Új Szó, 1989. február (42. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-27 / 49. szám, hétfő

M ég csak hétéves volt, amikor először találkoztam vele. Az utolsó nyári ifjúsági találkozón, a körtvélyesi (Hrusov) tónál, a Szo­roskő alatt. Kint volt az egész vezér­kar, meg a tagság nagy része, akik ma már orvosok, mérnökök, tanárok és persze írók, költők, művészek. Varga Imre, Kulcsár Ferenc, Batta György, Tőzsér Árpád, Varga Erzsé­bet, Kocsis Aranka, Havasi Péter, Fuksz Sándor, Horváth Lajos, Tóth Attila avagy Roskoványi István, Ko­lár Péter neve nem cseng idegenül az olvasók számára. Velük is azon a JAIK szervezte NYIT-en ismer­kedtem meg. Aztán egy hónap múl­va már' jómagam is a „koronázó város“ diákja lettem. Az előzmények után érthető módon kerestem a Jó­részt az 1965-ös dunai árvíz védel­mi munkáiban. Ekkor már A Hang címmel önálló fórumuk volt, mely a Népművelés mellékleteként jelent meg, s szerzői között találtam Má- cza Mihályt, Simkó Tibort, Bárczi Istvánt, Német Istvánt, Zs. Nagy La­jost, Mészáros Károlyt is. A klub­mozgalom, amelynek kiteljesedésé­ben a JAIK oroszlánrészt vállalt, hosszú ideig a Csemadok mostoha- gyereke volt. A hetvenes évek elején a táborozások is megszakadtak megfelelő támogató híján, majd a klubok felszámolása is napirendre került. Épp a JAIK makacs ellenállá­sa kényszerítette meggondolásra a Csemadok akkori vezetését. A fia­talok viszont továbbra is találkoztak. A JAIK fennállásának 10. évforduló­jára rendezett szemináriumon sike­rült egységes gondolatra jutnunk, s megszületett az újabb táborozások terve, bár ebből „csak“ kerékpártú­ra lett, mely azóta tizenötödik évfo­lyamába lépett. 1977-ben mégis si­került az első Csemadok tábort is fedél alá hozni, a vágsellyeiek (Őa- l'a) jóvoltából. Ott erősödött meg a javaslat, hogy a Csemadok kereté­ben működhessenek művelődési klubok, így egy esztendő múlva, ti­zennégy éves késéssel ugyan, de végre hivatalosan támogathatták a mozgalmat. A bacchanáliáktól a diszkóig Születésnapi köszöntő helyett Negyedszázad a JAlK-ban zsef Attila Ifjúsági Klubot, hogy az­tán hét éven keresztül alig legyen hiányzásom a szerdaesti találkozá­sokról. Erre az időre tehető éppen a nemzedékváltás a klubban, az alapítók „kiöregedése“, így a meg­szaporodott szervezési feladatok engem is beszippantottak a vezető­ségbe ... Most, évek múltán próbálom összegezni azokat az időket. Ma már tudom, hogy a klub erősen meghatározta szemléletemet. Tár­sak között és otthon éreztük magun­kat a heti találkozókon. Az előadók­kal nyíltan vitatkozni lehetett, az asztaloknál pedig érdeklődési kör vagy tájegységek szerint szerveződ­tek a társaságok. Kötetlenül és anyanyelvűnkön társalogtunk. Talán 1964-ben épp az itt felsoroltak hiá­nya adta az ötletet a klubalapításra. A hivatalos „házavató“ február 21- re tehető, de ez már csak legalizálá­sa volt egy korábban kialakult társa­ságnak. Ez az esemény mégsem lehet közömbös, mert megnövelte a résztvevők felelősségérzetét, és jobban tudatosították az addig csak derengő céljaikat. Egy év múlva Kő­rösön (Kruzná) valósult meg az I. Nyári Ifjúsági Találkozó is. A JAIK példáján felbuzdulva választottak nevet maguknak a prágaiak (Ady Endre Diákkör), és alakultak újak: Uj Nemzedék Ifjúsági' Klub (Kassa - Kosice), Juhász Gyula Ifjúsági Klub (Nyitra-Nítra), Kazinczy Ferenc Diákkör (Brno), melyek főleg egye­temistákat vonzottak. Ám az egyete­met végzettek kezdeményezésére kisvárosainkban is születtek klubok, mint a rimaszombati (Rimavská So- bota) Korunk. 