Új Szó, 1989. április (42. évfolyam, 77-101. szám)
1989-04-20 / 93. szám, csütörtök
Több mint színháztörténeti esemény I ismerkedő szomszédok Erdman AZ ÖNGYILKOS című komédiája a Hviezdoslav Színházban Színikritikusként nem szokásom „meghatódni“ a műsorra kerülő drámáktól, hiszen a dráma - legyen az mégoly kiváló és autentikus szellemiségű műalkotás - önmagában még nem színházművészet. Irodalmi alkotás, amely szintetikus anyagában hordozhatja a mindenkori térbeli és időbeli megjelenítés lehetőségét. Lehetőséget, amelyet - bármennyire is nyilvánvaló műértéke- írott tárgyi valóságában csupán az avatottak számára kínál fel, szerencsére végtelen sokféleséggel. így az is nyilvánvaló, hogy bármilyen drámai alkotás műsorra tűzése lehet akár színháztörténeti esemény is, ha ezzel nem jár együtt a kreatív színpadi adaptálás, az adott fizikai és társadalmi tér-időből kiinduló értelmezés, akkor megmarad a felolvasott dialógusok - színházi értelemben - alacsony szintjén. Most mégis szeretnék harsonaszót, harangzúgást. Nyikolaj Erdman Az öngyilkos című komédiája 1928-ban íródott. Három évvel A megbízólevél után, amelyet Mejerhold stúdiószínházában mutattak be, nagy-nagy sikerrel. Sajnos Az öngyilkos már nem került színpadra akkoriban. 1982-ben a moszkvai Szatíra Színházban Va- lentyin Plucsek jelentős mértékű húzások után megrendezte, de Az öngyilkost az ötödik előadás után mégis betiltották. Nem véletlen tehát, hogy amikor 1987-ben a Szovre- mennaja dramaturgija című lap második számában közreadták a komédiának az író által végső változatnak tekintett szövegét, szinte megrázkódott a szovjet színházi élet. Egy olyan zseniális dráma került a színházak műsorára, amelynek intellektuális értékei az örök morális kérdéseken kívül - mint amilyen az élet és a halál értelme - a kisember örök egzisztenciális küzdelmét is felmutatják. Mindez Erdman komédiájában úgy jelenik meg, hogy körülötte egy, változásai miatt alaktalan társadalmi közeg fojtogató jelenségeivel kerül kapcsolatba. A viszony, melyet a főhős mindenképpen kialakít ezekkel a jelenségekkel szemben, az az önmaga megítélése szerinti fontosság. Ennek a fontosságnak - a középpontba kerülésnek- ára van. Csak úgy érdekes mások számára, ha a halál közelében (ön- gyilkosság) él, hogy aztán halottként ideológiai és erkölcsi tőkét kovácsolhassanak a maguk számára. Kicsodák? Lényük lényegét tekintve azok, akik abba a tömegbe sorolhatók, ahová Podszekalnyikov is tartozik. Ismerve a darab sorsát, itt döbbenhetünk rá, hogy a totalitárius hatalmi gépezet, amelynek ideológiai jelszava a mindenki számára kínált egyenlőség volt, miért tiltotta be a darabot. Hiszen ez az, .egyenlőség- eszmény" a forradalmi hatalomátvétel után fokozatosan bürokratizálódó államszervezet vezető rétege számára egyre inkább veszélyessé vált. Jobban odafigyelve, megállapítható, hogy Podszekalnyikov halálára - tehát életére - azok számítanak, akik értelmiségi, kispolgári vagy egyéni devianciájuk okán gyakorlatilag nem nagyobb dologra vágynak, mint maga a főhős. Elegük van az „egyenlőségből“, önmagukban, egyéniségükben, bornírtságukban, ostobaságukban és elesettségük- ben vágynak arra, hogy fontosak legyenek. Nem alaktalan, arctalan, egyenlővé nyomorított tömegként, hanem egy-meg-egy-meg-egy emberként hajtogatják - sajnos, zavaros * ideológiákba csomagolva - a magukét. Vladimír Strnisko úgy vitte színre Erdman komédiáját, hogy a komikum elsősorban az erdmani történet szintjén hat, miközben tragikus lelki történések pontos eljátszását várta el a színészektől. Nem lehet véletlen, hogy Strnisko az utóbbi öt esztendőben - már egyértelműen előadások sorozatával bizonyíthatóan - a legjobb szlovák rendező. Persze, ez a minősítés önmagában semmit sem mond. Azt azonban nem szabad szem elől téveszteni, hogy rendezzen bár Prágában, Bratislavában vagy Budapesten, a saját rendezői világképét tükrözteti az előadásokban. A Jozef Ciller tervezte labirintusszerű díszletet az előadás első perceiben nem is látjuk. A sötétben hortyogás, majd riadt kiáltások, vaksi totyogás zajai hallatszanak. Nincs áram, nem lehet fényt gyújtani, s a gyertyát sem találják. Komikus a hatás, de a vakító sötét egyre inkább félelmetesebb lesz. Ezzel a színpadi effektussal hozza Strnisko a nézőt abba a lelki állapotba, ar/iely nélkül talán végigröhögné az előadást, de a sejtekig hatoló rádöb- benések aligha forrasztanák torkára a nevetést. Mire végül is derengeni kezd a gyertyafény, majd váratlanul megindul az áramszolgáltatás, már benne is vagyunk a lassan kialakuló családi, majd egyre szélesebb köröket hatalmába kerítő pszichózisban. Podszekalnyikov felismeri, hogy eljött az ő ideje: embereket győzhet meg arról, mennyire fontos az ő élete - halála. Ebben a lakásban ajtó áll ajtó mellett, szinte a fal is ajtóból van. Nem tudni, melyik pillanatban honnan nyithat be valaki, miközben az éppen legszükségesebb dolgokhoz vezető ajtók rendszerint zárva vannak. Minden ajtó Podszekalnyi- kovék szobájából nyílik, mindenki hozzájuk igyekszik. Ciller mestere az így „játszó“ díszletnek. Ajtói, la- birintusszerűen felépített lakásfalai, a lelki leépülést is jelző tárgyi kopottság, egy ritkán látható szintetizáló színpadi játékhoz nyújtanak egységes stilizált környezetet. Vladimír Strnisko rég eldöntötte magában a „rendező vagy színész“ dilemmát, aminek álságos voltáról tájainkon az ő rendezései győznek meg leginkább. így ennek a játéknak a szereposztása is mestermunkává sikeredett. Az, hogy a mindeddig a vérbő komédiázás és a szatíra közötti skálán játszó Marián Labudát hívta meg vendégszereplésre, önmagában is több, mint szereposztás. Ez az alacsony termetű, testes színész olyan Podszekalnyikovot formál a színpadon, aki drámai erővel éli át a legkomikusabbnak tetsző szituációt is. Labuda úgy képes eljátszani ezt a szerepet, hogy közben egyetlen pillanatig sem komédiázik. Ő most nem a Komikus, hanem Podszekalnyikov, aki természetesen nem tudhatja magáról, hogy milyen nevetséges. Ö komolyan hisz a kisember filozófiájában, létezésének értelmében, persze a létforma legapróbb összetevőiben is. Marián Labuda tragédiát játszik. Úgy teszi ezt, hogy látva őt, a nézőtéren minden kötelesség nélkül ülő néző bizonyára elkezd hinni a színpadi csodában. A kritikust nyomja a ráváró feladat terhe, neki meg kell fejtenie a színész titkát, módszerét. így az öröm, a csodálat és a lelkesültség, melyet Labuda játékát látva érzett, át kell váltson okoskodássá. Mi szükség van rá? Miért kell egyáltalán kiemelni valakit is egy olyan színpadi kánonból, amelyben minden színész mesterfokon játszik. Mária Podszekalnyikova szerepében Magda Váéáryová végre ismét megmutathatta, hogy mennyire más dolgokra is képes, mint ahogy azt az eddig rákényszerített szerepskatulyák kívánták tőle. Társadalmi ele- settsége, egyáltalán nem vonzó házata ellenére is az ártatlan emberek bájával és a vakon hűséges feleségek hitével jár-kel a színpadon. Az pedig, ahogyan imádni és félteni tudja az ő Podszekalnyikov- ját, már-már a biológiai és lelki devianciával határos. Éva Kríziková (Szerafina) a megfélemlített anyós igencsak ritka jellemét varázsolja elénk. Hogy a festett erkölcsiségnek is vannak változásai, arról Zuzana Krónerová (Margarita), Zdena Studenková (Kleopatra) és Zuzana Kocúriková (Raisa) játéka győz meg. Mindhárman képesek voltak az ősi női mesterség változatos lényegén túl a jellemet és a sorsot is megmutatni. Tőlük mintha egy árnyalattal halványabbak lennének a férfiszínészek, bár ennek az okát abban is láthatom, hogy Podszekalnyikov sokrétűen árnyalt és nem a