Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-12-16 / 50. szám
Hazai magyar színházkultúránk felnőttkorának termékeny időszakát éli. Ezt nemcsak a közelmúlt jubileumi évadára értem. Az utóbbi időben tartalmában és minőségében is figyelemre méltó munkát végez a társulat. Természetesen, legnagyobb figyelmet a hazai kritikától kapja a színház. Az évad valamennyi bemutatóját méltatják hazai újságíróink - kritikusaink. Dilemmában vagyok e szó értelmezésével kapcsolatban, mert nemrég az egyik színészünk kijelentette: nekünk nincs kritikusunk. Nemcsak azért vagyok bizonytalan, mert egyik elismert szíA néző szemével nészünk mondta ezt, hanem mert jómagam is olvastam már olyan írást bemutatóról, amely szubjektív vélemény volt, csupán érzelmi alapokra építve. Nos, az ilyen véleményt magam sem tekintem kritikának, még ha a szerkesztő állította is, hogy a közönség véleménye is az övé. (Én ezek szerint nem mindig vagyok közönség?!). Az ilyen írás még ismertetőnek sem jó, mert félrevezető. Márpedig nekünk a kritikára szükségünk van a mindennapi életben, munkánkban és kiváltképp a művészeti életben. Lehet nélküle fejlődni? Sajnos, amatőr vonalon még mindig léteznek „az örüljünk, hogy van" jelszót hangoztató csoportok. Engem az is felháborít, ha a színész, a rendező, a népművelő csak a szórakoztató műveket szorgalmazza, „ez kell a nézőnek" magyarázattal. Színházunk közönsége nagyrészt rábízza magát a lapjainkban megjelenő kritikákra, sokszor aszerint néz meg egy- egy előadást, vajon „lehúzza-e" vagy dicséri-e a kritikus. Igaz, ha csak népszerűsítő célzattal íródnának ezek az írások, valóban csak jót kellene írniuk. Szerintem a népszerűsítés mellett elsősorban a színház, a közönség érdekében íródnak a hazai kritikák, a művészi értékek messzemenő igényességével. Persze, minden véleményben szubjektivitás is található, de a legtöbb kritikát a rendezői, a színészi munka vagy színpadi vizualitás elemzésével együtt elfogadhatónak vélek. Természetesnek tartom, ha a kritikusok egyéni hangütéssel, nem burkolva írják le véleményüket. A nézőnek gyakran olyan aprónak tűnő, de lényeges dolgokra hívják fel figyelmét, amelyekből a vizuális élményhez járuló gondolati gazdagság is kiderül, attól függően persze, hogy milyen művészi szinten van az előadás. A kritika óriási jelentőségét önművelésemben is látom, általa tágul látóköröm a világmindenségre. Persze a kritikusnak mindezekben többszörösen a néző előtt kell járnia, így látom én a kritikát, mely nélkül nem fejlődött volna színházunk sem. Dániel Erzsébet Emlékek és vallomások - a színikritikáról Lapunk megalakulásának évfordulója alkalmából megkértük azokat az egykori és a mai munkatársainkat, akik több évadon át írtak.kritikákat a Magyar Területi Színház előadásairól, hogy rövid vallomásokban elevenítsék föl tevékenységüket, emlékeiket, írjanak munkásságuk szakmai szempontjairól. Tiszta szándékkal Kritikusnak nem születik az ember. S ha a kritika alapismereteit, főleg esztétái szabályait el is sajátíthatja, műveltsége horizontját tágíthatja, önmagában a tanulás, a szép- s ennek keretében a dráma- és a szakiroda- lom nyomon követése még nem avat tanoncból senkit sem mesterré ezen a roppant felelősséggel járó területen. De még az sem, ha valaki rangos író, vagy tehetséges újságíró. Nélkülözhetetlenül több a bensőséges, a szenvedélyes, s egyben a józan értelemre ügyelő viszony. Ilyen viszony a drámairodalomhoz és művelőihez, a rendezőhöz, a színművészhez, a színházhoz. S ilyen viszony a címzetthez - a nézőhöz, a közönséghez. Mindez ötvözve a mélységes alázattal az igazi művészet iránt, megközelítése megkönnyítésének, az emberek szívéhez és értelméhez vezető útja egyengetésének töretlen, tántoríthatatlan szándékával. Annak idején a szükség úgy diktálta, hogy színházkritikusként is szárnyakat bontogassak. Hiszen mint a csehszlovákiai magyar kulturális élet más felperzselt pampáin, itt is csaknem a semmiből kellett új szellemi életet teremtei. Kiváltképp azután, hogy létrejött a Magyar Területi Színház. Aggodalommal vegyített örömmel, hévvel és talán kellő önkritika híján is vállaltam a feladatot - 1957-től tizenkét éven át. Milyen eredménnyel? - nem az én dolgom elbírálni. Jómagam, ha hébe- hóba kézbe veszek egy-egy sárguló Új Szó példányt, amelynek hasábjain valamelyik ún. kritikám is díszeleg, nemegyszer pironkodom. Hogyan is merhettem ebbe a kemény fába vágni a fejszémet? Mennyire szakszerűtlen ez vagy az a megállapításom, esetenként a kor uralkodó szemléletének jegyeit is magán viselőén megcsontosodott az állásfoglalásom. S mégis. Nem tagadom, büszke vagyok azokra az évekre, s újságírói pályafutásomban a legszebbek közé sorolom őket. Hogy miért? Azon túlmenően, hogy ezt a munkát szeretem, a szándékom mindig tiszta volt. A részrehajlást kerültem, mint a bélpoklosságot. A szigorú bírálattal csak szórványosan tévesztettem össze a sértőt. Érteni, értelmezni és tolmácsolni igyekeztem - érthető nyelven. A mércét sem túl alacsonyra, sem elérhetetlen magasságba nem helyeztem. Az adott lehetőségeket is számba vettem. Szerzővel, rendezővel, színésszel és közönséggel kapcsolatban egyaránt. S ha tisztában is vagyok azzal, hogy a feladat olykor-olykor meghaladta képességeimet, egy téglával talán én is hozzájárultam annak a háznak az építéséhez, amelyet csehszlovákiai magyar színjátszásnak nevezünk. GÁLY IVÁN Mi legyen a kalappal? Lassan számomra is az ismeretlenség homályába vész, hogy több mint egy évtizedig „ügyeletes" színikritikusként is ügyködtem. Ügy hiszem, jó szándékkal tettem, soha nem akartam többnek látszani, mint „jóízlésű nézőnek". Fogalmam sincs ma már, hogy ebben a „műfajban" miket írtam, azt azonban sejtem, nem akartam a színészek helyett játszani, a rendező helyett rendezni vagy a drámaíró helyett darabot írni. Ezekben az években (az ötvenes évek vége) - több-kevesebb sikerrel - mindannyian tanultuk a szakmát. Volt, aki nagyobb „széllel", volt, aki szerényebben. Nem szerettem azokat a kritikusokat, akik mindig csak önmagukat akarták eladni. Igazunkat, vagy vélt igazunkat, persze, mi sem rejtettük véka alá. Olyan idők voltak ezek, amikor a színház (szegény színészek!) nem mindig a nézőknek, sokszor a hivatalnak játszottak. Egy (nemzetiségi) színház vezetőjének ugyanis ügyelnie kellett az arányokra. Arra, hogy a szovjet és a népi demokratikus országok drámaművészete is jelen legyen a műsorpolitikában. így történt, hogy az egyik darabról (feltehetően annak rendezéséről) elmarasztaló véleményt írtam. A következő bemutatón Fellegi István, a Matesz „mindenese", lelkes és ügyszeretó igazgatója, rendezője, dramaturgja a maga keresetlen stílusában kézfogás közben csak annyit mondott:- Kiskomám, egy kalap... - tudod mit! - ért a kritikád! Elriasztjátok a nézőket a színháztól, ahelyett, hogy propagandát csinálnátok neki. Sokszor és sokan hivatkoztak később is erre a „propaganda" szerepre, jómagam azonban a „meredek" véleményt hallva hamarjában arra gondoltam, vajon mekkora lehet az a kalap?! És egyáltalán méltó vagyok-e rá, hisz predesztinált sorsomat vállalva kis életem során csak barettsapkát viseltem. A későbbi évek tapasztalata is arról győzött meg, hogy mostoha a kritikus sorsa. Munkája láttán ugyanis többen gondolnak a „kalapra", mintáz igazára. Ha meggondolom, kalapból, mára talán már illendő gyűjteményem is lehetne. Kínálhatnám azoknak a „fennkölt" és „csalhatatlan" kritikusoknak, akik átvették a stafétát, s árulják portékájukat hasonló vagy megközelítő sikerrel. Szentül hiszem azonban, hogy kalapra a kritikának mégiscsak szüksége van... Egyrészt, hogy kalapot tudjon emelni arra érdemes művek, alkotások előtt, másrészt remélni, hogy egyszer előtte is kalapot emelnek. FÓNOD ZOLTÁN Diderot intelmei Amióta l-kher-nefert nevű egyiptomi színész ötezer évvel ezelőtt leírt egy játékot, milliók próbálkoztak előadások méltatásával, elemzésével, s ezrek keresték a választ arra, hogy mi és milyen a színházi kritika. Én Diderot javaslatát tartom alapvető fontosságúnak: a kritikus legyen szilárd erkölcsű ember, s az sem árt, ha sokat tanul. Bölcs intelmek. Hatvankilenc elején Fónod Zoltán vitát indított lapunk hasábjain a Magyar Területi Színház helyzetéről, s a színpadi korszerűség fogalmáról. Pályakezdő újságíróként megírtam én is a vitacikkemet, amelyben azt a meggyőződésemet hangsúlyoztam, hogy a jó színház mindenhol tehetség, alkotó gondolat, művészi intuíció és kreativitás dolga, a jó társulat itt még izgalmas produkciókat hoz létre: népben, nemzetiségben gondolkodik, fogékony társadalmi és emberi gondjaink iránt. Kritikusként e kritériumok alapján iparkodtam elemezni a látottakat. Emlékezetes színházi pillanatok és események részese lehettem. Ott voltam például azon a forró hangulatú, zimankós téli estén Gömörhorkán (Gemerská Hörka), ahol a Matesz Thália Színpada első bemutatóját tartotta. Annak már kevésbé örülök, hogy tudomásom szerint az én „kritikuskodásom" idején járt először szerkesztőségünkben a színház küldöttsége. Nemtetszésüknek adtak hangot, mert szerintük kritikáim élesek és elfogultak. Utána a színház és a szerkesztőség vezetősége néhány egyeztető tárgyalást tartott, de úgy jártunk, mint Csehov hősei: dialógusok gyanánt monológokat mondtunk színházról, kritikáról, kölcsönös toleranciáról. Ma is úgy vélem, az ilyen eszmecserék kétségkívül tanulságosak, ám önmagukban semmit sem oldanak meg, ezért az a legfontosabb, hogy mindenki tegye a saját dolgát, a már említett szakmai tudása és szilárd erkölcse alapján. Azonos eszmei és szakmai célok hozzanak közel bennünket egymáshoz, ne pedig a tények cinkos elhallgatása vagy elferdítése. A nem szűnő személyeskedésekkel szemben védtelennek éreztem magam, s ezért felhagytam a kritikaírással. Erkölcsi kárpótlásnak éreztem viszont azt, hogy utána többször is meghívtak a színházba, egy-egy bemutató belső értékelésére, ahol rendező és minden közreműködő véleményével szembesültem. Ezek az őszinte dialógusok arra is rádöbbentettek, hogy milyen erkölcsi károkat okoznak a felszínes vélemények, a szubjektív reflexiók. Ma is rendszeres látogatója vagyok a Magyar Területi Színház előadásainak, s nagyon örülök annak, amikor valamelyik színész barátom meghív egy pohár borra és megkérdi: mi a véleményem az előadásról és az alakításról. Ünnepnap ez, mert nagy szerelmemről, a színházról beszélhetünk. SZILVÁSSY JÓZSEF Ha ló nincs _____ Ha llani olykor, egyik-másik kritikus tönkreteszi színházunkat. Mármint a Magyar Területi Színházat. A csudát! Éppen fordítva vagyon, színházunk (és - vagy? - környéke) őrli fel szép lassan a kritikus idegeit, aki aztán egy napon bedobja a törülközőt, mondván, én ezt tovább nem csinálom. így tett kollégám idestova egy évtizeddel ezelőtt. Minthogy azonban színházunk elődásait nem lehetett kritika nélkül hagyni, elsősorban a közönségre gondolván, valakinek be kellett ugrania. Nos, én lettem akkor az a valaki - ha ló nincs, szamár is jó alapon. Igaz, csupán egy évadot vittem végig, mert, nem kis megkönnyebbülésemre, új kolléga jött, aki aztán a színházhoz nálamnál jobban értő emberként vágott neki a kritikaírásnak. És csinálta is évekig, amíg a színház... Nem, őt nem „győzte le", hanem elvitte - magához. Mondjam, tőle így szabadult meg? Ekkor megint úgy látszott, nekem kell beugranom, de lett hamarosan új ember, aki ugyancsak izmos karokkal emelte fel lapunkban a színibírálat megtépázott, golyólyug- gatta, de azért a közkatonák, még gyakrabban a tábornokok figyelmét mindenkor magára vonó harci zászlaját. Mígnem az elmúlt évad végén ő is bedobta a törülközőt. Most már nem kerülhettem el sorsomat, megint én vagyok lapunkban a Matesz- és Thália-előadások kritikusa. Hogy meddig? Lehet, mire ezek a sorok megjelennek, már más kezében a zászlórúd. Mindezt azért mondtam el, lássa olvasóm, személyemben csupán „beugróval" áll szemben, aki szereti a színházat, pedagógusjelöltként e témakörből írta annak idején főiskolai szakdolgozatát, belső ügyének tekinti a csehszlovákiai magyar színjátszás alakulását, sőt, rendezett is már néhány színdarabot, de a mai napig sem érzi magát igazán színikritikusnak. Küszködik is eleget írás közben, sokáig keresi minden helyre azt a bizonyos, azt az egyetlen, azt a legmegfelelőbb szót, jóllehet, látszólag általában a könnyebb utat választja, követve egyik tanítómesterét: hírlapban elegendő, ha leírod az előadást, kiderül abból az olvasó számára, hogy milyen. BODNÁR GYULA Visszajelzés (Részlet egy színész leveléből) ,,(...) A társalgóban egyszer hajnalig beszéltél arról, ahhoz, hogy megértsd a színházunkban és környékén lejátszódó ellentmpndásokat, az országban betöltött helyét, kimondott és főként kimondatlan posztját kellett meghatároznod.Ez azért sem ment könnyen, mert a művészeten túl és innen, ahány ember, annyi feladatot rótt a színházra. És akkor még nem is szóltunk a közönség elvárásairól. És a külső, nem művészi terhek nyomásától szép lassan szétőrlődött az a lázadásokkal és veszélyekkel teli világ, amely nélkül nincs se költészet, se humor, csak puszta látszat, amely nélkül a szabadság is csak hiú ábránd. Bizony, a szabadság, ez a törékeny szerkezet, amelyet recenzióidban olyan gyakran felskicceltél. Szint§ sajnállak a hitért, amellyel oly sokszor leírtad, nem színház az, amelynek egyik legfőbb célja, hogy a jó szándék vagy a társadalmi szükségszerűség fényében tüntesse fel az önkény és a véletlen válfajait. (...) Nem sejthetem, hogyan viszonyulsz ma, 1983 nyarán a színházhoz. Abba lehet ezt hagyni? Abbahagyható a folyamatos, rendszeres önarckép-készítés? Még írtad színikritikáidat, amikor mondtad, a felkészült, vagyis a művészet legfőbb (a szabadság) kérdését kiélező kritikus tudatos és öntudatlan önarcképek sorát rajzolja kritikáival, mégsem önmutogató. Ellenben a rossz kritikussal, aki írásmúvészete révén akarja megoldani személyes problémáit. Az ilyen kritikus földhözragadt álmodozó, akinek „önarcképeire" az idő múlásával a megjátszott cinizmus, gúnyolódás és megvetés lesz a jellemző, na és az, hogy semmiféle eszménynél (színházi eszménynél) nem időzik el annyira, hogy tökéletesítené. Semmiképp a fejlődésre, inkább kiruccanásra emlékeztetnek megtett útjai. És miden kiruccanásáról csalódottan tér vissza. (...) Színházi pályád legvégén, amikor az éjszakai bárban vitatkoztunk a maradni vagy nem maradni kérdésén, bevallottan féltél a színházunkban tett kiruccanásaidtól. Szerinted, ha egy kritikus csak egyetlen színházhoz van kötve, és te menthetetlenül hozzánk, szlovákiai magyar színművészeihez voltál kötve (a többi színház benned hol fölöttünk, hol alattunk, azaz másutt volt benned), kénytelen tudomásul venni saját kudarcát, olyannyira, hogy önnön újjászületésében is megrendül a hite..." Közreadja: SZIGETI LÁSZLÓ Ars critica helyett Sok mindent elgondoltam, mit is fogok írni. Szerettem volna okosnak, szellemesnek, ötletesnek, műveltnek, tapintatosnak, megértőnek, toleránsnak, önzetlennek, objektívnek, hozzáértőnek, kenetteljesnek, kincstárinak, optimistának és mindenekelőtt önkritikusnak tetszeni mások szemében. Nem sikerül, mert amikor legbizalmasabb magánügyeimről akarok szólni, nemcsak a nyelvem, az írógépem is botladozni kezd. Márpedig nekem a színház magánügyem. Ezekről pedig mifelénk a férfiember legfeljebb kocsmában hajlandó beszélni, feltéve, ha éppen megcsalták, elhagyták és alaposan lerészegedett. Mindehhez járul még az ebből a kapcsolatból adódó sokfajta hűtlenség, mert nem tudok egyetlen színházat szeretni. Nem tudok egyetlen színházi korszakhoz kötődni. Nincsenek különösen kedvelt színházeszményeim. Csak a színház érdekel. Jelzőket tudatosan nem használok. Még a legkézenfekvőbb „jó" megszorítást is elvetem (Persze, mint minden művészeti ágnak, a színháznak is kifejlődtek a szolgáltató központjai. Ezekben meggyőződésem szerint nem színházat játszanak. Valami mást, amit valakik színháznak hisznek. Ám, tegyék!). Számomra a színház gondolat és érzelem. Ezért is rokonítom a másik legintimebb dologgal, a szerelemmel. Hűvös és forró szenvedély keveredik benne, forró ésszel és hűvös szenvedéllyel. Hányszor érzi magát szerencsétlennek az ember a legnagyobb hőfokon lobogó szerelemben? Miért ne lehetne kétségbeesett, csalódottá kritikus, ha megcsalja a színház? A kritikusnak ugyanúgy joga van a csalódásra, mint a színháznak a csalásra. Csakhogy a dolog fordítottja már nem igaz. A kritikusnak nem szabad megcsalnia a színházat. Ellenkező esetben joggal kijár neki mindaz, amitől óvakodik. Méltán mondják rá, hogy buta, szellemtelen, ötlettelen, műveletlen, tapintatlan, értetlen, intoleráns, önző, szubjektív, dilettáns, agresszív, szubjektivista, pesszimista és képtelen az önkritikára... Mi következik hát ebből a kapcsolatból? A színház mindig hűséges, csak a kritikus csalja meg a színházat. DUSZA ISTVÁN ÚJ SZÓ 14 1988. XII. 16.
