Új Szó, 1989. február (42. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-17 / 41. szám, péntek

Elég-e a párbeszéd? Megbízható barátunk RUDOLF CHMEL ÖTVENÉVES A különböző társadalmi problémák megoldására törekedve, önkén­telenül felvetődik a kérdés, milyen hibákat követtünk el, és mikor, hogy egyszeriben annyi gond terhe nehezedik ránk. Ami pár évtizeddel ezelőtt biztosnak látszott, ma bizonytalan. Régebben helyesnek hitt tö­rekvéseinket, döntéseinket ma megkér­dőjelezzük. Talán, mert túl sokat vártunk tőlük, és nem „jöttek be", egyoldalúan ítéltünk meg dolgokat, melyek sok irányba hatottak, vagy éppen fordítva. A legmély­rehatóbb gazdasági változás sem ered­ményezett kellő fokú javulást az emberi magatartásban. Rá kellett ébrednünk, hogy a jelszavak nem örökérvényű gon­dolatok. Úgy tűnik fel, hiába tanultuk meg a lec­két az alap és felépítmény egymáshoz való viszonyáról, ha kénytelenek vagyunk beismerni, „hogy az oktatási programnak nem sikerült minden célját elérnie, hogy az iskola új minőségi szintre emelésének folyamatába nem tudtuk bekapcsolni az összes pedagógust és az egész társadal­mat." (Ludovít Kilár miniszter). Mi, gyakorló pedagógusok, már a program meghirdetésekor láttuk, hogy az iskolarendszer átszervezésére irányu­ló tervezet, valamint a gyakorlat között szakadék tátong. Viszont a mérlegelés és átértékelés helyett - a kishitűség árnyéka vetült a figyelmeztetőkre. Ingerelt ben­nünket az indokolatlan sürgetés, mert közben unalmas tanfolyamokon üldögél­tünk, s egyre csalódottabban tapasztal­tuk, hogy az ígért minőségi változások helyett csupán: a tananyag mennyisége gyarapszik. Aggódva tettük fel a kérdést, jobb híján önmagunknak, hogy a szigorú tantervi követelmények teljesítése és a percre kiszabott tanmenethez való al­kalmazkodás mellett jut-e ideje a pedagó­gusnak arra, hogy közvetlen kapcsolatot teremtsen növendékeivel. Mert hiába tud­juk betéve, hogy a nevelés tudatos sze­mélyiségformáló tevékenység, ha éppen az alapos megfontolásnak kell kimaradni a munkánkból. A harmonikus emberi kap­csolatok igényét nem elég kinyilatkoztat­ni, azokat gyakorolni kell. A történelem folyamán minden társa­dalmi rendszer nevelési célja volt: egy körülhatárolt embereszmény megközelí­tése. Ez a modell ma sem lehet kirakatba szánt bábu. Nincs plasztikusabb anyag az emberi elménél, és formálásához mester­ségbeli tudás szükségeltetik. A pedagógusokat is, mint minden szakembert, évszázadokon át, meghatá­rozott minta alapján képezték. A hierar­chikus társadalom autoriter nevelőt kíván, a demokratikus, berendezkedésének megfelelőt. Mi, az' idősebb nemzedék képviselői, szigorú tekintélyelveken ne­velkedtünk, ez a magatartásforma beivó­dott sejtjeinkbe, s akár a beteg géneket, úgy örökítjük tovább. Rájöttünk persze, hogy ez valamiféle betegség, és jó lenne tőle megszabadulni. De hogyan? Hiszen az emberiség, mint egész, évezredeken át diktatúrák és anarchiák rengetegében tévelygett. Hol az egyiktől, hol a másiktól rettegett, és aggódik ma is, hátha rossz irányba visz a biztatónak ígérkező út. R eformkorszak köszöntött ránk. Ám megújhodás csak akkor lehetsé­ges, ha ez a törekvés a társadalom min­den területét érinti és mozgásba hozza. Az állampolgárok passzivitása, önzése, befelé fordulása, a fiatalok céltalansága és agresszivitása súlyos kórtünet. Na­gyon egyoldalúan ítélnénk, ha a kiváltó okokat csak a nevelömunkában fellelhető mulasztásokban keresnénk. Az elmúlt év­tizedek alatt megváltozott a társadalom osztályszerkezete, összeforrott közössé­gek bomlottak fel és újak jöttek létre, félretéve és gyorsan elfeledve hagyomá­nyaikat, kötődésüket, erkölcsi normáikat. A kisvárosok, falvak fiatalságának jelen­tős része társadalmi és szülői segítséggel viszonylag könnyen jutott kényelmes la­káshoz, amelyből azonban keveseknek sikerült meghitt otthont teremteni. Mindkét szülő foglalkoztatottságának következté­ben a gyermek már pici korától kezdve családon kívül nevelődik, így a szülő és a gyermek kapcsolata meglazult. A szülő elnéző, engedékenyebb, és ilyesforma nevelői ráhatást vár el az iskolától is. Az értékrend meghatározója csupán az ér­demjegy lett, mely sok esetben nem tük­rözi a tényleges tudást, mégis úgy tűnik, jól bevált támpont a szülő és az iskola szempontjából egyaránt. Persze, nem ez az egyetlen hiba, mefyet közösen követtünk el a gyermek ellen. Vegyük szemügyre előbb a környe­zetét! Hol van lehetősége szabadon mo­zogni? Az egymás hegyén-hátán nyújtóz­kodó lakótelepi háztömbök között tenyér­nyi hely sem jut játszótérnek. A lakótelepi gyerekekkel állandó csetepatét folytatnak a legidősebbek, szüntelenül rendre uta­sítva őket, hogy ne tördeljék a parkok fáit, takarodjanak ki a lépcsőházakból. De ho­vá menjenek? Legfeljebb egy-egy óvoda udvarába osonhatnak be, ezzel azonban az igazgatónő haragját vonják magukra. Marad hát a televízió, újabban a videó, a család kulturális igényeinek legfőbb for­rásai. A kisiskolás korú gyermek is válo­gatás nélkül nézi, nézheti a krimit, a hor­rort, a szexfilmet, s másnap kaján vigyor- ral meséli társainak az olcsó élményeket. Ritka kivétel közöttük, aki nem tud e té­mákhoz hozzászólni.. A család szórako­zási, ha úgy tetszik, pihenési módjához igazodik a gyermek étkezési rendje is. Késő estig terülj asztalkám, ám másnap a rohanás meg a rosszul emésztő gyomor miatt elmarad a reggeli. Az iskola sem tud kellő mértékben eleget tenni a gyerekek mozgásigényé­nek, sőt udvar és sportpályák hiányában a mozgásukat korlátozni kénytelen. Min­dent túlszabályoztunk, még a balesetel­hárítást is, ezért biztonságosabb, ha kör­besétálgatnak a folyosókon, ami senkinek sincs ínyére, főleg a gyerekeknek nem. [gy, ha tehetik, leülnek. A pedagógusoknak rójuk fel, hogy a gyerekek túlnyomó többsége nem sze­ret iskolába járni. De mielőtt kimondjuk az ítéletet, meg kellene találnunk az okokat is. Mit értünk mi tanulás és tudás alatt? Milyen értékrendhez kell mindnyájunknak alkalmazkodnunk? V alóban léteznek iskolai ártalmak, csak régebben nem igen (?) akartunk róluk hallani. A pszichológusok óva intenek bennünket, ám a pedagógu­sok pszichológiai felkészültsége sok kí­vánni valót (?) hagy maga után. Ezért gyakoribb az ösztönös ráhatás. Míg az' idősebb pedagógus nemzedék főként autoriter hangvétele miatt vált ki a gyer­mekekben lelki feszültséget, a fiatal kor­osztály nevelési módszereinek bizonyta­lanságával. A tapasztalat azt mutatja, hogy a követelés, a meggyőzés és a gya­korlás módszerének alkalmazásában mu­tatkozik nem kívánt eltolódás a pedagó­gusok egyes rétegeiben. És nemcsak korosztályok, hanem tipológiai szabályok szerint is fel kellene figyelnünk a pedagó­gusok oktató-nevelő tevékenységére. E tekintetben sem az ellenőr kioktató, rendreutasító hangján kellene közeled­nünk a tantestületek, illetve egyes tagjaik felé, hanem a koordinátor szerepében. A tanító sohasem mondhat le vezető szerepéről. Neki neveltje a gyermek. Min­den tekintélyelvűséget mellőzve, olyan ellentmondásokat kell dialektikus egység­be hoznia, mint a nevelő vezető szerepe és a gyermek önállósága, közösségi ne­velés és egyéni bánásmód, követelés és tisztelet, a viselkedés régi és új formái. Mert csak akkor válik a nevelése haté­konnyá, ha a "neveltjei is akarják azt, amit ő akar. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a felnőtt, aki állandó kapcsolatban áll a gyermekkel, akarva-akaratlanul identifikációs modell. Ezért a nevelő és a neveltje közötti kapcsolat sokkal össze­tettebb, mint az egyszerű párbeszéd. Iskolánk kisvárosi nemzetiségi iskola, ezért tantestületünk nevelői feladatai többszörösen összetettek. Bántó, ha bár­ki is munkánkat egy-egy kiragadott, fel­színes kritérium alapján ítéli meg. Mint minden iskolának, a miénknek is alapkö­ve az oktatási, vagyis az anyanyelv, már eleve azért, mert nem puszta kommuni­kációs eszköz, hanem személyiségfor­máló szerepe is van. Ezért politikai szem­pontból ugyancsak jelentős, hiszen me­lyik az a társadalom, amelynek közöm­bös, hogy milyen egyéniségek az állam­polgárai. Más kérdés, hogy a többség nyelvé­nek a lehető legtökéletesebb ismerete mennyire fontos. Akik ezt kívülről magya­rázzák nekünk, általában egzisztenciális érvekkel hozakodnak elő. Meggyőződé­sünk, hogy számunkra a szlovák nyelv ennél többet jelent, hiszen egy hazának a polgárai vagyunk. Néha érthetetlen a tü­relmetlenség, a gyanakvás pedig sértő. Aki ismeri a két nyelv szerkezetbeli kü­lönbségeit, azaz struktúráját, láthatja, ta­pasztalhatja, milyen óriási munkát végez­tek az eltelt négy évtizedben a magyar iskolák pedagógusai. Az idősebb nemze­déknek szinte önszorgalomból kellett megtanulnia szlovákul, a fiatalabbak pe­dig most anyanyelvükön tanulják a szak­terminológiát, de nemcsak azt, hanem a szép, tiszta beszédet is, mindkét nyelv oktatásának javára. Mint az ország sok iskolájának tantes­tülete, a miénk szintén magára vállalta a kultúra művelőjének és fejlesztőjének szerepét. Nem az ilyen-olyan versenyek, de még csak nem is a látványosság ked­véért, hanem a tanulók alkotóképességé­nek, még inkább kreativitásának a kibon­takoztatásáért. Másik szempontunk sem lebecsülendő, nevezetesen az, hogy a testileg, lelkileg „gúzsba kötött" lakóte­lepi gyermekeket valamiképpen feloldjuk. Nehéz lenne eldönteni, hogy melyik az elsődleges, és melyik a másodlagos szempont. A harmadik pedig, a prepuber- tás korban lévő gyermek egészséges ver­senyszellemének istápolása. Sohasem az érdekel bennünket, hogy a rangsoro­lásban ki hányadik helyre kerül, hanem hogy a mozgalomnak részesei legyünk. Ha valamelyik csoport vagy egyén győz­tesként tér haza, az eredmény mindany- nyiuk örömére szolgál, és elismeréssel tiszteljük azt a kollégát, művészeti veze­tőt, akinek a segítségével sikerült az eredményt elérni. Hasonló szempontokból támogatjuk a testnevelést és a sportot is. Egy alka­lommal a testnevelés szakos tanárok ala­pos felmérést végeztek, melynek az ered­ménye megdöbbentő volt. A tanulók het­ven százaléka az izomrendszert, csonto­zatot vagy a bőr alatti zsírréteget tekintve, szabálytalanul, illetve rendellenesen fejlő­dik. E nem kívánt állapot sürgős beavat­kozást kíván, és ez nem lehet más, mint a rendszeres testedzés, a sportolás. Jó, ha az alapiskola e téren is külön foglalkozik a tehetségekkel, de nem ez az elsődleges feladata, hanem hogy minden gyerek szívesen sportoljon. Az sem hiba, ha a tanulók tetemes hányada a jelvény­szerző mozgalom résztvevője, csupán egy dolog, mi bosszantó, hogy a tanító néha kénytelen szépíteni az eredménye­ket, ha azt akarja, hogy az iskoláját ne marasztalják el. Ki mérte már fel reálisan, hogy a mozgáshiányban szenvedő kis­gyerek milyen teljesítményre képes? Ezért a jelvényszerzők számát százalék­ban megtervezni, enyhén szólva, para­doxon. A — oktató-nevelő munkának bár- Í\Z- melyik területét taglaljuk, arra a megállapításra jutunk, hogy időszerű a változtatás. Elsősorban a szemléletün­ket kell megreformálni, s ebből kiindulva olyan értékrendet felállítani, melynek kö­zéppontjában a gyermek harmonikus tes­ti, szellemi és erkölcsi fejlődése áll. Per­sze, így volt ez idáig is, csak néha a ha­tárvonalak mosódtak el. Kétségtelen, hogy sokat foglalkoztunk a jó és a rossz konfrontálásával, s nem vitás, melyiket igyekeztünk elfogadtatni. Hiba lenne, sőt vétek, ha tagadnánk az eddigi eredmé­nyeket, ám úgy tűnik, hogy a nevelőmun­ka szervezésében több volt az elképze­lés, a körülírás, mint a tett. Az emberesz­mény pedig, melyet a jövőben igyekszünk megközelíteni, tömören fogalmazva, le­gyen szilárd jellem, olyan egyéniség, aki felnőtté válva nem tárgya, hanem alanya lesz a társadalomnak. Dr. CSICSAY ALAJOS, a Őtúrovói Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola igazgatója Hogyha e jubileumi köszöntő hi­ánytalanul számot akarna adni az irigylésre méltóan sokoldalú szlo­vák kritikus és irodalomtörténész tevékenységéről, hosszadalmas felsorolás sikerednék belőle. Szá­mos vállalt munkaköre, feladata, megbízatása magyarázza, hogy az ötvenesztendős dr. Rudolf Chmel kandidátust egyaránt jól is­merik prágai és budapesti irodalmi és filológusi körökben. Legköze­lebb valószínűleg mégis a mai, az eleven szlovák irodalom vizsgálata és alakulása áll hozzá, azon belül is a tágabb értelemben vett (törté­neti távlatú) kritika fejlődése látszik szívügyének. Mi sem természete­sebb, hiszen maga is ennek legte­vékenyebb és legeredményesebb művelői közé tartozik, amiről rend­szeresen megjelenő kritika- és esszékötetei tanúskodnak beszé- - desen (Kritika a kontinuita- Kritika és folyamatosság, Dejiny v deji- nách - Történelem a történelem­ben, Sondy- Szondák). Sajátos nézőpontunk, a szlová­kiai magyar irodalom és kultúra nézőpontja különösen indokolttá teszi Chmel méltatását. Hungaro- lógusként, tehát a magyar iroda­lom kiváló ismerőjeként, valamint az összehasonlító irodalomtörté­net (a komparatisztika) szakem­bereként ugyanis azoknak a szlo­vák irodalomkutatóknak a sorában tarthatjuk őt számon, akik nemze­tiségi irodalomunkat is figyelem­mel kísérik. Munkásságának ez a része a többinél kevesebb nyil­vánosságot kap ugyan, de talán épp ezért kell hangsúlyoznunk ez alkalomból is, hogy Rudolf Chmel érdeklődése fontos számunkra, s hogy kéziratok bírálójaként, munkaértekezleteink résztvevője­ként, opponensként, kiadói ta­nácsadóként vagy egyszerűen ba- rátilag kifejtett véleményére a to­vábbiakban is számítanak íróink, irodalomtörténészeink és szer­kesztőink. S hogy a ránk (pontosabban: ránk is) figyelő szlovák irodalom­kutatók, irodalmárok sorát említet­tem, hadd tegyem hozzá tárgyila­gosan: ez a sor bizony egyáltalán nem hosszú. Igaz, annál inkább értékelendő. Maga Rudolf Chmel is aggasztónak tartja a magyar irodalommal és kultúrával foglal­kozó szlovák szakemberek után­pótlási gondjait. Legutóbbi köteté­nek (Paralely a konfrontácie - Pár­huzamok és szembesítések, 1986) előszavában szakmája helyzetét, tevékenységét „bűvös körben történő mozgáshoz“ ha­sonlítja. Ennek legfőbb oka pedig a képzés esetlegessége, szerve­zetlensége, egyszóval megoldat­lansága. Nem visszaélés talán az alka­lommal, ha e kérdés kapcsán - re­mélem Rudolf Chmel egyetértésé­vel is találkozva - magam is véle­ményt nyilvánítok. Megkönnyíti dolgomat, hogy az említett Chmel- kötetről szóló méltatásában (lásd Irodalmi Szemle 1988/8.) a pálya­társ, Jaroslava Pasiaková docens voltaképpen már jelezte, mi a te­endő e téren. Szerinte - és véle­ményét teljes mértékben osztom - a Komensky Egyetem magyar nyelvi és irodalmi tanszékén a szükségleteknek megfelelő rendszerességgel filológusokat (hungarológusokat), valamint for­dítókat kellene képezni a szlovák fiatalok közül. A tanszék feladatkö­rének ilyen jellegű bővítése azon­ban megoldhatatlan egy hungaro­lógiai osztály, illetve kutatócsoport létesítése nélkül. Ma már világos az illetékesek s az érintettek több­sége előtt is, hogy csak ilyen intéz­mény lehet a szlovák - és tegyük hozzá: a szlovákiai magyar - hun­garológia utánpótlásának, a szak­emberképzésnek a színhelye. De nem csak annak! Ez a kutatómű­hely, amelynek létrehozására a kezdeményező lépéseket meg­tette már a tanszék vezetése, a nemzetiségi tudományosság fej­lesztésének jegyében mindenek­előtt a csehszlovákiai magyar iro­dalomtörténet-írást és irodalom-, valamint nyelvtudományt lenne hi­vatva szolgálni, ezek színvonalát szavatolni és emelni, s ezáltal a nemzetiségi szellemi élet egé­szét ösztönözni. Logikusan követ­kezik mindez abból, hogy az emlí­tett tanszék fő feladata hosszútá­von is a magyar nyelvű középiskor lai tanárképzés marad. A hungarológia s a kompara­tisztika terén neves elődök nyom­dokaiba lépett Rudolf Chmel, és Hviezdoslav, Őtefan Krcméry, Pa- vol Bújnák, Emil Boleslav Lukác s a többiek munkásságának méltó folytatójává lett. Pályakezdő mo­nográfiája, a Literatúry v kontak- toch, (magyarul Két irodalom kap­csolatai címen jelent meg 1980- ban, a Madách gondozásában) számos új eredményt hozott a ma­gyar irodalom - főként 1918 előtti - szlovák fogadtatásának vizsgá­latában. Itt alkalmazta például Chmel a „kettős irodalmiság“ (bili- terárnost’) általa alkotott fogalmát, amellyel az elméleti általánosítás síkján jellemezte a múlt századi szlovák írók és értelmiségiek hely­zetét a magyar kultúrához való viszonyukban. A fogadtatás feltá­rása közben azonban kikerülhetet­len feladat a befogadott (ez eset­ben a magyar) irodalom értékelése is. Ez kerül előtérbe Chmel leg­utóbbi magyar irodalomtörténeti tárgyú tanulmánykötetében, a már említett Paralely a konfrontácie cí­műben. Értékelései, nézőpontjából fakadóan, mindig tanulságosak, jóllehet a dolog természeténél fog­va nem egyezhetnek a magyar szakemberek véleményével, külö­nösen a mai magyar irodalomtör- ténet-írásban erősen zajló átérté­kelési folyamatok közepette. A XX. századi magyar irodalom szlovák közönségére már nem al­kalmazható a „kettős irodalmiság“ kategóriája, hiszen a befogadás manapság többnyire anyanyelven, fordítások közvetítésével valósul meg. Ezért kap kiemelt helyet a fordításirodalom elemzése Chmel kötetében. A két irodalom jelenkori viszonyát pedig (a befo­gadás felöl tekintve) új fogalomba tömöríti és úgy jellemzi, hogy ab­ban „az irodalmi hagyományok in­terferenciája“ zajlik, tehát a szlo­vák olvasó a maga feltételeihez, a „hazai kontextushoz“ alkalmaz­va építí be, sajátítja el más irodal­mak alkotásait. Bonyolult folyamat ez, de nélkülözhetetlen, és fontos­ságát Rudolf Chmel egyértelműen leszögezi mindenfajta elzárkózás­sal és befelé fordulással szemben: „Mai irodalmunk színvonalát és lehetőségeit nem mérhetjük a vég­telenségig csupán önmagával; ha­bozás nélkül ki kell lépnünk a ha­zai irodalmi mikrovilág határai kö­zül; az elszigetelődés szükség­képpen az igények csökkentését és rendszerint a színvonal vissza­esését hozza magával (e tekintet­ben az irodalomkritikának vannak adósságai)". Mint jeleztem, Rudolf Chmel sokrétű tevékenységét még vázla­tosan sem lehet egy cikk kereté­ben áttekinteni. Munkái közül mégsem hagyhatom említés nél­kül áz irodalmi kapcsolatainkat do­kumentáló Literárne vzfahy slo- vensko-mad'arské (Szlovák-ma­gyar irodalmi kapcsolatok) című szöveggyűjteményét. Közéleti em­berként, a Csehszlovákiai írók Szövetségének titkáraként több íz­ben kitűnt átalakítást, változásokat sürgető előadásaival, felszólalása­ival. Az 1987-es írószövetségi kongresszuson az új irodalmi fóru­mok, folyóiratok létrehozásának legkitartóbb szorgalmazója volt; az elmúlt év októberében tartott dob- rísi tanácskozáson pedig az író- szövetség munkájának megújítá­sát, önállóságának és társadalmi szerepének fokozását jelölte meg időszerű követelményként. És nem utolsósorban említendő Ru­dolf Chmel főszerkesztői működé­se a Slovenské pohl’ady élén, amely éppen neki köszönheti, hogy a nem is olyan lassú elszür- külés hosszú évei után ismét ele­ven, izgalmas, tehát valóban tekin­télyes és nem pusztán a hagyo­mányaiból élő irodalmi folyóirat lett. Úgy vélem, egész nemzetiségi irodalmunk nevében kívánhatok Rudolf Chmelnek jó egészséget, jó munkát a továbbiakban is. Ma­gunknak pedig azt, hogy maradjon meg ugyanolyan megbízható ba­rátunknak, amilyennek megismer­tük. BALLA KÁLMÁN Könozsi István felvétele

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents