Új Szó, 1989. január (42. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-20 / 17. szám, péntek

„A realista művészet is lehet modern“ A hetvenéves Ernest Zmeták érdemes művész műtermében Pikk Dáma Csajkovszkij operája a Szlovák Nemzeti Színházban A sápadt téli napfény elárasztja a nappali szobának is beillő műter­met, megvilágítja a munkaasztalt, a rengeteg képet, vázlatot, a hatal­mas könyvtárat, melyben sok ma­gyar nyelvű könyvet is felfedezek, nemcsak képzőművészeti monográ­fiát, hanem például Illyés Gyula Pe­tőfijét is. Derűs nyugalom árad a művész tekintetéből, szavai éppoly közvetle­nek és meggyőzőek, akárcsak alko­tásai.- Érsekújvárban (Nővé Zámky) születtem, apám szlovák ember, vasutas volt, aki magyar zsellérlányt vett feleségül. Heten voltunk testvé­rek. A Nyitra folyó közelében laktunk és gyermekként órákig eljátszottam a partján, gyúrva, formázgatva az iszapot. Ez az első vonzódásom a szobrászathoz egész életemben elkísért. De rajzolni is nagyon sze­rettem és később, amikor festékhez jutottam, a festéssel is megpróbál­koztam. Főleg reprodukciókról fes­tettem. Első modelljeim a testvéreim voltak, műtermem a fészer. Rajzaim nem nyerték el tanáraim tetszését, hármast adtak rajzból, de ez nem szegte kedvemet. Volt az utcánkban egy üveg- és porcelánkereskedés, amelyben képeket is árultak. Nem is akármilyeneket! Néha egy Rudnay, Ernest Zmeták: Táj Csók vagy Vaszary is volt a kirakat­ban. Az iskolából jövet sokáig álldo­gáltam a Hartai-bolt előtt, csodáltam a festményeket. Ez volt az első is­kolám... A gyermekkor kétségtelenül tar­tós nyomot hagyott művészetében. A gyermekkori élmények, tapaszta­latok voltak a forrásai mély szociális érzésének, őszinte kapcsolatának a munkásemberrel és vonzalmának a természethez, mely későbbi ba­rangolásai során még konkrétabb formában nyilvánult meg. De ne vágjunk a dolgok elébe.- Első mesterem Harmos Károly komáromi (Komárno) festő és rajz­tanár volt, akinek esti iskoláját láto­gattam. Harmos rendkívül sokoldalú és kulturált ember volt, aki egész festőgenerációt nevelt fel. Én is so­kat köszönhetek neki. De tovább akartam tanulni. Prágába utaztam, hogy beiratkozzak a Képzőművé­szeti Akadémiára, Willi Nowak osz­tályába, ahol Frantisek Jiroudek volt a tanársegéd. Csakhogy közbeszól­tak a politikai események. Az Aka­démiát bezárták, szülővárosomba bevonultak a horthysta csapatok. Nem volt más választásom, mint hogy Budapesten tanuljak. Itt Aba Novák Vilmos volt a mesterem, aki Réti István halála után lett a monu­mentális festészet tanára a Képző- művészeti Főiskolán. Nagyon jó pe­dagógus volt, elvetette az akadémi­kus beidegződéseket, új típusú isko­la kialakítására törekedett és a mű­vészet érthetőségét hirdette. Ráve­zette a növendékeket, hogy emléke­zetből fessenek, hogy mozdulatta­nulmányokat készítsenek. Sajnos, korán meghalt és utódai, Szőnyi Ist­ván majd Kontuly Béla nem tudták pótolni. Tanulmányait befejezve Ernest Zmeták Bratislavában beiratkozott a Műszaki Főiskola rajz- és festő- tanszakára, melyet Gustáv Mally és Max Schurmann vezetett. Később, amikor létrejött a Szlovák Képzőmű­vészeti Főiskola, három évig Ludovít Fulla mellett tanársegédként dolgo- , z°tt­Alkotásain a rajz dominál, a rajz konstruktív elemeit a