Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)

1988-12-30 / 52. szám

MIROSLAV HORNÍCEK Életem első lépésére nem emlékszem. Mindenki elfelejti. A gyermek megteszi az első lé­pést, a család ujjong, s ezzel az ember elindul hosszú útján az első iskolai nap felé, az első vakáció első napja, az első csók, az első foglalkozás, az első há­zasság felé, sok első dolog felé, ami az emberre vár, és - sajnos - sok végső dolog felé, amit senki sem kerülhet el. Az ember az első lépéssel első ízben kóstol bele a járásba. Csodálatos élmény! Az első lé­pésnél minden egyszerű. Csak a következők: az első lépés is­métlődései (ha igaz ez) halálo­san untatók. Pedig nem egészen így áll a dolog. Szüntelenül to­vábbhaladva mindig leszünk ,,valami": diák, hivatalnok, ki­rály, szerelő, férj, pincér, minisz­terelnök, bélyeggyűjtő, szerető. Ez azt jelenti, hogy egy pillanat­tal korábban még valami más voltunk, aztán első lépteink kö­zül megtesszük a továbbit, a kö­vetkezővel átlépjük az iskola kü­szöbét, a hivatal, a hálószoba, a műhely vagy bármi más küszö­bét, s hirtelen máshol vagyunk, hirtelen mások lettünk, s egy napra, évre, hétre, órára vagy örökre azok is maradunk. Fon­tosnak tartjuk az első lépést, mintegy érezve, hogy a többinek is ilyennek kéne lennie, de ha­mar rájövünk, hogy nem megy. Nem szentelhetünk minden lé­pésünknek akkora figyelmet, ke­vesebbet, sokkal kevesebbet is elegendő, s mégis megyünk, to­vábbra is azok vagyunk, akivé az első lépés által lettünk. Megtanultunk takarékoskodni. Takarékoskodunk az erőnkkel, a lelkesedésünkkel, az igyeke­zetünkkel. Lelkesedéséről ismerni meg a kezdőt. Lelkesedésének lángja magasan lobog, tekintet nélkül arra, hogy kezdő színész, pincér vagy igazgató-e az illető. Csele­kedeteire tízszer akkora energiát fordít, mint kellene, öt kilót akko­ra erővel emel fel, amekkora egy fél mázsa felemelésére is ele­gendő volna, minden mondatába ezerféle értelmet zsúfol, a kávé­házban akkora lendülettel mo­zog, amennyi egy favágónak is becsületére válna. Később szükségszerűen be­következik a második időszak: az enyhe lustaság feloldó idő­szaka. Itt már a mesterség min­den csínját-bínját elsajátítottuk, s ez büszkeséghez és független­séghez, sőt csömörhöz vezet. A mesterséget látszólag tökéle­tesen kiismertük, sót még azon túl is, és íme: szürke, szürke, mint az eső, a frázisok elkoptak, s a következmény még annál is rosszabb: unalom és hiábavaló­ság. Megcsalatva érezzük ma­gunkat, mert az, amihez hévvel fogtunk, elmúlt, a tűz elhamvadt, a hamu kihűlt, s mi nap-nap után egyre bágyadtabban és egyre tompábban végezzük a felada­tunkat. Sokan így is végzik. Belül hamvadozva, kifelé nyíltan ócsá­rolják közönyössé vált hivatásu­kat, színpadon, a kávéházban vagy hivatalban, bárhol, önma­gukban csalódva, fennhangon hirdetik, hogy csalódtak a hivatá­sukban. Mennek. Lábukat gépiesen rakják előre, mert nagy úr a mu­száj, mennek, hogy egyik fizetési naptól eljussanak a másikig, vé­gül nyugdíjba, s ebben látják az óhajtott biztonságot. Vége a me­nésnek. Vége a borzalomnak, ahol az egyik lépés olyan, mint a másik: bármelyik mindhez, s mind bármelyikhez hasonlít, de az elsőhöz egyik sem, ahhoz, amit dobpergés kísért, az érte­lem lángja világított meg és a di­csőség kitárt kapuja felé irányí­tott. Hanem egy harmadik időszak is létezik, amikor a kiforrott mes­ter újfent a kezdőre hasonlít. Nem a felhasznált energia mennyiségével, hanem lelkese­désének letagadhatatlan jelével. Nem tékozolja már erejét - hi­szen erős. Elvezet figyelni. Ha pincér az illető, és odalép az asztalunkhoz, az az érzésünk, hogy mi vagyunk nála az első és egyetlen vendég. Ó a vendéglá­tó: meghívott és várt bennünket, számára éppen ez az este, ép­pen a mi személyünk fontos. Mozdulatai bonyolultak. Figyel­jük csak meg bármelyik szakma mesterének a mozdulatait - ezek a mozdulatok pontosak, de sosem csak a legszüksége­sebbre szorítkoznak. Mindig megfigyelhető bennük az erőtel­jes lendület, a művelet sosem egyedülálló, több valamivel: szertartás. Láttam acélöntőket a mű fé­nyében: pehelykönnyűek voltak. Tökéletes, hibátlan, jól elsajátí­tott mozdulatok. Kezük úgy érin­tette a fémet, mint táncos a le­vegőt. És láttam táncosokat erőlköd­ve táncolni. Nehezek voltak, mint a kő, mozdulataikban nem volt semmi tudatosság. Nehezükre esett a mozgás. Csák elfogad­ták, ebben látták hivatásukat; el­fogadták, és valami kelletlen, makacs fegyelemmel végezték azt, ami őket is, a közönséget is untatta. Szánalomraméltóak. Idegen utasítások szerint gyötrődnek, de semmit sem lehet a szemükre vetni. Alakításukban minden benne van, aminek benne kell lennie: egyetlen lépést, egyetlen fordulatot sem hagynak ki. Kín­lódnak. Érzik, hogy végig kell kínlódniuk az előadást, az éva­dot, az egész életet. A hivatások minden szaka­szán találunk boldog teljesítmé­nyeket, de olyat is, amelyik re­ménytelenséget kelt, az emberre teherként nehezedik. Nincs hiva­tás, mely önmagában véve is szórakoztató volna, szemben más, már alapjában untató fog­lalkozásokkal. Láthatunk unat­kozó muzsikust és ihletett kőmű­vest, sebészt, aki gyűlöli a sebé­szetet, és utcaseprőt, aki rajong a sepregetésért. Az író lehet napszámos, viszont a napszá­mos is lehet költő. A varázs minden titka és alap­ja egyvalamiben rejlik: el kell sajátítanunk az érzést, hogy minden lépésünk első lehet. Es legyen is az első. Nem lehet, mondják sokan, nem lehet, és nem is az. De van itt még egy bűvös szó, a mintha, s ez egyesíteni tudja a lehetőt a lehetetlennel, a jelent a múlttal, mellettünk lehet, velünk lehet, ha ezerszer és ötezerszer és öt­venezerszer is kell elismétel­nünk ugyanazt a mozdulatot, ugyanazt a feladatot, ugyanazt a nehéz vagy kétségbeejtóen unalmas műveletet. Dicsértessék az első lépés ér­zete. Idézzük fel naponta - min­den területen! A vendégnek éreznie kell, hogy ő az első és egyetlen vendég, s a nézőnek éreznie kell, hogy a dán királyfi éppen őhozzá fordult tanácsért a sürgető kérdéssel, hogy len­ni-e, vagy nem lenni, a tisztvise­lőnek a milliomodik felet is úgy kell fogadnia, mintha az első ügyfél érkezne hozzá. Nehéz ez, túlságosan nehéz. S nemcsak hivatásunkban, az életben is úgy kell látni az erdőt, a folyót, a va­kációt, a virágzó cseresznyefát, az esőt, a csillagos eget, a kisku­tyát: mindent úgy, mintha elő­ször látnánk. Később is úgy kell nézni, mintha először látnánk. Még a saját feleségünket is! KOPASZ CSILLA fordítása Susil Weerarathna felvétele CSÓKA FERENC Először is le kell szögeznem: visszahúzódó, magány- kedvelő öregember vagyok. Olvasgatok, néha tévét nézek, vagy éppenséggel elmerengve figyelgetem kis garzonom ablakából az évszakok folyamatosan változó ruhaköltemé­nyeit. Társaságba nem járok, fárasztanak az emberek. Szilveszter estéimet is otthon töltöm. Jóllehet elmehetnék a rokonaimhoz, ismerőseimhez, szívesen látnának. Csak­hogy már hosszú idő óta nincs erőm végigszenvedni, amint komoly hölgyek és urak évenként egyszer bűnbánó, fogadkozó gyermekké alakulnak át, majd a himnusz hang­jaitól elérzékenyülve egymás nyakába borulnak és pitye- regnek. Tegyék! De ne csupán egyszer egy évben, és ne alkohol hatására! Azt hiszik, addigi önmagukat, mint alig ismert elhunytat, a múltban hagyhatják? Hogy elég egy kis sírás, siratás, és ujjé, kezdődhet az új élet? Kedveskéim, higgyenek nekem, nem lehet új életet kezdeni! Bújhat az ember erdőbe, hegyek közé vagy akár a Holdra is felme­het, saját testét mindenhova magával cipeli! És éppen abban van a múlt! Ott kísért minden egyes sejtben: az agyban, a szívben, az idegekben, s ha a jövőben bármit is teszünk, azt az elmúlt életünkben szerzett információk alapján tesszük. Az élet maga a folytonosság! Tehetjük szebbé, tisztábbá, igazíthatunk rajta, de fejlődési szaka­szokat nem ugorhatunk át, mert azt mind magunk, mind a környezetünk megsínylené. Valami lényeges hiányozna belőlünk! Egyszóval ne akarjunk új életet kezdeni, ne akarjunk olyanok lenni, amilyenek még nem vagyunk! Ne építsünk hazug, kényszerlátszat világot! Persze, tőlünk függ, hogy az utat milyen gyorsan járjuk végig! Legyünk nyitottak, engedjük magunkba áramolni az igaz érveket, és űzzük ki a hamisakat! Szeressük a szépet, az esztétikust, mind a művészetben, mind a gondolatban! Tudom, ha ezek a pátosszal telített szavak egy fia­talember agyából pattantak volna ki, mindenki habozás nélkül nevetne rajtuk... Ha azonban egy romantikus vénember áll elő efféle gondolatokkal, talán nem is olyan nevetségesek. Könnyű ilyeneket karattyolni, mondhatják... De vajon ki tudja manapság, mi igaz és mi szép? Ki a megmondhatója annak, merre van az előre és merre a hátra? Mit is válaszolhatnék erre? Én csak egy vénember vagyok, nem isten... Az élet, kedveskéim, végtelenül sokfelé elágazó út. Elindulsz az egyiken, és bumm, falba ütközöl. Próbálkozol egy másikkal, harmadikkal, negyedik­kel. Mikor rálelsz egy olyanra, melyen akadálytalanul tovább mehetsz, már nyakadon a következő döntési kényszer... Sokszor visszafordulsz, újragondolod dolgai­dat, hátha jobban meg lehet határozni a valószínű útirányt. Aztán ismét elindulsz... Ez van... Node fel a fejjel, kedveskéim! Nem hagyom úgy itt önöket, hogy azért néhány - élettapasztalatomból követ­kező - igazsággal, jótanáccsal ne szolgáljak! Az alábbiak­ban tizenkét pontba foglalt gondolataimat olvashatják, hogy a jövőben ne kelljen minden évben új életet kezdeni­ük! Tudom, némelyik első olvasásra badarságnak tűnik majd... Sebaj! Ennyire jutottam... 1. Január 1-töl mini (Megjegyzem, nem a F toztatását kívánom! Me a nap, a Szaharában mi 2. Meg kell akadályt és tehetséges emberei új, de örökérvényű! Telj mindenki az első csopc 3. Ha két ember talál ni és melegen csillogtat rök, a hivatalnokok és ; 4. Ezentúl a jól dől a jól dolgozó feljebbva hozzáfűzni...) 5. Januártól lehesse, csupán abban az esett belül nem tud alaposai (Ez egyik legfontosabb 6. A tanárok, tanító nek! (E pont társszerző csak tanítással neveljül 7. Mindeilki köteles vetkezeti lakásába egy lakásnem a legpraktiku lesznek kitéve éghajlati 8. Új tantárgyat kell gyan éljünk meg a nyu 9. Elsején mindenki ségeit, és az e célra k, sárga színű maradhat. 10. Növesszünk szá ,dászengedé!yt! 11. Meg kell erösíter szakadjon... 12. Boldog új évet, I t É rdekes korban élünk. Könyvolvasásra nincs idő: mindenki rávetette magát az újságokra. Azelőtt újságokba csavarták a heringet, most meg nem csa­varja beléjük senki. Ahhoz előbb heringet kéne szerez­ni. Egy s más azért van, bár mostanság úgy megy az ember a boltba, akár egy vadászatra, sose tudhatja előre, mit sikerül lőnie. Megy, a vállán - lőfegyver helyett - műanyag szatyor, és kapkodhatja a fejét jobbra-ballra, nehogy elszalassza a szerencséjét. Konsztantyin Petrovics Vikontyev például nemrég egy új „Élelmiszerszolgáltató abrosz" nevű terméket vásá­rolt a sarki ,,Gasztronom“-ban, a „Korszerű áruk" osztályán. Megvette, hazavitte, és azt mondta a feleségének: - Tessék, Izabella, ez az én szerény ajándékom a nőnap alkalmából. Persze, lehet, hogy még túl korai, nőnapig még két és fél hónap van hátra, de az ünnep előtt rengeteg ember lesz a boltokban, és semmit se kapni.- Nincs hova tenned a pénzt? - felelte szárazon Izabella. - Meg kellett volna előtte kérdezned engem! Ilyen abroszokkal teli a szekrény!- Azok nem ilyen abroszok - magyarázta Vikontyev. - Csak ne veszekedj, inkább nézd meg, mi van a címkére írva. Ez, azt mondhatnám, az emberi elme legfrissebb találmánya! Megvalósult, hogy úgy mond­jam, a nemzet sokévszázados álma! Az asszony bizalmatlanul elhúzta a száját, de elhall­gatott. Fogta az abroszt és elkezdte olvasni a sarokba ragasztott papírdarabkáról:-,,Élelmiszerszolgáltató abrosz (egykori terülj-te- rülj). Gyártó: Mihalcovi Vasöntöde, közszükségleticikk- gyártó üzemegység. “- Na, mit szólsz? - mosolyodon el Konsztantyin Petrovics elégedetten. - Ügyes kis dolog, mi?- Ez nem lehet igaz! - jött zavarba az asszony. - El nem hittem volna, hogy nem import áru! Figyeled, hogy megtanultak a mieink dolgozni? Igaz, itt görbe a varrás, ni, itt meg ferde a sarka, de ez, végül is, nem lényeges. Csak teljesítse a megrendeléseket. De ha mégis valami átverés vagy szélhámosság ez? Te, nem kéz alatt vetted véletlenül?!- Hová gondolsz! - sértődött meg a férj. - Megvan róla a csekkem is. Fogd és rendelt meg az ebédet, ha nem hiszed. Persze, a használati utasítás szállítás közben elkallódott, de az elárusítónő mindent elma­gyarázott. Oda az aljára egy zseblámpaelemet kell erősíteni, aztán hármat ta folyékonyan megrendelni a-Tudtam, tudtam! - düt hámosok azok ott a vasör dani, hogy zseblámpaelei elem már harmadik éve ner aztán lefizethetsz, akit akai- Ne heveskedj, Izabe asszonyt Vikontyev. - Kiv kukoricakombájnból, mely' unokánknak. Az a kombáj összetörte a gyerek. Előbányászta az ágy alc az elemet, és az abroszho- Na, rendben van. Gye Az asszony ellent akad a megfelelő szavakat. Óva ismeretlen okból kifestette több levegőt szívván a tüde- Friss ananászt kérek! Az elem körük szörtyög egykori terülj-terülj náthás,- Ananász nincs! Nem h- Bocsánat... - jött za akkor banánt?...- A banán még zöld! a nemzet valamikori remén- Valami egyszerűbbet Konsztantyin Petrovics. - korszakalkotó termék is, a2 mány...-Talán hajdinát kéne asszony is suttogva.

Next

/
Thumbnails
Contents