végletekig karikírozott figurája köré ilyen, jellemükben erős, de nem harsány típusokat kért tőlük a rendező. Milán Kfiazko (Kalabuskín), Emil Horváth (Grand-Szkubik), Leopold Haveri (Pugacsov), Duéan Jamrich (Viktorovics) és Duéan Tarageí (El- pidusz atya) képesek voltak az előadás egységes játékstílusát megteremteni. Bevezetőmben szokásaimról tettem említést. Most kénytelen vagyok visszautalni rá, hiszen ezúttal őszintén lelkesedem Erdman komédiájának a szlovák nemzeti színházbeli műsorratűzéséért. Az pedig kész szerencse, hogy olyan rendező választotta ki, aki sohasem a szövegből kiszűrhető és aktualizálható áthallásokra épít. Vladimír Strnisko úgy veszi össztűz alá a nézőt, hogy nem enged teret az agresszíven aktualizált kiszólásoknak, mégis minden gondolat célba talál. Tud olyan szituációkat is teremteni, amelyben például Leopold Haveri már az első színrelépése után játékával folyamatosan tudja jelezni, hogy Pugacsovnak (aki nem parasztvezér, hanem üzletember) „küldetése“ van. A darab végén a kiismerhetetlen ajtó- és szekrényerdő labirintus tetején ő lesz az igazi öngyilkos. Podszekalnyikov pedig, miután már elárulta magát, és felült a koporsóban, folytatja életét. Eszik, iszik, alszik, s olykor, ha megunja magát, képes arra, hoav ismét a dolgok középpontjába kerüljön. Csak az a baj, hogy olyankor annyira nevetséges. S ez tragikus! DUSZA ISTVÁN Észak-magyarországi képzőművészeti alkotások a Kelet-szlovákiai Képtárban Észak-Magyarországon egyre pezsgőbb képzőművészeti élet van kialakulóban. Tokajban, Sátoraljaújhelyen, Sárospatakon, Encsen, Miskolcon most már évente művésztelepek, nyári alkotótáborok adnak ösztönzést a pályakezdő fiatal művészeknek. Nem titok, hogy ezek a műhelyek a kelet-szlovákiai fiatal alkotókat is szívesen vendégül látják. A miskolciakkal leginkább a kassaiak tartanak kapcsolatot, a sárospatakiak és a sátoraljaújhelyiek a bodrogköziekre hatnak. Úgy érzem, e termékenyítő kapcsolat nélkül ma a királyhelmeci (Král’ovsky Chlmec) Ticce képzőművészeti csoport sem tartana ott, ahova már eljutott. Ezek a szomszédban tapasztalható kezdeményezések és törekvések természetesen nem hagyománynélküliek. Elég ha itt az európai távlatokban gondolkodó Feledy Gyulát említem, aki krakkói tanulmányai után barátjával, Kondor Bélával a magyar grafika központjává fejlesztette Miskolcot. Az észak-magyarországi és a kelet-szlovákiai képzőművészek egymás munkáit, törekvéseit jól vagy kevésbé jól, de mindig ismerték. Ugyanez már nem állítható ilyen egyértelműen a közönségről, éppen ezért lehet örülni annak, hogy a Csehszlovákiában megtartott magyar kultúra napjainak keretében első alkalommal nyílt lehetőség a Bor- sod-Abaúj-Zemplén megyében élő képzőművészek kassai (Koáice) bemutatkozására. A Kelet-szlovákiai Képtár őrobár utcai kiállítótermének földszinti helyiségei - szűk méreteiknél fogva - alighanem elég nehéz helyzetbe hozták a válogatás készítőit. Huszonöt művész ötven alkotását állíthatták ki, a grafikák és festmények társaságában a kisplaszti1- káknak is el kellett férniük, hiszen, ha nem is teljes, de azért átfogó kép csak így volt kialakítható a megyében együtt alkotó három képzőmű- vész-nemzedékről. A végül is aránylag áttekinthető tárlaton az idősebb nemzedék képviselői közül Csabai Kálmán és Takács Tibor egy-egy letisztult alkotásával ismerkedhe- .tünk meg. Róluk tudni kell, hogy még a hajdani miskolci művésztelep első növendékei közül valók, tehát a mi Jfeszusch Antalunk, Bauer Szilárdunk, Jakoby Gyulánk generációjához tartoznak, ám úgy tűnik, rájuk nem jellemző a század eleji avantgárd hatása, mint kassai kollégáikra. Takács Tibor Két templom című olajképe a régi falu hangulatát idézi, Csabai Kálmán Bukovinai tél című vászna a hagyományos tájképfestészet titkait jól ismerő mester ihletett ecsetvonásairól árulkodik. A második nemzedék soraiba azokat az alkotókat soroljuk, akik a felszabadulás után telepedtek le a megyében, s bontakoztatták ki művészetüket. Mindenekelőtt Kalló László, Tóth Imre, Papp László, Kunt Ernő, Mazsaroff Miklós, Seres János, Debreczeni Zoltán, Zsignár István, Varga Miklós, Telinger István, Nagy Gy. Margit, Barczi Pál munkásságáról van szó. Közülük Barczi Pál (Sziklás táj), Seres János (Fekete rét), Kunt Ernő (Mező) a tájképfestészetben is újat tudtak hozni. Érdekes volt megfigyelni, hogy Kunt Ernő olyan eredményekre jutott, mint a Presovban alkotó Iván Őafranko. Mindketten hasonló formalvilágból építkeznek, harsány színek ellenpontozásával fejeznek ki feszültséget, dinamizmust. Mindketten mesterien bánnak a kékkel, zölddel, rózsaszínnel. Kunt erősebb és lendületesebb ecsetvonásaival valamivel keményebbnek tűnik éafrankónál. Velük rokon lélek Tóth Imre, ám úgy látszik, ő még nagyobb bravúrokra képes, hiszen kevesebbel többet láttat. Erre utal a Rönkhordás című remek vászna. A hetvenes években induló ifjabb nemzedék festői közül mindenekelőtt Pataki Jánost emelném ki, aki gondolatgazdagságával, kiváló komponáló készségével és nem utolsósorban színlátásával ígéretes pályát sejtet. Ennek a nemzedéknek nagyon tehetséges szobrász egyéniségei is vannak - legalábbis erre utalnak Szanyi Péter Csontváryról készített bronz plakettjei, de még inkább Varga Éva Háromkirályok, Madarak, Fiégi karácsony, Az én ablakom című kisplasztikái, valamint a Veöres Sándor gyermekversei ihlette Csiri-biri is. E nemzedék további jeles képviselőjének számít: Pető János, Mezey István, Máger Ágnes, Drozsnyik István, Kiss Sunyi István, Wleszt József. A grafikusok közül most is Feledy Gyula munkái (neki már önálló tárlata is volt Kassán) nyújtják a legnagyobb élményt és a legtöbb izgalmat. A Ballada című lapjai mély líraiságukkal és ugyanakkor drámai töltetükkel állítják meg a szemlélő- dót. Az Elhagyott tárna a rombolás, a pusztítás szinonimáit juttatják az eszünkbe, de a legfelkavaróbb képe mégis a Rajz zenére. Csupa száguldás, dinamika, feszítő erő. Ebben a kompozícióban szinte az egész magyar történelem benne van, emellett a Csodaszarvastól az Európa elrablásán át a jelen és jövő cseppet sem félelem nélküli víziója is kiérződik. Feledyn kívül Mezey István Szakadék felett című grafikája, valamint Wieszt József Távlatkutatás című alkotása érdemel különösebb figyelmet. Ügy tetszik, Wieszt kassai kollégájához, Csákó Károlyhoz hasonlóan, kellő művészi fokon tud szólni világunk elgépiesedésé- rói, az emberiség elidegenedéséről. Elmondható, hogy az észak-magyarországi képzőművészek kassai bemutatkozására szerencsés időszakban került sor, hiszen a Keletszlovákiai Képtárban ez idő tájt a 20. századi cseh festészetet, továbbá a 19. és 20. századi kelet-szlovákiai képzőművészetet bemutató kiállítás is megtekinthető, ami azt jelenti, hogy jó alkalom nyílík a különböző képzőművészeti törekvések és eredmények egybevetésére is. Csak azt sajnáljuk, hogy a magyarországiak kiállításához nem készült katalógus, így azok a tárlatlátogatók, akik a megnyitón nem hallhatták Porkoláb Albertnek, a megye helyettes tanácselnökének tájékoztató szavait, a kiállítás megtekintésekor „pusztán“ az alkotásokra vannak utalva, a művészekről hiába akarnának többet megtudni, nincs, aki tájékoztatná őket. SZASZÁK GYÖRGY Történelmi és forradalmi témák vonzásában JOSEF MALEJOVSKY NEMZETI MŰVÉSZ HETVENÖT ÉVES Josef Malejovsky nemzeti művész (ŐSTK-felvétel) S okgyermekes munkáscsaládban, a csehországi Holicében született Josef Malejovsky. A szülői házban természetes volt a kétkezi munka megbecsülése és talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a kitűnően rajzoló és festegetö fiú a nagy szorgalmat és nem kevés fizikai erőkifejtést is igénylő szobrászatot válassza életcéljául. Tehetségére már a holicei polgári iskolában felfigyeltek, amikor a vidék jellegzetes alakjait mintázta meg. Mikulás Ales képei és olvasmányai, mindenekelőtt Alois Jirásek regényei gazdagították képzeletét és később is nagy hatással voltak rá. Prágába került a lakásipari szakiskolába, majd Karéi Dvorak irányításával a Képzőművészeti Ipariskolában folytatta tanulmányait. Közel öt évig, csaknem a háború végéig dolgozott Dvorak mellett, de közben sűrűn látogatta Ján Lauda és Karéi Pokorny műtermeit is. Első, költőien allegorizáló, ám szilárdan felépített szobraiban (A csellózó, Szellő, Fürdés után, ősz, Emlékezés a gyermekkorra) még Dvorák alkotói módszerét követi, de azután egyre közelebb kerül a myslbeki cseh klasszicizmus hagyományaihoz. Már az iskolában kitűnt mint portrétista, aki tévedhetetlenül ki tudta emelni a fej, az arc legjellegzetesebb vonásait (tanulmány Bozena Némcová emlékművéhez, Josef Jankó portréja). Ez a portreti- záló képessége később is meghatározta monumentális szobrait. Anyagkezelése mesteri, keze és szelleme anyagon, formán egyaránt uralkodik, miként fejlődésének minden szakaszában feltétlen úrrá tudott lenni az őt ostromló befolyásokon. Mert Malejovsky nem kísérletező művész, egész pályája során szilárdan áll a realizmus talaján. Tudatos fegyelmezettség, a művészetbe, társadalmi szerepébe vetett hit hatja át minden alkotását. Josef Malejovsky érzékenyen reagál a háború eseményeire. A világégés legsötétebb évében, 1942-ben születik a Történelem című alegorikus kompozíciója. A lábát szilárdan megvető asszony mintha a láthatatlan ellenség arcába nézne. Kezében egy nagy könyvet tart, a nemzeti jog kódexét. Ennek az időszaknak további alkotásai a Gyász, a Szélben, a Vihar előtt, a Légitámadás; utóbbi a gyermekét óvó anya tragikus elszántságát érzékelteti. A felszabadulás után Malejovsky pedagógiai munkát is végzett: egy ideig Ján Lauda és Josef Wagner asszisztense volt, majd 1962-től az Akadémia tanára lett. Közéleti tevékenysége is gazdag, sok éven át elnöke a Csehszlovákiai Képzőművészek Szövetségének. De mindig az aktív művészet, a szobrászat volt az elsődleges számára. A felszabadulás utáni első hetekben került ki vésője alól a partizánt ábrázoló szobor, a Sebesült barikádharcos című kompozíció, majd a Partizán-emlékműhöz készített tanulmány. A további években új témakör jelentkezik művészetében: a dolgozó, az országot építő ember (Kömúvesnó, Társadalmi munkás, Fémmunkás). Malejovsky monumentális művészetére nagy hatással voltak olaszországi utazásai, az olasz korai reneszánsz remekeinek megismerése. Ezeket a benyomásokat tükrözik például a Lidicei Művelődési Ház plasztikus díszítései vagy a duklai emlékmű terve. A művész számos emlékmű-pályázaton vett részt és sokat meg is valósíthatott terveiből. így a prágai Vitus-hegyen lévő Nemzeti Panteon főkapuját díszítő bronz relief-sorozatot, a trocnovi Ján Zizka emlékművet, a Julius Fucik szobrot Vsetínben, Klement Gottwald szobrát Hodonínban és Hradec Krá- lovéban. Ezekben a szobrokban, csakúgy, mint a cseh irodalom nagyjairól készített alkotásokban kifejezésre jut a megmintázottak lelki szépsége, bölcs forradalmisággal párosult tiszta érzésvilága. Az utóbbi években Jozef Malejovsky némely szobrában visszatér az elmúlt évtizedekbe, új szimbolikus tartalommal töltve meg az általa átélt eseményeket. Ilyen például a fasizmus áldozataira emlékező Gyász című kompozíció vagy a Felszabadulás emlékműhöz készített tanulmány. Josef Malejovsky nemzeti művész ma is nagy történelmi és forradalmi témák vonzásában él. Népének hősi harcokkal teli történelme, nagyjainak szellemi kisugárzása művészetének állandó ihletói maradtak. DELMÁR GÁBOR ÚJ szú 6 1989. IV. 2