festészetben is alkalmazza. A színezésben mérték­tartó. Nem halkan lírizáló lélek, da­rabos és kemény egyéniség s ez képein is tükröződik. Kamarafestészete a valós világot ábrázolja, összhangban van a társa­dalmi realitással. Aránylag kis felüle­ten nagyszabású formákat képes létrehozni (a Nyitra folyó Érsekújvár mellett, a Nagy Hollóvölgy, Zázriva, Fák - tanulmány). Figurális képeit egyszerűség jellemzi, sőt némelyi­ken szigorúan visszafogott, de min­dig kifejező erővel ábrázolt alakok vonulnak fel (Fiatal vasöntő, öreg­asszony). Jelentős a portréfestésze­te. Szinte egyedülálló a tárlatok tör­ténetében a Bratislavában rende­zett, kizárólag önarcképekből álló kiállítása.- A természet változásai állandó inspirációt jelentenek számára. Mű­terme gyakran a természet.- Itt nehezebb, mint műteremben dolgozni. De én mindig együtt éltem és együtt élek a természettel. Mind­járt a felszabadulás után Csetneken (Stitník) dolgoztam és laktam is, ké­sőbb Árvában, annak egyik eldugott falujában, Rabcában kötöttem ki. Egy évre visszatértem szülőváro­somba, a szeretett Nyitra folyó mellé is, bár már nem találtam meg a régi romantikát. Három évet töltöttem Vöröskőn (Cerveny Kameh), ahol szinte naponta a csodálatosan szép fákat festegettem. És persze a kül­földön, főleg Olaszországban, Szicí­liában látott tájak, az ott szerzett benyomások! Az olaszországi ké­pekből önálló kiállításom is volt 1978;ban Kassán (Kosice).- Életének jelentős része kötődik Kassához.- Kisebb-nagyobb megszakítá­sokkal közel három évtizedet töltöt­tem ebben a városban. Vásznaimra kerültek a régi és új városrészek, festettem a színházban, de elsősor­ban a Kelet-szlovákiai Vasműben. Az ott készített képekből kiállítást is rendeztek. Egy érdekes albumot forgatok, 1949-ben jelent meg és az érsekúj­vári nyomdában készült: Ernest Zmeták grafikái és fametszetei.-A grafikát életem egyik szép epizódjának tekintem, de ma már nem foglalkozom vele. Pedig elis­merték ez irányú tevékenységemet. Például elismerő oklevelet kaptam 1980-ban Banská Bystricában a fa­metszetek nemzetközi biennáléján, jóval korábban, 1958-ban a Mene­külés Egyiptomból című ötszínű fa­metszetemet díjazták a velencei biennálén és jó visszhangja volt a Bányászok című nyolc képből álló sorozatomnak, melyben a selmeci bányászokat rajzoltam meg.- Napjában sokszor elmegyünk Bratislavában a Prímáspalota mel­lett, mégis kevesen tudják, hogy a timpanonját díszítő allegorikus mozaikkép az ön munkája.- Igen, annak idején megrende­lést kaptam, hogy helyettesítsem valamivel Anton Maulpertsch, a nagy freskókészítő tönkrement ké­pét. A nagy méret - 18x3,20 méter - bizony nem kevés technikai prob­lémát jelentett, a mozaikot Vöröskőh raktam ki.-A festészet mellett közismert a gyűjtőszenvedélye. Itt a műterem­ben is tarka összevisszaságban lá­tok képeket, szobrokat, hegedűket, még egy gordonkát is...- Valóban, diákéveim óta gyűjtöm a rajzokat, képeket, szobrokat. Gyűjteményem darabjait az érsekúj­vári galériának ajándékoztam, 19-20. századbeli szlovák, magyar és más közép-európai művészek al­kotásait. Ezzel megalapoztam az említett galériát.- Egész pályája során hű maradt a realista művészethez, ellen tudott állni a különféle izmusoknak.- A realjsta művészet is lehet mo­dern s magamat is modern festőnek tartom, ha kerülöm is a túlzásokat. Bár külföldi útjaimon is tapasztaltam, hogy a korábbi absztrakt festők gyakram vissza-visszatérnek a rea­litáshoz, ám sok az olyan piktor is, aki nem a belső szükséglettől hajtva alkot. Egy tréfás vers két sora jut ilyenkor eszembe: Néha vétség, né­ha kétség - vigyázok, hogy meg ne értsék!-Az ugyancsak érsekújvári szü­letésű Kassák Lajos absztrakt festő volt.- Bár személyesen nem ismer­tem, nagyon tiszteltem, máig sajná­lom, hogy nem kerültem vele kap­csolatba. Nagy élvezettel olvastam az Egy ember életét, hiszen első kötete szülővárosunkról szól. Nézze ezt a festményt itt, jobbra a munka­asztaltól. A negyvenes évek elején az öcsémet, aki lakatos volt, festet­tem le. Kassáknak nagyon tetszett a fiatal munkást ábrázoló kép és közöltette Zilahy Lajos lapjában, a Hétben.- Min dolgozik jelenleg, készített valamit a jubileumára?- Tájképeket, zsánerképeket fes­tek, legutóbbi olaszországi utam emlékeit dolgozom fel, de festek szlovákiai tájakat is. Több mint har­minc kiállítás van már mögöttem, s azt hiszem, egyelőre ez elég. Ta­lán a legközelebbi jubileumomra...- Reméljük, úgy lesz. DELMÁR GÁBOR Paul Henry Láng, a New York Herald Tribüné egykori, magyar származású kri­tikusa „Az opera" című könyvében így alkalmazza Csajkovszkijra Saintsbury egyik csípős megjegyzését: „Csajkovsz­kijnak minden adottsága megvolt az ope­raíráshoz, kivéve az operaírás adottsá­gát.“ Ha az Anyegin közkedveltsége cá­folni látszik is Láng malí- ciózus megállapítását, tény, hogy az orosz ze­neszerző elsősorban ze­nekari müveinek és ba­lettzenéinek köszönheti népszerűségét. Tíz ope­rája közül külföldön csu­pán az Anyegin vált re­pertoárdarabbá, a másik legismertebb, a Pikk Dá­ma jóval ritkábban ját­szott. A Pikk Dáma librettó­ját Csajkovszkij fivére, Mogyeszt, eredetileg egy másik zeneszerző, Kle- novszkij számára írta, ám az nem volt megelé­gedve a szövegkönyv­vel, nem zenés ¡tette meg. Mogyeszt ezt köve­tően Csajkovszkijnak ajánlotta fel, de a kom­ponistának nem tetszett maga a történet, úgy érezte, ez nem a neki megfelelő szüzsé. Ami­kor a Csipkerózsika lan­gyos fogadtatása után csalódottságára gyógyírt keresve Firenzébe uta­zott, mégis magával vitte a librettót és hat hét alatt megkomponálta az operát. „Teg­nap fejeztem be a zárójelenetet.“ - írta Mogyesztnak. „Hermann halálánál és a zárókórusnál olyan szánalom fogott el Hermann iránt, hogy elsírtam magam. Aztán rájöttem ennek az okára. Úgy tűnik, Hermann sorsa nem pusztán ürügy volt számomra, hogy ilyen vagy olyan zenét komponáljak - egész idő alatt szinte ma­gam mellett éreztem őt, mint hús-vér, élő embert, aki nagyon rokonszenves“/ Csajkovszkijnak ez az utolsó mondata kulcsfontosságú annak megértéséhez, miért ódzkodott annyira a zeneszerző az eredeti Puskin-novellától és miért változ­tatta meg alapvetően a főhős figuráját, s ezzel tulajdonképpen az egész darabot. Puskin Hermannja törtető egoista, szá­mára a szerelem - a színlelt szerelem - csupán eszköz a vagyonszerzéshez. A csupaszív Csajkovszkij, a gyengéd ér­zelmek zenei ábrázolásának mestere aligha tudott volna mit kezdeni egy ilyen főhőssel. Már csak azért is, mivel a szín­lelt érzelmek megjelenítése dramaturgiai és zenei szempontból egyaránt eléggé problematikus, a figura óhatatlanul intri- kusi vonásokat kapott volna, s így aligha nyeri el a közönség rokonszenvét. Csaj­kovszkij kiváló pszichológiai érzékkel for­dított egyet Hermann cselekedeteinek mozgatórúgóján. Az ő Hermannja való­ban szerelmes, a kártyán nyert vagyon csupán eszköz számára, hogy Lizát fele­ségül vehesse, s csak az események sodrában válik rögeszméjévé a pénzszer­zés. A túlzott líraiságáért gyakran érzel- gősnek, sőt szenvelgőnek nyilvánított ze­neszerző ezzel az operájával bebizonyí­totta, hogy művészetéből a drámai erő sem hiányzik. A Szlovák Nemzeti Színház immár ötödször iktatta repertoárjába a Pikk Dá­mát. A január 6-i bemutató forró sikere igazolta a darabválasztást. Csajkovszkij műve nehéz feladatot ró a rendezőre. A szélsőségesen romanti­kus kísértettörténet könnyen túlzásokra csábít, vagy ellenkezőleg, ha mindenáron meg akarják „racionalizálni“, épp a lé­nyeg sikkad el. '• Branislav Kriska rendezése kerüli mindkét végletet, mértéktartóan realiszti­kus és mértéktartóan fantasztikus. Az . utóbbiból nem ártott volna kicsivel több, persze, nem a hagyományos felfogásban. Érthetetlen, hogy a legváltozatosabb cso­dákra képes modern színpadtechnika ko­rában miért jelenik meg Hermann víziója - a halott Grófnő - lehangolóan teljes testi mivoltában. Ezzel szemben nagyon han­gulatos volt az első felvonás mozgalmas utcai képe és a Liza szobájában játszódó jelenet, a vidám lánysereggel. A II. felvo­nás báljának fénypontja, a pásztorjáték kissé fakóra sikerült. Ezt a benyomást nemcsak Karol Tóth nem túl invenciózus koreográfiája keltette, zavaró volt a szűk tér is, amelyben a táncosok mozogni kényszerültek. Vladislav Vychodil szín­padképe egyszerűségében is rendkívül' hatásos volt, Helena Bezáková kosztüm­jei jól illeszkedtek az előadás hangula­tába. Hermann szerepében Szergej Larin, a vilniusi operaház fiatal magánénekese mutatkozott be. Az előadás legjobb voká­lis teljesítményét ő nyújtotta. Atlantovéra emlékeztető, szép színű, hajlékony hang­ja kiegyenlítetten szól minden regiszter­ben. Szépek, fémesen csengők a magas­ságai, mindehhez kiváló stílusérzék és zenei biztonság járul. Hermann az operai­rodalom egyik legbonyolultabb alakja, amely igen gondos, lélekelemző megjele­nítést igényel. Sajnos, Larin adós maradt a hiteles, átélt szerepformálással, ráadá­sul a mozgása - még énekesi mércével mérve is - zavaróan darabos. Lubica fíybárska az együttes egyik fő erőssége. Őszinte játékával, szépen csengő, ki­egyenlített, finom árnyalatokat is kifejezni képes hangjával rendkívül vonzó Lizát állított elénk. A jobbára külföldön szereplő Ida Kirilovátfelfokozott érdeklődéssel vár­ta a közönség. Sajnos, ezúttal nem a tőle megszokott teljesítményt kaptuk. Az est meglepetése a Jeleckij szere­pét alakító Ján Durco volt. A kitűnő meg­jelenésű, egészen fiatal énekes figyelem­reméltó hang birtokosa, magvas, szép színű, nagy erőt sejtető baritonja opera­házunkban állandó hiánycikk, vigyázni kell rá. Néhány modorosságtól eltekintve szépen, sok érzéssel adta elő II. felvonás­beli áriáját. Az ugyancsak fiatal Jitka Sa- parová már nem lep meg illúziókeltő játé­kával és azzal az egyre fokozódó bizton­sággal, ahogy behízelgő, meleg fényű hangjával bánik. Ahányszor színpadra lép, mindig fel kell figyelni rá. Most is élménytkeltően játszotta-énekelte Polina, illetve Daphnis szerepét. A népes szerep­lőgárdából meg kell említeni a Tomszkijt éneklő Frantisek Caban és a Csekalinsz- kijt alakító Jozef Ábel nevét. A kórus fe­gyelmezetten, szépen énekelt, megrendí­tő pillanatokat szerzett a záróképben. Az est költője Jonas Alexa, a Vilniusi Állami Akadémiai Színház karmestere volt, ő vé­gezte a mű zenei betanítását is. A darab líráját és drámaiságát egyaránt érvényre juttatta, a zenekar szokatlanul pontosan és szép hangzással szólalt meg a keze alatt. VOJTEK KATALIN Méltón ünnepelni Közeleg a Csemadok megala­kulásának 40. évfordulója. Jó len­ne, ha ezt mindenütt, a legkisebb településen is méltóképpen ünne­pelnék meg. Többek között olyan műsorokkal, összeállításokkal, melyek az első lépésektől kezdve idéznék fel, hogy az adott magyar nemzetiségi közösség életében, kulturális gyarapodásában, anya­nyelvének művelésében vagy „csupán“ megtartásában mit je­lentett és jelent a szövetség tevé­kenysége, illetve helyi alapszerve­zetének működése. Nem könnyű e feladat, több szempontból sem. Sokan nem él­nek már azok közül, akik egy-egy faluban vagy városban nemcsak hogy alapító tagjai voltak a Cse- madok-szervezetnek, hanem aktív építői, szervezői is, sőt szereplői színházi, énekkari előadásoknak, zenekari fellépéseknek, táncbe­mutatóknak, irodalmi esteknek. Akik pedig itt vannak még a „lel­kes idők" cselekvő tanúinak sorai­ból, a legtöbbjük, érthető módon, régen búcsút mondott már a sze­replésnek, örülnek majd bizonyá­ra, és velük együtt mi is, ha az ünnepségre el tudnak jönni. Lé­nyegesebb kérdés ennél, hogy va­jon számíthatunk-e a középnem­zedék képviselőire és a fiatalokra, akiknek jelentős része - tapasztal­juk lépten-nyomon - távol él a kul­túrától, a Csemadoktól, mégha tagja is a szövetségnek. Vajon sikerül-e őket nagyobb számban mozgósítani legalább erre az év­fordulóra? Legalább arra, hogy be­fogadóként legyenek jelen, mert­hogy ez sem kevés? Számos helyütt más akadályok is felmerülhetnek az ünnepi műso­rok tervezői-szervezői előtt, példá­ul ott, ahol hosszú évek óta nem sikerül termékeny együttműködést kialakítani a művelődési házzal, gyakran ez utóbbi vonakodó „ma­gatartása“ miatt: hol az üzemelte­téshez szükséges anyagi eszkö­zök hiányára hivatkoznak, hol te­remhiányra, másutt nincs fizetett alkalmazottja az intézménynek, de ha van is, nem egy, úgy gondolják, megélnek ők nyugodtan a Csema­dok nélkül, megint másutt olyan mereven alkalmazzák az előíráso­kat, hogy azoknak az anyagiakban egyáltalán nem dúskáló Csema- dok-szervezet képtelen eleget tenni. Mégis - dolgozni kell! Szükség van a műsorokra, szükség van az elmúlt négy évtizedben megtett út alapos és méltó felidézésére, vala­mint felmérésére. Ebben, ehhez segítséget nyújthat a nemzeti bi­zottság, a Nemzeti Front, más tár­sadalmi szervezetek, és bizonyára számíthatnak mindenütt a magyar tanítási nyelvű iskolák közreműkö­désére, melyek újraindulásuknak ugyancsak a negyvenedik évfor­dulójához érkeznek az idén. (bodnár) Lubica fíybárska (Liza) és Szergej Larin (Hermann) az első felvonás egyik jelenetében (Jozef Vavro felvétele)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents