Új Szó, 1989. március (42. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-03 / 53. szám, péntek

A kicsi méltósága ...leste apja lábát Riportféle egy Csemadok-gyűlésről Miért magyarázkodik az ember, ha azt feltételezi, hogy az érkező idegen mást vár, mint ami megszo­kott, vagy valamilyen előre nem lát­ható váratlan esemény miatt a bekö­vetkezett helyzet eltér a megszokot­tól? Bizonyára van tudományos ok­fejtés, amely a társadalomlélektan módszereivel pontosan kimutatná az okokat. Most mégis inkább a té­nyek izgatnak, amelyek egy riport­nak a lényegét adják... Alig kétszáz fős lakosságával Gö- mörben is kisfalunak számít Zs/'p (2íp). A Bátkáról Rimaszécs (Rí- mavská Sec) felé vezető útról leága­zó bekötőút végén mintegy megállít­ja az arra járót. Mint a régi települé­seken általában, a főtérig ér a bekö­tő út, ahonnan utcák nyílnak. Az egyik a dombon álló román stílusú templom lépcsői alá, az iskola udva­rára vezet. Ha Bálint négykötetes Gömör megye című történeti mo­nográfiájában már a XII. században lehetségesnek tartja a Zsíphez ha­sonló Balog-völgyi falvak kialakulá­sát. Zsíp nevét személynévből szár­maztatja, s mint az „eredeti várnépi falvakban“, ott sem volt a XIV. szá­zadban kisnemesség, hanem úrbé­resek lakták. Az sem lehet véletlen, hogy az 1570 táján leírt adatok sze­rint Zsípen is szinte csak új házakat vettek számba. Ezeket a török elől elmenekült, majd visszatért jobbá­gyok építették. Történelmi viharokat átélt lakóinak leszármazottai ma is itt élik csendes mindennapjaikat. Zsíp közel kétszáz lakosából hat- vanan tagjai a Csemadoknak. A har­minchárom százalékos arány nem felel meg a faluban élők nemzetiségi összetételének, hiszen ott csak ma­gyarok laknak. A szervezet idei érté­kelő taggyűlésének váratlanul tekin­télyes vendége volt: Sidó Zoltán, a Csemadok KB elnöke. Zsípet sem kerülte el a gömöri kisfalvak sorsa. A körzetesített kisis­kola épületében most a könyvtár, az ifjúsági klub kapott helyet, és, műve­lődési ház híján, a nagyobbik osz­tályteremben tartják a falugyűlése­ket, a kulturális műsorokat... Miközben várjuk a Csemadok- szervezet lassan érkező tagjait, a könyvtárba nyíló klubszobában a faliújságokat és egy nemrég ren­dezett helytörténeti kiállítás marad­ványait szemlézem. Érdeklődése­met észlelve, zavart magyarázko­dásba kezdenek a vezetőség tagjai. A múlt esztendő sikeres rendezvé­nyeit idézik fel, s a könyvtár, vala­mint az ifjúsági klub időközben elköl­tözött vezetőjét, Mács Annát dicsé­rik. A fiatal pedagógus nemcsak ol­vasásra, művelődésre nevelte a fia­talokat, de falujuk, a hagyományok megismerésére, a szabadidő értel­mes eltöltésére is ösztönözte őket. Ő volt a Csemadok alapszervezeté­nek elnöke is, s betegsége miatt késtek az értékelő gyűlés megszer­vezésével. Szerencsére akadtak, akik a ve­zetőségből a helyére léptek. A nyil­vánvalóan a vendég jelenlététől kis­sé feszélyezetten kezdődő tanács­kozás tükrözte mindazokat a gondo­kat, amelyek a Zsíphez hasonló kis­falvak társadalmi életét nehézkessé teszik. Kevés az értelmiségi, s a kü­lönböző tömegszervezetek vezeté­sét vállalók többsége kénytelen va­lamennyi szervezet munkájának szervezésében részt venni. Nem a Csemadok-alapszervezet tevé­kenységének a felértékelése, ha azt állítom, hogy az ilyen kisfalvakban a magyar nemzetiség kulturális éle­tét szervező és irányító szervezetek a Nemzeti Fronton belül a legaktí­vabban tevékenykednek. A nemzeti­ségi kultúra ápolása, az anyanyelv megőrzése szorosan összefonódik az itt lakók mindennapjaival. Ideális esetben a Csemadok-alapszervezet a faluban még működő egy-két tö­megszervezettel együtt meghatáro­zó politikai tényező lehetne. Csak feltételes módot tudok használni, hiszen a zsípi Csema­dok-alapszervezet értékelő gyűlé­sén a beszámoló utáni vitában csak a hnb elnöke szólt gondjaikról. Az volt a benyomásom, hogy a merev külsőségek közé szorított gyűlések, értekezletek szabványos beszámo­lói már keveseket villanyoznak fel. Nem lehet érdektelenséggel vádolni senkit sem, hiszen a hivatalos rész befejezése után a női éneklő csoport hangulatkeltő népdalainak hatására áradni kezdett a szó. Az, hogy egy alkalmi közös éneklés a messziről jött tekintélyes vendéget és a ven­déglátókat mennyire közel hozta, az a búcsúzásnál derült ki. Kiderült azonban más is. A Cse­madok járási bizottságainak egyes járásokban - így a rimaszombatiban (Rimavská Sobota) is - változtatniuk kell a munkamódszereiken. A meg­változott közigazgatási viszonyok, a szövetkezet, iskola, óvoda és a hi­vatásos népművelő nélküli cseh­szlovákiai magyar falvak sokaságá­ban a művelődés, a mindennapi kul­túra egyetlen forrása: a még létező Csemadok-alapszervezet. Ha a Cse­madok járási titkárainak és szakdol­gozóinak egy része képtelen a Nem­zeti Front tagszervezeteként a Cse­madokra eső feladatok elvégzésére, bizonyára hamarosan bekövetkezik a kádercsere. Ez azért is fontos, mert megfelelő képzettség, politikai tisztánlátás és elkötelezettség, nem­zeti öntudat nélkül a szervezetben vegetáló szakdolgozók nem képe­sek partneri viszony létesítésére és fenntartására az egyes járások párt és állami vezetőivel. Márpedig a Csemadok jövője az alapszerve­zeti munka minőségén, a járási tit­kárságok dolgozóinak elhivatottsá­gán, politikai elkötelezettségén és egyéni képességeik milyenségén áll vagy bukik. Az tény, hogy a Zsípen átélt él­mények, a sokszor magukra hagyott Csemadok-szervezeteknél szerzett tapasztalatok és a csehszlovákiai magyarság kultúrájában egyre in­kább tapasztalható negatív irányú váltás nyugtalanító. Az ember és a közösségek méltóságát nem a fizi­kai külső, nem a méretek adják. Zsípen a kis Csemadok^szervezet munkájában felismerhető és kimu­tatható mindaz a pozitívum és nega­tívum, ami országos viszonylatban. Az éneklőcsoport és a pedagógus vezette ifjúsági klub, amely bizonyá­ra jó lokálpatriótákat nevel a zsípi gyerekekből, alapul szolgálhatna ar­ra, hogy az ottaniak jobban megis­merjék múltjukat, gyökereiket. Ön­maga értékeivel tisztában lévő em­berek aligha kérnek majd elnézést az egyáltalán nem rajtuk múló álla­potokért: a közigazgatási leépülé­sért, a művelődési háznak használt iskolaépület állapotáért. Emberi ér­tékeiket tudatosítva kezdenek közé­leti harcot azért, hogy legyen hivatá­sos népművelőjük, legyen legalább lakásaik színvonalán berendezett klubtermük. Egy zsípi kislány tavaly eljutott a Duna Menti Tavaszra. Verset mondott. Nagypál Veronika a Cse­madok-alapszervezet értékelő gyű­lésén is kiállt a résztvevők elé. Kon- csol László A harmatcsepp című versét adta elő: ,,Mindig a mélyből meríts, a felszín csak játszik; csak a lényeget tekintsd, ne azt, ami látszik: erősben a védtelent, tölgyben az esendőt, piciben a végtelent, percben a jövendőt.“ Úgy mondta a verset, hogy azono­sította magátaharmatcseppel, amely mindenütt fénylik. Egy gyermek gyújtott fényt a régi iskola osztályter­mében. DUSZA ISTVÁN „Nem voltam félember“ r E vek óta gyűjtögetett könyveire és a kitüntetéseire büszke Gergely Pál. Na meg arra, hogy iskolák nélkül, jóhírű szobafestőként terjesztette a kultúrát. Boldognak meg azért boldog, mert van miről beszélnie, szép volt a fiatalsága. Miután Ipolyságon (Őahy) megalakí­tották a Csemadok szervezetét és nekiláttak az aktív kulturális tevé­kenységnek, élete kezdett kitelje­sedni. De azért is idillikusak öregkori napjai, mert megértő asszony és jó anya a felesége, mert szeretheti a gyermekeit és azok is szeretik őt. Hetvenöt éves korára elégedett is lehetne. De nem az. Mert a város kulturális életét, a Csemadok mun­káját figyelve azt tapasztalja, hogy alábbhagyott a kezdeti hév, a 750 fős tagságból alig hetvenen-nyolc- vanan jönnek el az évzáró gyűlésre, ahonnan hiányzik a városi nemzeti bizottság képviselője, hiányoznak pedagógusok, hiányoznak sokan, akik segíthetnék a kulturális tevé­kenységet.- Apám meghalt az első világhá­borúban - meséli Gergely Pál -, de anyám második férje, szerencsére, rendkívül jóságos ember volt. Sze­retett és nagyon szerettem őt, ez pedig fontos. Elvégeztem a négy polgárit, aztán nevelőapám elküldött szakmát tanulni. Neves mesterek mellett sajátítottam el a szobafestés „tudományát“. Amikor megalakult a járási építőipari vállalat, azonnal jelentkeztem oda, és onnan mentem nyugdíjba. Voltam brigádvezető, ki­tüntetést is kaptam érte.- És Pali bácsi ott volt a Csema­dok városi szervezetének „alapkő­letételénél“ is.- így igaz. Régi párttagok kezde­ményezésére alakítottuk meg a szervezetet 1949-ben. Alakuló­gyűlésünkön megválasztottuk a vi­galmi bizottságot, ennek lettem a tagja. Jártuk a várost, tagokat toboroztunk a szervezetbe és előfi­zetőket a hazai magyar lapoknak. Dolgoztunk a könyvtárban, azon se­rénykedtünk, hogy városunkban megindulhasson a magyar nyelvű gimnáziumi oktatás, mert gyerme­keink máshová jártak. Kirándultunk Petőfi, Madách szülőhelyére, bu­dapesti múzeumokba, képtárakba, író-olvasó találkozókat kezdtünk szervezni, művészvendégeket hív­tunk Ipolyságra.- Ennél még nagyobb eredmény, hogy elindították a magyar nyelvű amatőr színjátszást.- Bátorságot adott, hogy a szín­padról, mert nagyon jó színjátszó­csoportunk volt, anyanyelvűnkön szólhattunk a közönséghez. Első darabunkat, a János vitézt ötezren nézték meg szabadtéri előadáson. Akkor alakultak a földműves-szövet- kezetek, mi mentünk a kultúrával az arató-, a szüreti és a farsangi mulat­ságokra. Volt úgy, hogy már reggel megérkeztünk valamelyik községbe. Napközben ástuk a silógödröt, este meg felléptünk. Semmink sem volt az indulásnál. Anyagilag az épí­tőipari vállalat segített bennünket, de a díszleteket, a ruhákat magunk­nak kellett megcsinálnunk. Előadás után magunk raktuk el a kellékeket, takarítottunk, éjjel kettőkor jártunk haza. örömmel tettük, hiszen soha nem játszottunk foghíjas nézőtér előtt. Mára minden megváltozott. Annak, amit elkezdtünk, sajnos, ke­serű valóság, alig-alig van folyta­tása.- Tud erre elfogadható okokat ta­lálni?- Okok vannak. Hogy elfogadha- tók-e? Kicserélődött a lakosság. Az idősek meghalnak, sok fiatal és sok értelmiségi elköltözött, elköltözik. Helyükbe mások települnek le. Le­hetne közülük tagokat szerezni, csak meg kellene őket keresni a la­kótelepek bérházaiban. Másik nagy baj, hogy az emberek sokat dolgoz­nak, hajtanak, ezért közömbösek, fáradtak lesznek.- Régebben is kellett dolgozni.- Hogyne kellett volna. De amikor mi negyvenkilencben megkaptuk a lehetőséget, a legteljesebb mér­tékben élni akartunk vele. Anyanyel­vűnkön játszhattunk, saját hagyo­mányainkat ápolhattuk az ének- és tánccsoportban. Csakhogy szép las­san elfásultak az emberek. Vannak író-olvasó találkozók, de mintha nem lennének olvasók. Azelőtt nem kellett hívogatni az embereket. Ver­sengtek a szerepekért. Volt négy-öt állandó tagunk, az epizódszerepek­re pedig mindig találtunk jelentkezőt.- Mikor kezdte érezni, hogy a kezdeti lelkesedés fokozatosan csökken, változik az emberek viszo­nya a kulturális tevékenységhez? A hetvenes évek elején kezdtek el-elmaradozni az azelőtt agilis tagjaink. Sokan csa­ládi, néhányan pedig munkaköri el­foglaltságra hivatkozva maradtak el mellőlünk. Idővel kicserélődtek a he­lyi üzemek igazgatói, s az újak nem támogatták a szervezetünket úgy, mint a régiek. Ez is ártott nekünk. Budai László amatőr táncos, 1986 óta A Csemadok kiváló művé­sze. „Hétköznapi“ ember, olyan, mint számtalan vele azonos korú falusi társa. De csak addig, amíg nem kezd el táncolni. Testtartása, ritmusérzéke, lábtechnikája a töb­biek fölé emeli őt. Ebben tűnik ki közülük. Erre születni kell, vallja ma­ga is. Most, ötvenhárom éves korá­ban beszélgetünk életéről, indulásá­ról, sikerélményeiről. Akaratlanul lett a színpadi tánc­hagyományőrzés helyi előfutára. Szülőfalujában, a mátyusföldi Újhe- lyijókán (a mai Jóka-Jelka) akkor még híre sem volt a tánccsoportnak, amikor Budai László hat-hétévesen, titokban gyakorolgatta az apjától el­lesett lépéseket. Különösen a Bertó- ké verbunk ragadta meg. És nagyon kedvelhette, mert képes volt arra is, hogy apját a kocsmaablakon ke-, resztül figyelgesse: merre lép, ho­gyan mozgatja lábát. Mert be nem mehetett. Tizennyolc éves koráig azt senkinek sem lehetett megtennie. Leste apja lábát, bárhol perdült táncra. Aztán elvonult a pajtába, ott gyakorolgatta a lépéseket. Suhanc korában már összefogott a helybeli fiatalokkal. Egy-egy kéve rozsét vagy kórót adtak a gyengébben mu­zsikáló cigánynak (mert a jók csak a kocsmában húzták, és pénzért), csakhogy játssza el nekik az újhelyi táncokat. Olyankor összegyűltek va­lamelyiküknél, a hegedűs húzta, ők meg táncoltak, csiszolgatták tudásu­kat. Aligha juthatott akkor az eszük­be, hogy évtizedekkel később- a népművészeti értékek megmen- tési hullámával párhuzamosan- szülőfalujukban megszületik egy hagyományőrző tánccsoport, amely­ben majd újra együtt ropják a táncot. Ezerkilencszázhetvennyolcban meghívták az együttesbe, mutassa meg a fiataloknak, hogyan is kell verbunkot táncolni. Csak bakancs­ban ment el, mégis ott ragadt. Befo­gadták, marasztalták.. Tanácsokat nem kértek tőle. Táncolnia kellett és minél többet. A többiek meg figyel­ték. Sokszor már ő restellte, mennyit szerepel. Meglepne, ha nem azt mondaná: szeret táncolni. De csak a cigányze­nére. A kottát ugyan nem ismeri, a füle mégis jelez minden rossz szólamot, hangot. Akárcsak a sze­me, a táncosok elhibázott mozdula­tait. A verbunkot is lábujjhegyen, mindkét lábbal egyszerre, ritmusra kellene járni. De sokan túlcifrázzák, s mindvégig talpon maradnak. Sze­Úgy érzem, én megtettem a maga­mét. Már tizenhét éves koromban egyfelvonásos darabokban szere­peltem. Nem jártam kocsmába, mert kielégített az a munka, amit a szer­vezetben végezhettem. A fiam sok mindenben hasonlít hozzám. Kitar­tásban például. Itt járta ki a magyar tanítási nyelvű iskolákat Ipolyságon, aztán úgy döntött, hogy Brnóba, mű­szaki főiskolára jelentkezik. Féltet­tem őt, mert hallotta is, meg nem is azelőtt a cseh beszédet. Azt mond­tam neki, ha úgy érzed, hogy egész ember vagy, akkor indulj el, de ha félembernek érzed magad, akkor maradj itthon. Egyetlen vizsgát sem ismételt. Úgy érzem, én is jól vizs­gáztam, nem voltam félember én sem. TALLÓSI BÉLA rinte egyre kevesebben tudják meg­különböztetni még a klasszikus tán­cokat is, s mindenre egyformán mo­zognak. Olyankor csak üldögél és nevet magában. Nem tud beállni közéjük. Sokfelé járt már a tánccsoporttal. Ahol lehetett, szólótáncosként is fel­lépett. Soha senki nem vitatta, miért éppen ő. Ezek szerint mégiscsak a legjobb lehet köztük. Mikor szóba hozom, csak annyit mond: ,,Nem mindenki mer kiállni egyedül a kö­zönség elé.“ Merészségével, tánc­tudásával rengeteg embert megtap- soltatott már. Szólótáncosként má­sodik volt a myjavai kerületi népmű­vészeti fesztiválon és a vychodnái seregszemlén, de szerzett számos más elismerést is. Felesége - akivel együtt táncol a csoportban - elém rakja az összegyűjtött okleveleket, az emlékként őrzött újságokat, fo­lyóiratokat. Ha megszólal a muzsika, már nem is figyel a külvilágra, elfelejt mindent, ami körülette történik. Csak a zenét figyeli. Sokszor csak ilyen­kor szabadul meg a fellépés előtti izgalomtól. Ha a zenekar jól kezdi, utána teljesen feloldódik, és mind jobban belelendül. Bárhol lépnek fel, minden tudását beleadja. Aztán a végén gyorsan félrevonul, mintha semmi sem történt volna. Nem sze­reti, ha bókolnak neki. Nehezen tud­ja azt elviselni. örül A Csemadok kiváló művésze címnek, bár szerényen hozzáteszi: inkább a csoportot illetné ez az elis­merés is, meg másokat, akik szintén jól táncolnak. Sohasem pályázott ilyesmire. Az élete azonban azóta sem változott. Ugyanúgy jár naponta a Szenckirályfai (Král'ová pri Senci) szövetkezetbe, ahol kőművesként dolgozik, mint korábban. Jó kikapcsolódás számára a tánc, a hagyományőrzőkkel való fellépés. Szeret köztük lenni. Utazni, szóra­kozni, táncolni velük. Egyáltalán nem bánta meg, hogy közéjük állt annak idején. Sőt, olyan helyekre jutott el így, ahová egyébként nem­igen lett volna alkalma. Tíz év alatt annyira összeszoktak, mint egy csa­lád. S ha hosszabb ideig nem men­nek sehová, hiányzik nekik. Vígkedélyű ember. Szeret vicce­lődni, minden helyzetben feltalálja magát. Családjában eddig még nincs folytatója a tánchagyomány­nak. Gyermekei közül egyik sem tagja a csoportnak. Nem tartja ezt sem hibának, sem tragédiának. Szerinte ilyenre nem lehet a gyere­keket kényszeríteni, ha van hozzá kedvük, mennek maguktól is. Tán majd valamelyik unokája követi a nagyapát. Egyelőre csak karjára veszi egyiket-másikat, s úgy lépeget vele a szobában. Még mindig táncol. Nem is töp­reng azon, hogy meddig lehet. Amíg bírják, együtt marad a tánccsoport, mondja. Nem szívesen hagynák cserben egymást. Ebbe belefáradni nem lehet, megizzadni, azt igen. Attól meg folytathatják... J. MÉSZÁROS KÁROLY ÚJ szú 6 1989. III. 3.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents