Új Szó, 1989. április (42. évfolyam, 77-101. szám)

1989-04-04 / 79. szám, kedd

A CSKP Központi Bizottsága 13. ülésének vitája

(Folytatás az 5. oldalról) meghatározó kell legyen a diák érdeklődési köre és képessége. Kevesebb a gond a szakközépiskolákban, ahol persze folyamatosan kell reagálni a szakmák és a társadalom igényeire.

A szakmunkásképző iskolák, mint a középfokú oktatás fontos elemei, a fiatal munkásnemzedékek nevelését és művelődését szolgálják. Mindeddig nem sikerült általánosan elfogadtatni az emberekkel, hogy a szakmunkásképzést nemcsak a középiskolái végzettséggel, de a főiskolai képzéssel is össze kell kapcsolni. Az utóbbi években növekedett a pedagógusok és a szakoktatók műveltsége. A CSSZSZK Oktatási, Ifjúsági és Testnevelési Minisztériuma által bevezetett változások teljes mértékben figyelembe vették a gyakorlat követelményeit, igy mindenekelőtt a szakmai felkészítés minőségének javítását, a szükséges manuális készségek kialakítását és a diákok szakmai motiváltságát hivatottak erősíteni. Előkészítés alatt állnak olyan intézkedések, amelyek a gyakorlat szakembereinek az oktatásban való részvételét támogatnák, a munkahelyi közösségek nevelőhatását erősítenék. Ezzel együtt változtatunk a diákoknak szánt pénzbeli és anyagi juttatások rendszerén is. Megtárgyaljuk a tervezés, az irányítás és a pénzügyi támogatás lehetőségeit, amelyek a fiataloknak a munkásszakmákra való felkészítését segítenék, megfelelve ezzel a gazdasági mechanizmus átalakításának és az előkészítés alatt álló alap- és középiskolákról szóló új törvénynek is.

Csatlakozunk a központi bizottság elnökségének állásfoglalásához, mely szerint a felsőoktatási intézmények pozitív szerepe hozzájárult társadalmunk fejlődéséhez. A felsőfokú oktatás demokratizálásának és humanizálásának hazánkban gazdag múltja van, ezért erről a kérdésről csupán érintőlegesen szólok. A demokratizálás szellemében minden pedagógiai, tudományos és művészeti kezdeményezés szülőhelyének főiskolákon és egyetemeken kell lennie. Itt is érvényes mindaz, ami az átalakítás egész folyamatában: több önállóságot, nagyobb hatáskört, de több felelősséget is. A CSSZK Oktatási, Ifjúsági és Testnevelési Minisztériuma megteremti a lehetőségeket az iskolák kezdeményező, szakmailag megalapozott döntéseihez és a diákok, a tanárok, a funkcionáriusok, valamint a tudományos és művészeti tanácsok tagjainak kiválasztásához. Mindezt még a készülő új főiskolai törvény megformálása előtt. Ebből is kitetszhet, hogy olyan változásokat készítünk elő, amelyek megváltoztatják a főiskolai, egyetemi végzettségről eddig kialakult nézeteket. A felsőoktatási intézmények a jövőben különböző szintű szakemberek felkészítésével foglalkoznak majd. Olyanokkal is, akiknek a középfokútól magasabb lesz a végzettségük, de olyanokkal is, akik tudományos fokozatokat szerezhetnek.

Vitathatatlan, hogy az iskola oktató-nevelő munkája elsősorban a pedagógus személyiségétől, a szocializmus iránti hűségétől függ. Sajnos, mindeddig nem sikerült megoldanunk a köztársaság egyes területein jelentkezett pedagógushiányt. Ezt bizonyítja az ezeken a területeken megnövekedett

szakképzetlen iskolai dolgozók arányszáma. így az alapiskolákon tanító 72 ezer személy közül 4 ezernek, a középiskolákon oktató 26 ezer személy közül pedig 3 ezernek nincs megfelelő szakképesítése. Csupán a pedagógiailag elviselhető létszámra csökkentett osztályok létrehozása esetén is már 17 ezer 500 új pedagógusra lenne szükség. A pedagógushiány nemcsak a határvidékeken, de a belső járásokban és Prágában is létezik. Komoly gondokat okoz a nagyarányú feminizáció, amely az 1988-89- es tanévben az alapiskolákban már elérte a 83,7 százalékot. Az egyes pedagógiai karokkal együtt sikerült növelni az érdeklődést a pedagógusi pálya iránt, s a jelentkezők között a korábbiakhoz képest több a fiú.

