Új Szó, 1989. január (42. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-12 / 10. szám, csütörtök

Ladislav Adamec elvtárs beszéde Ha annyi pénzem lenne... (Folytatás a 5. oldalról) nyebb volt. A pártszervezet azonban nem vezethet, ha a politikai munka helyett olyan dolgokkal foglalkozik, amiért az ille­tékes felelős beosztású dolgozók kapják a fizetésüket. Nem titok, hogy az átalakítás kérdése­ihez történő hozzáállás során különböző nézetek merülnek fel és nem minden világos. Mindez önmagában nem rendkí­vüli és nem is tűnhet furcsának. Hiba lenne azonban, hogyha megmaradnánk ennek az állapotnak a puszta tudomásul vételénél és nem sikerülne a kommunis­ták kollektíváit a közös cél érdekében egyesíteni. A nem meggyöződéses és az új iránt nem fogékony párttagokkal nehe­zen szerezhetnénk érvényt az újnak és aligha nyerünk meg másokat is céljaink­nak. Ezért szükség lesz arra, hogy a terv­feladatok politikai biztosításával egyidejű­leg folyamatosan állandó figyelmet szen­teljünk az ideológiai munkának. Mondjuk ki az igazat: az irányítás direktív módsze­rei, néha a pártszervek „nyomásának“ igénybevétele, a telefonon közölt utasítá­sok, mint az ellenőrzés eszközei, leszok­tatták a pártfunkcíonáriusokat az embe­rekkel folytatott beszélgetésekről, és ar­ról, hogy nap mint nap türelmesen elma­gyarázzák a nem teljesen világos kérdé­seket, hogy így megnyerjék az embereket a feladatok teljesítésének szükségessé­gére. Tűzzük ki célul, hogy gyűléseink tartalmi szempontból legyenek vonzóak, mert csak így érhetjük el, hogy azokat az emberek érdeklődése kísérje. Felelősségvállalás a szakszervezetekkel örülök, hogy ezen az aktívaérte­kezleten is közvetlenül fordulhatok az üzemi és vállalati szakszervezeti bizottságok elnökeihez. A szakszer­vezetek nélkül ugyanis nem oldhat­juk meg sikeresen az átalakítás és a demokratizálás politikáját. Az el­múlt hónapban a szövetségi kor­mány és a Szakszervezetek Köz­ponti Tanácsa Elnökségének együt­tes ülésén egész sor olyan kérdésről esett szó, amelyek közvetlenül érintik az országos szakszervezeti konferencia határozatainak megva­lósítását. Ezzel együttműködésünk olyan rendszeres konkrét irányzatot vet fel, amit a Nemzeti Front e leg­nagyobb létszámú társadalmi szer­vezetével hatékonyan hozzájárulhat ahhoz, hogy sikeresen oldjuk meg a legfontosabb állami feladatokat is. Húsz évvel ezelőtt, 1969 januárjá­ban társadalmunk a mélységes ká­osz állapotában volt, s a szocialista- ellenes erők mindenáron igyekeztek visszafordítani az események me­netét. A fejlődés ugyanis végleges politikai vereségük, a közélet színte­réről való eltűnésük felé haladt. Ezért bármilyen hazárd cselekedet­re hajlandók voltak. Épp ebben a légkörben provokálhatták ki azt a tettet, amely megrázta az egész társadalmat - Jan Palach diák tünte­tő módon, önégetéssel próbált ön­gyilkosságot elkövetni. Ahhoz, hogy ismét felidézzük en­nek az eseménynek a körülményeit, legalább 1968 novemberéig kell visszatérnünk. A CSKP Központi Bi­zottságának ülése ekkor határozatot fogadott el, amely a jobboldali ve­szélyre mint főveszélyre figyelmez­tetett, s a párt számára ezt tartotta a legfenyegetőbbnek. Ez az üiés lehetővé tette a marxista erőknek, hogy gátat vessenek a szocialistael­lenes fejlődésnek, alapvető elvi ál­lásponton egyesüljenek, s ezt a tár­sadalom többsége, melyet már ki­merítettek a válságok, üdvözölte. Nyilvánvaló volt ez a munkaaktivi­tásból, a társadalmi forrongás lecsil- lapulásábó! és a közvéleményben hallható hangokból. Megerősítették ezt a pártaktívák is, amelyeket köz­vetlenül az ülés után tartottak. Az ellenforradairni, szocialistaellenes erők vezetőinek ez a helyzet nem tetszett, ezért azon törekvésükben, hogy legalább néhány pozíciójukat fenntartsák, egyik politikai zsaroló akciót a másik után provokálták. Egyszer ez J. Smrkovskynak, a Szö­vetségi Gyűlés elnökévé választása volt, noha megállapodás született, hogy a három fő állami alkotmányos tisztségviselő egyike szlovák nem- ’ zetiségű lesz. Másodszor az a törek­vés, hogy megakadályozzák a Trí- buna kiadását, amelynek mint Egyúttal üdvözöljük azt a véle­ményt, hogy az álláspontok önálló­sága, a bíráló megközelítés és a konstruktív szakszervezeti politika nemcsak azt jelenti, hogy érvényesí­teni kell a jogos igényeket, és védeni kell a dolgozók törvényes jogait, ha­nem vállalni kell a megfelelő felelős ­séget is. Az a véleményem, hogy ebben a szellemben kellene minden szinten cselekednünk - a kerületek­ben, a járásokban és a vállalatokon belül is. Eközben azonban nemcsak formai kérdésekre - az állami és szakszervezeti szervek rendszere­sen találkoztak korábban is - gon­dolok, hanem elsősorban a tarta­lomra, a találkozók munkajellegére és a kölcsönösen igényes hozzáál­lásra is. A különböző ágazatok állami vál­lalataiban véleménycsere folyik a szakszervezeti szervek és a dol­gozókollektívák szocialista önigaz­gatási szerveinek kölcsönös viszo­nyáról. Gyakran elhangzik olyan vé­lemény is, hogy ennek aprólékos előírásokban történő fontos recept­jére is szükség volna. Ilyen igény fölmerül néha az állami vállalatról szóló törvény alapelveinek meg nem értéséből is. Ezeket az alapelveket aprólékosan el kell ugyan magya­ráznunk, de nem szabad arra ha­gyatkozni, hogy azt úgyis mindenki elolvassa. Ne akarjunk mindent már a legelején utasítások formájában „megkötni". Ezzel nemcsak hogy nem segítenénk a jóratörekvést, ha­nem éppen ellenkezőleg, bürokrati­kussá és formálissá tennénk azt'. Nem árt, hogyha az Eszak-mor- vaországi kerületben, de másutt is kipróbálják a gyakorlatban a szak- szervezetek és a dolgozókollektívák tanácsainak együttműködésével kapcsolatos különböző tapasztala­tokat. Az élet majd megmutatja, hogy távlatilag mi a jó, mivel lesz célszerűbb egyik vagy másik módon cselekedni. Most elsősorban a termelési szfé­ra átalakításának népgazdasági, po­litikai és társadalmi összefüggései­ről szóltam. Nem foglalkoztam mű­szaki, ágazati és szerkezeti problé­mákkal. Itt vannak velem a kormány tagjai, akik majd hozzászólnak azokhoz a kérdésekhez, amelyek ebben a kerületben merültek fel és amelyekről én aprólékosan nem a cseh országrészek pártmunkája irányítására alakult iroda sajtószer­vének szét kellett zúznia a jobbol­dalnak a tömegtájékoztatásban ki­alakított monopóliumát, és így társa­dalmi párbeszédre szólítani fel, amelyről a szocialistaellenes erők annyit beszéltek. Harmadszor a di­ák- és a tanulósztrájkok szervezése volt ez, amelyek állítólag a cenzúra felújítása ellen irányultak* tehát azon * törvényes döntés ellen, amelyeknek az volt a célja, hogy alkotmányos képviselőinket és a baráti országok - vezetőit megvédelmezze a sajtóban ellenük indított rágalomhadjárattól, megakadályozza a fajelmélet, a fa­sizmus és az antikommunizmus pro­pagálását és meghiúsítsa a szocia­lista társadalom ellen intézett táma­dásokat. Új illegális szervezetek is kelet­keztek, melyeknek programja szoro­san kapcsolódott a feloszlatott ún. „elkötelezett pártonkívüliek klubja", a K-231 és hasonló szervezetek programjához, s célja az ellenforra­dalmi platform újraszervezése volt. Ezeknek a szervezeteknek egyike volt az úgynevezett „forradalmi ifjú­ság ^mozgalma" elnevezésű neo- trockista szervezet, melynek tagsá­ga különféle nézeteket vallott ugyan, de egyben megegyezett: társadalmi rendszerünk megváltoztatásában. Ebben az időben szervezetbe tömö­rült a diákok egy csoportja is, zöm­mel valószínűleg a Károly Egyetem Bölcsészettudományi Karáról. A jobboldali sajtó különböző felhívásai­nak hatására ezek a csoportok és néhány egyén olyan akciók kierő­szakolására törekedett, amelyek - akár sokk hatásával is - az embe­reket az utcára kényszerítik. Közü­lük egyesek felelőtlen provokáto­rok által vezettetve hajlandók voltak a legértékesebbet is - az életüket feláldozni. 1969 január közepén a prágai szóltam, s válaszolnak majd az esetleges kérdésekre is. A kommunista párt nehéz próbái­ban, a szocializmusért vívott nehéz harcaiban a munkásosztály, Ostrava vidékének dolgozói mindig becsület­tel helytálltak. Segítettek kiépíteni a nehézipart, megvalósítani Szlová­kia iparosítását és hozzájárultak a baráti szocialista országok ipari fejlődéséhez is. Ostrava vidéke a jelenlegi idő­szakban sem áll az említetteknél könnyebb feladatok előtt. Nehézipa­runk, bányáink, kohóink, erőműve­ink a jövőben rugalmasabban kell hogy alkalmazkodjanak azokhoz a változásokhoz, amelyek a világ­ban végbementek a technológiai fo­lyamatokban a munkatermelékeny­ség területén és az innovációs folya­matok dinamikáját tekintve. Az egész világon megfigyelhető, hogy csökken a nemzeti jövedelem kép­zésében a termelési fogyasztás ará­nya. Ennek a bonyolult kérdésnek a megoldása is ránk vár, és ebben Ostrava vidékének segít az egész ország. A tüzelőanyag-bázis, az energeti­ka, a kohászat, az acél- és gépipari komplexum önmagában is nagy ér­téke a gazdaságnak. Ez azonban kevés és senkiben sem válthat ki megelégedettséget. Éppen ellenke- ' zőleg, oda kellene vezetnie, hogy fokozott erőfeszítéseket tegyünk a termelés anyag- és energiahánya­dának csökkentésére, hogy a haté­konyság növekedése során utolér­jük a fejlett országokat, s a nehéz­iparnak ebben húzóágazatnak kell lennie, s nem pedig terhet jelentenie a gazdaság számára. Ostrava és környéke számára már hosszú idő óta fennáll annak a kérdésnek a megoldása, hogy a termelési bázis ,ezen a területen minőségi változá­sokon menjen keresztül, beleértve termelési kapacitásai egy részének tartalékba helyezését is. Mindezt azért is meg kell tennünk, hogy ha­tékonyan megelőzhessünk számos környezetvédelmi problémát. Meg­győződésem, hogy ezekkel a kérdé­sekkel is sikerrel birkóznak meg. Engedjék meg, hogy a CSKP KB nevében és Milos Jakesnek, a CSKP főtitkárának, valamint a szövetségi kormány nevében is sok sikert kívánjak önöknek. főiskolai diákság általános diák­sztrájkot szervezett, amelyhez azonban elutasította a csatlakozást ~ a Szlovák Főiskolások Szövetsége A Főiskolai Diákok Szövetségének vezetősége mindenekelőtt épp a prágai bölcsészettudományi kar hallgatói törekvése ellenére, igyeke­zett elkerülni mindenféle összeütkö­zést, a sztrájkfelhívást azonban jó­váhagyta. Ennek célja állítólag „a tömegtájékoztató eszközök vé­delme" lett volna. A feszült légkörben a félrevezetett diákok elszánták magukat olyan tra­gikus cselekvésre is, mint amilyen Jan Palachnak, a bölcsészettudo­mányi kar diákjának öngyilkossági kísérlete volt. Bizonyos politikai pro­vokátorok hatására január 16-án a délutáni órákban, tulajdonképpen már a diáksztrájk zárópillanaíaíban, Palach gyújtékony anyaggal locsolta le és meggyújtotta magát. A barátjá­val folytatott beszélgetésben kijelen­tette, hogy cselekedetére „kénysze­rítették". Tettének helyén levelet hagyott, amelyben kijelentette: „azoknak az önkénteseknek a sorá­ba lép, akik hasonlóan fognak csele­kedni..." A Főiskolai Diákok Szövetségé­nek Elnöksége még ugyanezen a napon úgy kommentálta Palach tettét, hogy az „a politikai tiltakozás megnyilvánulása volt, más motívum nélkül". Fennállt azonban annak a veszélye, hogy az említett „önkén­tesek" sorából mások is követni fog­ják Palachot az értelmetlen halálba. Ezért Ludvík Svoboda köztársasági elnök még aznap este televízióbe­szédet mondott, és nagyon meggyő­zően figyelmeztetett a hasonló tettek veszélyére. Jan Palach is, akinek az életéért a legjobb orvosok küzdöt­tek, halála előtt megbánta tettét. A tett azonban már visszavonhatat­lan volt, és a szocialístaellenes erők­nek nagyon kapóra jött. Az a törek­Szabadnapos, mégis a munkahe­lyén találom. Holnap hosszú út áll előtte, beugrott, hogy jármüvét rend­behozza. Nem érezné jól magát, ha az indulás előtt nem ellenőrizné a kocsi műszaki állapotát. Azt mond­ják róla, hogy munkahelye a máso­dik otthona. Ugratják is eleget. De hiába, az ötvenéves, bajuszos, mo­solygós szemű Pongrácz Ferenc már csak ilyen ember. Kötelességtu­dó, szakmaszerető.- A gép- és traktorállomáson sze­reztem meg az autószerelői képesí­tést. Már gyermekkoromban meg­szerettem a motort. Apám tehergép­kocsi-vezetőként és traktorosként dolgozott, sok időt töltöttem vele. Az igazság mégis az, hogy hamarabb vezettem vitorlázó repülőgépet, mint autót. Nem dicsekvésképpen mondom, de több száz ejtőernyős ugrás van már mögöttem. A jogosít­ványt teherautó vezetésére csak 1962-ben szereztem meg. S ha nem jön közbe az árvíz, talán másképpen alakul a sorsom - lapoz bele élete krónikájába. - Ennek ellenére nem vagyok csalódott. Szeretem a mun­kámat, amely szép, de nehéz is. Járművezetői pályafutását a szó­dagyárban kezdte, majd a Cseh­szlovák Autóközlekedési Vállalat dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) üzemébe Szegődött el. Aztán gon­dolt egyet és a Nyugat-szlovákiai Baromfifeldolgozó Vállalatnál vállalt munkát. Hét évet töltött ott, majd újra visszatért előző munkahelyére. Úgy érezte, ott jobban megtalálja a szá­mítását. Igaz, egy kiöregedett Tatra tehergépkocsit kapott, de hamaro­san a távolsági teherszállító részleg­re osztották be. Megfordult hazánk sok városában, járt a szomszédos szocialista országokban.- Maholnap tizenöt éve lesz, hogy autóbuszra nyergeltem át. Kü­lönböző vonalakon közlekedtem, je­lenleg a járási székhely és a szlovák főváros között naponta, de a fő turis­taidényben különjárattal kiránduló­kat viszek nemegyszer külföldre is. Emberekkel, tájakkal ismerkedtem meg. Gyakran több napot vagyok távol, néha pedig csak szombaton­ként. Ahogy a szükség diktálja. Az évek múlásával elismerésre vésük azonban, hogy Palach teme­tését tömeges szocíalistaellenes fellépésre használják ki, nem sike­rült. Tettének hatására azonban a következő tíz napban hasonló drá­mai módon 17, elsősorban fiatal em­ber próbált véget vetni életének. Ér­telmetlenül vesztette el életét ily mó­don a 18 éves Jan Zajíc is. A 17 éves, lelkileg labilis Blanka Nachá- zelová levelet hagyott hátra, amely­ben titokzatosan utal arra a csoport­ra, amelynek tagja, és amely őt - ugyanúgy, mint Palachot -, öngyil­kosságra kényszerítette. Ezzel az esettel is sokat foglalkoztak abban az időben a tömegtájékoztató esz­közök. Ugyanígy a többi, az alkohol hatására vagy beteges féltékeny­ség, házastársi veszekedés követ­keztében elkövetett öngyilkossággal is. Az akkori gyenge párt- és állami vezetés nem tudott gátat vetni ezek­nek a fellépéseknek. Alexander Dubcek eltávozása a CSKP KB első titkári tisztéből mindenképpen elke­rülhetetlen volt. Húsz év elteltével ugyanezek az erők, sokszor ugyanazon nevek által képviselve, igyekeznek új provoká­ciót kirobbantani. Január közepén olyan emlékgyűlést akarnak rendez­ni - s erről már többször tájékoztat­ták a nyugati rádióadókat -, ame­lyen Jan Palach diákról akarnak megemlékezni. Ugyanazokról az erőkről van szó, amelyek húsz évvel ezelőtt hazánkat a szakadék szélére sodorták, s akiknek lelkét terhelik azok a tragédiák, amilyen Palaché is volt. Nem-csodálkozhatunk, hogy az illetékes városkerületi nemzeti bi­zottság elutasította az említett összejövetelre beadott kérvényt. Vannak emberek, mindenekelőtt az ún. disszidensek sorában, akik ha­sonló hazárd cselekedetek elköve­tésével fenyegetőznek, amelyek húsz évvel ezelőtt történtek. Talán nem is tudatosítják, milyen óriási felelősséget vállalnak magukra. MARIÉ BOUDOVÁ JAROSLAV KOJZAR tett szert. Felvették párttagnak. Éle­tében ez annyiban hozott változást, hogy még többet dolgozott, bekap­csolódott a szocialista munkaver­senybe. Szorgalmasan gyűjtötte a baleset nélkül megtett kilométere­ket, s nem eredménytelenül. Nem egy kritikus helyzetet ért meg, de szerencsére a lélekjelenléte nem hagyta cserben, mindenkor feltalálta magát.-A legfontosabb, hogy a jármű műszaki állapota a lehető legjobb legyen. A kisebb hibákat egyedül is kijavítom, de ha kell, a műhelyben is mindig ott vagyok. Szeretek a ma­gam szemével meggyőződni, mit és hogyan javítottak meg. így bízom a kocsiban, tudom, hogy nem hagy cserben. A műhely dolgozóinak is érdeme, hogy eddig még sohasem kellett bevontatni... Szünetet tart. Mintha azon töp­rengene, hogy nem tűník-e dicsek­vésnek, amit mond. Miután elrende­zi gondolatait, így folytatja:-Az utak zsúfoltak. Nem elég csak a közlekedési szabályokat megtartani. Figyelni kell a haladó jármű előtti és utáni forgalomra is, felmérve, hogy ez vagy az a jármű­vezető a következő pillanatban mit fog tenni. Sohasem felejtem el, hogy az autóbusz, amelyet vezetek, tele van munkába tartó, vagy hazaigyek­vő emberekkel. Még ott is elővigyá­zatos vagyok, ahol nekem van elő­nyöm. Az ördög nem alszik, köny- nyen baj történhet, ezt pedig nem szeretném. Mindenkor igyekszem az út- és az időjárási viszonyokhoz a lehető legjobban alkalmazkodni. S hogy így is cselekszik, ezt egyebek között bizonyítja, hogy ed­dig már több mint 1,5 millió kilomé­tert tett meg baleset nélkül. Ebbe nincs benne az a több százezer kilométer, amelyet a saját személy­autójával tett meg. Mivel messze még a nyugdíjkorhatár, abban bízik, hogy megéri, amikor a javára írják a baleset nélkül megtett kétmilliomo­dik kilométert is.- Ha nyugdíjba menésemkor ennyi pénzem lenne, nem is tudom, mit kezdenék vele... De igen sokat jelentene számomra a baleset nél­küli kétmillió kilométer is... Nem pa- naszkodhatom, sokat dolgozom, de jól is keresek. Megbecsülnek, tud­ják, hogy rám mindenkor számíthat­nak. Az év végi ünnepek alatt is dolgoztam... Nem élek szeszes ital­lal, bármikor behívnak, volánhoz ül­hetek. A munka, a jármű körüli tennivaló lett a vesszőparipája. Az egykori repülős sportra csak néhány mű­anyag modell emlékezteti, amelyet elkészített. S ha lehetősége nyílik, szívesen segít másoknak a kerti munkában. Reméli, hogy mire nyug­díjba megy, lesz saját kertje, ahol idejét hasznosan eltölthetí. Olyan ember, aki nem szereti a tétlensé­get, az otthonülést.-A három gyermek közül kettő már kirepült a családi fészekből. Szakmát tanultak, járművezető ugyan eddig egy sem lett, de talán még meggondolják magukat. S van már négy unoka is... Annyit mond­hatok magamról, hogy elégedett ember vagyok és addig nem ha­gyom abba a járművezetést, amíg egészségem engedi. NÉMETH JÁNOS ÚJ SZÓ 6 1989. I. 12 Hazárd cselekedet volt Húsz évvel ezelőtti események

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents