Új Szó, 1989. február (42. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-24 / 47. szám, péntek

Múltról is, jelenről is - őszintén JEGYZETEK A XXI. MAGYAR FILMSZEMLÉRŐL Nem véletlen, hogy a magyar filmművészet idei megmutatkozása a korábbi játékfilmszemle helyett ezúttal egyszerűen csak filmszemle címszó alatt zajlott. A harminckét alkotás zöme az ország múltjának és jelenének őszinte faggatására, ábrá­zolására vállalkozott, a szó hagyomá­nyos értelmében csupán hét-nyolc film szórakoztatott. Politikus film­szemle volt tehát a mostani, és mert a bemutatott művek nagy része a félmúlt fehér foltjainak, elhallgatott ügyeinek feltárásában vállalt jelen­tős szerepet, sokak szerint pesszi­misták is voltak a filmek, bár a belő­lük sugárzó üzenet, az, hogy a nem­zet mindenféle megpróbáltatása el­lenére élni akar, mégiscsak optimis­ta kicsengésű. . A legtisztább, a leghűbb képet ( a dokumentumfilmek adták az elmúlt négy évtized magyarországi esemé­nyeiről. Régi és egészen friss mun­kák szóltak a második világháború tetlen értékű életművét: a kalotasze­gi, mezőségi, gyimesi, csiki, gyer- gyói és moldvai balladák, dalok és táncok gazdag gyűjteményét. A film vele és általa mutatja be az élő folklór csodálatos tárházát. Megrendítő, szívszorongató, döb­benetes erejű, magas színvonalú - újra olvasom a jelzőket, amelyek­kel a dokumentumfilmeket illettem. Igen, ezek egytől egyig kivételes értékű alkotások, amelyeket remél­hetőleg a televízió fog eljuttatni a nagyközönséghez. Bizonyára hamarabb láthatjuk majd a játékfilmeket: Bereményi Gé­za fődíjas Eldorádóját, az alkotói díjas Enyedi Ildikó Az én XX. száza­dom című munkáját és Tímár Péter Mielőtt befejezi röptét a denevér cí­mű izgalmas háromszögtörténetét, amelyben Máté Gábor színészi ala­kítását díjazta a szakmai zsűri. Az Eldorádó, Bereményi Géza második filmje igazi mozi, legendári­Eperjes Károly, az Eldorádó főszerepében (Sipos Géza felvétele) utáni törvénytelenségek áldozatai­ról, a munkatáborok foglyairól, a ko­alíciós évek drámáiról, az egyházi iskolák államosításáról, az elmaradt rehabilitálásokról, ötvenhatról, levál­tott tanácselnökökről, a politikai élet­ből távozott vagy eltávolított veze­tőkről, gazdasági és erkölcsi válság­ról. Bármilyen furcsán hangzik is: nem egy film még a történészek számára is tartogatott meglepetése­ket. Gondolok itt elsősorban Böször­ményi Géza és Gyarmathy Lívia Recsk 1950-1953, Egy titkos kény­szermunkatábor története című megrendítő munkájára, amely nem­csak a múltfeltárás funkcióját tölti be, hanem az emberi természetről is pontos látleletet ad. A dokumentum- film-kategória fődíjas alkotásának az ad hitelt, és különös mélységet, hogy a szerzőpáros férfitagja szin­tén a tábor foglya volt. ő maga nem jelenik meg a vásznon, de egykori rabtársai, a megkínzott arcok helyet­te is vallanak. És megszólalnak az államvédelmi hatóság őrei, a nyo­mozók, a politikai tisztek is; a film négy fejezetben és kétszázharminc percben beszéli el a tábor létrehozá­sát, működését, megszüntetését és utóéletét. Munkaszolgálatosokról szól a ki­emelt alkotói díjat nyert Sára Sándor kétrészes dokumentumfilmje, a Csonka Bereg is. Azokról a hadifog­lyokról, akiket a felszabadulás után vittek szovjetunióbeli munkatáborba. Szívszorongató vallomások füzére ez a százhetvenperces „történelem óra“. Nagy elismerésben részesült a Pócspetri; a filmes munkásságáért díjat kapott Ember Judit alkotása, amely 1983 óta várt bemutatásra. 1948-ban, az iskolák államosítása­kor Pócspetriben tisztázatlan körül­mények között meghalt egy rendőr, ezért a hatóság, a későbbi koncep­ciós pereket előrevetítve, emberte­len eljárást folytatott a falu lakossá­ga ellen. Ezeket az eseményeket idézi fel döbbenetes erővel a film, a még ma is élő helybeliek vissza­emlékezésével. Magas színvonalú munkájukért, a Balladák filmjéért Gulyás Gyula és Gulyás János kapott alkotói díjat. A neves testvérpár Kallós Zoltán, az erdélyi magyarság kiemelkedő sze­mélyisége nyomába szegődik, aki egyedül, anyagi támogatás nélkül, sokszor mozgásszabadságától is megfosztva hozta létre felbecsülhe­umba illő nagypapával. Nem sokkal a második világháború után, a Teleki téri piacon vagyunk, ahol pénzért, aranyért nemcsak élelmet, hanem életet, szerelmet, sőt még becsüle­tet és tisztességet is vehet az em­ber. És ha tömve a pénztárcája, bárkit megvesztegethet. Még az or­vost is, ahogy azt hősünk, Monori, a piac királya teszi. Monori ereje teljében van és hozzá szerencsés is: minden arannyá változik, amihez hozzáér. Dörzsölt kereskedő, dé­moni figura az öreg, hisz bármekko­ra pofonokat kap is az élettől, még a legkönyörtelenebb helyzetekben is talpon tud maradni. „Ha arany van, mindig lehet valamit csinálni“ - állít­ja. Az élet pedig - hosszú évekig- őt igazolja. Fiúunokáját szó szerint megvásárolja. Lányát több marék drága ékszerrel „nyugtatgatja“. Amikor diftériás lesz a gyerek, jóko­ra aranytömbbel a halálból hozatja vissza. Az Eldorádó önéletrajzi ihle­tésű film; Berényi Géza a saját nagy­apjáról, gyerekkoráról beszél benne, ő a kisfiú, akiért egy nap eljön az anyja, de Monorí, ez az erős, de lelke mélyén gyengéd barbár úgy ragaszkodik a gyerekhez, akár az életéhez. Változik az élet a Teleki téren: a piac elcsendesedik, az ara­nyat be kell szolgáltatni az államnak. Rossz idők jönnek Monorira; a ház­kutatások, a fenyegetések, a meg­félemlítések keserves hónapjai. Rá­adásul a lánya is megfenyegeti: ha nem kapja vissza a gyerekét, felje­lenti, hogy aranyat rejteget a padló alatt. Monori imádja, rajongva szere­ti unokáját, de inkább őt „veszíti el“, mint az aranyat. Aztán a minden hájjal megkent, lankadatlan vitalitá- sú életművészt egyik napról a má­sikra összemarkolja egy vakbélgyul­ladás. 1956-ban vagyunk, az arany- rudakra sem az ápolóknak, sem az orvosoknak nem csillan fel a sze­mük. Monori fájdalmas arccal csuk­lik össze... a halál a kórházi folyo­són kacag a szemébe. Szép, szen­vedélyes, magával ragadó, pergő cselekményű film az Eldorádó; fő­szereplője, Eperjes Károly tökéletes átlényegüléssel éli a piackirály életét- kimagasló alakítását a legjobb szí­nésznek járó díjjal jutalmazta a tár­sadalmi zsűri. Enyedi Ildikó alkotása nem is annyira a nagy történelmi esemé­nyekkel, mint inkább az emberekkel foglalkozik. Azokkal a kisemberek­kel, akik álmaikat, bizonytalanságai­kat, ösztöneiket tekintve ízig-vérig mai figurák. Két lányról, két megté­vesztésig hasonló ikertestvérről szól a történet. Dóra könnyelmű, kihívó szépségű mondén nő, aki csak a má­nak és önnön kedvteléseinek él. Lili csendes, visszahúzódó, finomabb szépség, aki másokon mindig segí­teni tud, de a saját sorsát képtelen úgy alakítani, ahogy szeretné. A tör­ténet harmadik hőse a nemes arcú, magányos Férfi, aki mindkét nővel találkozik, de képzeletében mindig ugyanazt az egy nőt látja. A Liliből és Dórából gyúrt tökéletes nőt. Az­tán sok-sok év múlva - akár egy huszadik századi mesében - talál­koznak mind a hárman és a Férfi képtelen választani. Ő azt az egyet szereti, akit elképzelt, akit kettőjük­ből „alkotott“. Aki tehát nem is létezik. Vagy mégis? Ő az, aki 1914. június 28-án, Szarajevóban az utol­só pillanatban üti ki a pisztolyt Fe­renc Ferdinánd merénylője kezéből? Költői látásmód, nőies báj és finom humorérzék jellemzi Az én XX. szá­zadomat - Enyedi Ildikó, a harmin­con éppen hogy csak túl, elkészítet ­te első sikeres művét. A magányról, a kiszolgáltatott­ságról, a könyörögve kért szeretetről szól Tímár Péter, a Denevér rende­zője. A film ötletét Szilágyi János nálunk is népszerű rádióműsora, a Halló, itt vagyok szolgáltatta. A ka­masz fia mellett férj nélkül élő negy­ven év körüli pénztárosnő (Bodnár Erika játssza remekül) belehabaro­dik egy rámenős, kiszámíthatatlan, hivatását ügyesen palástoló, jó megjelenésű rendőrbe (Máté Gá­bor). Kapcsolatuk odáig „mélyül“, hogy a férfi a „csonka család“ har­madik tagja lesz, a szeretetre éhes nőnek szeretetet színlelő társa, a ti­zenéves fiúnak pedig majdnem ,,el- csábítója". Végzetes vágyak végze­tes tragédiákat szülnek, de mert kri­mielemekkel átszőtt lélektani drá­máról van szó, talán nem lenne szabad ennyit elárulnom erről az izgalmas, nagyszerűen felépített tör­ténetről, de teszem ezt azért, mert a film nemcsak a budapesti szem­lén, hanem a nyugat-berlini filmfesz­tiválon is díjat kapott már. Ha csak a díjazott alkotásokat nézzük tehát, akkor is megállapít­hatjuk: noha a játékfilmek még min­dig nem érik el a dokumentumfilmek évekkel ezelőtt kivívott magas rang­ját, a legfrissebb alkotásokból mégis kitűnik, hogy egyre inkább új erőre kapna,< SZABÓ G. LÁSZLÓ Tisztelt Szerkesztőség! Az Új Szó február 6-i számában cikk jelent meg a 20 éves Palóc Néptáncegyüttesről Takács András, a Csemadok KB szakelőadója tollá­ból. Az érdekeltek nem kis felhábo­rodására egy kis ,,szépséghibába volt a cikknek. Látszólag apróságról van szó. Ám, sok kicsi sokra megy. Bizonyára nemcsak a szerző hibája, hiszen a legutóbbi találkozás alkal­mával még nem tudtak pontos vá­lasszal szolgálni a felvetődött „Ho­gyan tovább?“ kérdésre. Tudniillik Molnár Tibor, az együttes vezetőjé­nek elhalálozása után változás állt be az együttes életében. Az együt­tes új vezetőt kapott dr. Máj József személyében. Mivel munkája nem mondható könnyűnek, segíti őt a Csemadok heiyi szervezetének el­nöke és a zenekar vezetőjének he­lyettese is. A cikkben szereplő Pat- varos Gabika tánckarvezető az Apró Palóc útját egyengeti, Deák Piroska és Mlynár Pál koreográfusokkal kar­öltve. A csoport névadásához annyit szeretnék hozzáfűzni - mivel az ilyen dolog nem megy csak úgy egyik napról a másikra talán dönt­sék el az érdekeltek, hiszen ők fog­ják viselni. Igen, szerintem is szép gesztus lenne, ha ,,Molnár Tibor Palóc Néptáncegyüttese“ néven folytatnák tovább tevékenységüket az elkövetkezőkben. BALÁZS TÜNDE, a Palóc Néptáncegyüttes asszisztense SZÍV A TÜKÖRBEN Kilencven éve született Erich Kästner Kevesen voltak az igazak. Goe­the és Heine hazáján gyilkoló fertő­zés sepert végig, halálosabb, mint a középkor öldöklő pestisjárványai. A társadalom egyetlen rétegét sem kímélte meg, az írókat és a költőket sem: nagyon kevesen maradtak az igazak. A költők olykor egészen fiatalon, a prózaírók általában első ifjúságuk után egy-két évtizeddel szoktak be­érni. Amikor Erich Kästner elérkezett ezekhez az éveihez, Hitler és Gob- bels Német Birodalmában a Stürmer (Rohamosztagos) és a Völkischer Beobachter (Népi Figyelő) szolgál­tatta a valóban rohamosztagokba szánt és valóban gondosan megfi­gyelt német népnek a szellemi táplá­lékot. És maradt természetesen a Führer könyvespolcán a díszbe kötött Kari May sorozat, hiszen Win­netou árja, Old Shatterhand pedig egyenesen ősgermán származású volt. Egyéb irodalomra a III. Biroda­lomnak nem is volt szüksége. A Bi­rodalom legfőbb ideológusa, Alfred Rosenberg eleinte megpróbálta ugyan Kástnert is meghódítani a nemzetiszocializmus számára, de Kästner, aki az első világháború ka­tonája volt, majd - bölcsészdoktori oklevelével - baloldali lapok munka­társa lett, nem állt kötélnek. A követ­kezményekről már ő vallhat a leghi­telesebben: „És 1933-ban Berlinben, az Álla­mi Opera melletti nagytéren, egy bizonyos Goebbels nevű úr ünnepi pompával elégettette könyveimet. Huszonnégy német írót, akiket jelké­pesen örök időkre ki akartak irtani, diadalmas hangon néven szólított. A huszonnégy közül én voltam az egyetlen, aki személyesen megje­lentem, hogy részt vegyek ezen a teátrális gyalázaton. Ott állottam az Egyetem előtt, beékelve az SA- uniformisos diákok, a nemzet virágai közé, láttam, amint a könyveink a lo­bogó lángok közé repülnek, és hall­gattam a kis sunyi, hazug fráter émelyítő tirádáit. (...) A következő tizenkét évben csak néhány ritka alkalommal láttam könyveimet, ami­kor külföldön jártam. (...) Különös érzés, hogy az ember eltiltott író, s könyveit soha többé könyvkeres­kedések polcain és kirakataiban nem láthatja. Hazájának egyetlen városában sem. Szülővárosát sem kivéve. Még karácsonykor se, ami­kor a németek végigsietnek a beha­vazott utcákon, hogy ajándékokat vásároljanak. Tizenkét karácsonyon át! Az ember élő halott!“ Kästner ezeket a sorokat 1946- ban írta le; akkor, amikor válogatott versei ismét megjelenhettek. Az említett tizenkét évet azóta tudósok, politikusok, történészek, írók százai elemezték, kutatva, ho­gyan juthatott el Goethe és Heine népe a,,Hosszú kések éjszakájáig“, a Kristályéjszakáig“, a Barbarossa- tervig és a koncentrációs táborok gázkamráihoz. Rengeteg tudós el­mélet, bizonyítás igyekezet elemez­ni a döbbenetes folyamatot, s rész­leteikben bizonyára valamennyinek igaza van. De teljes egészében, a kegyetlen lényegre rátapintóan Erich Kästner, a költő fogalmazta meg - nem a pillanatot, amelyben Hitler uralomra jutott, hanem a folya­matot, amely a gázkamrákig vezet­hetett. Pontosan, tisztán, világosan megfogalmazta, jóval Hitler uralom­ra jutása előtt írott, Waurich őr­mester című versében: Van annak tíz éve, tizenegy, kiképzőnk lett ez a dög. Bőszen tanította:,, Vigyázz! Tisztelegj!“ S ha lerogy egy, hát nekimegy, s röhögve a képibe köp. * S hogy a képlet még teljesebb és érthetőbb legyen, válogatott versei­nek a Harmadik Birodalom bukása után megjelent kötetében Kästner a következő megjegyzést fűzte a vershez: „A Waurich őrmester név hiteles. És az efféle őrmesterektől a koncentrációs táborok SS-legé- nyeiig csak azért nem visz semmifé­le út, mert kettejük között semmiféle útra nem volt szükség“. Sajnos, sok mindent félreértenek és sok mindent lebecsülnek még ma is Erich Kästner életművében. Pedig lehet, hogy könnyed, humoros regé­nyeit (Három ember a hóban, 1934; Az eltűnt miniatűr, 1935) ma már ártatlan, de érezhetően szürkülő porréteg fedi, de a gyermekeknek vagy a gyermekekről írott könyvei (Emil és a detektívek; A repülő osz­tály; Május 35: A kétLotti; Amikorén kisfiú voltam; Emberke) ma is ked­vesek és olvasottak. S lehet, hogy némi por fedi élete főmüvét, a Fabi­an - egy moralista regénye című regényét is (megjelent 1931-ben, magyar nyelven 1932-ben), ez a re­génye mégis a két világháború kö­zötti porosz élet kérlelhetetlen, éles szemű szatírája: máig érvényes fel­ismerésekkel telített szatíra. És az is lehet, hogy ez a Fabian-Kästner mo­ralista és kispolgár, illetve kispolgári származású moralista volt. De ugyanez a Fabian-Kästner látja meg prózában is a dolgok lényegét: „A proletariátus érdekszövetség - mondta Fabian. - A legnagyobb érdekszövetség. Hogy a jogaikat akarják, az kötelességük. És én a barátjuk vagyok, mert ugyanaz az ellenségünk". Kästner-Fabian igazsága s olykor keserű humora halhatatlan, mert ma is célbataláló, felfigyeltető és emlé­keztető. Sőt olykor a keserűnél is keserűbben korszerű: „Fabian végigment a Königsal- lén. Elhaladt a Rathenau-tölgy mel­lett. Két koszorú függött a fán. Ennél az úthajlásnál gyilkoltak meg egy okos embert. »Rathenaunak meg kellett halnia«, mondta neki egyszer egy nacionalista író. »Meg kellett halnia, gőgje volt az oka. Zsidó volt és német külügyminiszter akart len­ni. Képzelje csak, hogy Franciaor­szágban egy gyarmati néger jelöltet­né magát a Quai d’Orsay részére«.“ Az idézetből - elnézést érte Ra- thenau emlékétől - mindenekelőtt a legutolsó mondat az, amelyhez ma sem kell kommentár. Mint ahogyan a regény utolsó oldalához sem, amely akár Kästner életének a szim­bóluma is lehetne. Fabian beugrik a folyóba, hogy kimentsen egy gye­reket a hömpölygő hullámok közül. „A kisgyerek visítva a partra úszott. Fabian befulladt. Sajnos, nem tudott úszni.“ Akkor még nem tudott, mert az árral nem akart, az ár ellen úszni pedig még nem volt elegendő ereje. Harcban edződött meg: a „római kettessel“ jelzett világháború után irodalmi-politikai kabarékat s ugyan­ilyen jellegű sanzonokat írt. Továbbá egy egész életművet betetőző tragikomédiát, a Diktátorok iskoláját (1956), egy újabb kötetnyi verset: Az idő autón jár (1968), s egy Ariszto- phanész-travesztiát, Az akharnakiak címen (1963), amelynek záróhimnu­szát (Békedal) válogatott verseinek már említett kötete is közli, s amely méltóan summázza a kästneri élet­mű lényegét: összefogásra a kor szava nógat! Békét, békét áhít a nép. Ellenségednek ne tarts milliókat. A háború - az ellenség! Hosszú évekig az NSZK Pen- klubjának elnöke, majd díszelnöke volt: tizenöt esztendeje tette le örök­re a tollat. Szív volt a tükörben és egy igaz ember abban a gyalázatos korszakban, amikor nagyon keve­sen voltak az igazak. RÁCZ OLIVÉR ÚJ SZÍ 6 1989. II. 2 HB!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents