Új Szó, 1989. január (42. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-09 / 7. szám, hétfő

ÚJ szú 5 1989. I. 9. Tervek és gondok MINDKÉT KOSÁRLABDA-VÁLOGATOTTBAN BŐVEN AKAD TENNIVALÓ Nehéz évet zárt a női kosárlabda­válogatott, hiszen három csúcsren­dezvény is szerepelt tavaly a naptár­ban; az Európa-bajnoki és az olimpi­ai selejtező, majd szöuli nyári játé­kok. A férfiaknak kevesebb volt a dolga, miután már az esztendő elején eldőlt, hogy a kollektíva nem tudja kiharcolni a továbbjutást a zág­rábi kontinensviadalra, a szakveze­tés legfontosabb feladatának a csa­patépítést tekintette. Megsokasodtak a gondok mind­két együttes háza táján, így nem csoda, ha az edzői posztokon őr­ségváltás történt. A férfiak irányítá­sát jó egy éve vette át a Bobrovsky -Zídek kettős, a nőknél pedig az óév végén jelentettek be változást: Jan Karger a juniorok eddigi mesteré­nek, Miroslav Vondriőkának adta át a helyét. Kezdjük talán a gyengébb nem­mel, azért is, mert jelenleg nemzet­közi szinten ők állnak feljebb a rang­létrán. Elvégre is júniusban Kuala Lumpurban igen erős mezőnyben (a világ nyolc legjobb csapata indult) kivívták a szöuli részvételi jogot, s ott lehettek az olimpiai tornán, ami késégtelenül sikernek könyvelhető el. Kevésbé volt eredményes a játé­kokon nyújtott teljesítmény, Karger csapata csak a 8. helyet szerezte meg, a szakvezetés elvárása a 6. hely kiharcolása volt. A gyengébb szereplés okaira nem térünk ki, hi­szen azt már a seregszemle befe­jeztével részletesen elemeztük, s megtették ezt nálunk hivatottabbak is, a sportág vezetése. S ez a fontos, az ott szerzett tapasztalatokat hasz­nosítani kell, s lehetőleg minél gyor­sabban okulni a hibákból, mert a női mezőnyben igenis van egy aránylag ütőképes, fiatal csapat, amely nem­zetközi szinten még sok szép sikert érhet el. Az együttes tagjainak átlag- életkora 22,5 év, tehát a jövőt illető­en (1990-es Kuala Lumpur-i világ- bajnokság, 1992-es barcelonai olim­pia) is perspektivikus csapattal ren­delkezünk. De ne szaladjunk ennyi­re előre, az idén is akad tennivalója a lányoknak, június 13-18-a között Várnában rendezik földrészünk leg­jobbjainak vetélkedőjét, s ezen igen komoly feladat vár rájuk, a közvéle­mény ugyanis dobogón szeretné lát­ni az együttest. Ami azt illeti, az elmúlt évek sorozatos negyedik he­lye után egyszer már sikerülhetne érmet is nyerni... Még az elmúlt esztendő végén találkozott a válogatott, az új szö­vetségi kapitány irányításával Nymburkban edzőtáborozott, s ezen az összejövetelen részt vett a junior gárda néhány kitűnősége, Vasilko- vá, Bezdéőíková, Hartmanová és Biankóvá is. Miroslav Vondriőka első benyomása nem volt túlságosan op­timista: - Az első találkozás kicsit elijesztett, a lányok többsége sérülé­sekkel küzd, s rossz a fizikai állóké­Oto Maticky (11-es számmal fehér mezben) egyike azon keveseknek, akikre minden mérkőzésen szá­mítani lehet pességük is, amiből arra következ­tetek, hogy a klubedzések színvona­la sok kívánnivalót hagy maga után. Mindezt a közös edzőtáborok kere­tében igyekszünk majdL bepótolni, s csak a játékosokon múlik, hogy ez sikerül-e, hogy eleget tesznek-e az általam támasztott követelmények­nek. A jelenlegi játékstílus magas fokú állóképességet követel, s ter­mészetesen kitűnő pszichikai felké­szülést is. Legközelebb február 12-15-e kö­zött ismét Nymburkban edzőtáboro- zik a válogatott, a bajnokság befe­jeztével. Az addigi ligameccseken természetesen sok mindenre fény derült, elsősorban arra, hogy a kulcs­emberek, a két prágai klub ezidáig nem éppen remek formát mutató kosarasai vajon komonyan vették-e az új edző szavait, s egyesületükben az eddiginél komonyabban láttak neki a munkának. Sok idő nincs hátra a várnai rendezvényig, s így nagyobb változásokra aligha lesz lehetőség az együttesben. De távla­tilag igen. S Miroslav Vondricka nyíl­tan kimondta: - A junior gárda játé­kosai is lehetőséget kapnak, ezáltal szeretném elérni, hogy az egyes posztokon jóval nagyobb legyen a tülekedés, ami talán nagyobb erő­bedobásra készteti a kulcsembere­ket is. Jóval bonyolultabb a helyzet a férfiaknál. A selejtezők és az elő­készületi találkozók bizonyították, hogy az egyes játékosok tudásszínt- jében nagyok a különbségek. Két csoportba oszthatnánk a válogatott tagjait, az egyikbe azokat sorolhat­juk, akik kiegyensúlyozott teljesít­ményre képesek az egyes mérkőzé­seken, a másikba azokat, akiknél erősen ingazodik a forma. Sajnos, az utóbbiak vannak többségben... S még csak azt sem mondhatjuk, hogy joguk van rá, mert nemcsak az újoncokra jellemző a formahullám­zás. Példaként említhetjük Okáé esetét, aki már jó néhány éve tagja a válogatottnak, sőt kezdetben Kro- pilák utódjának számított, az egyes mérkőzéseken mutatott játéka alap­ján viszont még a válogatottban sem lenne a helye. De ott van, mert centerekben, jó centerekben bizony nem bővelkedik a hazai liga. S nem bővelkedik, sajnos, igazán jó (és lehetőleg két méteren felüli) befeje­ző játékosokban sem, de még irá­nyítókban sem! így aztán sokszor kényszermegoldásokhoz kell folya­modni, mint példái a görögök elleni Eb-selejtezőn, ahol Petruákának kellett vállalnia a befejező szerepét. Nincs tehát írigylésreméltó hely­zetben Jan Bobrovsky és asziszten- se, Jirí Zídek. Igaz, hogy nekik lát­szólag több idejük van, mint a női gárda mesterének, hiszen ők nem lesznek ott az idei kontinensbaj­nokságon. De ez az időbőség való­ban csak látszólagos, mert már má­jusban megkezdődnek az 1991. évi Európa-bajnokság selejtezőjének küzdelmei, s nemcsak a szurkolók, de a csapattagok sem szeretnék, hogy két év múlva is nélkülük ren­dezzék földrészünk legjobbjainak vetélkedőjét... URBÁN KLÁRA Szalnyikovék családi vállalkozása Aligha volt még egy olyan bajnok a szöuli olimpián, akinek a győzel­méért az egész sportvilág együtt szurkolt volna. Vlagyimir Szalnyi- kov, a nagy visszatérő véghezvitte a majdnem lehetetlent. A többi úszó­hoz képest „nagypapakorban“ szel­te a vizet, s olimpiai bajnok lett az 1500 méteres gyorsúszásban. A fantasztikus győzelemre maga az „úszómatuzsálem“, Marina, az edző-feleség, valamint Valentyin Jumasev, az Ogonyok című hetilap szerkesztőbizottságának tagja em­lékeztek vissza. Egy olyan győze­lemről beszélnek, amely nem kis részben a szeretet, a megértés, s az egymásra találás diadala is. A BAJNOK. (Vlagyimir Szalnyi- kov 28 éves, Moszkvában él. Az 1980-as olimpián három aranyérmet szerzett. A nyolcvanas évek első fe­lében egyeduralkodó volt a 400 és az 1500 méteres gyorsúszásban.) „Az utolsó száz méteren már úgy éreztem, egy helyben topogok, sőt, hogy elsüllyedek. A végére elfogyott az erőm, de* célbaértem. örülök, hogy végül az indulás mellett döntöt­tem, pedig a kiutazás előtt csak a 10. legjobb idő volt az enyém. Mégis bíztam magamban, mert sem a saját, sem - sőt elsősorban - a fe­leségem munkáját nem hagyhattam kárba veszni. Mindig új ösztönzőket kerestem magamnak. A moszkvai olimpia évéig a csúcsra akartam kerülni. Teljesítettem. Azután már minél jobb Csodalaboratóriumok és antilopűzések Az olimpiával a sportágak na­gyobb részében lezárult egy kor­szak. A szöuli fellépés a négyéves olimpiai ciklus amolyan záróvizsgá­ját jelentette. És mint a vizsgákon általában, itt is kevésbé számított a múlt, a pillanatnyi tudás maradt meg a vizsgáztatók emlékezetében, így történhetett meg, hogy a korábbi jó tanulók az ötkarikás játékokon csak közepes vagy még rosszabb érdemjegyet kaptak. A szakzsar­gonban ezt a jelenséget erőeltoló­dásnak is nevezik. Több sportágban tapasztalhattunk efféle eltolódást. Az atlétika ezek közé tartozik. Az NDK sportvezetése nem rej­tette véka alá Szöul előtt, hogy az elszalasztott Los Angeles-i olimpia után a dél-koreai fővárosban látvá­nyos visszatérésre készülnek spor­tolói. Azt sem tartották elképzelhe­tetlennek, hogy az éremtáblázaton és a nem hivatalos pontversenyben is az élen végeznek, megelőzve két nagy vetélytársukat, a Szovjetunió és az Egyesült Államok ötkarikás, válogatottját. 1. A stratégiában - kimondva-ki- mondatlanul - az atléták játszották volna a főszerepet. Érthető, hogy az előző években a nagy versenyeken nyújtott teljesítményük alapján rájuk alapoztak. Bár a moszkvai nyári já­tékok, az amerikaiak távolmaradása miatt elsősorban, nem adnak egyér­telműen tiszta képet, mégis jellem­ző, hogy a tizenkettőben szovjet vagy NDK-beli atlétanő diadalmas­kodott. Az arány akkor 7:5 volt a ha­zaiak javára. Helsinki „tarolása“ (tíz első hely, ebből nyolc a nőké!) jelezte, mire lesznek (lettek volna) képesek az NDK-beli atléták Los Angelesben. A tavalyi római vb nagyszerű főpró­bája (tíz arany, a nők hatot, a férfiak négyet „szállítottak“) érthetően a jó előadás reményével kecsegtette az ország sportvezetését. Szöulban azonban az NDK atlétái elvesztették vezető szerepüket. A hat bajnoki cím (3-3 női és férfi) minden várako­zást alulmúlt. Elsősorban a futónők okoztak csalódást, hiszen a nyolc­százon győztes Sigrun Wodarson kívül másnak nem jutott arany. (Ró­mában a hat női bajnoki cím közül öt futószámban született!) A villámlá­nyok - Möller, Göhr, Drechsler - sorra lemaradtak amerikai vetély- társnőik mögött. A kétszeres világ­bajnok Möller százon még a döntő­be sem került, kétszázon pedig csak az ötödik hely jutott neki. Drechsler két „futóbronza“ aligha vigasztaló, mint ahogy az is szépségtapasz csupán, hogy a diszkoszvetőnő, Martina Hellmann megőrizte, a ge­relyhajító Petra Felke visszaszerez­te trónját (a brit Whitbreadtől). A kudarc oka mindenképpen a felkészülésben keresendő. A nagy kérdés csak az, hogy hol, melyik fázisban követték el a hibát?... 2. Persze, ugyanilyen talány, hogy az amerikaiak, pontosabban sógor­nők, mit csináltak jobban, mint nagy riválisaik. Elvégre a római három női világbajnoki arany szöuli megduplá­zása és az NDK-beliek háttérbe szorítása elsősorban Gríffith-Joyner és Joyner-Kersee „műve“. (A hato­dikat a magasugró Ritter szerezte, az olimpiai atlétikai versenyek egyik, ha nem a legnagyobb esélyesét, Kosztadinovát szorítva a dobogó második fokára. Ennek ellenére alig­ha kétséges: az elkövetkező nagy versenyek első számú sztárja a bol­gár világcsúcstartónő lesz, ma­rad ...) Szöul óta divat a doppingot emle­getni, amolyan zsolízsókerként. Tény, hogy számos más, tisztán profi sportághoz hasonlóan az atléti­kában is lejárt az álmodozók kora. A futópályákon is több szó esik ma már a rajtpénzről, mint az edzések minőségéről. A pénz, akár a profi futballban, kosárlabdában, golfban, ökölvívásban, az atlétikában is egy­re nagyobb úr. Teljesíteni kell - sok­szor mindenáron, s ez a kényszer óhatatlanul is előtérbe helyezi a la­boratóriumokat, s ezek munkatársa­it. Ennek ellenére hiba lenne az ügyesen és kevésbé szerencsésen (Szöul óta Ben Johnson a zászló!) doppingolok táborára osztani az at­létikát, csak ezzel magyarázni a sportágukban bekövetkezett erő- eltolódásokat. A kenyai szavannán aligha maga­sodik szuperlabor, az afrikai orszá­gok csodafutóival aligha kísérletez­nek csodadoktorok. Márpedig az utóbbi évek nagy viadalainak közép- és hosszútávfutó versenyeit vizsgál­va lehetetlen nem észrevenni a fe­kete kontinensen nevelkedettek elő­retörését. Helsinkiben, az első világ- bajnokságon egyetlenegy afrikai győztest sem üdvözölhettünk, egy évvel később az olimpián hárman (El Moutawakel, Aouita, Korir) ve­hettek át aranyérmet, tavaly Rómá­ban, az újabb vb-n már öten, s Szö­ulban ugyanennyien. Különösen a kenyaiak tettek ki magukért négy első helyezésükkel (800, 1500, 5000 m, 3000 m akadály). Annak idején 1972-ben a Mün­chenből olimpiai bronzéremmel ha­zatért Mike Boittól azt kérdezték szűkebb hazájában, el tudna-e kap­ni egy száguldó antilopot. Az Egye­sült Államokban diákoskodó Bőit fér­fiasán bevallotta, hogy elszokott már gyermekkora kedvenc férfinevelő já­tékától. „Akkor nem is kellett olyan gyorsan futnod...“ - hangzott a rea­gálás. Az azóta szerzett érmeket termé­szetesen többre értékelik Kenyában is. És nem kerülhetik el az afrikaiak titkának tanulmányozását az euró­paiak, mindenekelőtt a britek, akik a korábbi években egyeduralkodók voltak nyolcszáztól ötezerig. 3. Szöul, pontosabban ottani kudar­ca néhány nagy egyéniséget is pá­lyafutása befejezésére késztet. A gátfutás királya, Edwin Moses aligha erőlteti két aranyra jött bronza után, de minden bizonnyal hattyúda­lát jelentette az ötkarikás összejöve­tel Mary Slaneynek, Marlies Göhr- nek, Steve Ovettnek, Daley Thomp- sonnak - hogy csak néhány, számá­ban korábban uralkodó versenyzőt említsünk. (Seb Coe már Szöul előtt elbúcsúzott.) Az ő távozásuk min­denképpen mássá teszi diszciplíná­jukat. Jackíe Joyner-Kersee vissza­vonulása pedig pótolhatatlan űrt je­lentene. A kétszeres világ- és két­szeres olimpiai bajnok hétpróbázó és távolugró egyik utóbbi nyilatkoza­tában első szerelméhez, a kosárlab­dához való visszatéréséről beszélt, határozottan állítva, hogy 1992-ben legfeljebb az amerikai kosárlabda­válogatott tagjaként vesz részt a barcelonai olimpián. Ha valóban komolyan gondolja, akkor szabad a pálya - újabb két számban... (S. L.) eredményeket igyekeztem elérni, például a feleségem kedvéért. Végül pedig már a közösen végzett munka gyümölcsének leszüretelése érde­kelt. Újra és újra köszönetét kell mon­danom a feleségemnek. A szovjet úszók központi felkészítése már nem felelt meg nekem, úgy éreztem, más módszerekre van szüksége „öreg fejemnek“. Egy ideig egyedül készültem, majd találkoztam Mari­nával, akiben csodálatos társra lel­tem. Kidolgozta az edzéstervemet, s lelket öntött belém. Nagyszerű edző, aki nemcsak engem segített a csúcsra, hanem más tanítványai is ígéretesen fejlődnek, például Oleg Szimonov.“ AZ EDZŐ-FELESÉG. (Marina 1985 óta irányítja Vlagyimir edzé­seit. Korábban rövidtávfutó volt, je­lenleg az Állami Testnevelési Főis­kola aspiránsa. Férje győzelmének másnapján megkapta a Szovjetunió Érdemes Edzője címet. Szalnyikov szöuli győzelmét lakásukon, a tévé előtt izgulta végig, hiszen „ott tartot­ta“ őt a mindössze öt hónapos ifjabb Vlagyimir Szalnyikov.) „Még a döntő napján felhívott Szöulból, én meg alig ismertem meg a hangját. Nem is tudom, sirtam-e vagy nevettem... Anyámmal együtt néztük a tévében néhány órával ko­rábban a döntőt. Azt hiszem, mégis inkább sírtam... Arra határozottan emlékszem, hogy a karcsapásait számoltam. Az utolsó háromszáz méteren azon szurkoltam, nehogy erősítsen. Ha növelte volna karcsa­pásainak a számát, akkor biztos, hogy elkészült volna az erejével. A fiam végig nagyon jól viselkedett, szokásától eltérően egy picit sem sírt, amíg az apja úszott. Tálán meg­érezte, hogy mire készül az idősebb Vlagyimir Szalnyikov... AZ ÚJSÁGÍRÓ. (Valentyin Juma­sev, az ismert zsurnaliszta nem ta­gadja, Szalnyikovért különösen iz­gult. Lenyűgözte őt az „úszómatu­zsálem“ teljesítménye. De nem csak őt. A szovjet sportvezetés ugyanis külön kiemelte, s a legérté­kesebbnek ítélte a megszerzett 55 aranyéremből a labdarúgó-, a női röplabda- és a férfi kosárlabda-válo- gatott, valamint Tatjana Szamoljen- ko és Vlagyimir Szalnyikov teljesít­ményét.) „Általában nem érdekel, hogy győz-e a sportoló vagy veszít. En­gem a teljesítménye, a küzdelme foglalkoztat. Nem tagadom, Vlagyi­mir Szalnyikovnak azonban különö­sen szurkoltam. Hiába nyert 1980- ban, legveszélyesebb ellenfelei, az amerikaiak politikai intrikák miatt nem állhattak a rajtköre. Négy évvel később királyként készült Los Ange­lesbe, de ott a mi csapatunk nem vett részt. Szalnyikov nyolc éven keresztül Atlaszként cipelte a vállán a terhet, s mindenképpen győzni akart, méghozzá egy „teljes“ olim­pián. Amikor az utolsó kétszáz mé­tert úszta, nagyon izgultam, hogy nyerjen. Bármilyen sportszerűtlen, azon izgultam, hogy az ellenfeleinek fogyjon el az ereje. Tudom, ez ronda dolog volt, de Szalnyikovnak győz­nie kellett. Az eredményhirdetés már nem érdekelt, az alatt már az olim­piai faluban sétáltam. Néztem a tán­coló, vidám sportolókat, s megértet­tem Szalnyikovot. Közben pedig ar­ra gondoltam, végre egyszer a jó elnyerte a jutalmát. Akár a me­sében.. .“ irma Valóvá (balra) megjárta az olimpiát (ŐSTK-felvételek)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents