Új Szó, 1989. március (42. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-28 / 73. szám, kedd

£ S "ts: i iiiilii íff ; & H ~ ^ ^ - ‘ •* ~ ~ ~ ­\r~~s Tudást is, szívet is „Ne kelljen szégyenkeznünk" Egykoron apáktól, nagyapáktól tanulták a paraszti munka csínját- binját a gyerekek. Nemcsak a föld­művelés szakmai fogásait, az állat- tenyésztés családi titkait adták át az ifjú nemzedéknek, hanem az ehhez szervesen kapcsolódó természeti jelenségek megfigyelését, a népi kultúra, a folklór, a szokások erköl­csöt edző, erősítő értékeit is, s nem utolsósorban a nyelvet. Annak az életmódnak része volt a szakismeret megszerzése. Nemzedékek váltot­ták egymást iskolai végzettség nél­kül, fiúk léptek az apák helyére, akiktől a tudás mellett emberséget, erkölcsöt, a nyelv által tiszta gondol­kodást is tanultak. A szövetkezetesítés idején meg­nyílt mezőgazdasági iskolák egyike volt a karvai (Kravany nad Dunajom) szakmunkásképző. Szinte a négy évtizede elkezdődött magyar nyelvű oktatással egyidős ez az iskola, amelyben máig több mint hatezren tanultak szakmát. Elméletileg egy- egy dél-szlovákiai szövetkezetben több is dolgozhat közülük. A Tiszától a Dunáig kertészek, szőlészek, ko­vácsok, bognárok, állattenyésztők ezrei emlékeznek szívesen erre az iskolára. Ezekkel a gondolatokkal kezdtük Mészáros Józseffel pedagógusi pá­lyája ívének megrajzolását.- Iskolánk egyike a kevés számú magyar tanítási nyelvű szakmun­kásképzőnek, ahol érettségi vizsgát is tehetnek a végzett fiatalok. Idén már bizonyosan tudjuk, hogy jövőre ötszáz tanulónk lesz, ami nem kis feladatot ró a tanárokra, a szakokta­tókra, nevelőkre. Hallgattam szavait, s felfigyeltem, hogy nem önmagáról, nem magán­emberi sorsáról beszél, pedig fele­sége is itt diákotthoni nevelő.- Számunkra természetes, hogy munkahelyünk közvetlen közelében lakunk. Persze, az olykor zavaró, hogy amikor hazamegyek, ő akkor készül munkába, s a család minden­napi ügyes-bajos dolgait csak késő este van alkalmunk megbeszélni. A Mészáros házaspár pedagógu­si céljai, gondjai azonosak. A fele­ség a tanulással ugyan összefüggő, attól azonban mégiscsak különböző diákotthoni élet alakításában vállal naponta feladatot. A férj magyar nyelv- és irodalom szakos tanár. Egy olyan fontos közismereti tantár­gyat tanít, amely csak heti három alkalommal, mégis meghatározó módon formálja a diákok gondolko­dásmódját.- Nincs könnyű dolgom, hiszen iskolánkba eleve a gyengébb tanu­lók jelentkeznek. Kivételként említ­hetők azok a gyerekek, akiket hely­szűke miatt valamelyik szakközépis­kolába nem vettek fel. Ez persze nem jelenti azt, hogy a magyar nyelv tanítása nálunk másodlagosan len­ne fontos. 1958. május 2-án folytat­tam Karván az ipolybéli (Bielovce) kétéves mezőgazdasági iskolában megkezdett pályámat. Azok közé sorolhatom magam, akik már nem a pedagógiai középiskolák adta tu­dással, hanem főiskolai vagy egye­temi képesítéssel indulhattak el a nemzetiségi pedagógus nehéz út­ján. A kezdeti évekhez viszonyítva, iskolánk nemcsak a tanított szakmá­kat tekintve, hanem céljaiban is megváltozott. Iskolarendszerünk át­szervezése során nálunk is lehető­ség nyílott az érettségi megszer­zésére. Harmadikosaink még két esztendőt töltenek iskolánkban és szakmai gyakorlaton, hogy ennek végén szakérettségi vizsgát tegye­nek. Ez mintegy visszahat arra, hogy az alapiskolák jobb tanulói is nagyobb bizalommal jönnek ide. Mészáros József magyar szakos pedagógus ebbe a felkészítésbe el­sősorban osztályfőnökként kapcso­lódik be. Amikor valaki megkérdezi diákjait, milyennek látják őt, a tanárt, nagyjából ilyen válaszokat kapnak: „Jószívű... Szigorú is tud lenni, ha kell... Érdekli, hogy mit gondol a diák... Rendes hapsi... Fontos, amit tanít." Nem valamifajta poén­keresés miatt találtam ki a fenti diák­szövegeket. Két, véletlenül megis­mert diákjától hallottam ezeket.- Feltételezem, hogy nem mind­egyik diák beszélne így róiam, hi­szen a követelményeim mindenkivel szemben azonosak. Végiggondolva az itt töltött több mint három évtize­det, azt kell mondanom, a diákok tudása csak viszonylagosan válto­zott. A megnövekedett követelmé­nyekhez képest az alapiskolák vég­zősei sok esetben nem rendelkez­nek kellően szilárd ismeretekkel. A dolog nem is lenne tragikus, ha egyes esetekben legalább az olvas- nitudással nem lennének gondok. Márpedig az a diák, aki tisztessége­sen nem képes elolvasni a tanköny­vet, szinte csak azt tanulja meg, amit az órán és a tanműhelyben hall. így aztán ebben az iskolában nem lehet látványos, színpadias gesztusokkal eredményt elérni. Régen tudatosíta­nom kellett, hogy nem lehet lazítani, nem szabad fáradtnak lenni. Minden magyar nyelv- és irodalom órát azo­nos intenzitással kell megtartani. Ez az iskola feltehetőleg az utolsó al­kalmat kínálja az itt szakmát tanu­lóknak, hogy anyanyelvűket jobban megismerjék, tudatosabban beszél­jék, fontosságát a mindennapokban elfogadják. Szeretném, ha a cseh­szlovákiai magyar fiatalok nyelvi kul­túrája - s ebben a2 esetben a szlo­vák nyelv ismeretét is beleértem - olyan lenne, hogy erkölcsiséget, emberi tartást fejezhessen ki. Ha a kimondott szó tiszta, szép, akkor a fiatalok lelke, gondolkodása sem lehet zavaros. Ezért mindent meg kell tennünk, hogy később ne kelljen szégyenkeznünk. Mészáros József egy év híján három és félévtizedes pedagógusi pályáján elkötelezett, kommunista meggyőződéssel végzett munkájá­ért az idén Példás Pedagógus kitün­tetést kapott. Olyan tanárt ért ez a megtiszteltetés, aki iskolarendsze­rünk változásához mindig szakkép­zettsége szüntelen bővítésével igye­kezett alkalmazkodni. DUSZA ISTVÁN Huszadik éve tanít, huszadik éve ugyanazt vallja:- Szeretni kell a gyereket, mert ha érzi, hogy szeretem, megérti, miért vagyok szigorú vele szemben. Ipóth Barnabás a Komáromi (Ko­márno) Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium matematika-fizika sza­kos tanára. Diákjai kerületi és orszá­gos fizikai olimpiák eredményes résztvevői, hazai és magyarországi középiskolai lapokban meghirdetett versenyfeladatok sikeres megoldói. Két évvel ezelőtt végzett, huszonhat fős osztályából huszonötén jutottak be egyetemre, illetve főiskolára, a Huszonhatodik, továbbtanulási célját fel nem adva, az idén újra felvételizik. Lehet ennél nagyobb öröme egy osztályfőnöknek? Előttem az arca és itt ez a fény­kép, amely pár évvel ezelőtt készült róla. Ugyanaz a derű, ugyanaz a lel­kesedés, ugyanaz a vagányság jel­lemzi őt ma is - ma, amikor legfiata­labb tanítványaiban egykori „gyere­kei" fiait és lányait fedezi fel.-1969 szeptemberétől tanítok a gimnáziumban, de akármilyen soknak tűnik is ez a húsz év, vala­hogy sosem érzem, hogy öregszem. Nekem ilyen a természetem... én minden bajból találok kiutat, nem hagyom, hogy összemarkoljon a gond. Az, hogy osztályfőnök va­gyok, sok mindenen átsegített már. Talán a koromról is azért tudok meg­feledkezni, mert szoros érzelmi kap­csolatban vagyok a gyerekekkel. A szüret, a kirándulás nekem ugyan­akkora élmény, mint nekik; én bol­dogan megyek velük, mert az ne­kem is öröm. Egyébként egészen más pályára készültem... kutató- mérnök akartam lenni mindig. Előbb matematika-fizika szakon végeztem a Bratislavai Pedagógiai Főiskolán, aztán a Komensky Egyetemen ta­nultam fizikát, de ott már tudomá­nyos irányzaton. 1965-ben, miután megszereztem a diplomát, Kassára (Kosice) helyeztek a Műszaki Főis­kolára, mert kevés volt a szakkép­zett tanerő. Alig vártam, hogy találja­nak valakit a helyemre; két hónap múltán így kerültem Novákyba, a petrolkémiai kutatóintézetbe. Na­gyon szép munkám volt ott, hiszen csupa érdekes kísérletet végeztünk, de ahogy múltak az évek, egyre inkább úgy éreztem, én csak ezen a tájon tudok élni. Madaron (Mod­,,Nagyszerű kollégáim vannak“ rany) nőttem fel, nem messze Ko­máromtól, és itt érettségiztem, eb­ben az épületben. Kutatóintézet, tu­dományos munkahely nem volt ab­ban az időben errefelé, a szakmá­ban tehát nem tudtam elhelyezked­ni, de találkoztam a gimnázium ak­kori igazgatójával, és hívott, jöjjek ide tanítani. Huszonhét éves voltam és nős, a feleségem tudta jól, hogy nincs már maradásom a régi helyen, összecsomagoltunk és ideköltöz­tünk. A fiam két évvel ezelőtt itt érettségizett, a lányom most fog vé­gezni.- Egykori iskolájában, gondolom, könnyű volt gyökeret eresztenie.- Könnyű, hiszen Oláh Imre és felesége, valamint Czókoly Béla el­fogadott munkastílusába csöppen­tem bele, és ők már akkor is elismert tanárok voltak. Kezdetben matema­tikát is tanítottam... természetesen a gyengébb osztályokban, mert a friss tanerőt ezzel lehet megedze- ni. Emlékszem: a hetvenes évek elején szinte minden konferencia azzal kezdődött, hogy először en­gem marasztaltak el, aztán az osz­tályom kapta meg a magáét. Talpra­esett, ügyes gyerekeket kellett meg­»...a gyermekek szemében áá Porlódik a múlt, velünk és ben­nünk. Honnan indultunk? Hová? Itt vagyunk. Ülünk a kis tanári szobában. Em­lékezünk. „Tessék mondani, süt-e itt vala­mikor a nap?" - Igen, így, pontosan ezt kérdezte Török Lászlóné a helyi nemzeti bizottság vezetőjétől, ami­kor közel három évtizeddel ezelőtt a férjével eljött megnézni Görgőt (Hrhov), azt a helyet, ahová tanítani hívták őket. A kérdés nemcsak az időjárásra vonatkozott, hiszen vala­mi komorságot az emberekből is ki- érzett ... Sokat vártak tőlük. A gyerekek tanításáról nem beszéltek, azt ter­mészetesnek tartották, de elvárták, hogy a falu életének vezetéséből is részt vállalnak, kultúrát teremtenek. Igen, úgy mondták: teremteni kell! Új értékeket, mozgást, pezsgést, derűt. Igen, erre vágyott Török Lászlóné is, hiszen gyerekkorában Csoltón (Őoltovo) is derűből volt a legkeve­sebb.-1945 őszén, egy hideg este nyúzott, sovány ember állított be hozzánk. Megállt az ajtóban, der- medten nézett hol ránk, hol az anyánkra. A nővéremmel félénken egymáshoz szorultunk és vártunk. Csak amikor megszólalt, akkor is­mertük meg, a hangjáról, hogy ez az apánk. Szegény még negyven kiló sem volt. így jött haza a háborúból. 1946-ban már Jihlava mellett, az uradalmi birtokon volt az egész csa­ládunk. Anyám keményítőgyárban dolgozott, apámnak meg bányász létére az uradalmi birtokon kellett robotolnia. Nyelvileg és egyébként is teljesen ismeretlen volt nekünk ez a környezet. Én ekkor, itt kezdtem iskolába járni. Az uradalmi birtok környékén tizenöt háznál nem volt több, de az iskola az emeletes volt! Angol vécével. Ott láttam ilyet elő­ször. Minden új volt, csodálatos és idegen. Még fogorvos is járt az isko­lába! Azt a világot a mi gömöri valóságunkkal, szegénységünkkel össze sem lehetett hasonlítani. Kö­zel három évig voltunk ott, de az emlékezetemből ez kitörölhetetlen. Ezek az évek ha nem is voltak könnyűek, engem gazdagítottak. Megtanultam csehül és mást is lát­tam a világból, nem csak azt, ami otthon van. Az én nemzedékem in­díttatását ilyen körülmények, ilyen történelmi valóság határozta meg. Egy darabot törnénk le magunkból, ha ezt diszkréten elhallgatnánk. Török Lászlóné alapiskolai tanul­mányait végül is szlovákul fejezte be, majd magyarul érettségizett a safárikovói gimnáziumban és a presovi Safárik Egyetemen szer­zett pedagógusi oklevelet, matema­tika-képzőművészeti nevelés szakon.- Hogy milyen volt a görgői iskola helyzete, amikor ide jöttünk? Leg­először az lepett meg, hogy a falusi házakban már vezetékes ivóvíz volt, de az iskolába és a pedagógusla­kásokba még be sem vezették. Nincs okom kételkedni Török Lászlóné igazában, de ismerve a görgői valóságot, tudom, hogy szavaiból arra is lehet következtetni, hogy nem akar szerénytelennek lát­szani. Nem vitatom, hogy a férje többet tett a faluért, mint ő, de tehet­te volna-e nélküle? És hát az is tény, hogy amikor ide jöttek, a falusi könyvtárból évente még száz köny­vet sem kölcsönöztek, sőt, amikor átvette.a könyvtár vezetését, kide­rült, hogy több mint kétezer könyv csomagokban hevert, ki sem bontot­ták. Munkához látott, igazi olvasói mozgalmat indított el. De van más érdeme is. A falusi krónika írásában tizenöt éves lemaradás volt. Feldol­gozta ezt az időszakot is, a krónikát ma is ő írja.- Mi erre a pályára tettük fel az életünket. Képességeinkhez mérten mindig is önzetlenül megosztottuk másokkal azt, amink volt: a tudásun­kat, lelkesedésünket, ösztönzőerőn­ket. A realitások hozták úgy, hogy nekünk nemcsak a gyerekeket, a felnőtteket is nevelnünk kellett. Én azért mégis a gyerekeket szeretem a legjobban. A legnagyobb boldog­ság nekem az, hogy évről évre egy­re több szalagavatói üdvözletét kül­denek az egykori tanítványaim, kö­zülük egyre többen végeznek főis­kolát, egyetemet. Most már lassan azoknak az értelmiségieknek a szá­ma is nő, akik nem költöznek el, akik itt maradnak a faluban. Én most a harmadik és negyedik összevont osztályt tanítom. Hogy elégedett va­gyok-e? Nézze, nekünk csak egy rozsdás autónk van. Saját házunk nincs, tehát nem gazdagodtunk meg, de szegényeknek sem érezzük magunkat. Az egyik lányunk egyete­met végzett, a másik óvónő. Én tényleg boldog vagyok itt. Amikor búcsúzáskor megkérde­zem: akkor hát megtalálta itt a nap­sütést?- Meg, a gyermekek szemében - válaszolja csendesen. SZASZÁK GYÖRGY védenem, akiknek az volt a legna­gyobb „hibájuk", hogy kilógtak a sorból, mások voltak, mint a társa­ik. Az élet aztán mégis őket igazolta, mert nem veszett el egyikük sem, sőt! A hajdani vezéregyéniségekből tehetséges alkotó emberek lettek.- Matematikával, fizikával tudott-e hatni rájuk? Egyáltalán: lehet-e ön szerint reál tantárgyakkal embert formálni?- Fizikával, kémiával, biológiával igen, matematikával, azt hiszem, nehezebb. De úgy érzem, eddig minden tanítványomat sikerült meg­győznöm arról, hogy érdeklődésétől függetlenül a matematika- és fizika­tudására mindig szüksége lesz. Ha máshogy nem, akkor szülőként, hogy nagyobb szellemiséget sugá­rozhasson a gyerekének. Ami pedig a másik kérdést illeti: a humán tan­tárgyak, az irodalom, a történelem, a földrajz esetében nyilvánvaló az érzelmi hatás. A matematika pontos, a szubjektív értékelést jelentős mér­tékben kizáró tudomány, itt először is azt kell elérnem, hogy a diák jó kapcsolatban legyen a tantárggyal. Fizikaórán a kísérletek segítenek; azokkal mindig fel lehet kelteni a gyerekek érdeklődését. Ha jó ta­nár vagyok, akkor minden órán felfe­dező útra viszem őket. Épp az előbb mondtam az egyik osztályban: ugye, azzal kezdtük, hogy a segédeszkö­zökkel egyfajta szituációt teremtet­tünk, ti észrevettetek valamit, meg­jegyzést fűztetek hozzá, aztán egy újabb jelenségre figyeltetek fel, ab­ból egy másikra következtettetek, végül megfogalmaztuk az általános törvényszerűséget. Mi más ez, ha nem egy izgalmas feladat? És pon­tosan itt, éppen ezzel lehet megfogni a diákot; állítom, még érzelmileg is hatni tudok rá, ha megérti az adott tananyagot. A siker pedig az első impulzus ahhoz, hogy pozitívan vi­szonyuljon a tantárgyhoz. Még ak­kor is, ha az meglehetősen elvont. A sikerélmény, igen, az nagyon fon­tos a gyereknek. Utána már kedvem szerint irányíthatom őt, sőt, jó eset­ben ő maga foglalkoztat majd en­gem. Tudják is rólam sokan: én akkor vagyok nyugodt, ha óra után az utamat állják a diákok. Amikor azzal vesznek körbe, hogy tanár elvtárs, ezt még meg kell beszél­nünk. Aztán tanulmányi versenyekre és olimpiákra megyünk, ahol való­ban szép eredménnyel szerepelünk. Hiába vernénk ugyanis a mellünket, hogy mi ilyen jók vagyunk, meg olyan jók; ha nem tudnánk bebizo­nyítani, hogy a legjobbak közt a he­lyünk, gyorsan lekezelnének ben­nünket. így viszont egyenrangú fél­ként, komoly vetélytársként jegyzik az iskolánkat és nemcsak a hazai, hanem a magyarországi versenye­ken is.- Évkönyvek tucatja tanúsítja: di­ákjai a fizika és a matematika mellett magyar irodalomból és történelem­ből is komoly tudásra tesznek szert.- Meggyőződéssel állítom, annak a diáknak, aki elért egy bizonyos szellemi szintet, mindegy, hogy mi­lyen szakirányzatot választott, attól, hogy természettudományi osztályba jár, még a humán tantárgyakban is jeleskedhet. Az én diákjaimnak, és erre nagyon büszke vagyok, Gáspár Tibor kollégám tanítja a magyart, aki nemcsak tudást, - szívet is ad a gyerekeknek. És ami számomra is nagyon érdekes: épp azokat a diá­kokat viszi Jókai Napokra és törté­nelmi versenyekre, akik a reál tan­tárgyakból is a legjobbak közt állnak.- Gátolja valami abban, hogy az elért színvonalat tartani tudja tanít­ványaival?- Meglepő lesz biztos, amit most válaszolok: nem. Semmi sem gátol ebben. Igaz, hogy sem szaktanter­münk, sem előadótermünk nincsen, de nagyszerű kollégáim vannak, akik ugyancsak megérdemelnék a Példás Pedagógus címet, amit most én kaptam. Esküszöm: kerületi viszonylatban is kevés az olyan ta­nár, aki akkora eredményeket ért el, mint ők. SZABÓ G. LÁSZLÓ ÚJ SZÚ 4 1989. III. 28.

Next

/
Thumbnails
Contents