sem, és az átalakítás fékjévé válik. Fölteszem a kérdést: a felelős tisztsé­geket mindenütt korszerűen ¿gondolkodó dolgozók töltik-e be, akik alkotó módon hasznosítják tudásu­kat és képzettségüket - ha még mindig nem sikerül ledöntenünk a hatásköri korlátokat, ha még mindig arról kell beszélnünk, hogy nem sikerül teljesíteni a feltételeket," a feladatokat, s hogy nem tudjuk kihasználni az átalakítás folyamatának feltételeit? Nézetem szerint a probléma lényegét az emberek­ben kell keresni, akik felelős tisztségeikben nem rendelkeznek elegendő bátorsággal, alkotó képes­séggel, amelyet szakmai biztonság támasztana alá, hogy véleményük helyességét hitelesítsék. Pedig az a vezető dolgozó, aki mindezzel rendelkezik, óriási nyereség a nevelés és az oktatás folyamata számá­ra is. A személyes példa erejének, amelyre az alkotó emberi cselekvés épül, óriási szerepe van korunk társadalmának alakításában. Az emberek, és ezt a tapasztalatok igazolják, szívesen elfogadják azt a vezetőt, akinek ilyen tulajdonságai vannak. Ellen­kező esetben azonban olyan embernek tekinti, aki­vel - mivel az adott élethelyzetben az ó vezetése alá kerültek - valahogyan ki kell jönniük. És ez kevés. A csehszlovákiai oktatási és nevelési rendszer to­vábbi fejlesztésének megvalósítása nem teremtette meg társadalmunk mai fejlődése számára a megfe­lelő kiindulópontokat. Némelyik elképzelést nem si­került a várakozásnak megfelelően megvalósítani, másokat pedig nem készítettek elő kellőképpen. Nincs meg az iskola szükséges előnye a követelmé­nyekkel szemben, hogy nagyobb felelősséggel, hi­vatástudattal végezhesse a munkáját. Az élet két­ségtelenül kikényszeríti, hogy egységes és nyitott oktatási rendszert építsünk ki az egész életen át tartó művelődés számára. Tekintettel az időténye­zőre, valamint a változások megvalósítását lassító akadályokra, ehhez a lehető legrövidebb időn belül hozzá kell látni. A mi mai tetteink megváltoztathatják utódaink nemzedékeinek sorsát... „Csak tudni kell a dolgok rendjét..." ahogyan a nemzetek nagy tanítója mondta. Azért is emlékeztetek rá, mert oktatás­ügyünk magas színvonalat ért el, tehát van mire alapoznunk. Nemcsak kötelesség, hanem becsület dolga is megőrizni történelmünk haladó művelődési elveit. És a művelődést egyértelműen úgy kell felfognunk, mint társadalmunk mindenre kiterjedő fejlődésének, a hatékonyság növelésének meghatá­rozó tényezőjét. Nyilvánvaló, hogy egyetértünk ab­ban, oktatásügyünknek kulcsszerepe van az embe­rek kulturáltságának alakításában. Az emberi telje­sítőképesség pedig népgazdaságunk egyre fonto­sabb, alapvető tényezője. Az erre fordított eszközö­ket tehát társadalmi szempontból a legfontosabb, fejlesztését meghatározó beruházásoknak kell te­kintenünk. A fejlődés arra irányul, hogy az oktatási és nevelési rendszert egy helyről, egy cél érdekében igazgassák, ami egyáltalán nem jelent centralizált, s még kevésbé bürokratikus irányítást. Az a bizo­nyos egyetlen hely nem lehet más, mint az Oktatás­ügyi Minisztérium.- A mai, de méginkább a holnapi igények megkövetelik, hogy ez a minisztérium nyújt­son és jelentsen szakmai biztosítékot a nevelés és a művelődés állapotáért a társadalomban. Érvénye­sítenie kellene az irányítás minden alkalmas módját és formáját a főiskolák közvetlen irányításától kezd­ve, ami azonban nem jelentheti ezek direktív irányí­tását, egészen a nemzeti bizottságok vonalán át a többi iskola módszertani irányításáig, az iskolán kívüli nevelés és a felnőttoktatás szakmai és peda­gógiai színvonaláig. Nem lehet helytálló az az érve­lés, hogy nem vállalhatok kezességet azért, amit nem irányítok közvetlenül. Ha a minisztériumnak ez a közvetett irányítása nem válik be, amely mellesleg társadalmunkból szinte kiveszett, azonban az átala­kítás nagyon számít rá, akkor még mindig a kollektív irányitó szervhez, a kormányhoz fordulhat. A mi­nisztérium azután a jótálló, a felelősséget vállaló tisztségéből eredően következetes és átfogó előre­jelzést készíthet, tervezheti és megfogalmazhatja a nevelés és az oktatás, a művelődés egész életre szóló rendszerének fejlesztését. Ezt a folyamatot azonban irányítania, elemeznie és ellenőriznie kell. Hajlok afelé a nézet felé, hogy oktatásügyünkben nélkülözhetetlen a további demokratizálás. Nem­csak arról van szó, hogy mindenkinek joga van a művelődéshez. Többről van szó. Arról, hogy a társadalom szükségleteivel összhangban minden­kinek legyen lehetősége olyan képesítést szerezni, amilyet szeretne, amely megfelel képességeinek és feltételeinek. Az oktatásügyben a természetes kivá­lasztás elveinek érvényesítésével bebizonyíthatjuk, hogy a szocializmus az érvényesülés lehetőségeit, de nem egyenlőesélyeit és végképp nem az értéke­lés egyenlőségét jelenti. Eddigi tapasztalataink azt mutatják, hogy iskoláink kapuját - és ezt az oktatás minden fokán - ki kell tárnunk a teljes életnek, hogy a nevelés és az oktatás központjaivá válhassanak. Csak így telhetnek meg mozgással, értő párbeszéd­del és vitával. Már gyermekkorban el kell kezdeni az önálló gondolkodást. Jól és érthető módon kifejezni a gondolatokat, a nézetek összevetésében nem azok konfliktusát látni, hanem a problémák megol­dásának lehető legjobb módját, saját nézeteink megvédésének képességét, mások álláspontjának tiszteletben tartását. Ebben az összefüggésben nem tudok nem be­szélni a tanító feladatáról. Talán mindannyian emlé­kezetünkben őrizzük még azoknak a tanítóinknak a nevét, akiknek a személyisége olyan légkört teremtett, amelyben ha szigorúság uralkodott is, de ott volt minden emberi érték tisztelete. Fölvetődik a kérdés, miért nincs ez így ma is, amikor a pedagó­gus tekintélyének, szerepének növelése érdekében számtalan intézkedés született. Úgy vélem, az ok abban rejlik, hogy még nem sikerült olyan nagy súlyt helyeznünk a neveléssel és az oktatással szemben támasztott társadalmi igényekre, hogy az arra kész­tesse a fiatalokat, válasszák hivatásukul a pedagó­gusi pályát. Tetteink igazságát és nagyságát azon mérhetjük le, miként támogatják a nép széles réte­gei. Oktatásügyünk problematikája, amellyel mos­tani ülésünk foglalkozik, lehetőséget nyújt számunk­ra, hogy ennek fontosságáról meggyőzzük hazánk minden polgárát, hiszen valamilyen módon ez mind­annyiunkat érint. A nevelés, a művelődés, a szak- képzettség a tudományos-műszaki haladás és a tár­sadalmi fejlődés meghatározó tényezői, s ha megér­tik és teljesítik ezzel kapcsolatosan saját feladatu­kat, ezzel meghatározzák az átalakítás és a demok­ratizálódás további ütemét. Az olyannyira várt változások megvalósítása ko­rántsem csak a vezető és irányító szervek kezében összpontosul. Mindenkinek el kell végeznie a maga feladatát, minden egyes állampolgárnak. Azoknak a legképzettebb embereknek, akik az új gondolko­dást képviselik, meg kell nyitni az utat felfelé, hogy- a közeljövőben bekapcsolódhassanak az irányítás folyamatába. Mindezt azért is, hogy azokat helyet­tesítsék, akik már ezekkel a feladatokkal nem tudtak és nem tudnak megbirkózni. Nem elég azonban csak beszélni erről, hangsúlyozni és hallgatni, mire lesz a jövőben szükség. A változások elkerülhetet­lensége ugyanis annyira a közeljövőhöz kötődik, hogy már jelenünk részének tekinthetjük. A szocia­lizmus általunk létrehozott modelljének kell az átala­kítás alapjává válnia, s a mi kötelességünk, hogy ennek koncepcióját a lehető legpontosabban előké­szítsük. Ennek meg kellene akadályoznia azt, ami­nek az elmúlt évek politikájában tanúi lehettünk, az amatőrizmus megismétlődését. Ha a minőség elveit fogjuk érvényesíteni - ezzel a jövőben csak nyerhe­tünk. Ellenkező esetben törvényszerű, hogy veszíte­nénk, s ezt a kockázatot nem vállalhatjuk, bizonyára nem ez a célunk. JOSEF DRÁBEK elvtárs, a CSKP KB tagja, a Vrbno nad Lesy-i Efsz elnöke Mindenekelőtt azt szeretném elmondani, hogy a különféle gyűléseken és tanácskozásokon szer­zett tapasztalatok arról tanúskodnak, hogy a CSKP KB Elnökségének a februári győzelem 41. évfordu­lója alkalmából közzétett nyilatkozata pozitív vissz­hangot keltett a dolgozók körében. Nyilvános körökben különböző nézetekkel talál­kozunk a tízéves tankötelezettséget illetően. Ennek problematikus oldalával a szülők többsége találko­zik. Ez már a 8. osztályban kezdetét veszi, amikor dönteni kell, hogy gimnáziumban vagy szakmunkás- tanulónak menjen-e a gyerek. A felvételiket követően gyakran a nagyon jó tanulók is elhelyezés nélkül maradnak. Róluk a járási nemzeti bizottság elhelye­zési bizottságai döntenek, ami újabb problémák kezdetét jelenti. Ugyanis a tanulókat a járástól távol is elhelyezhetik, ami annyit jelent, hogy sok tanuló 14 évesen bonyolult utazgatások révén látogatja a távoli iskolákat, csakhogy valamiképpen eleget tegyen a tízéves tankötelezettségnek. így a fiatalok gyakran olyan szakmát tanulnak, amellyel a járásunkban nem tudnák érvényesülni. Ennek az a következménye, hogy a tankötelezett­ség végeztével és egy bizonyos szakma kitanulása után a végzős vagy átképezi magát, vagy elhagyja a járást. Ebből következik, hogy célszerű volna újraértékelni az alapiskolát végzett tanulók felvételé­vel és elhelyezésével kapcsolatos alapelveket. Kö­vetkezetesebben kellene érvényesíteni az állami szervek felelősségét azért, hogy megteremtsék a tíz­éves iskolalátogatási kötelezettség teljesítésének feltételeit, az állami vállalatoknak pedig az anyagi eszközöket kellene biztosítaniuk ehhez. A jelenlegi belpolitikai helyzeten érződik, hogy a kormány terven felül néhány milliárd koronát áldozott arra, hogy javuljon a piac ipari termékekkel való ellátása. A boltokban ez a jobb áruellátásban és a fogyasztói igények jobb kielégítésében nyilvánult meg. Ezzel azonban semmi esetre sem oldódott meg minden, és főleg nem tartósan. Ha nem kerül sor megfelelő intézkedésekre a termelésben, akkor rö­vid időn belül hasonló helyzetbe kerülünk, mint voltunk. Konszolidált mezőgazdasági termeléssel rendelkezünk, s mennyiség tekintetében a piac jól el van látva élelmiszerrel, mégha gondjaink is lesznek a minőséggel, az eltarthatósággal stb. Ez összefügg az élelmiszeripar alapeszközeinek jelentős elmara­dottságával, ami talán a legrosszabb valamennyi reszort közül. A szövetkezetek alapjában véve megalakulásuk­tól kezdve önfinanszírozók. A népgazdaság átalakí­tásának most bevezetésre kerülő gazdasági szabá­lyozói nálunk, a mezőgazdasági szövetkezeteknél már sokkal korábban érvényesültek, mint ahogy azokat az új törvények alapján az egész népgazda­ságban érvényre juttatjuk. Semmiképpen nem aka­rom azt állítani, hogy mi, mezőgazdasági dolgozók már nem tudjuk javítani a munkánkat és a gazdálko­dásunkat, és hogy kimerítettük tartalékunkat, s min­den téren rend uralkodik nálunk. Mint azt beszámoló­jában Jakes elvtárs is aláhúzta, drágán termelünk, mégha hatással is van erre az ipartól vásárolt termékek ára. Azonban nagyok a veszteségeink, és számtalan egyéb tartalékunk is akad. Mezőgazdasá­gunk számára nem egy lehetőség kínálkozik a to­vábbfejlődésre. A mezőgazdaságilag fejlett orszá­gokkal szemben előnyünkre írható a mezőgazdasá­gi termelés viszonylag nagyfokú koncentrációja. Terveikben a vállalatok az idén megint nem teljesítették a kormány, és így a CSKP XVII. kong­resszusának célkitűzéseit. Megint az engedmények útját járjuk. Korlátozzuk a beruházásokat, hogy legalább megtarthassuk a már elért életszínvonalat. Ez azonban mégsem a mi utunk. Vezető, irányító dolgozókként, képtelenek va­gyunk olyan munkafeltételeket, munkaeszközöket, annyi anyagot stb. biztosítani, hogy a munkás egész nap dolgozhasson. Ennek sok esetben a gyakran bírált szállítói-megrendelői kapcsolat az oka. Mégis azt gondolom, hogy a problémák legfőbb oka abban rejlik, hogy megszoktuk a kényelmes, konfliktusoktól mentes, gondtalan életet, miként az már szintén elhangzott erről az emelvényről. Vannak személyes tapasztalataim, saját felméréseim és ismereteim arra vonatkozóan, hogy egy-egy dolgozó a napi nyolc és fél órából olykor csupán 2 óra 20 percet használ ki. De a fizetését természetesen nyolc és fél órára kapja. A technikusoknál hasonló a helyzet. Amellett emelek szót, hogy lényegesen emelni kell az elvárásokat az irányító és vezető dolgozókkal szemben, akiknek az a feladatuk, hogy a dolgozók számára kedvező feltételeket teremtsenek a mun­kához. Amondó vagyok, hogy a CSKP KB Elnöksé­gének szintén igényesebbnek kell lennie a kormány­nyal és a kormány szerveivel szemben. Semmilyen feltételek között nem szabad megengedni a XVII. kongresszus irányvonalától való eltérést. Nem sza­bad engedni a beruházásoknak, a dolgozók enge­délyezett számának, továbbá a béreknek, az árak­nak stb. az emelésére irányuló vállalati nyomásnak. Úgy gondolom, hogy a kormány képviselőinek a CSKP KB Elnökségén rendszeresen be kellene számolniuk arról, hogyan biztosítják a kongresszus irányvonalának érvényesülését a gazdaságpoliti­kában. Végezetül a vállalati igazgatók választásával kapcsolatos véleményemet szeretném elmondani. A szövetkezeteknél a kezdet kezdetétől választottuk az elnököt és a szövetkezet szerveit, vagyis meg­szoktuk a választásokat. Az idei választásoknál sem találkoztunk különösebb problémákkal járásunkban. Azonban rosszabb a helyzet az állami vállalatoknál, ahol első alkalommal választottak Így igazgatót, s az esetek többségében mindjárt több jelöltből. A maga nemében személyes katasztrófát jelent, ha nem választják meg azt a jelöltet, akiről mindenki, még az illetékes pártszerv is úgy vélekedett, hogy igényes, megbízható, és jól vezeti a gondjaira bízott vállala­tot. A tapasztalatok azt mutatják, hogy elég, ha a választók között akad egy személy, aki személyes leszámolásra használja fel a választást, és igyekszik befolyásolni másokat is döntésükben, s máris a vá­rakozásokkal ellentétesen alakulhat a helyzet. S mindemellett általában nem könnyű két jelöltet megnyerni az ügynek a vállalatoknál. ÚJ SÍ 6 1989. IV. 6

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents