Új Szó, 1989. március (42. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-13 / 61. szám, hétfő
Puskin több mint másfél évszázaddal ezelőtt, 1837. február 10-én halt meg. Halálának körülményei azonban még ma sem egészen tisztázottak. Az intrikák főszereplői, akik a tragédiával végződő párbajba sodorták a nagy orosz költőt egy francia királypárti emigránssal, George d’Anthés gardatiszttel, mindmáig nem igazán ismeretesek. Pjotrj Vjazemszkij, aki a mai Puskin-kutatók véleménye szerint a legjobban ismerhette a költő halálának történetét, így írt a temetés napján: „Ebben a dologban sok minden sötét és titokzatos maradt.“ Tíz év múlva, 1847-ben pedig a következő kijelentése jelent meg: Nem jött még el az ideje..., hogy felfedjük a Puskin szerencsétlen halálát övező rejtélyt. “ Vagyim Kozsinov a moszkvai Pravdában nemrég megjelent cikkében olyan fontos részletekre, illetve „technikai“ kérdésekre mutat rá amelyek a kutatók számára újabb vezérfonalat jelenthetnének a költő halálához vezető kusza szálak kibogozásához. Ki kezdeményezte a végzetes párbajt?-—————_ PUSKIN HALÁLÁNAK KÖRÜLMÉNYEI - ÚJ ÉRTELMEZÉSBEN A legtöbb Puskin-életrajz banális családi drámává egyszerűsítve írja le a költő nemzeti tragédiaként is felfogható halálát: adva van a férj, akinek fiatal felesége ismert szépség, s az ifjú testőrtiszt, mint a családi béke megrontója. Pedig a költő utolsó hónapjainak mindössze egyetlen napja adhatott okot erre a banális értelmezésre. 1836. november 4-én ugyanis Puskin névtelen levelet kapott, amely felesége hűtlenségére tett célzást. Az említett levél „írásmódja és hangneme - Gesszen Puskin-kutató szavai szerint - arra vallott, hogy ennek az ocsmány ötletnek a szerzője a legelőkelőbb társasági körökhöz tartozott.“ S mivel d’Anthés már régóta üldözte szerelmével Natalja Goncsa- rovát, Puskin - nyilván ,,első felin- dultságában“ - azonnal párbajra hívta ki. Mindazonáltal másnap reggel, amikor „háláira váltan“ megjelent nála d’Anthés nevelőapja, Hec- kern báró, holland követ, Puskin minden ellenvetés nélkül beleegyezett, hogy a párbajt egy nappal elhalasszák. Másnap, november 6-án, Heckern ismét könnyes szemmel könyörgött Puskinnak, s ezúttal már két héttel későbbre tűzték ki a párbaj időpontját. Végül, még a két hét letelte előtt, Puskin végleg visszavonta a kihívást. Időközben kiderült, hogy állítólag még a párbajra való kihívás előtt d'Anthés feleségül kérte Puskin sógornőjét, Jekatyerinát. Ez az „elhatározása“ lehetővé tette Puskin számára, hogy bármiféle erkölcsi veszteség nélkül visszavonhassa a kihívást. Puskin d’Anthést - joggal - közönséges alaknak tartotta, de semmi esetre sem látott benne „halálos ellenséget". Meglátása szerint d’Anthés amúgy is csak egy szánalmas bábfigura volt Heckern kezében: „...ennek az ifjúnak minden mozdulatát ön vezérelte“ - írta neki Puskin. ' A költő halálát tehát ezzel a szépfiúval való „végzetes összetűzésként“ fogni fel annyit jelentene, hogy „megengedhetetlenül befeketítenénk erkölcsi arculatát“- jegyzi meg cikkében Kozsinov. Sokak tudatában az a téves változat maradt meg Puskin halálával kapcsolatban, mintha Puskin később, 1837. januárjának végén, még egyszer kihívta volna - az immár végzetes- párbajra d’Anthést. Pedig éppen fordítva történt. Január 26-án reggel Puskin nem párbajra hívta ki d’Anthést, hanem csak egy végtelenül sértő hangvételű levelet küldött Heckernek, aki a levél hatására saját maga buzdította „fogadott fiát“, hogy Puskint párbajra kényszerítse. (Részlet a levélből: „Nem engedhetem meg, hogy fia ezen aljas viselkedése után beszélni merészeljen a feleségemmel, még kevésbé azt, hogy útszéli szójátékokkal sziporkázzon előtte, és a hűséges, szerencsétlen szerelmest játssza, holott közönséges csirkefogó és gazember. így tehát kénytelen vagyok önhöz fordulni, hogy megkérjem, vessen véget ezeknek a '‘mesterkedéseknek, ha el akarja kerülni az újabb botrányt, amelytől természetesen én nem riadok vissza. “) Már maga az az éles ellentmondás is felettébb gyanús, hogy Heckern novemberben még megtett mindent azért, hogy a párbajra ne kerüljön sor, januárban pedig- mindmáig tisztázatlan okokból- maga kezdeményezte azt. A kérdés az, ki állt mögötte, ki vette „jóváhagyólag tudomásul", illetve nem tett semmit e párbaj megakadályozása, Puskin esetleges halálának megelőzése érdekében. A d’Anthés-história javarészt csak „adalék“ volt Puskin jóval súlyosabb bajára: elvben ugyanis régen tisztázódott, hogy a névtelen levélben megfogalmazott pletyka Natalja és I. Miklós cár állítólagos kapcsolatára vonatkozik. Szollogub, Puskin költőbarátja szavai szerint ezzel magyarázható, „miért kereste a halált, s támadott boldog-boldog- talant.“ Puskin világosan és határozottan kinyilvánította véleményét a levél tartalmával kapcsolatban, hiszen mindjárt november 6-án levélben kérte Kankrin pénzügyminisztert, hogy adósságtörlesztés címén vegye fel a kincstári vagyonba kisztye- nyevói birtokát, amit Puskin 45 ezer rubel formájában (abban az időben óriási összegnek számított ez) a cártól kapott irodalmi munkássága elismeréseként. A miniszter természetesen megtagadta a felháborítóan merész kérés teljesítését. Puskin korábban is panaszkodott egy, barátjának írt levelében, hogy a cár „akár egy tisztecske“,udvarol Natalja Nyikolajevnának. Minden okunk megvan, hogy feltételezzük: 1936. november 6-a és január 23-a között Puskint kétségek gyötörték a névtelen levél eredetét illetően. Kiderült azonban, hogy január 23-ról 24-re virradó éjszaka a Voroncov-Daskovéknál rendezett bálon Puskin találkozott a cárral N. Jeremcsenko: Puskin halálának évfordulójára (metszet) (ezt, mint ismeretes, maga I. Miklós tanúsította) és a beszélgetés közben elhangzott a cár számára felettébb megdöbbentő kijelentés: „Én... önre gyanakodtam, hogy udvarol a feleségemnek“. A beszélgetés során azonban teljesen megbizonyosodott a pletykák és rágalmak alaptalansága felől, és figyelme Heckern felé irányult. Meg volt győződve arról, hogy a névtelen levelet csakis Heckern írhatta. De ki írta a levelet valójában? Vagyim Kozsinov cikkében egy - szerinte különösen figyelemre méltó - dokumentumra hívja fel a figyelmet: Csicserin levelére Scsegoljevhez, a neves Puskin-kutatóhoz, amelyet 1976-ban közölt a Néva című folyóirat, s amelynek valamilyen okból máig nem szenteltek kellő figyelmet. Csicserin, a neves diplomata, külügyi népbiztos, 1927-ben cáfolta a Puskin-kutató azon állítását, miszerint azt a bizonyos névtelen levelet a Heckernhez közel álló Dolgorukov herceg írta volna. Csicserin meggyőződéssel állítja, hogy a levél Brunov kézírása, akinek Voronov gróf odesszai megbízottjaként komoly összetűzései voltak Puskinnal. (A költőben megvetést és undort váltott ki Bruriov szolgalelkűsége feljebbvalói iránt.) Brunov később Nesselrode külügyminiszter helyettese és „kedvence“ lett... Innét indulnak ki a szálak, amelyek azután Puskin halálához vezettek. Egy másik, 1927-es publikáció is alátámasztja Csicserin igazát. Goli- cin herceg visszaemlékezéseiben II. Sándor cár (I. Miklós fia) kijelentését idézi: „....most már ismerik azon névtelen levelek szerzőjét, amelyek Puskin halálához vezettek, ez... Nesselrode". I. Miklós - még mit sem tudva erről - így írt Puskin haláláról: „A párbaj indítéka... mindenki számára megfoghatatlan...“ A „szerző“ szó persze nem feltétlenül azt a személyt jelöli meg, aki a szöveget fizikailag papírra vetette. Úgy látszik, a levelet valóban Brunov írta meg, mindjárt több példányban. Bizonyítékok vannak arra is, hogy Puskin Nesselrode-ra is gondolt. Egy bizonyos „grófhoz“ intézte november 21-én kelt levelét, amelyet - amint ez utólag megállapítást nyert - soha nem küldött el, hanem kabátzsebében hordott, mintegy várva az alkalmas pillanatot a leleplezésre. (Eddig azt tartották, hogy Benkendorf grófnak szánhatta.) Vajon milyen célokat követtek a névtelen levél „szerzői“? Dmitrij Blagoj, a legjelesebb Puskin-kutatók egyike megalapozottan bizonyítja, hogy Puskin utolsó éveiben mind nagyobb hatást gyakorolt a cárra kulturális és politikai kérdésekben egyaránt. Világossá vált a cár környezete számára az is, hogy ez a hatás jelentősen növekvő tendenciát mutat. Minden óriási felháborodást váltott ki és veszélyt jelentett Nesselrode körében, s ezek a körök békíthetetlen ellenséget jelentett Puskin, a művész és gondolkodó számára. Ez az egész „névtelen levélhistória“ egyetlen határozott célt követett: szembeállítani egymással Puskint, és a cárt, a költőt a cár ellen lázítani, s ezzel kiküszöbölni Puskin lehetséges hatását az állam ügyeinek menetére. Miután tehát a bálon Puskin megbizonyosodott a cár és felesége kapcsolatáról szóló pletykák megalapozatlansága felől, még aznap elküldte könyörtelen hangvételű levelét Heckernek, akiről hitte, hogy a névtelen levél szerzője. De mivel magyarázható az, hogy Heckern ezúttal maga küldte d’Anthést a párbajra? Dilomáciai körökben ismeretessé vált, hogy 27-én, a párbaj napján Herckern nem egyszer találkozott Nesselrodeval, s állítólag megmutatta neki Puskin levelét is. Nem lehet tehát kizárni annak a lehetőségét, hogy Nesselrode, miután elolvasta a „botrányról“ szóló fenyegető kitételt, amitől Puskin természetesen nem riadt volna visz- sza“, Heckern értésére hozta, hogy a párbaj szükségszerű. Ellenkező esetben kitört volna a botrány, amely nyilván felfedte volna, ki a Puskin elleni orvtámadás igazi kezdeményezője... Összeállította: HARASZTI ILDIKÓ „Egy csalódás tett íróvá“ Találkozás Bereményi Gézával író is, filmrendező is. Az Eötvös Loránd Tudomány- egyetem magyar-olasz szakos hallgatója, amikor írni kezd. Első novel- láskötete, Svéd király címmel, 1970- ben jelenik meg; ugyanabban az évben, amelyben diplomát kap. Aztán el is hallgat. Beáll egy könyvterjesztő vállalathoz propagandistának. Fél év után meggondolja magát és munkahelyet vált. Szinkrondramaturg lesz a Pannónia Filmstúdióban. Hét évig dolgozik ott, közben dalszövegeket ír egy gitározó rajztanárnak: Cseh Tamásnak. A dalokból lemezek lesznek, majd hosszú szünet után jön a második kötet, a Legendárium. A harmadikban már drámák szerepelnek: a Halmi, a tékozló fiút, a kaposvári Csiky Gergely Színház, a Légköbmétert, a Pesti Színház mutatta be. Tavaly Básti Julinak és Cserhalmi Györgynek írt sanzonokat. Filmes pályafutását fogatókönyv„Észrevettem, hogy az átélt dolgokra azonnal felütik a fejüket az emberek. “ (Helyey Zsuzsa felvétele) írókont kezdte. Kézdi Kovács Zsolt az ő munkája alapján rendezte a Kedves szomszédot, András Ferenc a Veri az ördög.. .-öt és a Nagy generációt, Gothár Péter a Megáll az időt. Rendezőként 1985-ben, A tanítványokkal mutatkozott be. Második filmjét az Eldorádót az idei magyar filmszemlén fődíjjal jutalmazták.- Első filmjét, amelynek cselekménye a 30-as évek végén és a 40- es évek első felében, a pesti arisztokrácia és az értelmiség körében játszódik, igazi meglepetésként jegyezték az 1985-ös velencei film- fesztiválon. Az Eldorádót hogy fogadták ugyanott?-A közönség körében egyértelmű sikere volt, a kritikusok, gondolom, valami egész mást vártak tőlem, nem egy piackirályról szóló pesti történetet. Talán nem is értették teljes egészében a filmet... ez inkább itteni, erősen helyhez kötött és nem egy jellegzetesen közép- kelet-európai téma.- Én mégis úgy érzem, külföldön is megtalálja majd a maga közönségét a film, hiszen Monorit, a Teleki téri piac aranyban dúskáló királyát, az ön nagyapját, a magyar félmúlt legtöbbet vitatott időszakában, az 1946 és 1956 közötti évek zűrzavarában láthatják a nézők.- Hadd jegyezzem meg: a személyesség csupán kiindulópont nálam, ezt követően már a maga szabályai szerint formálódik a történet. A valósághoz, a megtörtént eseményekhez persze, mindvégig igyekeztem hű maradni; ha van még értelme a szónak, akkor én realista vgyok, mert a film első kockájától az utolsóig átélt dolgokról beszélek, tehát emlékezem.- Könnyű volt visszapergetni az éveket?- Könnyű, mert a forgatókönyv írása közben jöttem rá, hogy akármilyen kemény és durva ember volt is a nagyapám, az én életemben támaszt, menedéket, védelmet jelentett. A rá való visszaemlékezés éppen ezért különös kihívás volt számomra, sokszor úgy éreztem: ő maga csinálja a filmet és a szelleme talán az őt életre keltő Eperjes Károlyt is megszállta. Forgatás közben aztán arra is rádöbbentem, hogy meglehetősen ambivalens viszony lehetett köztem és a nagyapám között; szerettem is őt, meg nem is... volt benne valami brutális, valami visszataszító, ami nagyon zavart engem.- Azért, mert úgy élte az életét, akár egy Teleki-téri „keresztapa“?- Barbár volt és bálványimádó, azért. Hatalomra vágyott mindig, uralkodni akart az egész családja fölött. És uralkodott is! De nem úgy, mint egy keresztény európai, hanem mint.egy vad, erőszakos ázsiai. Remélem, kitűnik a filmből: mindenki kapkod körülötte, ő az egyetlen, aki megingathatatlan az ítéleteiben, aki biztosra veszi, hogy egy, értékeit vesztett világban is vannak még értékei. Hét döntéséről, hét üzletéről szól a film - az utolsó üzlete nem sikerül, de még mindig tartja magát, ott áll a halál küszöbén és ő akarja megmenteni a családját.-A film utolsó kockáin, amikor a kisfiú, aki önt játssza arannyal a kezében orvosért szaladgál, hogy megmentse nagyapja életét, tizenkét éves. Ami ezután jött...-... arról a Megáll az idő szól.- Felvettek az egyetemre és írni kezdtem. Ennyi. Az irodalom már azelőtt is érdekelt, a forgatási lehetőség egészen váratlanul adódott.- Fő, hogy élni tudott a ¡ehetőséggel.- Ha nem találok segítőtársakra, akkor most bizonyára nem lehetőségről, hanem kelepcéről beszélünk. Mert ugye, ott álltam egy szál magam egy engedélyezett filmmel és többek között első asszisztenst, gyártás- vezetőt, operatőrt, vágót kellett keresnem. Valóságos csoda, ami történt: maguktól jelentkeztek számomra ismeretlen emberek meg akarták mutatni, hogy mit tudnak - és menet közben rendezőt csináltak belőlem.-Eperjes Károly tizenöt kilót hízott a szerep kedvéért. Ezek szerint időben szólt neki, hogy ő lesz Mo- nori.- Más valaki szóba sem jöhetett. Nekem ő kellett! Első bemutatott darabomban, a Halmiban is játszott már, aztán A tanítványokban is. Nehéz természetű ember, akitől mindig is óvakodtak a filmrendezők. Ez volt a szerencsém, legalább megmaradt nekem.- A piacot, úgy tudom, fel kellett építeni. Aztán benépesíteni száz meg száz statisztával.- Emlékeztem én jól a környékre, hiszen hatéves koromig a nagyszü- leimnél nevelkedtem, később pedig, amikor anyám magához vett, a szombatokat és a vasárnapokat töltöttem a Teleki téren. Mintha egy fiókban turkálnék, úgy szedem elő az emlékeket... A Teleki tér fogalom volt, Pest legnagyobb piaca, ahol valósággal nyüzsgött-hemzsegett a nép. Nagyapám a piac leghíresebb kereskedője volt, ott állt a háza a téren, de amikor a forgatáshoz készülődtünk, hiába kerestem ezt a házat... lebontották. Két üres telket találtam ott és babonából pontosan oda építettettem az öreg piacát, így forgatás közben ugyanarra a házfalra néztem, mint gyerekkoromban. Izgalmas játék, érdekes utazás volt számomra az Eldorádó; visszavitt a múltba, felidézte bennem azt a napot is, amikor végérvényesen elbúcsúztam a piactól. Huszonöt éves voltam... akkor halt meg a nagyanyám, ■ a tér utolsó „őselefántjainak“ egyike, aki élete vége felé már csak madáreledelt, babot és lencsét árult. De látnok volt és mindent előre megálmodott. Megálmodta a halálát és kitalálta még a legjobban féltett titkaimat is. A statiszták? Ha csatajelénetet kelíett volna felvennem, azzal biztosan több gondom lett volna. Ezek az emberek a társadalom pereméről jöttek, tudták ők jól, mi az, hogy piac, pénz, üzlet. Úgy mozogtak, úgy sef- teltek szedett-vedett jelmezükben, mintha csak az életük múlott volna ezen.- Új filmen vagy új könyvön dolgozik most?- Regényt írok, azt szeretném végre befejezni, aztán jöhet megint a film - kamaszkorunk legnagyobb bűneiről, tékozlásairól, elragadtatásairól. Az ifjúkori szerelemről, amely akkora űrt, akkora hiányérzetet hagyott bennem, hogy még a halállal is megismertetett valamelyest. Ha jól meggondolom: engem ez az óriási csalódás tett íróvá. SZABÓ G. LÁSZLÓ ÚJ SZÚ 4 1989. III. 13
