Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-07-22 / 29. szám
J úlius kilencediké, szombat reggel nyolc óra. Az egyik kassai (Koáice) külvárosi atlétikai pályán, amely a mozgás- sérültek itteni intézetének tulajdona, rövidesen megkezdődik a tolókocsis atléták huszonkettedik országos bajnoksága. A rendező a helyi Slávia sportegyesület. A szomszédos épületből valósággal kirajzanak a különféle színes mezekbe és melegítőkbe öltözött férfiak és nők. A pályát dió-, hárs- és nyírfák övezik. Lelátó nincs, a súlylökő-, diszkosz- és gerelyhajító versenyekre kiszemelt térség egy kb. kézilabda- pálya nagyságú terület. Fél kilenc. Dr. Járt Bauer, az egyetemi kórház baleseti sebészetének főorvosa, a mozgássérültek versenyeztetésének lelkes támogatója és itteni nagydíj alapítója megnyitja a versenyt. Az atlétákon kívül jelen vannak: a bírák és azok egypár családtagja, Ladislav Koneőny, a Slávia egyetemi sportegyesület mozgássérülteket tömörítő szakosztályának elnöke, négy újságíró és egy tévéoperatór. Közönség nincs, a levegőben mégis ott vibrál a nagy versenyek hangulata. Az országos bajnokság lebonyolítói régi ismerősök. Évek óta ugyanazokat az arcokat látni itt - ezek az emberek hajlandók másokért is tenni valamit, pusztán azért, mert átérzik, tartoznak ennyivel megrokkant társaiknak. Dr. Ján Bauer: „A balesetet szenvedetteknek fokozatosan szükségük van rá, hogy odafigyeljünk rájuk. Ezért is kardoskodtam annak idején az ilyen versenyek rendezéséért, városunkban is. Valaki leesik a cseresznyefáról, szerencsétlenül ugrik a folyóba, vagy autóbalesetet szenved, s egycsapásra drámai módon megváltozik az élete. Ha nem adja fel, ha képes maga elé tűzni értelmes célokat, jócskán marad esélye egy elviselhető életvitelre. Ezért támogatjuk a versenyek megrendezését évről évre; néhány napja ugyanitt a város nagydíjáért kiírt viadal zajlott. Sajnos, nem nagyon támogatják törekvéseinket, pedig ezek az emberek megérdemelnék, hogy törődjünk velük". Ladislav Koneőny: „Én úgy lettem szakosztályi elnök, hogy annak idején mint sportújságíró rendre beszámolgattam a tolókocsis atléták küzdelmeiről, mire ők felkértek, legyek a vezetőjük. Elvállaltam a megbízatást; jelenleg huszonheten tagjai a szakosztálynak. Szomorú szívvel mondom, hogy egyelőre nem vesznek rólunk tudomást a testnevelési szövetségben, hiszen sportolóink hiába érnek el Európára szóló eredményeket, a különféle év végi ranglistákon nem találkozunk a neveikkel. Most is van legalább tiz olyan atlétánk, aki a kontinens élvonalába sorolható - egyikük az öt évvel ezelőtti Európa-bajnok Bogdán István. Miért ne lehetne őket az év végén a járás vagy a kerület legjobbjai közé rangsorolni? Ezek a nehéz sorsú emberek hasznos tagjai a társadalomnak a mindennapi életben is. Van, aki csavarokat csomagol, bélyegeket borítékol, elektromos készülékek összeszerelését végzi... stb. Megérdemelnék, hogy többet foglalkozzunk velük, hiszen ők is szeretik az életet, az egészségesekhez hasonlóan. Egyes országokban már a tömegközlekedés is idomul a tolókocsisokhoz, különleges lakásokat építenek számukra, egyszóval a társadalom teljes jogú tagjaként kezelik őket. Nálunk még sok adósságot kell törleszteni velük szemben". Duruttya István, versenybíró: „Mindig szívesen jövök a mozgássérültek közé, mert tisztelem őket szívósságukért, hatalmas lelki erejükért. A tolókocsit az egyes dobások idejére egy merevítő szerkezettel rögzítjük. A felsőtest, a kezek és az ujjak mozgathatóságának foka szerint különböző kategóriákba csoportosítjuk a küzdőket. Van például olyan atléta is, aki nem tudná jól markolni a gerelyt vagy a diszkoszt. Ezért gerely helyett némelyek fából faragott buzogányt vetnek - hasonlókat a spartakiá- don is láthattunk. Eltérő súlyúak a vasgolyók is". Bogdán István Ipolyságon (Sahy) él, a negyvenhatodik évében jár. Ószülő, kissé kopaszodó, első pillantásra megnyerő férfi, minden idők egyik legsikeresebb hazai mozgássérült atlétája. Sokszoros csehszlovák bajnok, a tolókocsisok súlylökő , diszkosz- és gerelyhajító versenyeinek verhetetlen rangelsője, aki élete egyetlen Euró- pa-bajnokságán, Ausztriában két arany- és egy ezüstérmet szerzett, s aki egy ideig a gerelyhajítás világcsúcstartója is volt. A tolókocsiból csaknem huszonnégy méterre veti a diszkoszt, majd huszonkettőre a gerelyt. Három centiméter híján hat méterre löki a súlygolyót.-Bogdán István az idei országos bajnokságon is kitűnően szerepelt, bár valamivel halványabban, mint az előző esztendőkben. ..- Epemútéten estem át, így nem tudtam kellőképpen felkészülni, de nemcsak ez a valamivel gyengébb teljesítmény oka. Szinte már csak a saját erőnlétem és lelki egyensúlyom megőrzésének vágya ösztönöz, mivel a külföldi nagy versenyekről, melyeken a világ legjobbjaival mérhetnénk össze az erőnket, pénzhiány miatt rendre lemaradunk. Itthon meg általában így is A nőknél Mária Pollárová (Slávia UPJÉ Koáice) volt a legeredményesebb: megnyerte az atlétikai hárompróbát, az asztaliteniszben, az egyesben és a vegyes párosban is aranyérmet szerzett győzök, s bár veteránnak számítok már, még magam mögé tudom utasítani a fiatalabbakat.- Milyen baleset érte, hogy egyik pillanatról a másikra tolókocsiba kényszerült?- Egy rosszul sikerült fejes következtében sérültem meg. 1967. július 13-án, huszonegy esztendeje. A barátaimmal az Ipolyban fürödtünk a délutáni labdarúgó edzés előtt. Úszkáltunk, ugráltunk, az akkor divatos „fecskét" gyakorolgattuk. Mielőtt az edzésre indultunk volna, barátom odaszólt: ugorjunk még egyet! Ez volt az én utolsó ugrásom, s egy szempillantás alatt megpecsételődött a sorsom. Rossz szögből értem a vizet, talán nem összpontosítottam eléggé. Azonnal éreztem, baj van, a többiek partra segítettek, s bár maró fájdalom nem kínzott, mindkét lábam zsibbadni kezdett. Elvittek az orvoshoz, aki reflex-próbát végzett, s pár perc vizsgálat után megfogalmazta a diagnózist: valószínűleg megsérült a gerinccsatorna, ezért soha többé nem fog már járni. Ha egy év múlva nem következik be súlyosbodás az állapotomban - közölte az orvos -, akkor még hosszú ideig elélhetek a tolókocsihoz láncolva. Kegyetlen volt a tények ilyen szembesítése, de utólag még hálás is vagyok érte: jó, hogy az orvos nem hitegetett heteken, hónapokon át, nem táplált bennem csalóka reményeket. A sérülésem utáni első év volt a legnehezebb. Az ipolysági csapat akkor az I. A osztályban szerepelt, én voltam a balszélső. A csapatStefan Danko, a Méta Praha sportegyesület versenyzője nyerte az atlétikai hárompróbát. Felvételünkön épp a diszkoszvetéshez készülődik (CSTK-felvételek) társak gyakran meglátogattak, beszámoltak a meccsekről, s ez jólesett, egészen addig, amíg el nem búcsúztak. Én aztán ott maradtam egyedül a fájdalmaimmal, lelki sebeimmel és keseregtem. A válság, amint említettem, egy évig tartott, aztán megpróbáltam tudomásul venni, mi tortáit, s megbékéltem a sorsommal. Gyerekkorom óta sportoltam - Losoncon (Luőenec) a középiskolában még szertornáztam is - ezért elhatároztam, hogy a tolókocsiban sem adom fel, mert akárhogy is, de élni kell!- Családja van-e?- Nincs. Három hónappal esküvőm előtt ért a baleset.- Hol dolgozik?- Az állami birtok könyvelője vagyok Ipolyságon. Felelősségteljes beosztás ez; a munkahelyem kb. két és fél kilométerre van az otthonomtól, autóval járok be naponta.- Hogyan kapcsolódott bele a mozgás- sérültek atlétikai versenyeibe?- 1974-ben a Start című sporthetilapban olvastam egy cikket. Gabo Zelenay, az ismert rádióriporter számolt be arról, hogy megszervezték a mozgássérültek bajnoki versenyeit. így kezdődött. Akkor még csak Bratislavában működött ilyen sportegyesület, én is oda jelentkeztem, később aztán Kassán is alapított egy szakosztályt a Slá• via, azóta ide tartozom, mert a középszlovákiaiakat is itt tartják nyilván.- Hol edz? Milyen útmutatások alapján?- A hálószobában berendeztem egy zugot, ott emelgetem a súlyzókat, erősítem a felsőtestemet. A gyakorlás után összepakolom a „tornatermet", a látogatóknak fogalmuk sincs róla, hogy az elmaszkírozott szobai rész egy órája még rögtönzött tornaterem volt. Edzőm természetesen nincs, magam böngészgetem innen-onnan, mit kellene tennem, hogy fokozzam az erőmet. A tolókocsis atléták számára nem adnak ki szakirodalmat, így hát a többiek, az egészségesek rendelkezésére bocsátott módszertani utasításokat igyekszem magamra vonatkoztatni.- Hányszor edz hetente?- Van úgy, hogy mindennap, de általában négyszer égy héten, és mindig legalább két órát. A bajnoki címeket vagy a világcsú^ csőt nálunk sem adják ingyen, itt is keményen meg kell dolgozni az eredményekért, tonnaszám emelni a súlyokat.- Hogy alakul egy jellegzetes versenyidénye?- Nagyjából ugyanúgy, mint bármely más atlétáé. Van egy alapozó, felkészítő időszakom, ez az év első negyedét foglalja magában. Aztán nálunk is beindul a szezon. Én egy évben négy-öt versenyen indulok; a kisebbeket kihagyom, mert egyrészt csakis a szabadságom rovására utazhatok, másrészt drága mulatság az ilyesmi, többnyire saját autómmmal, saját költségemre utazok a helyszínre. A hazai mozgássérültek legszínvonalasabb viadalát az Ostrava melletti Hrabinén rendezik, ide meghívnak külföldieket is, jobb a konkurrencia.- Vannak-e a világ legjobbjai között olyan atléták, akiket rendkívül tisztel?- Vannak bizony. Elsősorban a veterán amerikai Oerter az, aki engem is lelkesít, hiszen négy olimpiai bajnokságot nyert diszkoszvetésben, még negyven fölött is hatalmasakat dobott. És nagyon szurkolok a mi Bugár Imrénknek.- ön mozgalmas, igazán tartalmas életet él. A munka és a sport mellett mire marad még ideje?- Szívesen és gyakran olvasok, nézek tévét. Ha szabadtéren edzem, mindig ott sündörög két-három fiú körülöttem, beléjük oltogatom a sport szeretetét. Nagyszerű érzés, hogy ezek a gyrekek máris a legjobb atléták közé tartoznak iskolájukban. Leírhatatlan az az érzés, amely a verseny láttán hatalmába kerített. Szavakkal visszaadhatatlan, amit láttam. Csak tanulhatunk ezektől a lelkileg iszonyatosan erős tolókocsis atlétáktól: lám, valahogy így kellene szeretni az életet. Egyre több a fegyelmezettlenség a közutakon, egyre több a baleset, egyre több a súlyos sérült. És hol a biztosíték arra, hogy egy iszonyú pillanatban nem jut-e erre a sorsra közülünk bárki? Több figyelmet, több támogatást, több szeretetet a mozgássérülteknek! Valamennyiünk részéről! BATTA GYÖRGY Repül a diszkosz A TOLÓKOCSIBÓL üllllllllülllilllllllllll feÚJSZÚ VASÁRNAPI KIADÁS Index 48097 Kiadja Szlovákia Kommunista Pártjának Központi Bizottsága. Főszerkesztő: Kiss József, helyettes főszerkesztő: Szarka István és Csetö János. Szerkesztőség: 815 81 Bratislava, Gorkého 10.. telefon: 309, 331-252, 332-301. Főszerkesztő: 532-20. Szerkesztőségi titkárság: 550-18. Sportrovat: 505-29. Gazdasági ügyek: 506-39. Távíró: 092308. Adminisztráció: Pravda Kiadóvallalat. 815 80 Bratislava, Volgogradská 8. Fényszedéssel készül a Pravda, az SZLKP Nyomdaipari Vállalatának 02-es üzemében (815 80 Bratislava, Martanoviőova 21.). Hirdetési iroda magánszemélyeknek: 815 80 Bratislava, Jiráskova 5., telefon: 335-090, 335-091. Hirdetési iroda közületeknek: 815 80 Bratislava. Vajanského nábreíie 15.. II. emelet, telefon: 551-83. 544-51. Előfizetési díj havonta - a vasárnapi kiadással együtt - 14,70 korona. A vasárnapi kiadás előfizetési dija negyedévenként 13.- korona. Terjeszti a Postai Hírlapszolgálat, előfizetéseket elfogad minden posta és kézbesítő. Külföldi megrendelések: PNS, Ústredná expedícia a dovoz tlaőe. 813 81 Bratislava. Gottwaldovo námestie 6