Jelenleg a pedagógiai karokon a beirakozott hallgatóknak több mint egyharmada fiú. A pedagógusok munka- és életkörülményeinek lassú javulása negatívan befolyásolja az ő pályánmaradásukat. Különösen a fiúk számára nyílnak lehetőségek az iskolaügyön kívüli munkavállalásra, ahol jobb feltételeket kapnak. De a szakemberek számára se elég vonzóak a felsőoktatási intézményekben betölthető pedagógusi állások. Az okait abban is látjuk, hogy hézagosan, csupán 2 százalékra teljesítik a kormányhatározatot, amellyel a kommunális lakásépítésen belül juttatják lakáshoz a pedagógusokat. Hogyha nem sikerül a társadalomban a pedagógusok szociális helyzetén javítani, s nem sikerül növelni társadalmi presztízsüket, a pedagóguskérdés továbbra is nyitott marad. Nemcsak a létszámukat, de minőségi összetételüket tekintve is. Szeretnénk, ha elég pedagógusunk lenne, és mindegyik igazi személyiségként, környezetében emberi példát szolgáltatva dolgozna.

Az anyagi és műszaki feltételek megteremtésében is nagyon igényes és összetett feladatok megoldása előtt állunk. Oktatásügyünk minden szintjén elsősorban a műszaki és építészeti feltételek megteremtéséről kell gondoskodnunk.

Az elnökség beszámolója 2000-re határozta meg, hogy a dolgozók 50 százaléka közép- és felsőfokú műveltséggel rendelkezzen. Ez a feladat szorosan összefügg gazdaságunk intenzifikálásával és szerkezetváltásával. A CSSZK oktatásügyének 2000-ig közel egy és negyed millió középiskolai végzettségű fiatalt kell nevelnie és 315 ezer felsőfokú végzettségű szakembert kell képeznie. A tizennégy évesek közül 47 százalékra kell növelni a gimnáziumokba és a szakközépiskolákba felvett diákok számát. Évente a tizennyolc éves fiatalok 20 százalékának kell felsőoktatási intézményekben tanulnia.

A CSSZK kormánya az oktatásügy fejlesztéséhez szükséges kedvező gazdasági feltételek kialakítására hozott intézkedéseket. Mindazok, amelyeket már megvalósítottunk vagy előkészítettünk, következményeikben érintik életünket, munkánkat, a pedagógusokat és a szülőket, de a nemzeti bizottságokat és a Nemzeti Front szervezeteit is. Hiszem, és egyben biztosíthatom a központi bizottságot, hogy mindaz, ami egy olyan nyilvános intézményrendszert érint, mint az iskola, nem lesz kabinetkérdés.

A főiskolai életnek és munkának a demokratizálása során nemcsak a nézetek, jogok, és kötelességek kell teret kapjanak, hanem elsősorban a kötelességtudat és az emberekhez való felelősségteljes hozzáállás. Ezekből kiindulva át kell értékelni a tudományos dolgozók, az oktatók és a tudományos- műszaki munkatársak atesztációs értékelésének kritériumait. A politikai fejlettség alábecsülése nélkül

az eddigieknél nagyobb hangsúlyt kell helyezni a tudományos és szakmai képzettségi szintre, a professzorokat, docenseket és tudományos dolgozókat mentesíteni kell a mechanikus adminisztratív munkától, tudományos alkotómunkájukat szükséges fejleszteni és felhasználni a tudományban, az Oktatásban és a gyakorlatban.

JANA FAJMONOVÁ elvtársnő, a CSKP KB póttagja, alapiskolai igazgató, Karlovy Vary

MICHAL KOVÁC elvtárs, a CSKP KB póttagja, a Nyitrai (Nitra) Mezőgazdasági Főiskola rektora

Arra kell törekednünk, hogy a főiskolák abszol- venseinél megmutatkozzanak a személyi érettség olyan legfontosabb jelzői, mint a tárgyi tudás, a szorgalom, a megértés, a rendszeretet, a felelősségtudat és nem utolsósorban a társadalmi problémákhoz való tevékeny hozzáállás. A Nyitrai (Nitra) Mezőgazdasági Főiskola tapasztalatai azt mutatják, hogy az abszolvensek érvényesülése egyenesen arányos a fentiekben felsorolt tulajdonságok érvényre juttatásával, nemcsak a szakmai gyakorlatban, hanem a politikai és társadalmi-kulturális tevékenység során is.

1945 óta - csak a nyitrai főiskola adataiból kiindulva - Szlovákiában 150-ről hozzávetőlegesen 21 ezerre emelkedett a főiskolát végzett mezőgazdasági szakemberek száma. A szocialista mező- gazdaság rohamos fejlődéséből ők is kivették részüket. Nem kétséges, hogy az abszolvensek érvényesülése nagyban függ a főiskolai oktató-nevelő munka színvonalától és szorosan épül az alap- és középiskolai nevelésre, de a család hatására is. Csakhogy azon a ponton, ahol megszűnik hatni a család és az iskola, helyébe kell lépjen a vállalat vagy más szervezet, ahol az abszolvens érvénye- sülhet. A főiskola nevelőhatása a legkifejezőbb. Egy sor tényező játszik itt közre, mint maga az oktatási folyamat, az oktató személyes példája, az ifjúsági szervezet, a főiskolai légkör, a diákélet.

Az eddigi kedvező tapasztalatokból kiindulva most keressük az utakat, miként emelhetnénk a nevelési rendszert a ma és a holnap színvonalára. Ezzel kapcsolatban szeretnék rámutatni a következő összefüggésekre: eddig a mezőgazdasági gyakorlat követelményeinek megfelelően oktattunk, bizonyos mértékig megelőzve azt. Nemcsak a köny- nyen hozzáférhető tartalékok feltárására és felhasználására összpontosítottunk eközben, hanem a termelés intenzifikálására is, amely feltételezi a tudomány és technika komplex bevezetését a gyakorlatba. Ezen a téren egyre igényesebbek és összetettebbek a feladatok. Iskolánk a társadalom alaposan mérlegelt szociális-gazdasági szükségleteiből indult ki, melyekre abszolvenseink képesek voltak rugalmasan reagálni és ezekhez igazodni a gyakorlatban. Mindamellett külön ki kell emelnünk, hogy a főiskoláról kikerült fiatalokat a mezőgazdasági vállalatoknál szerencsére ritkán dobják „mélyvízbe". Idősebb kollégáik megkönnyítik számukra

a beilleszkedést és jelentősen gyorsítják személyes fejlődésüket.

Miként kell összekötni a nagyipari termelés vívmányait a munkafolyamatok nagyfokú szervezettségével, a tulajdonviszonyok megtartása mellett? E téren sokat segített az önálló döntéshozatalra orientált irányítási rendszer, és a személyi érdekeltséget növelték a jutalmazás változó összetevői. Ezek munkánk stabil értékei, ezekre szeretnénk építeni a jövőben is, s nemcsak a nappali tagozaton, hanem főleg a továbbképzésben. Igyekezetünk arra irányul, hogy a továbbképzésben megszűnjék a túlszerve- zettség, amely az egyes ágazatok közti kapcsolatok összehangolatlanságából, a népművelői hozzáállásból és az oktatási folyamat tartalmának és módszereinek szigorú előírtságából ered. Nagyon kellene egy egységes továbbképzési rendszer. A főiskolán több közvetlen kapcsolatra lenne szükség a mostani és a leendő posztgraduális-hallgatókkal. Hiányoljuk azonban a megfelelő példát. Az oktatási folyamatba nemcsak az élenjáró tudományos dolgozókat, kutatókat kellene bekapcsolni, hanem az adott ágazat jelentős képviselőit is. A nappali és a továbbképző tagozaton folyó oktatás időszerűsíté- se és hatékonyságának növelése szempontjából jól bevált nálunk az úgynevezett bázisvállalatok kiépítése és kihasználása. Kiváló kutatóintézetek és élenjáró mezőgazdasági vállalatok ezek, amelyekből az önelszámolás elvén tangazdaságokat alakítottunk ki a főiskolai ágazati tanszék leválasztott, külső részlege formájában. A Nyitrai (Nitra) Állattenyésztési Kutató Intézetben és a Krajnéi Efsz-ben gyűjtött tapasztalataink szerint ezek a központok egyedülálló összekötő kapcsot jelentenek a tudomány és a pedagógia, a pedagógia és a fejlődő gyakorlat között. Nemcsak a fent említettek gyakorolnak nevelő hatást a fiatal szakemberekre, hanem az oktatók személyes példája és az oktatási intézmény atmoszférája is. Ebben az összefüggésben igyekszünk következetesen demokratizálni a főiskola irányítását. Megszüntetjük a fölösleges adminisztrációt, a kicsinyes gyámkodást az egyes karok és tanszékek fölött, valamint a tevékenységükbe való illetéktelen beavatkozást. Tudatosítjuk, hogy a főiskolák funkcionáriusai az igazság megítélésében nem lehetnek monopol helyzetben. A döntéshozatalt kollektív megítélésnek kell megelőznie, s tiszteletben kell tartani a karok és tanszékek képviselőinek véleményét is.

Társadalmunk az oktatásügyre nem csekély anyagi eszközöket áldozott, így joggal elvárta, hogy ezek teljes mértékben kamatoznak majd. A párt- szervezetekben rendszeresen és felelősségteljesen foglalkozunk az oktató-nevelő munka eredményeivel, az új program szerinti tanítás és az oktatási rendszer elemzésével. Az iskolákban keressük a megoldás módjait. Felteszem azonban a kérdést: miért nem fordítottak már korábban figyelmet a pedagógusoknak a tananyag túlméretezettségét bíráló megjegyzéseire? Miért nem használták ki jobban a gyakorlatban szerzett tapasztalatokat, hiszen egész sor fogyatékosságra nyomatékosan figyelmeztettünk már akkor, amikor az új programot még csak kísérletileg vezették be. Nekünk nem lehet mindegy, hogy milyen gyermekek, milyen ismeretekkel és jártasságokkal felvértezett tanulók hagyják el az iskolát. Az alapiskolák pedagógusainak zöme a tanítás új programját teljes mértékben megértette, megtanult új módon dolgozni, új munkamódszereket sajátított el. Kétségtelen, hogy az új program meghonosítása nem volt indokolatlan, ezért nem lenne helyes visszatérni a régi felfogás szerinti tanításhoz. Sürgősen meg kell azonban oldanunk a túlterheltségnek, a tananyag túlméretezettségének kérdését, több időt kell hagyni az ismeretek átismétlésére és a jártasságok megszerzésére. Nem a pedagógus feladata, hogy eldöntse, mi a törzsanyag. Ennek felelősségteljes megállapítása a Pedagógiai Kutató- intézet kötelessége. Nekünk a gyermekeket a továbbtanulásra kell felkészítenünk, ehhez pedig minden gyermeknek egységes alapismereteket kell nyújtanunk. Hasonlóképpen fontos a nevelés is. Ehhez kellő térre van szükségünk. Huszonhét éve tanítok, s gyakran feltettem magamnak a kérdést, amelyet most önöknek is felteszek: mi a ma iskolájának legfőbb feladata? Az, hogy eleget tegyen a tantervi követelményeknek, vagy megalapozza a gyermekekben az egész életre szóló tanulás iránti vágyat? Megfelelő alapismeretekkel vértezze fel őket, s megtanítsa arra, hogy képesek legyenek tájékozódni, megkülönböztetni a helyeset a helytelentől, az igazat az igaztalantól, vagy unalomig kioktatni őket és szüntelenül feleltetni? Ha nem marad időnk arra, hogy gyermekeinkkel beszélgessünk, s ezáltal meggyőzzük őket és megnyerjük magunknak, akkor ezt megteszi helyettünk valaki más, esetleg olyan, aki nem a mi ügyünknek tesz jó szolgálatot.

Tapasztalatból mondom, hogy az őszinte beszélgetések során a legtöbbet tudunk meg egymásról mi is és a gyermekek is. Az az elképzelésünk, hogy az ismeretanyag elsajátíttatásával automatikusan neveljük is a gyermekeket, nem igazolódott. Fontos, hogy a gyermekek ismeretekre, tudásra tegyenek szert, s majdan jó szakemberekké váljanak, de nem engedhetjük meg, hogy mindegy legyen nekik: tudásuk kit és mit szolgál. Ez azt jelenti, hogy meg kell változtatni a hazafiasságra nevelés módszerét. Ismerjék meg országunk sorsát. Arra kell nevelni őket, hogy legyenek büszkék népünk sikereire, s legyen kedvük és bátorságuk gyarapítani ezeket, de arra is, hogy felfogják a társadalmunkkal kapcsolatos tisztességtelen megjegyzések lényegét és hazájukat, annak becsületét készek legyenek védelmezni.

Baj, hogy a mai oktatási rendszerünk nem teszi lehetővé, hogy a kevésbé jó képességű gyermekek és a kimondottan tehetségesek megfelelően kibontakozhassanak. A nagy létszámú osztályokban ehhez egyszerűen nincsenek meg a feltételek. A tehetséggondozás szempontjából rendkívül nagy szerepe van a szakköri tevékenységnek, ezt a munkát azonban jól képzett szakembereknek kell végezniük kevés számú gyermekkel. Azért, hogy valóban felismerhető legyen a tehetség, s ezt teljes egészében ■ fejleszteni lehessen. Ezért is törekszünk az üzemekkel és a Nemzeti Front szervezeteivel való együttműködésre, hiszen ilyen szakemberek leginkább az ő kötélékükben működnek. Törekvéseink a Nemzeti Front szervezeteivel való együttműködést tekintve ez ideig azonban nem jártak sikerrel, versenyfelhívásokban merültek ki. Tény, a gyermekek szeretnek versenyezni, de látniuk kell a vetélkedő értelmét és szeretik a sokszínűséget is. Ha nem akarjuk, hogy a gyermekek bandákba verődjenek, s különféle csoportosulásként lakásokban, lakótelepeken, pincehelyiségekben találkozgassanak, szélesre kell előttük tárnunk az iskolák, a kulturális intézmények kapuit. Továbbá módosítani kell az úgynevezett biztonsági előírásokat is, ezek értelmében ugyanis a gyermekek az iskolában vagy másutt csak felnőtt személy közvetlen jelenlétében tartózkodhatnak. Természetesen nem lenne célszerű átesni a ló másik oldalára, s a tanulókat felügyelet nélkül hagyni. A felügyeletnek azonban közvetettnek kellene lennie, olyannak, amilyennek én ismertem meg ifjú koromban és pályafutásom első éveiben. Lehetővé kellene tenni a gyermekek számára, hogy szabadon szervezkedjenek, s ne fosszuk meg őket attól az érzéstől, hogy önállóan döntsenek. Csak így ismerhetjük fel a természetes vezető típusokat, a jó képességű szervezőket, a közösségben kialakult kapcsolatokat, s csak így formálódik a fegyelem. Ezeket a tapasztalatainkat a tanítás során is kihasználhatjuk, s így lehetővé tesszük gyermekeink számára, hogy átérezzék felelősségüket, megismerjék helytelen döntéseik és cselekedeteik következményeit, és képesek legyenek ezeket magukban feldolgozni. Hiszen nekünk arra kell törekednünk, hogy az ifjú nemzedék önálló, alkotóképes és felelősségteljes legyen. Most viszont semmit sem tesznek felügyelet, irányítás, utasítás nélkül, ennélfogva nem osztoznak a felelősségben sem. Az iskolában a pedagógus szerepe pótolhatatlan. Tanítóink, tanáraink azonban másmilyenek, mint azt feltételeztük, s a pályakezdők is másképp viszonyulnak a munkához, a gyermekekhez, mint mi. Világos viszont, hogy éppen a pedagógus személyisége a legfontosabb a gyermeknevelésben, s közvetítő szerepet tölt be a gyermek és az oktatáspolitika céljai között. Tulajdonképpen a szakember, az ember, a politikai dolgozó első példáját látják benne, s ez így van akkor is, ha ezt sem a tanulók, sem a pedagógusok gyakran nem tudatosítják. A pedagógus befolyására formálódik a tanulók viszonya társadalmi berendezkedésünkhöz, vagy a szülők nevelői ráhatásával összhangban, vagy ellentétben. Ez azt jelenti, hogy a pedagógusokat jól kell felkészítem' hivatásukra.

Feltétlenül fontos, hogy megtanítsuk a pedagógusokat vitázni, a maguk igazát megvédeni, a véleményeket osztályozni és kivédeni a helytelen nézeteket. Egyszóval, megtanítani őket az aktív politikai párbeszédre. Egyébként képtelenek lesznek erre megtanítani a gyermekeket. A pedagógusjelöltek felkészítése során nem szabad megfeledkeznünk korunk időszerű kérdéseiről sem. Például az ellenzéki csoportok céljairól, az emberi jogok problematikájáról stb. Egyetemes érvényű témákat is meg kell ismerniük, ilyen például az AIDS, a szexuális nevelés új értelmezése, a családi kapcsolatok stb. Erre a pedagógusokat nem készítik fel kellőképpen.

A családdal való együttműködés kérdése is nyitott. A fiatal szülők egész sor nevelési kérdéssel küszködnek, s gondot okoz nekik saját érzelmi életük is, mely éppen gyermekeiket érinti a legsúlyosabban. S így a pedagógus a gyermek érzelmeire hatva gyakran olyan hatékony eszközöket keres, hogyan erősíthetné a szülők és gyermekek érzelmi kötelékét. Mivel életünkben nem ritka az olyan jelenség, mint a gyermekek iránti közöny, a szülők önzése, vagy a szüntelenül hangoztatott időhiány a saját gyermekük nevelésére - bővül a pedagógus feladatköre, mert sok szülőt meg kell tanítania arra, hogy örüljön gyermekének, érte, s vele éljen.

Véleményem szerint ezen el kellene gondolkodniuk a televízió munkatársainak is. Az oktatásügyről folytatott vitában gyakran hallhattuk, hogy vissza kell állítani az iskola és a pedagógus tekintélyét. A televíziónak az iskolával, a pedagógussal és a szülővel kapcsolatos szemlélete viszont valóban gyakran nagyon is sajátos. A televízió munkatársainak tudatosítaniuk kellene, hogy műsoraik mennyire befolyásolják az emberek, legfőképpen a gyermekek tudatát, némely műsor szinte cselekvésre sarkallja őket. Megtörténik az is, hogy a műsorból csak a felnőttekkel, a pedagógusokkal és sajnos, nemegyszer a szülőkkel kapcsolatos megvető vélemény, magatartás ragadja meg figyelmüket. Ne tévesszük szem elől, hogy a pozitív példa, a helyes példakép is segíti a nevelést.

(Képtávírón érkezett - CSTK felvétele)

A küldöttek megszavazzák a KB-ülés határozatát

ÚJ SZÚ f

6

1989. IV. 4. •