1966-ban az abarai (Oborín) táborozáson már tíz klub tagjai találkozhattak, és az sem kö­zömbös, hogy egy csapatban vettek A régi fényképek és emlékek kö­zött keresgélve tudatosítom, hogy a hajdani klubosok és táborozok ma a csehszlovákiai magyar közélet (ha lehet ilyenről beszélni) ismert sze­mélyiségei. Például 1971. november 10-én a JAIK vetélkedőt rendezett. Akkor voltam jelen negyedszer. Az egyik asztalnál még hiányzott egy versenyző. Beszálltam. Csapattár­saim Grendel Lajos, Végh László és Nagy László voltak. Megnyertük a vetélkedőt. A karácsonyi koncer­ten Hamár Judit és Rácz Tibor lépett fel, ők ma ismert koncertművészek. A Csemadok elnöke pedig éppen Duka Zólyomi Árpád, a jeles atomfi­zikus volt. 1972. április 26-án Weö­res Sándor és Károlyi Amy látogatott el közénk. És lehetne még sorolni az elkövetkező éveket is, amikor szinte valamennyi írónk, költőnk megfor­dult a pódiumon, ahol persze az irodalom mellé szépen felzárkózott a képzőművészet, a történelem, a néprajz és a természettudomány. Több ezerre tehető azok száma, akik a huszonöt év alatt rendszeres látogatói voltak a rendezvényeknek. A mikor a diákévek után elhagy­tam a fővárost, következett a család, a gyerekek, a munkahely, s mégis üresek maradtak a szerda estéim. Ezért is vetettem bele ma­gam Királyhelmecen (Kral'. Chlmec) a kisszínpadí mozgalomba, s lehet­tem jelen a Ticce Klub megalakulá­sánál és a járási táborok megszer­vezésénél. Közben több hasonló sorstársammal találkozhattam, s ta­lán ezért is beszélhetünk ma hu­szonöt működő művelődési klubról. Ideje lenne ennek a negyedszázad­nak alapos feldolgozását elvégezni: okulásul épülésünkhöz. MIHÁLYI MOLNÁR LÁSZLÓ Vígalom, vigasság, bál, mulatság, buli, táncestély és a diszkó színevál­tozásai is jelzik, hogy csupán száza­dunkban a szórakozásnak a zené­hez, tánchoz kapcsolódó formái mennyiben változtak. Hol vannak ma már, akárcsak az ötvenes-hatva- nas években, az ifjúsági szerveze­tek karszalagos tagjai által felügyelt teadélutánok vagy teaesték? Ezek leghétköznapibb formái a legkisebb helységekben is megrendezhető diszkók lettek. Elegendő egyetlen magnó, s nyomban kezdődhet a haccacáré. Olyan dolgok ezek, amelyekkel a „magas kultúra“ ter­jesztésére serkentett művelődési in­tézmények legfeljebb a rend fenn­tartásáig törődnek: Ne legyen han­gos szóváltás, verekedés! Az már legkevésbé érdekli őket, hogy az épületen kívül kit, mikor, miért ver­nek meg. Ezek az utóbbi időben egyre inkább elszaporodott történé­sek késztettek szólásra, hiszen he­tente hallhat az ember ilyen-olyan formai tálalásban a táncmulatságo­kat kísérő verekedésekről. Annak idején, jó két és fél évezre­de, ama görög istenség - Bacchus - tiszteletére rendezték a bacchaná­liákat, amikor a bor istenének áldoz­tak a tivornyákon. A szórakozásnak minden nagy kultúrában az uralkodó vallás szabta meg a határait és a ke­reteit. Sokszor csak azokat, hiszen a tartalom szigorú keretekbe szorí­tása volt a cél, a többi egy kijelölt időszak alatt egyéni kedv, ízlés és erkölcs mértékére volt hagyva. Nem véletlen az sem, hogy a keresztény erkölcsök változásai közben is meg­maradt az évnek egy szakasza, amelynek ideje alatt ki-ki kedvére mulathatott. A középkor államokat uraló egyházai elnézték azt is, hogy a nép, farsang idejére megtartsa a - bizony első látásra megállapít­hatóan - „pogány“ idők mitológiájá­nak töredékeit őrző szokásait. A far­sangi népszokások között található a legtöbb, amely - a keresztény erkölcs szigorúságát figyelembe vé­ve - jelképek sorozatát teremtette meg. A történelem során a tömeg- kultúra szórakozást szolgáló jelen­ségeinek mindig volt manipulativ funkciója. Aligha a mai értelemben vett tudományos igénnyel, de az ember lelkületének jó ismerőjeként irányította ezeket a kort nagy mér­tékben meghatározó vallás. Leegy­szerűsítve mondhatnánk úgy is, hogy amikor múltba vesztek a sza­bados erkölcsiségű bacchanáliák, a népszokások seregében megma­radtak a férfi és női nemiséget jelké­pező szimbólumok, szokások. Tája­inkon ma is sok helyen felelevenítik a bizonyíthatóan fallíkus jelképnek tekinthető tuskóhúzást, tuskópénz- szedést. A mai farsangi mulatságok, amelynek utolsóit talán még a na­pokban is megtapasztalhatjuk, bi­zony elvétve hordoznak a szórako­zásnál nemesebb tartalmakat. Mi­nek is lennének ezek? - vethetné fel joggal bárki. A táncmulatság, a bál legyen a vidámság, az öröm, a tánc helye. Ez tartozik hozzá, nincs is miért mindezt vitatni. Az azonban annál fontosabb, hogy ezek a télidőt rövidítő és múlató vigalmak miként tükrözik az azokon résztvevő, igen­csak alkalmi társaságok lelkületét, Hogy volt . . . RUTTKAI ÉVA ÉNEKEL Az utóbbi évek nagy csillaghullása - sajnos - elvitte őt is, a sokoldalúan tehetséges, egyéni bájával, meleg hang­jával, feledhetetlen alakításainak vará­zsával százezrek rokonszenvét kivívó- Ruttkai Évát. Drámai szerepekben ugyan­úgy a saját közegében érezte magát, mint könnyed bohózatokban, kabaréjele­netekben, de különös csengésű, „ruttkai- san" árnyalt hangjával helytállt akkor is, ha sanzont, táncdalt, kupiét vágy magyar nótát énekelt. Mi, akik szerettük művé­szetét, optimizmusát, derűt sugárzó egyéniségét, nem veszítettük el őt telje­sen, hiszen a filmszalagok, a hangfelvéte­lek megőrizték számunkra. A huszadik századi magyar színjátszás palettáján ő egy ma nagyon is hiányzó színfoltot képviselt sallangmentes tehetségével, egyéni bájával, emberségével. A Quali- ton-lemez, amelynek felvétele röviddel halála előtt készült, de aminek megjele­nését ő már nem érhette meg, méltó búcsú a nagy színésznőtől. A lemezborító címoldalán karosszékben ülve mosolyog ránk a nagy művésznő. Aztán megfordít­juk a lemezborítót, s a hátlapján ugyanazt a karosszéket látjuk, de ő már nem ül benne... A jó dramaturgiával összeállított Quali- ton-lemez címének megfelelően (Hogy volt...) olyan számokat tartalmaz, melye­ket Ruttkai Éva repertoárjából már régeb­ben is ismertünk. Szentirmai-Juhász Sze­relem? című sanzonjával indul, majd Ga- rai vidám szerzeménye, a Jaj, de ravasz Gazdag múlt - mozgalmas jelen Ha valaki ellátogat Szőgyénbe (Svodín), nem kerülheti el figyelmét a falu központjában álló modern mű­velődési ház. Az egyszerű halandó eszébe ötlik, hogy itt nyilván kultúrát szerető és ápoló emberek laknak... Ha megkérdeznénk Szőgyén lako­sait, milyen kulturális rendezvényen vennének a legszívesebben részt, bizonyára a helyi színjátszókor mű­sorait említenék. Nem az elfogult­ság, a földiek önérzete szólalna meg, hanem az a tény, hogy ahol Thália gyermekei gazdag múlttal és mozgalmas jelennel rendelkeznek, ott nem kell félni, hogy a kultúra szeretete kiveszik. A Csemadok szőgyéni helyi szervezete mellett egy közel félévszázados múltra visszatekintő színjátszókor működik. Napjainkban, amikor az amatőr mű­vészeti mozgalmak hiányosságairól, gondjairól egyre többet beszélünk, örvendetes jelenség, hogy Sző- gyénben ez a kör mozgalmas éveit éli. Faluhelyen mindig is megvolt a maga rangos helye a kulturális életben a színjátszásnak. Munkás és értelmiségi egyaránt részt vállalt belőle. A Gyöngyvirágos huszárcsá­kó, A szabin nők elrablása, a Bume­ráng, a Borék - persze ez nem teljes jegyzéke az összes előadott darab­nak, mert ennek többszöröse jelzi a szőgyéni színjátszók gazdag múlt­ját. Sok tehetséges amatőr színész és rendező nőtt itt fel és adta tovább a színjátszás szeretetét. Pék László, Juhász Mária, Engelbrecht Mária és Skronka Tibor (ö a Matesz művésze már) nélkül a kör múltjáról nem is beszélhetnénk. Ahol gondosan ápolják a hagyományokat és nem feledkeznek meg az utánpótlásról sem, ott biztosított a jövő. Ezt a munkát már az alapískolás korban el kell kezdeni - vallják a szőgyéniek is. A szőgyéni színjátszó kör munká­ja már régóta kötődik egy családhoz. Úgy is mondhatnánk: ha színielőa­dás, akkor Pálinkásék - ha Pálin­kásék, akkor színdarab. Elkötele­zettség, munkaszeretet, megszál­lottság - mindezt túlzás nélkül el­mondhatjuk Pálinkás Ferencről. Je­lenleg is vezetője és rendezője a körnek, több mint féltucat darab rendezése áll mögötte, ennek a két­szeresében játszott, s felesége és Beáta lánya sem hiányozhatnak a szereposztásból. Tavaly a járási versenyünkön all. helyen végeztek Örkény István Bo­rék című szatírájának előadásával. Az idei évadot is sikeresen kezdték. Január végén színre vitték Moliére Dandin György, avagy a megcsúfolt férj című komédiáját. A szereplőgár­da régi és új tagjai: Pálinkás F., Pálinkás E., Remes L., Sipos Gy., Elzer M., Nagy /., Skróván T„ Jávor­káné Pálinkás B. A szőgyéni színjátszókor éves te­vékenységét 8-15 előadás, ezen belül számos vendégszereplés jel­lemzi. Az elmúlt 10 év alatt több mint százszor léptek színpadra, s ha nem is ünnepelték meg a jubileumi szá­zadikat, úgy érzem, a most előadott darab szép ajándék a Csemadok megalakulásának 40. évfordulójára. HINZELLÉR LÁSZLÓ dolog ez a tavasz című táncdal követke­zik. Az A-lemezoldal két legkiemelkedőbb száma két Lajtai-dal, a Hol van az a nyár? és Az én mamám Békeffi István szövegé­vel. Ruttkai Éva sajátos egyéni felfogás­ban, élményt nyújtó énekesi és színészi teljesítménnyel adja elő az érzelmekre intenzíven ható két, immár örökzöld meló­diát. A Hol van az a nyár? című Lajtai-dal Latinovits Zoltán, a Harmónia-vokál és a Körmendi-együttes közreműködésével hangzik el. A pikáns francia sanzonokra emlékeztető Tardos-Darvas-szerze- ményt, a Kis Yvette című sanzont a dal mondanivalójának és hangulatának meg­felelő stílusban adja elő Ruttkai Éva. A frap­páns stílusváltás azért is érzékelhető nagy­szerűen, mert ez a sanzon közvetlenül a Hol van az a nyár? című romantikus Lajtai-szerzemény után hangzik el. Az A-lemezoldal zárószámaként Darvas Iván közreműködésével énekli Szentirmai-Bra- dányi Miért jó a jónapot? című hangulatos dalát. A B-lemezoldal egy „nosztalgia-egy­veleggel“ kezdődik, melyet Hajdú Júlia állított össze. Az egyveleg öt dala közt szerepel a Ma este nem gondoltam rád című Horváfh-szerzemény és Eisemann Mihály Szerét-e még? című ismert dala. Két idegen szám is szerepel a B-oldal dalai közt: Arlen-Harburg Szivárvány cí­mű közismert szép melódiája és a John Anderson, szívem, John című dal, Róbert Bums verse Benkó Dániel zenei feldolgo­zásában. Valamennyi szám ismertetésé­re itt nincs helyünk. Megállapíthatjuk azonban, hogy egészében egy igen jó hangulatú, többféle stílust felsorakoztató remek lemezt hagyott nekünk ajándékul a dalok halhatatlan előadója, Ruttkai Éva. SÁGI TÓTH TIBOR s nem utolsó sorban egyéni és kö­zösségi erkölcsét. A manapság oly divatos bálok, táncestélyek szerve­zői a nyíltan közreadott formai elvá­rások útján eleve leszögezik, milyen vendégeket szeretnének látni. A kö­telezővé tett alkalmi öltözet, a kellő­en magas belépődíjak, s nem utolsó sorban a helyszínek egyben a bál vendégeinek viselkedéskultúrájával szemben is igényeket támasztanak. Mi történik azonban ott, ahol egy­szerűen táncmulatságot rendeznek? Néhol a felborult életmódbeli, no meg erkölcsi értékrendünk nyomá­ban kiszámíthatatlan viselkedésű társaságok kerülhetnek egymás mellé. Csendesebb mulatságra áhí- tók és hangosabb dáridókat kedve­lők olykor még a mindenkinek egy­formán játszó - jól vagy rosszul - zenekar megszólalása után sem kötnek békességet. Szóváltás, vita torkollik kakaskodásba, netán vere­kedésbe. Olyankor pedig rendező legyen a talpán, aki képes helyreállí­tani a rendet. Nem is csodálkozom egyes művelődési házak igazgatóin, akik inkább nem rendeznek diszkót vagy táncmulatságot, mondván: így tudják a legbiztonságosabban meg­védeni a berendezést. Nem általánosítható jelenségről ejtek itt szót. Az viszont tény: van a művelődési házak tevékenységi körének olyan területe, amely függ­vénye az emberek mindennapi kul­túrája szintjének. Hiszen aligha vár­ható el a borivásbán mértékletesség a naponta kocsmáZó legényektől. Az ő esetlegesen kitörő bosszúálló kedvüktől, az ilyen-olyan adósság­törlesztő szándékától talán csak a kihívott rendőrjárőr óvja meg a bál közönségét. Ez viszont kellően alá­ássa az így vagy úgy, de mégiscsak tetőző hangulatot. Vannak azonban pozitív tapasz­talataim is. Érdekközösségeket kép­viselő kistermelők báljain megjelen­nek az asztalon a háztáji termeszté­sű borok, a disznótoros húskészít­mények és az asszonyok tortakölte­ményei. Az azonban igencsak ritka­ságszámba megy, hogy a rendezők puszta jószándékuktól vezérelve műsort kerekítsenek, a táncon és az evés-íváson kívül nemesebb szóra­kozásról is gondoskodnának. Leg­több helyen marad a tombola, s ez­zel ki is merült a fántázia. Az egye­nesen ritkaságszámba megy, hogy egy-egy amatőr művészeti együttes saját bált rendezzen, annak a művé­szeti ágnak a jegyében, amit közö­sen ápolnak. Pedig, ahol erre vállal­koznak, másfajta hangulat uralja a résztvevőket. Egy néptánccsoport vidámsága értelmes együttlétté avathatja a bálozást. A népdalok, néptáncok bizonyíthatóan jól meg­férnek a szalonzenekarok vagy pop­együttesek zenéjével. Ahol akad ilyen, ott észrevehetően megválto­zik a bálozók véleménye a szórako­zásról. Talán az sem lesz ritkaság, hogy néptáncot járó gyerekeit látva, egy-egy szülő is kedvet kap. Nem szólva arról, hogy tíz-tizenöt év múl­va ott aligha lesz gond a bál egészét a népzene uralma alá vonni. Ez azonban mindeddig a ritka kivételek egyike. Viszont a keretműsor, a fi­gyelem időnkénti felkeltését szolgá­ló betétszámok jócskán emelhetik a puszta szórakoztatásra rendezett táncmulatságok színvonalát. D. I. Emberhez és természethez kötődik Janiga József rajzkészségét és festői tálentumát éltető gyökerek kötik környe­zetéhez és ennek kapcsán az élethez. Fogékony egyéniségével, művészi fele­lősségtudatával, olyan harmonikus szem­léletet fejlesztett ki magában, amely ké­pessé teszi arra, hogy egyszerre legyen tárgyilagos és költői, romantikus és realis­ta, mindenkihez szóló alkotó, aki tartal­mas képeivel lepi meg mindig közönsé­gét. Festményei, grafikái, kis méretű önarcképei, levelezólapnyi tájképei, nép­rajzi és építészeti tanulmányai, hangula­tos illusztrációi széles látókörű alkotóra utalnak. Ez a csendes, finomrajzú és színvilágú pedagógus-művész (akit im­már húszéves munkássága is igazol) so­hasem szakadt el a tárgyi világ konkrét formáitól, a négy évszakra felosztott táj színvilágától, a természet szépségeitől. Képei igazolják, hogy körültekintő tiszte­lettel és következetes odafigyeléssel für­készi a fényhatások fokozatait. Kitapogat­ja élményeinek ránk ható erejét, hogy ezáltal egyesítse ábrázolásmódját festői- emberi közölnivalóinak lényegével. Stílu­sa teljesebb lett. Kiérződik belőle a szuve­rén festői személyiség kritikus jelenléte, fegyelme és emberségének ösztönző ereje. Érzi, hogy jó úton halad, amikor alkotó éveinek e szakaszában műegészet alkothat. Nyilván arra is van indíttatása, hogy képeinek már a saját belátása sze­rint teremtse meg az értékelhető művészi alapot. Alkotásai bizonyítják, hogy nem­csak értelmezni, hanem festeni is tud, mert felfedi humanista világát, láttatja a fényt, az árnyékot és háttértávlataiban művészi egyéniségét is felfedezhetjük. Reméljük, hogy a Marcelházi (Marce- lová) Kisgaléria idei első tárlata után ezt is figyelembe veszik, és másutt sem marad­nak adósaink a rendszeresen szervezett, jó és szép kiállítások rendezésével és a képzőművészet további népszerűsíté­sével. (szuchy) ÚJ SZÚ 4 1989. II. 27.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents