Új Szó, 1989. március (42. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-09 / 58. szám, csütörtök

Megváltozol, iskola? Programból volt már éppen elég, aztán maradt minden a régiben, most is úgy lesz - idézett valakit a miniszter, aztán sietett hozzátenni: nem, ezúttal a javaslatok, a tervezett intézkedések nem maradnak papí­ron, megvalósulnak, némely már a következő tanévben, de jut belőlük a tizedik ötéves tervidőszakra is. Persze, a változások üteme nagy­mértékben függ majd a népgazda­ság teljesítőképességének, a nem­zeti jövedelem szintjének alakulásá­tól, azaz, hogy az állami költségve­tésből mennyit lehet az oktatásügy fejlesztésére, a számos területen ta­pasztalható lemaradás, a gondok és hiányosságok megszüntetésére for­dítani. Mindez is elhangzott azon a sajtótájékoztatón, melyet az SZSZK Oktatási, Ifjúsági és Testne­velési Minisztériumában a minap tartottak a tárca vezetői A csehszlo­vák nevelési-oktatási rendszer to­vábbi fejlesztése című, immáron a szlovák, a cseh és szövetségi kormányban is megtárgyalt analízis­ről, melynek elkészítése során egyébként figyelembe vették a szlo­vákiai járásokból, oktatásügyi szer­vektől, pedagógusoktól és tudósok­tól beérkezett mintegy 2500 észre­vételt, javaslatot is. Bizton nem állíthatjuk, csupán bizakodhatunk, hogy hamarosan jó irányban történnek radikális - végre a gyerekek, a tanulóifjúság, valamint a pedagógusok által is érezhető, terheiken enyhítő, munkájukat könnnyítő, a nevelés, az oktatás, a tanulás hatásfokát növelő - lépé­sek. Reményeinket mindenekelőtt arra alapozhatjuk, hogy a kormány, tekintettel az átalakításra, az elsőd­leges feladatok közé emelte az okta­tásügy korszerűsítését, amely tulaj­donképpen egyik feltétele is az át­alakításnak, hiszen köztudott, mű­veletlen vagy félművelt emberekkel inkább „visszafejlődni“ lehet, nem pedig előrehaladni, mi több, felzár­kózni a világszínvonalhoz. A másik: a helyzet kényszerít lépni, melybe oktatásügyünk került, új koncepció ide, új koncepció oda. Ugyanis, ha tovább tartana, nemcsak a már ma is súlyos bajokkal küzdő gazdaságra nézve járna az beláthatatlan követ­kezményekkel, hasonló károk kelet­keznének egyáltalán az egyén, vala­mint a kisebb-nagyobb közösségek érzelmi és tudati világában, maga­tartásában, viselkedéskultúrájában, munkához való viszonyában, a már nem is labilis erkölcsi értékrendjé­ben. Természetesen mindez nem, vagy nem csupán az oktatásügyön múlik, hanem tudvalévőén elsősor­ban a társadalmi viszonyok alakulá­sának függvénye. A harmadik, mi reményeinket táplálhatja: már ebben a tanévben tapasztalhatók változá­sok, például a felvételi rendszerben, melynek új elemeiről mi is beszá­moltunk korábban. Továbbá: a CSKP KB és az SZLKP KB legkö­zelebbi ülésének témája éppen az oktatásügy lesz. Végezetül: ott van maga az analízis, mely a tervezett intézkedéseknek egész sorát tartal­mazza, tekintettel valamennyi isko­latípusra. Ennek, pontosabban a ró­la tartott bő kétórás minisztériumi tájékoztatónak az alapján lássuk, ha csupán jelzésszerűen is, milyen vál­tozások várhatók egyebek között, illetve milyen kérdésekkel kell szem­benéznünk. Az első mindjárt az iskoláskor előtti nevelési intézményekkel kap­csolatban merül fel. Amíg még nem is olyan régen szinte büszkélkedtek azzal üzemek, vállalatok, hogy saját óvodáik vannak, addig manapság, a megváltozott gazdasági-gazdálko­dási körülmények között, egyre in­kább ódzkodnak efféle intézmények létesítésétől, illetve üzemeltetésétől. Ugyanígy, mind kevésbé mutatkoz­nak készséges partnernek a szak­munkásképzés fejlesztésében, ami részben érthető, hiszen, ahogy mondani szokás, épp elég a maguk baja. Pedig nélkülük nehezen kép­zelhető el előrelépés, e területen is, nem beszélve arról, hogy elsősor­ban az ő érdekük, hogy alaposan felkészült középkáderek, szakmun­kások kerüljenek a termelésbe. Te­hát az oktatási és a többi tárcának folytatnia kell a párbeszédet, az új helyzethez igazodva keresni a leg­megfelelőbb megoldást. Jó hír, hogy már a következő tanévtől megkezdik az osztálylét­szám csökkentését, az alapiskolák első osztályában 34 helyett 30 a fel­ső határ, a felsőbb osztályokban 40 helyett 35. Első pillantásra nem lát­szik jelentős mértékűnek a csökken­tés, különösen a modern pedagógia alapelveihez képest, ám, ha meg­gondoljuk, hogy eddig csak negy­vennél több tanuló alkotta osztályo­kat lehetett osztani, akkor ez min­denképpen javulás. 1995-ig szeret­nék végre felszámolni a két váltásos, közkeletű szóhasználattal, a délutá­ni tanítást, mely Szlovákiában a gyerekeknek 5,75 százalékát érin­ti, az alsó tagozaton 11 százaléku­kat (Csehországban, egészében, mindössze 0,67 százalék ez az arány). Külön hangsúllyal szóltak arról, hogy az óvodáktól kezdve vala­mennyi iskolatípusban bevezetik a környezetvédelmi nevelést, nem külön tantárgyként, hanem beépítve mindenekelőtt az olyan tantárgyak tartalmába, mint a biológia, kémia, földrajz, fizika, polgári nevelés. A szakmunkásképzőkben külön har­mincórás környezetvédelmi tanfo­lyamot szerveznek. Ezzel az iskola­típussal kapcsolatban elhangzott tér hangsúlyozta, arra törekszünk, hogy rossz tankönyvek ne kerülje­nek az iskolákba. Közben a se­gédeszköz-ellátás korszerűsítéséről sem feledkeznek meg, és amennyi­re gazdasági helyzetünk engedi, tovább folyik az elektronizációs program megvalósítása. Nagy gond ugyanakkor, hogy nincs annyi peda­gógus és nevelő, amennyire szük­ség lesz. Igyekeznek ezen a helyze­ten javítani, nem csak a nyugdíjas pedagógusok további alkalmazása lehetőségének bővítésével, hanem az igények, a prognózisok szigorúbb figyelembe vételével, következete­sebb utánpótlásképzéssel. Vélemé­nyem szerint, gyorsabban változna a helyzet, ha, egyrészt, emelkedne a pedagógusok még ma sem valami magas fizetése, valamint társadalmi rangjuk, másrészt, ha tapasztalnák, hogy az iskola megszabadul fölösle­ges, a nevelő-oktató munkát gátló terheitől, magyarán, ha vonzóvá vál­na újra a pálya. Tudniillik, több száz­ra tehető azoknak a száma, akiknek tanári oklevelük van, ám más pályát választottak. Ezt megérzi nemzeti­Lőrincz János felvétele még, hogy bővül a gyakorlati képzés terjedelme; hogy a szakoktatók (mesterek) és nevelők fizetése foko­zatosan eléri a termelésben, illetve a többi iskolatípusban hasonló ké­pességű és munkakörben dolgozók fizetésének szintjét; hogy a Munka Törvénykönyvének Novellájával összhangban megnövekedik sza­badságuk ideje, hat hétre; hogy több szakembert akarnak „behozni" a gyakorlatból, különösen a speciá­lis tantárgyak oktatására. Továbbra is elsődleges feladatként jelölték meg itt az oktatáshoz szükséges tárgyi-műszaki feltételek korszerűsí­tését. Abszurd helyzet, hogy szá­mos esetben a szakmunkásjelöltek „százéves" gépek, elavult, kiselej­tezett berendezések megismerésé­vel kénytelenek készülni a holnapra. Sok bírálat érte a gimnáziumok tantervét; új bevezetését 1992-re tervezik, a tanítási' órák számának csökkentésével egyetemben; ugyanakkor növekszik a választható tantárgyak száma. A szakközépis­kolákban úgymond, humanizálni szeretnék az oktatás-nevelés tartal­mát, a környezetvédelmi nevelés mellett erősíteni a jogi ismeretter­jesztést, és kiemelten a vezetői ké­pességek fejlesztését, hiszen itt olyan középkáderekről van szó, akik irányítanak, magyarán akik embe­rekkel dolgoznak majd. A óvónői szakközépiskolákban már a követ­kező tanévben kétéves tanfolyamok nyílnak, melyeken az érettségi után, nevelőket képeznek a szakmunkás- képzők, kollégiumok, pionír- és ifjú­sági házak számára, lehetőséget adva főként azoknak a lányoknak, akik érettségijükkel nehezen tudnak elhelyezkedni más területeken. Régebbről közismert, korántsem kielégítő a helyzet a felsőoktatási intézményekben, az átfogó korsze­rűsítés mellett tartalmi és szerkezeti változásokat egyaránt végre kell hajtani, olyanokat és úgy, hogy a fő­iskolákról, egyetemekről ne csupán ismereteket birtokló, végrehajtó em­berek kerüljenek ki, hanem: alkotó elmék. Visszatérve az alapiskolákra, ugyancsak jó hír, hogy megkezdő­dött a tananyag mennyiségének csökkentése, külön tekintettel a fel­ső tagozatra; ezzel párhuzamosan két-három éven belül elkészülnek az új, módosított tankönyvek. A minisz­ségi oktatásügyünk is, mellyel kap­csolatban külön gondként merült fel a pedagógus-utánpótlás kérdése. A minisztérium szorgalmazza meg­oldását, a képzés helyszíneként, Nyitra (Nitra) és Bratislava mellett, szóba jött Banská Bystrica és Pre­sov. A magyar nemzetiségű peda­gógusjelöltek kétnyelvű képzését hangsúlyozta a miniszter, hozzáté­ve, ez nem könnyű a hallgatók szá­mára, és nem is mehet a minőség rovására. A magyar tanítási nyelvű alapiskolákkal kapcsolatban külön­ben újfent kiemelték, hogy intenzív­vé kell tenni a szlovák nyelv oktatá­sát, az ötödikes és hatodikos tan­könyvekbe kétnyelvű szótárakat ter­veznek, a hetedikes és nyolcadikos tankönyvekbe (a természettudomá­nyi tantárgyak, valamint a földrajz és a történelem esetében) rövid szlovák nyelvű összefoglalókat egy- egy témakör után. Az sem újkeletű felismerés, hogy hiba volt a kisiskolák meggondolat­lan körzetesítése, melynek súlyo­sabbak a következményei, mint első pillantásra látszanak. Szlovákiában a falvak harminc százalékában nincs iskola, 39 százalékukban meg csupán alsó tagozatos, összevont osztályok vannak. Külön említette a nemzetiség lakta területeket a mi­niszter, amikor arról beszélt, hogy ahol lehetőség és igény van rá, ott vissza kell vinni az életet a kisisko­lákba. Persze, mondhatná valaki, úgy vagyunk ezzel, mint manapság sok efsz-tag a földdel, - kinek kelle­ne már? Amiben sajnos, sok az igazság. Ugyanis, egy felmérés sze­rint, nemcsak a nemzeti bizottságok vonakodnak ettől (újabb gond, ki­adás) hanem sok olyan pedagógus is, aki ugyan falun lakik, de vállalja inkább az ingázást - így ugyanis, az utazásra hivatkozva, itt is, ott is mentesül a közéleti, vagy a több délutáni, esti órát igénylő iskolán kívüli tevékenységtől. Ez például szintén olyan kérdés, melyhez nemcsak érdemes hozzá­szólnia minden érintettnek, hivatalos szervnek, pedagógusnak, szülőnek - akár lapunk hasábjain hanem kell is. Gyermekeink érdekében. Be­leszólni a dolgok alakulásába. Mi több, cselekedni, kezdeményezni helyi méretekben, nem várva fel­sőbb utasitasra. B0DN^R GYULA Közéleti író - közéleti ember Ján Solovic 55 éves Ján Soioviő 1934. március 8-án született Plieáovcében. A zvoleni gimnáziumban érettségizett, majd a bratislavai művészeti főiskolán folytatta tanulmányait, ahol drama­turgként szerzett diplomát. Első munkahelye a Csehszlovák Rádió bratislavai szerkesztősége lett. Itt előbb szerkesztőként dolgozott, majd kinevezték az. intézmény mű­vészeti vezetőjévé. Aztán már egy­mást követték a társadalmi funkciók (és elismerések). Egy alkalommal nem is kerülhette el a választ a kö­vetkező kérdésre: „Megfér-e egy bőrben a művész - a drámaíró, aki hitvallása szerint szoros kapcsolat­ban áll az élettel - és a „többszörös funkcionárius", a CSKP KB póttag­ja, az SZLKP KB tagja, a Szlovák Nemzeti Tanács kulturális és oktatá­si bizottságának elnöke, a Szlovák írók Szövetségének főtitkára stb., stb... Mikor jut ideje az írásra?" A közéleti író - és a közéleti ember - válasza a következőképpen hangzott: „Nem mondhatnám, hogy ez az együttélés nem inspirativ. Már önmagában véve is feszültségekkel teli: drámai... Ami az írást illeti, egyszerű a válasz: szombatonként és vasárnaponként alkotok, s termé­szetesen a szabadságom idején - már évek óta. Másként nem megy... Az élettel, illetve az embe­rekkel való kapcsolatomban pedig nem gátolnak, éppen ellenkezőleg, segítenek a funkcióim. Nem kell ke­resnem az alkalmat a találkozások­ra: engem keresnek meg a legkülön­bözőbb foglalkozású emberek... Az egyik gyermekotthonból például egy fiú teljesen őszintén megírta nekem, milyen áldatlan állapotok uralkodnak náluk...“ Hadd tegyük mindjárt hozzá: ennek a levélnek a nyomán született az Ez aztán a meglepetés című Solovic-komé- dia, melyet a Magyar Területi Szín­ház komáromi (Komárno) társulata két ízben is műsorára tűzött. Az évek folyamán tetemes meny- nyiségű drámát írt Ján Solovic. Ezek egy része könyvalakban is megje­lent (igen szép kiállításban). Termé­szetesen, színházi használatra ké­szült szövegkönyv formájában min­den alkotását kiadta az Irodalmi Ügynökség (LITA). Színdarabjait Havannától Moszkváig több ország­ban is játszották, s ezek különösen a Szovjetunió különböző (főként a Kaukázuson túli területein) arattak igen nagy sikert. Darabjait a hazai pályázatokon és az országos szín­házi seregszemléken is díjazták. A hetvenes években példaként állí­tották az írótársadalom elé úgyneve­zett „állampolgári témákat feldolgo­zó" trilógiáját. Ezeket (a többi szlo­vák színházzal egyetemben) a Ma­tesz komáromi társulata is bemutat­ta. Sorrendben: 1974-ben a Meri­diánt, 1976-ban az Ezüst Jaguáit és 1978-ban az Aranyesőt. Ezért a tri­lógiáért a szerző megkapta a Kle­ment Gottwald Állami Díjat. Az évek során aztán érdemes művész, majd nemzeti művész lett. A Magyar Területi Színház eddig hét darabot vitt színre Ján Solovic drámái közül. Az Ez aztán a megle­petés nyitotta a sort (erről már szól­tunk), majd következett a Kolduska­land - avagy milliós sztriptíz a bor­bélyházban, A vágyak tornya, a már említett „állampolgári témák trilógiá­ja", a sort az S. O. S. Zárta 1982- ben. Ez tulajdonképpen az Ez aztán a meglepetés felújítása volt. A Ma- tesz-krónikához azonban még az is hozzá tartozik, hogy a színház ko­máromi művészeinek tolmácsolásá­ban 1976. augusztus 31-én a Ma­gyar Televízió is sugározta a Meri­diánt (színjáték tv-felvételét). Tudo­másunk szerint ez volt Ján Solovic drámai munkásságának magyar nyelvű (televíziós és színházi) ősbe­mutatója. A közvetítés előtt interjú hangzott el a szerzővel és a Matesz akkori igazgatójával, dr. Krivosík Ist­vánnal. Ennek az írásnak a keretein belül nem vállalkozhatunk arra, hogy a szerző teljes életművét méltassuk- vagy sort kerítsünk drámáinak méltó értékelésére, elemzésére, csupán azokból a témákból-témakö- rökből, társadalmi problémákból (ál­lampolgárokat érintő kérdésekből) tudunk egy csokorra valót átadni az olvasónak, amelyeket - ha ma élne- akár Carlo Goldoni is szívesen megírna (ugyanúgy mint Solovic, színdarabban, rádiójátékban vagy televíziós sorozatban): az ifjúság „nevelésében" mutatkozó hiányos­ságok, az idősekkel való (nem) törő­dés fonák helyzetei, dicső szokása­ink avíttsága, a férfi és a nő közötti viszony „hivatalos irányíthatóságá­nak" tarthatatlansága, a múlt becsü­letes vállalása, az ügyeskedők és élősködők társadalmi szintű leleple­zése, a „szocialista összekötteté­sek" romboló hatása és nem kívá­natos volta, a műemlékvédelem „tö­rékenysége", a társadalmi „poszt" előítéletek nélküli vállalása, a ha­gyományos (és új) erkölcsi értékek rendíthetetlen vállalása, s ami mind­annyiunk számára a legfontosabb és napjainkban a legégetőbb: a múlttal való bátor szembenézés, a tiszta lelkiismeret ügyében... KMECZKÓ MIHÁLY Évfordulóink és mindennapjaink - plakátokon Évente megrendezik Bratislavában a Politikai plakát kiállítást, amely a szlová­kiai plakátművészet legújabb termésének bemutatásával képet ad a műfaj fejlődé­séről, gazdagodásáról. Az idei tárlaton is keressük az újat, de félő, hogy nem egészen azt találjuk, amit várunk. Magya­rázható ez azzal, hogy a plakátfestészet szimbolikája és motívumkincse évek óta alig-alig változik: a festők inkább a bevált és elfogadott formai eszközöket, megol­dásokat alkalmazzák. Arra hivatott a plakátművészet, hogy figyelmet és érdeklődést felkeltő alkotá­sokkal időszerű, jelentős politikai, társa­dalmi eseményekről tudósító információ­kat minél szélesebb tömegeknek közért­hetően és félreérthetetlenül közvetítsen. E céját pedig akkor és úgy érheti el leginkább, ha az üzenetet konkrét kép, nemritkán dokumentációs fényképek, va­lamint tömör, általánosan ismert jelszavak fejezik ki. Ezt figyelembe véve, részben érthető és elfogadható, hogy a képzőmű­vészet más területeivel összehasonlítva, ez lassabban mozdul előbbre. Ugyanak­kor céljatévesztett és káros lenne az olyan gyakorlat, amely azt feltételezi a szemlélőről, hogy kizárólag és csakis a primitív kép, a szájbarágós munka befo­gadására képes, s amely ennélfogva el­vetné a színvonal állandó emelésének szükségességét. Mivel funkcióját betöl­tendő, a plakátot a legszembeötlőbb he­lyekre függesztik ki, tömegekhez juttatják el, ezáltal az ízlésformálás hatásos esz­közévé válik, szükséges, hogy plakátfes­tőink korunk szellemének és igényeinek megfelelő formanyelv általános elfogad­tatására törekedjenek. Nem akarom félreinformálni az olva­sót, az esetleges tárlatlátogatót, hiszen újat is láthat a kiállításon. Jóllehet, a be­mutató fő helyét a politikai évfordulókra (szlovák nemzeti felkelés, Csehszlovákia megalakulása, a februári győzelem stb.) készült plakátok foglalják el - s ezek többé-kevésbé még mindig a jól ismert szerkesztési és formai hagyományokat követik. Plakátművészetünk azonban ko­runk számos új jelenségére is reagál. A tematikai gyarapodással pedig új motí­vumok és új szimbólumok jelennek meg. Látványos, kifejező, míves alkotások figyelmeztetnek arra, hogy óvjuk környe­zetünket és védjük egészségünket. (A szlovákiai plakátművészet jövőjét illetően bizakodással töltheti el az e műfajra figye­lőket Z Brázdil Ekoplakát című alkotása, valamint M. Michalková és M. Záiesky kábítószer-ellenes plakátjainak fantázia- dús, friss képisége.) A napjaink rendre szaporodó nemkívánatos jelenségeit os­torozó alkotásokat végignézve, sajnos ar­ra kell rádöbbennünk, hogy tudatosan magunk alatt vágjuk a fát: előbb azzal, hogy alkohollal, dohányzással, bódrtó- és kábítószerek fogyasztásával károsítjuk egészségünket, aztán azzal, hogy felelőt­lenül pusztítjuk életkörnyezetünket, végső soron pedig a fegyverkezéssel. Békevá­gyukat, háborúellenes tiltakozásukat nagyméretű, komor színű plakátokon a legifjabbak, a képzőművészeti főiskolá­sok is kifejezik. (Fiatalok számára talán a plakátfestés lehetne a legjobb iskola: ezzel a műfajjal megtanulhatnák érthető­en, világosan kifejezni gondolataikat.) Oldottabb hangulatuk van a május el­sejét, a nemzetközi gyermeknapot kö­szöntő alkotásoknak, a hirdetett film lé­nyegét kifejező tartalma van a mozipla­kátnak. (tallósi) ÚJ SZÚ 6 1989. III. 9

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents