Új Szó, 1989. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-10 / 35. szám, péntek
Kapu a reménynek KESZELI FERENC: ZÁTONY A BÁRKÁN Minden vidékkel összekapcsolva Vargyas Lajos hetvenöt éves Tizenhat év. Ennyi ideig nem adott ki verseskötetet Keszeli Ferenc, eddig hallgatott, ha ugyan hallgatott, hisz a költő sohasem hallgat Igazán, befelé mindig ír, bensőjét szüntelenül gyötri a vers, a meg nem írtak talán sokkal égetőbben, mint a papírra vetettek. Tizenhat év telt el első kötete, az Ostromlétra megjelenése óta, s ez még akkor is tetemes idő, ha leszámítjuk a nyomda krónikus lassúságát, egy-egy könyv évekig tartó „kifutási Idejét“. Am ha arra gondolunk, hogy írt ezalatt két, remekbeszabott és méltán sikeres gyerekkötetet (Kajla Fülöp kalandjai, 1986; Hókuszpókusz, 1987), ez a hosszú várakozási idő némiképp „megbocsátható". A fokozott figyelem azonban mindenképpen kijár a költő új verskötetének. Másik dolog, de ez már külön tanulmányt igényelne, hogy hazai irodalmunkban már szinte szimptómává merevült az évekig hallgatás, az elbizonytalanodás, a nagy nekirugaszkodásokat követő csend és eltévelyedés, és, sajnos, sok esetben a végső elhallgatás. Az okokat most ne feszegessük, inkább figyeljünk arra, ami van. Annyit azért még bevallhatok, számomra sokkal szimpatikusabb a „termékeny" hallgatás, a felfokozott várakozás ténye, a kivárás kínja-keserve, mint a minden áron való írás. Hisz, mint Pilinszky írta: nem az a fontos, hogy hányat verdes a madár a szárnyával, hanem hogy íveljen. Nincs lehangolóbb és keservesebb, mint az idejekorán kiégett, az elmélyülésre, megújulásra képtelen, a megszokottság kényszerpályán mozgó költői attitűd. Tehát a fokozott figyelem. Ha az ember egy, hosszabb ideig hallgató költő könyvét veszi a kezébe, önkéntelenül felteszi a kérdést: vajon hasznára vált-e a hosszú lélegzetvétel? Fel tud-e mutatni újabb, minőségbeli továbblépést? Nos, Keszeli, bár nem nyit igazán új távlatokat, szemmel láthatóan kitágította, vagy ha úgy tetszik, elmélyítette költői horizontját; bár nem célozza meg a filozófia mélyrétegeit, nem ás le a televényig, nem nyitogat rejtett szobákat, kétségtelenül izgalmasan új könyvet tett le az asztalra. Ám ne is várjunk tőle olyat, ami tőle idegen: Keszeli nem poéta doctus, nem lélekbúvár, tipikus alanyi költő ő, a szó legjobb értelmében, aki a mindennapi valóság tarkónve- rései felől közelíti meg a verset. Mi az tehát mégis, ami izgalmassá teszi új kötetét? Elsősorban a nyelv, a tobzódásig felfokozott nyelvi lelemény, a groteszk, az önirónia izzása. A személyiség parazsa. Ez tartja igazán magas hőfokon a Keszeli-lírát. A hűvösen okos-okoskodó, személytelen, arctalan líra dömpingje idején ez már szinte fegyverténynek számít. Már a kötet címe se mindennapi, szinte csábít a játszadozásra: A költő lenne a zátony? A bárka a világ? Nem valószínű. Fordítsuk meg: a költő-bárka analógia sokkal kézenfekvőbb és logikusabbnak tűnő, hisz a költő inkább elképzelhető a bárka szerepében (elég, ha csak Rim- baud Részeg hajójára gondolunk); ezek szerint a zátony a környező világ, súlyosan nehezedve a megfeneklett bárkára, amely suhanni akart, ismeretlen, izgalmas vizeken, új, tágabb horizontok felé. Summa summárum: nem a hajó feneklett meg, hanem az óceán. Lehet, kissé bi- zarrnak tűnő okfejtés, azonban Keszeli egyenesen kínálja a logikai bukfenceket, csavarásokat. De nézzük magát a kötetet. Milyen világ Keszeli világa? Olyan, mint a miénk: füstös, piszkos, túlcivilizált, deheroizált, titoktalan, csörömpölő, elsze- mélytelenített, megalázott. De még a rettegésben is álmodozó, még a káromkodásban is csilingelő, a kilátástalan szomorúságban is vigaszt kereső. Befelé forduló, csak önmagában bízó. A költő az ablakban áll, a réten fekszik, tesz-vesz a szobában, motoz a város mélyrétegeiben, álét legeldugottabb bugyraiban, harcol a civilizáció rémképei ellen. Lázasan kutat és falakba ütközik, rég leomlott falakon kel át. Kihallgatják és lehallgatják, megmotozzák és az elszemélytelenedés paravánja mögé hurcolják, s pokoli Prok- rusztész-ágyra fektetik, vesézik, de: időnként megjelenik a régi erdő, az egykori folyó, felsejlenek az egykori lábnyomok. Szorongásos, agyonhajszolt világ, ahol már a szerelem se nyújthat feloldást, mert „az alkonyat már itt is ugyanaz“, ahol a romeltakarítás szakadatlanul folyik, ahol felsejlenek a régi zsellérföldek is, amelyeket a költő szintén nem visz magával. Náthán nem visz magával semmit, Náthán angolosan távozik, de keleti búval. Igazából csak távozni szeretne, mert hiába megy ki a város kapuján, hiába szedi fel maga előtt a síneket, és hiába kési le a vonatot, arra ítéltetett, hogy itt maradjon. Történelem és hétköznapi, alpári tárgyak kaval kádja, emberi tartás és önsors- rontás, elidegenedés és társkeresés. A közép-európai sors többszörös áttételei és vetületei az egyéni traumákba oltva. Lüktető ritmus és szaggatott, zilált világ, fintor és szomorúság, de: „Mert a telekre nyarat álmodok én, kemény / kövekből szikár nyarat - kaput a nyárnak, / kaput a napsütésnek, kaput a holdvilágnak is... “ Kaput a reménynek? Mert reménykedni kell, a kilátástalanság elviselhetetlen, a romok közti turkálás nem nyújt kiutat, a „... nem marad más, mint énekelni sem“ igazán sosem hihető. S ezt tudja a költő is. „Ne csörömpölj! Dolgozz és álmodozz / tovább, amíg az álom partra vet, / és új sebet nyit arcodon a kó" - írja a Gipszöntvény című versben, a kötet egyik legmarkánsabb költeményében, s amit akár mottóként is idézhetnénk. Ha mégoly szomorú is, nem reménytelen világ Keszeli világa. Az elején már szóltunk nyelvezetéről, amely sokat mélyült, gazdagodott, s amely éppen egyik erőssége a kötetnek, bár ez a nyelv nem mentes a túlfűtöttség túlkapásaitól sem. Az „...s ettek piros / salátát fekete pudinggal, sárga asztalnál, / lila teraszon“ vagy az „acélszirmú szitok csörömpöl a számban“-té\e sorok, szókapcsolatok kissé zavaróan hatnak. Szerencsére kevés az ilyen túlexponált kép, inkább jellemzőek a mellbevágóan szép, kifejező hasonlatok: agyonfogdo- sott félelem, legallyazott hűség, pusztába kiáltott némaság, sőt, új szavak, amelyek új hangulati elemeket hordoznak: lomblel- kúség, szagjel (feltehetően a vízjelből eredeztetve). Keszeli azokban a verseiben igazán erős, ahol ilyen sorokat tud leírni: „Gomblyukamban szemérmetlen virág, / a habokban szobrok énekelnek, / az önsorsrontás hitvány ösztönét / dédelgeti bennem társak segedelme. “ (AlNegyvennyolc oldalon, de még a borító négy oldalán is, az új szlovák irodalommal találja magát szembe az olvasó. A Dotyky (Érintések) című folyóirat nemcsak nevében deklaráltan, de az első évfolyam első számában többször is hangoztatva kapcsolódik egy immár húsz esztendeje megszakadt folyamathoz. Két évtized telt el azóta, hogy megszűnt a Mladá tvorba (Fiatal alkotás) című lap, amelynek 1962 és 1966 között Miroslav Válek költő volt a főszerkesztője. Az sem lehet véletlen, hogy a szlovák költészet addig érvényes értékrendjét teljesen megváltoztató fiatal költőcsoport, amely az ötvenes évek második felében, az SZKP XX. kongresszusa utáni szellemi tavaszban jelentkezett, Miroslav Válek első verseskötete címének a folyóirat fejlécére tűzésével, példaképül választatott. A kétévtizedes megkésettség, amelynek a -fiatal irodalmárokkal együtt kárát látta a szlovák irodalom is, az új folyóirat indulásával lett méginkább érzékelhető. Főszerkesztője - Ján Zambor - személyében is olyan költőt tisztelhetünk, aki most már a középgeneráció ifjabb képviselőihez tartozik, akik több mint egyévtizedes költői pályájukon többször érezhették a most induló laphoz hasonló folyóirat hiányát. Erős tehát az a felhajtóerő, amelynek eredményeként a Dotyky megszületett. Nem véletlenül félnek egyesek, hogy a lap nem is a most induló alkotók fóruma lesz, a fiatalabb középgeneráció kiszorítja őket. Ezt sejteti a szerkesztőség törekvése is, amellyel szinte abszolút minőségi igényt támasztottak a publikálásra jelentkező fiatal irodalmárokkal szemben. Azt már az első számból kideríthetjük, hogy gondolatiságukban a líránál sokkal erőteljesebbek a prózai alkotások és a két beszélgetés. Ez bizonyára a már eleve meghatározott minőségi követelmények eredménye, no meg azé az útkeresésé, amelynek bizonyítéka a Miroslav Válekkel folytatott kerekasztal-be- szélgetés. Ebben mindazok a kérdések felvetődnek, amelyek a fiatal irodalmárokat a szocialista irodalom fogalmi meghatározásakor napjainkban foglalkoztatják. Az első szám szerkesztői elgondolásai közül kiemelkedik az a törekvés, amellyel az olvasót, de a fiatal alkotókat is közvetve az ismeret- szerzésre, a felfedezésre ösztönzik. Az azonban, hogy egy minőségi igénnyel jelentkező folyóirat szinte legro barbaro); .egy húsvéti hajnal ba- rackfavirágos / áhítatában végigvezesselek a tavaszon, vissza a / hóesés prelúdiumába, oda, ahol a csikótűzhely / rözse- lángját a konyhaszagban arcodra nyithatom“ (Dél múltán); „Költő vagyok, / ki a síneket nem maga mögött, inkább maga / előtt szedte fel, hogy a lekésett vonat / még átroboghasson a testén, miként a vonatok, / miként a fúvó paripák, tar- kónlövések, / pallosok, és egészen egyszerű szívrohamok / is“ (Címhélkül). Végezetül ejtsünk néhány szót a kötet szerkezetéről. Nem egységes, nem monoton - mint a jó köteteknek általában, vannak esései és csúcsai. A keszelis alaphang, a szomorkás-groteszk tónus néhol harsányabb, néhol az állóképig lassul, halkul. A kötet gerincét alkotó erős, domináns versek között jól megfér a pél- daképeknek-szellemi rokonoknak kijuttatott főhajtás (Csontváry, Musil, Kassák) vagy a kaleidoszkóp-szerű tört képek, rövid töredékek csokra is. Nézetem szerint viszont kilóg a képből a Képről képre ciklus három verse, illetve Szkukálek Lajos képeinek „versfordításai", amelyek talán szerencsésebb elhelyezést nyerhettek volna egy különálló kötetben. így, a többi vers közé ékelve, amolyan barokkos faragású mankóknak tűnnek a remek rajzokhoz, kettészelik a kötetet, amely enélkül sokkal egységesebb lett volna. Mindezt leszámítva, Keszeli Ferenc jó kötetet tett elénk, és ez annál is örvende- tesebb, mert az „egyszeműs" nemzedék négy befutott tagja mellett ezentúl mindig „befutós" helyezést várunk tőle: itt felmutatott kvalitásai igazolják a magányos lovas esélyeit. (Madách, 1988) KÖVESDI KÁROLY didaktikusán mutatja be Apollinaire költészetét, jelzi a fiatal olvasók generációinál tapasztalható műveltségi hiányokat. Ez az elgondolás, egy másik oldalról szemlélve, a lap feltételezett olvasótábora egyes rétegeinek a lírán belüli tájékozódását hivatott segíteni. Nem véletlenül kerülöm a publikált írások fiatal szerzőinek felsorolását. Két prózaírót kivéve, a többiek egyáltalán nem kínálnak semmi meglepetésszerűt. Az ilyenkor szokásos ankétok, körkérdésekre adott válaszok sem villanyoztak fel, hiszen tény: szükség volt erre a folyóiratra. Viszont az indulás egyelőre magán viseli a feltehetőleg hosszú ideig tartó előkészületek óvatoskodásait, az eddigi szerkesztési gyakorlatból jól ismert semlegesítő gesztusokat. A legizgalmasabb dolgokat a „legfiatalabbak“, Miroslav Válek, Alfonz Bednár és Lubomír Feldek írták. Gondolataiknak a széppróza eszközeivel kifejezett, és a művészi alkotás sokszorosan összetett tükörrendszerével megmutatott továbbgondolásait fedezhetjük fel Igor Otőenás Akt za skri- nou (Akt a szekrény mögött) című novellájában. Ennél formai és nyelvi eredetiségén kívül, az oly ritka és értékes finom irónia fantáziadús megjelenítésével is értékesebbet alkotott Václav Pankovőín. Két kisprózája, a Prípoviedka o fazul’ovej po- lievke (Példabeszéd a bablevesről), valamint a Váetci vel'ky cestovatelia nasej dediny (Falunk minden nagy utazója) címúek a modern falusi prózának azt a válfaját képviselik, amely a világirodalomban a délamerikai, a szovjet-ázsiai próza legkiemelkedőbb alkotásai révén vált ismertté. Úgy vélem, mindkét fiatal prózaíró megérdemli az olvasók tar- tósabb figyelmét. Amíg a Dotyky a Romboid című irodalmi folyóirat mellékleteként jelent meg, rendszeres kapcsolatot ápolt az Irodalmi Szemle Holnap című rovatával. A szerkesztők kölcsönösen közöltek fiatal szlovák, illetve csehszlovákiai magyar irodalmárok alkotásaiból. Remélhetőleg ezt a kapcsolatot továbbra is ápolják majd. Erre nemcsak a megismerés fontossága ösztönzi őket, hanem a fiatal irodalom gondjainak hasonlósága is. A Dotyky szerkesztőinek tapasztalataira feltehetőleg a mi fiatal irodalmárainknak is szükségük lesz, ha megszületik a második csehszlovákiai magyar irodalmi lap... DUSZA ISTVÁN Nem könnyű feladat röviden, néhány oldalon méltatni egy életpályát, különösen akkor, ha az olyan mozgalmas és termékeny, mint a Vargyas Lajosé. Az egyetemen magyar-német szakot hallgatott, végül néprajzból doktorált. Születésétől fogva Budapesten él, mégis a falu kultúrája vonzotta. Erről ő maga így vall: „...Nekem szülővárosom elsősorban nem a nagyvárost jelentette, hanem a magyarság szellemi központját. Nem választott el a vidéktől, minden vidékkel összekapcsolt. Onnan nézve egyaránt enyémnek érezhettem Göcsejt, az Őrséget vagy a székelyeket, a csángókat, a Felső-Tisza-vidék népét, Zobor- vidék palócait vagy a szerémségi magyar szigeteket. Nem lettem lokálpatrióta - mindjárt patriótává lettem“. A patriótává válásban meghatározó szerepet játszott találkozása a népzenével, később Kodály Zoltánnal, valamint az akkoriban kibontakozó falukutató és írómozgalommal. Már cserkész korában sok népdalt megtanult, sőt gyűjtötte is őket. A társadalmi és politikai kérdések kezdettől fogva élénken foglalkoztatták. így, amikor az egyetemi kör olyan művelődési, sőt politikai fórummá formálódott, melyből később a Márciusi Front megalakult, ő is aktív résztvevője lett a mozgalomnak. Ebben az időben szervezték meg a Táj- és Népkutató Központot. Közben a Zeneakadémián, az egyházzenei szakon Bárdos Lajos és Vaszí Viktor előadásait hallgatta. Itt a latin nyelvtől a gregorián éneken keresztül a zenetörténetig mindent tanítottak. A bölcsészet és a társadalomtudományok területén sok mindennel találkozott, irodalomtörténeti és nyelvészeti munkákkal is bőven. A népzenéről viszont csak két összefoglaló mű állt a rendelkezésre. Bartók Béla leíró-rendszere- ző, és Kodály Zoltán történetiösszehasonlító dolgozata. Amikor az egyetemen Kodály Zenefolklór- gyakorlatok című előadásait hallgatta, már mindkét tanulmányt tüzetesen ismerte. Kodály Zoltán ösztönzésére indult el az Abaúj-megyei kis faluba, Ájba népzenét gyűjteni, majd ugyancsak a Mester útmutatásai alapján készítette el doktori értekezését Áj zenei életéről, amely tulajdonképpen az első népzenei monográfia. (Áj falu zenei élete, 1941) Zenetudományi munkásságát tekintve, sokban hasonlít nagy elődeire. Elsősorban a problémák sokoldalú megközelítésében. Hadd idézzem magát Vargyas Lajost: „Aki a magyar művelődés bármely ágának múltját kutatja, annak egy kicsit polihisztornak kell lennie... A magyar zenetörténet túlnyomó részben énekelt versek története. Ha valaki hiányos emlékezetből meg akarja rajzolni, föl kell vérteznie magát a népzene, az irodalom és a történelem ismeretével. Aki pedig ilyen ismeretekkel fordul múltunk felé, annak törényszerűen el kell jutnia a versritmus problémáihoz. “ A doktori szigorlat után az Egyetemi Könyvtárban kapott állást, ahol tíz éven át, 1952-ig dolgozott. Ez alatt az idő alatt ugyan nem volt módjában gyűjtőutakra járni, viszont rengeteget olvasott. Sok olyan könyvhöz is hozzájuthatott, amelyekhez rendes körülmények között nem. A magyar vers ritmusával kapcsolatos kutatásainak eredményeit 1952-ben megjelent könyvében összegezte. (A magyar vers ritmusa, 1952). Ugyanebben az évben jelent meg a Zeneműkiadó gondozásában Kodály Zoltánnak A magyar népzene című tanulmánya, amelyhez a 495 népdalt tartalmazó példatárat Vargyas Lajos szerkesztette. Uj fordulatot jelentett életében, amikor kinevezték a Néprajzi Múzeum népzenei osztályára. A múzeum teljes népzenei adattárának anyaga nagy segítségre volt a további kutatásokban. Balladakutatásai során jelentős szerepet játszott a Csanádi Imrével közösen kiadott Röpülj páva, röpülj című gyűjtemény. A balladáról mint műfajról, esztétikailag és más szempontokból már határozott ismeretei voltak, de úgy érezte, több kérdés további kutatásokat igényel. Ebben az időben találkoztam vele először, Budapesten, a Néprajzi Múzeumban. Rokonszenves egyénisége és közvetlen modora olyan benyomást keltett bennem, mintha már régóta ismernénk egymást. Beszélgetésünk során hamarosan rátért az akkor őt legjobban foglalkoztató kérdésekre. Felhívta a figyelmemet egy osztrák zenei folyóiratban megjelent publikációra, amelyben Nyitra-vidéki népballadákat közölt Franz Zagiba. Különösen két ballada érdekelte. A szégyenbe esett lány dallamában előforduló aszimmetrikus ritmus, amely több különböző balladához kapcsoló dallamban is fellelhető, valamint a Falba épített feleség, más címen Kőmíves Kelemen balladájának zsérei (Zirany) töredékes változata, amelyet az említett írás közölt. Amikor kezembe adta a folyóiratot, örömmel fedeztem fel abban Földesi Ferencné zsérei énekes nevét, aki már nekem is sokszor énekelt. Megígértem, hogy hamarosan utánanézek a kérdéses balladáknak és a hangfelvételeit eljuttatom a Néprajzi Múzeumba. Már 1960 januárjában siker koronázta gyűjtőmunkámat. A Kőmíves Kelemen tizenhárom versszaknyi szövegét és ép négysoros dallamát vettem fel hangszalagra. Utána megindult köztünk a levélváltás. Sok mindennek kellett még utánanézni, mielőtt erre az új adatra hivatkozhatott, az akkor már csaknem nyomdakész állapotban lévő dolgozatában. Kőmíves Kelemen balladájának zsérei előfordulása ugyanis újabb bizonyítékul szolgált a már közel egy évszázada tartó „Vadrózsa pör" nemzetközi vitájá- ' bán. A másik izgalmas kérdés, amely akkor a tudóst foglalkoztatta, az a bizonyos aszimmetrikus ritmus volt, amelyet Bartók Béla még „bolgár ritmusnak“ nevezett. Már 1958-ban A francia-magyar dallamegyezés tanulságai című dolgozatában felhívta a figyelmet a dallamegyezésekre, s a néhány évvel későbbi dolgozatában a Francia réteg pépballadáinkban, a balladák tartalmi összehasonlításai alapján, huszonegy fran- cia-magyar párhuzamot mutatott ki. Az összefüggéseket a középkori francia telepesek és az akkori igen élénk francia, vallon-magyar érintkezéseknek tulajdonítja. A Csanádi Imrével közösen kiadott Röpülj páva, röpülj népballada gyűjteménytől kezdve közel húsz évig tartó szorgalmas kutatómunka következett. Eleinte csak a francia-magyar kapcsolatok érdekelték, de további kutatásai és összehasonlító munkája kiterjedt egész Európára. A keleti örökséget mutató balladák a szibériai és török epika tanulmányozására késztették. Az évtizedekig tartó szorgalmas és következetes munka eredményeképpen kutatásainak eredményeit 1976-ban, A magyar népballada és Európa című kétkötetes könyvében összegezte. Vargyas Lajost már fiatal kora óta élénken foglalkoztatta a keleti hagyomány és a nyugati kultúra jellegzetesen magyar ötvözete. Hagyomány és kultúra címmel két tanulmányát még 1943-ban írta. Ezekben nemcsak a zenei jelenségekkel foglalkozott. A magyaröetlehemes játékok mimuselemeivel ugyanúgy, mint folklórhagyományunk honfoglalás előtti keleti elemeivel vagy a honfoglaló magyarság hitvilágával. A magyar zene őstörténete című dolgozata az Ethnographia 1980 évi 1. és 2. számában jelent meg. Ebben a tanulmányában a kis hangterjedelmű dallamoktól kezdve a nagyívű strófás szerkezetű dallamokig, számtalan példával mutatja. be a dallamkapcsolatokat - a rokon népek népzenéjével. Ebben is a Kodály Zoltán által elkezdett kutatómunkát folytatta. A magyar népzenekutatás hetvenéves eredményeinek összefoglalására vállalkozott egy további nagylélegzetű tanulmányában, amelyben a szöveges részben közölt dallamokon kívül egy, 394 dallamból álló példatárat is szerkesztett. (A magyarság népzenéje, 1981) A Szépirodalmi Kiadó gondozásában 1984-ben jelent meg Keleti hagyomány - nyugati kultúra című tanulmánykötete. Ennek a kötetnek végén magáról vall: „Ezért ma már csak az az egyetlen kívánságom: csinálhassak még valamit, amivel magam is meg vagyok elégedve, s aminek, hitem szerint, a magyarság is hasznát veszi. “ Nos, ha egy alkotó pályának jelentősége azon mérhető le, mit talált maga előtt és mit hagyott maga után, akkor Vargyas Lajos kívánsága már régen teljesült. ÁQ T|BQR FIATALOK ÉRINTÉSEI A Dotyky című folyóirat első száma
