Új Szó, 1989. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-19 / 16. szám, csütörtök
Az oktatási-nevelési rendszer átalakításáról Parancs helyett párbeszédet írta: dr. Ludovít Kilár professzor, az SZSZK oktatási, ifjúsági és testnevelési minisztere Képességre, tudásra alapozva A pályaválasztásról egy magyar tanítási nyelvű alapiskolában A csehszlovák oktatási-neve- lési rendszert a CSKP KB Elnöksége által 1976-ben elfogadott dokumentum alapján fejlesztjük. Az oktatási, ifjúsági és testnevelési minisztériumok nemrég felülvizsgálták e dokumentum megvalósításának tizenkét évi tapasztalatait és a közoktatás jelenlegi helyzetét. Munkájuk során - közvetlenül' vagy a tömegtájékoztató eszközök révén - a társadalmi szervezetekhez, intézményekhez, egyénekhez és a közvéleményhez fordultak, széles körű vitát kezdeményezve; ennek eredményeként háromezer észrevételt kaptunk. Sokat közülük már feldolgoztunk, többet fokozatosan hasznosítunk irányító munkánkban. A helyzetelemzés azt mutatja, hogy a párt központi bizottságának 1973. évi ülésén jóváhagyott közoktatás-fejlesztési dokumentum változatlanul érvényes ma is. Más kérdés viszont, hogy az oktatási programnak nem sikerült minden célját elérni, hogy az iskola új minőségi szintre emelésének folyamatába nem tudtuk bekapcsolni az összes pedagógust és az egész társadalmat. Mostanság. az oktató-nevelő munkától függ nem kis mértékben, hogyan sikerül megváltoztatnunk a társadalmi életet, hiszen a szak- képzettség és az erkölcsi tulajdonságok a gazdasági előrehaladásnak s a szociális kérdések megoldásának, végső soron az emberek boldogulásának rendkívül fontos tényezőivé válnak. Ezért az iskolának rugalmasabban kell reagálnia a népgazdaságban, a társadalmi és politikai életben történő változásokra, jobban ki kell használnia a gyakorlatban elért eredményeket, meg kell újítania céljait, a nevelés tartalmát és eszközeit. Nem teljesítettük megfelelően azt a célkitűzést, hogy az iskola mélyítse nevelői hatását a tanítási órán és azon kívül. Bár a nevelés és az oktatás két egymáshoz közel álló folyamat, s dialektikus egységben kell megvalósulnia, mégis mindegyiknek sajátos a logikája, feladata és módszertana. A tanulókkal végzett mindennemű munka egyidejűleg nevelőmunka is. Ennek az elvnek a nem megfelelő érvényesítése oda vezet, hogy a tanítás, illetve egyéb iskolai tevékenység egyoldalúvá válik. A nevelés és az oktatás egységének nem megfelelő érvényesítése és e két folyamat sajátosságainak figyelmen kívül hagyása okozta azt, hogy a nevelés elmarad az oktatás mögött és nem eléggé hatékony. A nevelésnek és oktatásnak kellő térre van szüksége. A tanítás tartalmának túlméretezettsége, mely figyelmen kívül hagyta az iskola adott feltételeit, az egyes tanulók képességeit és lehetőségeit, oda vezetett, hogy a hangsúlyt az ismeretek mennyiségére, nem pedig a minőségére helyezték. A terjedelmes tananyag nem csak a nevelésre fordítandó helyet és időt csökkentette, hanem következtében formálisan értelmezték az oktatási és nevelési célokat. Helytelen az a feltételezés, hogy az oktatómunka önmagától formálja a tanulók szocialista tudatát és a nevelőmunka fölé helyezhető, noha a kettő dialektikusán értelmezendő. Hiszen a tanuló, ha el is sajátítja a szükséges ismereteket, jellemében még komoly erkölcsi hibák lehetnek. Ezért az ifjú nemzedék személyiségének formálásával szemben támasztott társadalmi követelményeket az oktatás koncepciójának kidolgozásakor, az egyes tantárgyak tartalmának megállapításakor és az oktatómunkában is jobban figyelembe kell venni, mint eddig. E gyesekben felvetődhet, hogy korábban kidolgoztuk már a nevelőmunka és a kommunista nevelés programját. Igen, ennek ellenére nem lehetünk elégedettek a nevelőmunka eredményeivel. Az élet megköveteli, hogy javítsuk és tegyük hatékonyabbá ezt a tevékenységet. De bárhogy tökéletesítjük is az ' oktató-nevelő munka tartalmát, s javítjuk a nevelés programját, a nevelési módszerek egészségesebbé tételének lehetősége a pedagógus kezében van. A pedagógus nélkül, lelkesedése, alkotó képessége, szakmai tudása, lelkiismerete, kulturáltsága, szíve, mesterségbeli tudása nélkül nem lehet hatékonyabbá tenni a nevelőmunkát. A mesterségbeli tudás azt jelenti, hogy észrevesszük a gyermek adottságait és érdekeit, segítjük, hogy ezeket felismerje magában és képes legyen kibontakoztatni őket. Parancs helyett a pedagógusnak naponta párbeszédet kell folytatnia tanítványával a kölcsönös bizalom alapján. A társadalom átalakításának és demokratizálásának időszakában az oktatásügyben lényegesen ritkábban szabad előfordulnia a „kell és a muszáj“ szavaknak. Ezeket a pedagógiától idegen kifejezéseket az oktatásügyben az irányítás adminisztratív, direktív módszere, az iskola, a pedagógus munkájának formális értékelése honosította meg, az a módszer, melyben túlsúlyba kerültek a rendelkezések, a jelentések, a tervek. Csökkentettük már és tovább csökkentjük az előírások, rendelkezések, útmutatások számát és a pedagógusok adminisztratív tevékenységét, hiszen ez korlátozza alkotómunkájukat. Hátározottabban óvni akarjuk az oktató-nevelő munkát, a pedagógus tevékenységét meg kell védenünk a különféle szervezetektől és intézményektől, amelyek zavarják a tanítást, de óvnunk kell attól az ellenőrzéstől is, mely ahelyett, hogy segítene helyesen irányítani, útbaigazítani, s a jó eredményeket és tapasztalatokat kiemelve közkinccsé tenni ezeket, nemegyszer félelmet kelt az iskolákban, sőt, a gyakori ellenőrzés már önmagában is zavarja az oktatónevelő munka folyamatosságát. T ermészetesen a jövőben is foglalkozunk a pedagógus gondjaival - beleértve a szociális kérdéseket is a tanulók, a tanárok, a szakoktatók, a nevelő társadalmi rangjának emelésével; egyre nagyobb teret szeretnénk biztosítani számukra, hogy aktívan részt vehessenek az oktatáspolitikának nemcsak a megvalósításában, hanem kialakításában is. Az iskolai munka egészségesebbé tétele érdekében ügyelünk arra is, hogy az ifjúságról, a testnevelésről és a sportról való állami gondoskodás komplex legyen. Arra törekszünk, hogy a gyakorlat az eddiginél nagyobb helyet kapjon az iskolák életében. Szeretnénk lehetővé tenni, hogy a kiváló szakemberek közvetlenül részt vehessenek az oktató-nevelő munkában, a végzős növendékek arculatának formálásában, az oktatómunka tartalmának kialakításában, hogy a középiskolákban még jobban kihasználják a termelőmunkát, s kihelyezett karokat, osztályokat hozzanak létre közvetlenül a gyakorlatban. Tisztában vagyunk azzal, hogy még nagyok a tartalékaink az iskoláknak az üzemekkel, illetve a gyakorlattal való együttműködésében. Feladatunk, hogy a többi tárcával együtt jobban tájékoztassuk a fiatalokat a munkatevékenység struktúrájáról, a különböző foglalkozásokról, hogy ügyeljünk a tanulás, a szakköri és munkatevékenység változatosságára, s arra, hogy a tanulók érdeklődési körének formálásában jobban érvényesüljön az egyéni bánásmód. A munkára nevelés során fokozni kell a környezet kedvező befolyását a fiatalokra, hiszen erre a dolgozókollektíváknak valóban széles körű lehetőségeik vannak. Külön hangsúlyozzuk a szakköri tevékenységet, befolyását a tanulók értékrendjének kialakításában, személyiségük kibontakoztatásában. Nagyok a tartalékaink továbbra is a tanításon kívüli nevelés hatékonyságának emelésében. Mivel a hatékony nevelésnek a legjobb feltétele az iskola és a többi intézmény befolyásának összehangolása, rendkívül fontosnak tartjuk az összes nevelési tényező együttműködését. Különösen fontos az iskola és a család jobb együttműködése, a családi, a szülői nevelés, mely nincs mindig összhangban az iskola törekvéseivel. Az ifjú ember iskolai és családi nevelésének ki kell egészítenie egymást. Az iskola befolyásának jobban ki kell terjednie a tanuló iskolán kívüli életére is, s a családi nevelés nem korlátozódhat csak a gyermek jobb tanulmányi eredményeinek elérésére, ki kell terjednie a fiatal erkölcsi magatartásának a formálására is. Sokat tehet e téren a szülői munkaközösség is. E zeknek a kérdéseknek a megoldását nem csupán az oktatásügy, hanem az egész társadalom feladatának tekintjük. Ezért a sajtóban, a rádióban és a televízióban nyílt párbeszédet kívánunk folytatni. Nem csupán. a pedagógusok és a szülők véleményét, észrevételeit várjuk, hanem mindenkiét, aki tudatosítja az ifjú nemzedék felkészítésének társadalmi jelentőségét, örülnénk, ha a vita elsősorban az alábbi kérdéseket ölelné fel: az oktatás fejlesztése a társadalom átalakításának a folyamatában; a szocialista demokrácia elmélyítése az iskolai munkában; a nevelés és az oktatás egysége; az iskola nevelőmunkájának rendszere; az iskola és a társadalmi élet összekapcsolásának elmélyítése; a tanítási módszerek és megújításának irányai; a pedagógus és a nevelő személyisége az iskolában és a társadalomban; a gyermekek és az ifjúság aktivizálása a társadalom átalakításában; a fiatalok szabad idejének kihasználása, az iskola és a család együttműködése. Az ezzel és egyéb pedagógiai kérdésekkel kapcsolatos véleményeket, tapasztalatokat feldolgozzuk és közülük többet bizonyára fel is használhatunk az irányító munkában és az iskola távlati feladatainak kimunkálásában. Fogadóóráit rendszerint a keddi napokon tartja dr. Reszutyik István, a Füleki (Fil’akovo) Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola pályaválasztási felelőse. A tanév kezdetén általában nem nagy az érdeklődés a „szolgáltatás“ iránt, de a hetek múltával mind többen élnek a lehetőséggel. Különösen a végzős tanulók szülei tartják fontosnak a közvetlen kapcsolatteremtést, szép számmal akadnak azonban látogatók a hatodikos, hetedikes tanulók képviseletében is. Mindenképpen ez utóbbi a helyes szülői magatartás, hiszen a tanácsadó rendszeres vendégeit nem érhetik kellemetlen meglepetések.- Legfőbb feladatom, hogy a szülőket folyamatosan tájékoztassam a pályaválasztással kapcsolatos tudnivalókról, s a gyermekek tanulmányi eredményeinek tükrében megismertessem velük a továbbtanulási lehetőségeket, az elhelyezkedési esélyeket - mondja a tanácsadó pedagógusa. - A munkát tulajdonképpen az ötödikesekkel kezdjük, így a hatodikosok és hetedikesek többségének már van némi elképzelése a jövőjéről. Ezekből az osztályokból minden tanulóról személyi lapot vezetünk, melyeket meghatározott időközönként továbbítunk a Liptovsky Mikulás-i számítóközpontnak, ahonnan feldolgozás után visszaküldik ezeket az iskolába. A háromfordulós folyamatot mi esélyrendszernek nevezzük, mert így többé-kevésbé reális sorrend alakul ki a tanulókról. A ranglista alapján aztán - ismerve az egyes középiskolák felvételi keretszámait - már nem nehéz a tájékozódás. Ha úgy véljük, hogy csak nagyon kevés az esély a bejutásra, közös megbeszélés után változtatunk az eredeti elképzeléseken. Több éves tapasztalatom mondatja velem: maguk a tanulók jobban megértik a változtatás szükségességét, mint a szülők, akik közül - különösen a múltban - többen kitartottak eredeti elképzelésük mellett, bízva talán a kiskapukban, vagy a felvételi vizsgákon való remeklésben, netán valamilyen csodában. Nos, a kiskapuk mindinkább becsukódnak, s csodákra sem igen akad példa. A felvételi vizsgákon a jelentkezők ugyanis jó esetben az alapiskolai osztályzatot érdemlik ki, vagy a drukk következtében ennél egy-két fokkal gyengébbet. Reszutyik István a továbbiakban elmondta, hogy a számítógépes megmérettetés egyre inkább beválik, alkalmazása az elmúlt iskolai évben minden korábbinál látványosabb eredménnyel járt. Tavaly 163 tizennégy éves tanuló sorsáról kellett dönteni, közülük azonban csupán 128 tanuló végezte el a nyolcadik osztályt. A végzősök elhelyezése nagyjából az elképzeléseknek megfelelően alakult. Az iskola kielégítette a népgazdasági igényeket, megtöltötte a bányász- és építőipari ágazat, illetve a katonai középiskolák kereteit. A további kiemelt ágazatokba is - mezőgazdaság és egyes szolgáltatások - megfelelő számú tanulót irányítottak. Tizennégyen mezőgazdasági szakmát választottak, negyvenheten gépipari szakmát tanulnak majd, túlnyomó részük a helyi zománcgyár szakmunkás- képző intézetében. Néhány gyerek a Béke bútorgyárral, mások pedig a losonci (Lucenec) posztógyárral kötöttek szerződést. Mindent egybevetve, hetvenöten kerültek a nép- gazdasági szempontból fontos ágazatokba (a tanulóknak 46 százaléka), s ez a tapasztalt pedagógus szerint ritka jó arány. Gimnáziumba huszonkilencen jelentkeztek, valamennyien megfeleltek a felvételi vizsgán, így a két magyar tanítási nyelvű gimnáziumi osztály egyikét a helyi alapiskola adta. A másik osztály diákjai a Ra- gyolci (Radzovce), a Nagydaróci (Vel’ké Dravce) és a Losonci (Lucenec) Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolából kerültek ki. A szakközépiskolába jelentkezettek felvételi aránya is százszázalékos, miután a huszonöt jelentkező mindegyike bekerült a választott középiskolába. A legtöbben továbbra is az óvónői, az egészségügyi és a közgazdasági szakközépiskola iránt érdeklődtek. Az idén is több tanuló folytatja tanulmányait szlovák nyelvű szakközépiskolában. Róluk elmondható, hogy tanulmányaik során nincsenek tanulási vagy beilleszkedési nehézségeik. Tavaly tizenöt gyerek jelentkezett a Kovosmalt érettségivel végződő szakmunkásképző iskolájába, ahol szeptember óta magyar nyelvű oktatás is folyik. Ha az idén is lesz megfelelő érdeklődés, nem lesz akadálya újabb magyar nyelvű osztály indításának. A minisztérium egy korábbi rendeletét, melynek értelmében a magyar tanítási nyelvű alapiskolák végzős tanulóinak a felét gimnáziumi és szakközépiskolai továbbtanulásra kell felkészíteni, Füleken tehát megvalósították, sőt a tavalyi statisztikai adatok a feladat négyszázalékos túlteljesítéséről tanúskodnak. Ha más nem, ez a számadat is sok mindent elmond az iskola munkájáról, eredményeiről. Persze, nincsen rózsa tövis nélkül, s bizony nem kis gond az alsóbb osztályok túlkoros tanulóinak a további foglalkoztatása és elhelyezése. Meglehetősen sokan, harmicha- tan nem jutottak el tavaly a nyolcadik osztályig; hozzá kell tenni, hogy három gyermek kivételével cigány- származásúak. Valamennyien orvospszichológiai vizsgálaton mentek keresztül, s a szakemberek közülük tizenkilencet javallottak alacsonyabb szintű, két és fél éves időtartamú szakmunkásképzőbe. A járás területén ilyen tanulási lehetőségeket az építőiparban, a gépgyártásban és a mezőgazdaságban teremtettek. Az előzetes felmérések, a prognózisok ismeretében nem valószínű, hogy az idén is megismétlődnek majd a tavalyi jó eredmények, hiszen a végzősök összetétele kedvezőtlenebb, tanulmányi eredményeik is gyengébbek, ám a képességeiknek megfelelő továbbtanulás, a tisztes elhelyezkedés lehetősége minden tanuló számára biztosított. HACSI ATTILA A Zabhegyező és a többiek J. D. SALINGER HETVENÉVES Egy (vagy több?) nemzedék bálványa volt - talán nem is annyira a teljes visszavonultság- ban élő amerikai író, hanem leghíresebb regényének, a Zabhegyezőnek főhőse Holden Caulfield. Ez a kis kamaszhős megelőlegezte a beat- nikek és hippik lázadását, s egy korszak (egyik) irodalmi jelképe lett. Sok olvasó Jerome David Salinger nevét a Zabhegyező alapján ismeri. Az író olyasmit vitt véghez ezzel a regénnyel, ami a modem, huszadik századi irodalomban különösen ritka dolog: olyan bestsellert írt, amelynek az irodalmi értékei semmiben sem maradnak alatta a kor legszínvonalasabb müveinek. Kitűnő író ritkán népszerű, vagy ha igen, legfeljebb az irodalombarátok szűk körében. A Zabhegyező azonban tömegolvasmány lett szerte a világon. Az ilyen népszerűségnek, persze, meg kell fizetni az árát. Az elkényeztetett olvasó a kiemelkedő mű megismétlését várja az írótól, s ha nem ugyanazt kapja másodszor és harmadszor, bosszankodva teszi félre az író más müveit. A hirtelen jött siker nyomasztóan is hathat az íróra. Talán ez az oka, talán más, mindenesetre Salinger megírt még egy kitűnő novelláskötetet és három kisregényt, utána pedig elhallgatott. Több mint húsz éve, hogy, úgy látszik, végleg kivonult az irodalomból. Pedig a Zabhegyező árnyékában született későbbi műveiben sem enged igényességéből. A Kilenc történet című novelláskötetének szinte minden darabja klasszikus értékű novella, odaállítható az ötvenes-hatvanas évek legjobb amerikai novellistáinak, John Cheevernek, Truman Capote-nak, John Updike-nak és Flanerry O’Connornak a novellái mellé. Ezekben a rövid történetekben második világháborús élményeit is kiírja magából, ha egyáltalán „kiírható“ ez az élmény. Minden viszolyogtató naturalizmust mellőzve, képes megsejtetni az olvasóval azt a pusztítást, amit a háború a túlélők lelkében véghezvitt, megsemmisítve önbecsülésüket és az élet értelmébe vetett hitüket. A háború iszonyata terelte Salinger érdeklődését a misztikus filozófiák, főleg a Zen-buddhizmus felé, s hogy milyen meghatározó mértékben, azt a Glass-családról írt három kisregénye mutatja pregnánsan. Az amerikai irodalomkritikusok zöme fanyalogva, ha nem éppen elutasítóan fogadta ezeket a műveket. Pedig a Magasabbra a tetőt, ácsok, a Franny és Zooey, a Seymour: bemutatás kitűnő irodalom, Salinger bennük a nyelv utolérhetetlenül elegáns mesterének mutatkozik, s a Seymour: bemutatást kivéve, az emberi lélek rezdüléseinek mesteri ábrázolását nem szorítja háttérbe az irodalmi szövegben mindig is kockázatokkal járó filozofálás. A Zenbuddhizmus divatjának múltával talán ma jobban látszanak ezeknek a kisregényeknek az irodalmi értékei, amelyek, ismét csak a Seymourt kivéve, az amerikai próza fitzgeraldi-hemingwayi hagyományait folytatják, noha új fejezetet az amerikai irodalom történetében nem nyitottak. Amerikában az ötvenes-hatvanas évek kora volt az, amelyben egy nemzedékváltás a legviharosabban, az egész kulturális értékrendet gyökeresen felforgatva zajlott le. Ezekből a változásokból az irodalom sem maradhatott ki. Azóta az amerikai irodalom szélesen hömpölygő Mississippi folyama más irányt vett. Jött a realizmus megújulása, majd a posztmodern áramlat. Minden irodalmi mű próbája az, miképpen áll ellent a korízlés és a korszellem változásának. Salinger vékonyka életműve, ma úgy tűnik, kiállta az idő próbáját. A Zabhegyező és a Kilenc történet a félmúlt amerikai irodalmának a klasszikus alkotásaivá szelídült. Túlmutatnak a koron, amelyben megíródtak, s ez nem kevés. Megkockáztatom a kijelentést, hogy a hetvenéves Salinger művei még sokáig az ifjúság kedvelt olvasmányai maradnak, Salinger pedig fiatal íróként marad meg emlékezetünkben, talán egy kicsit a mi nemzedékünk fiatalságának írójaként is. GRENDEL LAJOS új sa 6 1989. I.
