Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)

1988-12-09 / 49. szám

ÚJDONSÁG- Hitted volna, hogy már házas­ságot is lehet részletre kötni?- Valóban?- Ismerek egy lányt, akinek egye­lőre csak a kezét kérték meg. KÉRDÉS Hippik érkeznek virágokkal tele­pingáit autón. A benzinkút kezelője megkérdi:- Benzint adjak, vagy öntözzem meg a virágokat? MINDEGY- Kérek egy üveg bort!- Milyen márkájút?- Mindegy, verekedéshez lesz! FOGLALKOZÁS- Mondja, lelkem, mivel foglalko­zik a kedves férje?- Csillagász.- Na jó, de hát mit csinál nappal? A FOG vágsz ilyen savanyú Híres emberek mondták Az a férfi, aki megtudja egy nő valódi életkorát, megfelelő ké­pességekkel rendelkezik ahhoz, hogy felvegyék a titkosszolgálat­hoz. Graham Green A siker is büntetéssel jár. Az a büntetés, hogy az illető olya­nokkal kénytelen találkozni, akiktől azelőtt távol tartotta ma­gát. John Updike A nők voltaképp csak azért vásárolják meg a drága ruhaköl­teményeket, hogy minél hama­rább levethessék azokat. Rudi Gernreich Csodálkozom, hogy álmain­kért még nem vagyunk kötelesek fizetni. Hiszen az álom voltaképp egyfajta televízió, amelyet alvás közben nézünk. Alberto Sordi Má nem vagyok lustább, mint negyven évvel ezelőtt - hiszen már negyven éve eljutottam a lustaság felső fokára. Mark Twain Az a tökéletlenség, amely el­választ bennünket egymástól, egyáltalán nem olyan nagy, mint az, amely összeköt. F. Werfel Sohasem szoktam ígérni sen­kinek semmit, mivel az a rossz tulajdonságom, hogy mindig megtartom az ígéretemet. J. Renard Csak az az ifjúság tartható egészségesnek, amely nem tö- . rödik bele a régi rendbe, és akár bután, akár okosan, de harcol ellene - ezt követeli a természe­te, és ez a haladás alapja. Csehov Ha úgy teszünk, mintha mi nem azok volnánk, akik valójá­ban vagyunk, akkor a saját éle­tünket nehezítjük meg, viszont ha olyasvalakinek adjuk ki ma­gunkat, akik nem vagyunk - ez másoknak szerencsétlenség. B. Brecht Fordította: G. GY. SZOMSZÉDOK- Szomszéd úr, kedves, csende­sítse le a kutyáját! Tegnap annyira vonított, hogy a kislányom kénytelen volt abbahagyni az énekórát.- Bocsásson meg, uram, de az ön lánya kezdte! SEGÍTSÉG A főnök elgondolkodva mondja a beosztottjának:- Nézze kérem, fizetésemelést nem tudok adni. De talán segít a helyzetén, ha hetenként kétszer esténként elviszem vacsorázni a fe­leségét.- Miért képet?- Most jövök a fogorvostól. Kihú­zattam egy hatalmas zápfogamat.- No és fáj?- Nem tudom. Ott maradt a ren­delőben. REUMA- Mondja, uram, jó ez a víz a reu­mának?- De még mennyire! Én is ettől kaptam... POSTÁS A férj egy postást talál a szek­rényben.- Ha már itt van - mondja elvihetné ezt a levelet a postára! HALLUCINÁCIÓ A világítótorony őre egyedül iszo­gat az erkélyen. Vele szemben egy üres karosszék.- Nem fogod elhinni, George - mondja hirtelen a székhez fordulva -, de tegnap este már arra eszmél­tem, hogy magamban beszélek. FELTÉTEL- Anya, ha megnövök, elmehetek rablónak?- Elmehetsz, de csak hajó leszel, kisfiam! A hét vicce- Mit szólt a feleseged, amikor hajnalban mentél haza?- A gorombaságokat mondjam?- Azokat ne. Csak a többit.- Akkor nem szólt egy szót sem. Hallottuk AKI CSAK AZ EGYENES UTAT JÁRJA, NEM TUDJA, Ml TÖRTÉNIK A MELLÉK­UTAKON. . Vadászidény (Vladimír Pavlík karikatúrái) 0 DILEMMA Az eszpresszóban két nő beszél­get. Az egyik panaszkodik:-Olyan gondban vagyok, drá­gám. Nem tudom, mit vegyek fel tüdőszűréshez... RÁÉR Orvosi rendelő. Az orvos aggo­dalmas:- Kérem, a maga pulzusa nagyon lassan ver. Mire a páciens:- Nem baj, doktor úr, ráérek... ASZÁLY- Pincér! Ez a kenyér teljesen száraz!...- Hja kérem, aszályos eszten­dőnk volt!... Embertelen körülmények között dolgozom... (Milán Stano rajza) OLVASÁS- Végre van telefonunk!- Gratulálok! Nem is tudtam!- Hogyhogy? Maga nem olvas te­lefonkönyvet? NEM AKADÁLY- Anyuka, elmehetek cseresznyét szedni?- Ne bolondozz, Jancsika, hiszen tél van.- Nem baj, fölveszem a nagyka- bátomat. TALÁLMÁNY- Van egy óriási találmányom, amivel át lehet látni a falon!- És mi a neve ennek a talál­mánynak?- Ablak! LEONYID TREJER E letösztö Nem is olyan régen igazgatót választottunk. Két jelölt volt. Az egyiket, annak rendje-módja szerint fent hagyták jóvá, a másikat pedig azért javasolták, hogy legyen választási lehetőség Bevallom, nekem a második jelölt tetszett. Fia­tal volt és jól fogott az agya. Belőle aztán lett volna igazgató! Véleményemet el is akartam mondani a szónoki emelvényről, de még időben észbe kaptam. Mi lesz, ha az elsőt választjuk meg? így is történt. Az új igazgatónak legalább nem lesz rossz véleménye rólam. A vezetéssel soha nem volt semmi problé­mám. Ugyanis az az egyszerű elvem: Te vagy a főnök, én meg a tökfilkó. Ha viszont én vagyok a főnök, te vagy a tökfilkó! De hogy az igazat megvalljam, ma nagyon nehéz a beosz­tottak helyzete. És ez be is bizonyosodott. Közvetlenül az értekezlet előtt magához hívott a főnök és így szólt:- Van egy kérésem hozzád. Bírálj meg az értekezleten. Hiszen jól tudod, milyen időket élünk. Nem akartam hinni a fülemnek. Bizonyára próbára akar tenni.- Bocsásson meg, Szemjon Szemjonovics, mindent megteszek magáért, de képtelen va­gyok megbírálni. Ugyanis nem tudok hazudni. Végül is sikerült kitérnem a kérés elől, de úgy beleizzadtam, mint egy szamár. Régebben azért jobb volt. A vezetés fütyült rá, hogy mit gondolnak a beosztottak, a beosz­tottaknak meg tökmindegy volt, mit csinál a ve­zetés. Most meg mindenütt önigazgatásról be­szélnek, minden dolgozó aktív részvételéről, elkötelezettségéről.- Mit gondolsz? - kérdezik tőled. - Szeret­nénk hal'nni a véleményedet. Lehet egyáltalán véleményem? És miért mondjam meg, mikor nem tudom, mit gondol­nak ott fent. Aztán itt vannak a bíráló levelek. Bizonyos dolgokkal egész életemben nem értettem egyet, de csak magamban, szép csendben. Negyven év alatt egyszer sem jutott eszembe, hogy valahol a panaszkönyvet kérjem. Nyugod­tan ácsorogtam félnapokat a sorban, miközben az ismerősöket hátul kiszolgálták. Még akkor sem panaszkodtam, amikor télen csak hét fok volt a lakásban. Senkinek sem telefonáltam, nem tiltakoztam táviratban. Tudtam, hogy a ha­za engem nem hagy cserben. Nem tévedtem. Májusban megjavították a kazánt és fűteni kezdtek. Mostanában meg aláírásokat gyűjtenek. Mi, a vállalat dolgozói... Mi, a lakótelep lakói.. Mi, az utazóközönség... Hát nem! És százszor is nem! Ha valamelyik külföldi junta ellen kellene tiltakoznom, kérem, akár elolvasatlanul is alá­írom, azonban ilyen ostobán kockára tenni a nyakamat? Nemrég megállított egy ismeretlen optimista alak, kezében golyóstollat.- Nem engedhetjük meg, hogy lebontsák azt a házat, amelyikben Tutcsev költő lakott!- Bocsánat - válaszoltam -, én nem isme­rem Tutcsev verseit, ezért nem is írhatom alá Persze, egyáltalán nem Tutcsev volt a lé­nyeg! Hiszen róla tanultunk az iskolában. De mi a biztosíték arra, hogy egyszer nem vonnak felelősségre, amiért aláírtam? Az ilyen petíció­kat megőrzik és bármikor előhúzhatják. Ki szer­vezte? Miért értettél vele egyet? Hogyhogy nem tudtad már akkor... Néha az az érzésem, hogy valamennyiünket figyelnek és összeírják azokat, akik a legbát­rabban kiállnak az új mellett. Persze, lehet, hogy tévedek, azonban az az érzésem. Ezért nem szólok bele semmilyen vitába, és elvből nem nevetek a vicceken. Inkább ürügyet talá­lok, és továbbállok. Minden eshetőségre szá­mítok. Az elmúlt héten munkahelyemen két napig vállaltam a portásságot, hogy két nap szabad­ságot nyerjek. És egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy a hivatal előtt egy fiatalember sétál, mellén a következő plakáttal:,,jobbágyok vagyunk, de lerázzuk a rabságot!"- Fiatalember, ki hagyta jóvá ezt a szöve­get? - szólítom meg.- Az igazságot soha nem kell jóváhagyni - válaszolta.- Miféle igazságot? - gurultam dühbe. - Hi­szen a jobbágyságot már rég felszámolták!- Téved! - válaszolta. - Valamennyiünknek ki kell űznünk magunkból a bennünk szunnya­dó muzsikot. Ezután megjelent egy férfi és lefényképezte a fiatalembert. A biztonság kedvéért telefonál­tam a milíciára, mert hátha valamilyen külföldi kém. A demokrácia gyönyörű, de szakramentu- mosan nehéz dolog. Az embernek beleszédül a feje és lassan már a gyerekek is felbátorod­nak. A fiam még csak hatéves és már az alkotmányra hivatkozik. A hetedikes lányom miatt pedig majdnem infarktust kaptam.-Apa, segíts megoldani a leckét! Nézd, itt van. Milyen gyorsan fog haladni valami, ha a fékező erő azonos a gyorsulás erejével? Elöntött a hideg verejték. Ha ezt hallanák a szomszédok! De a lányom elém tolja a könyvet, amelyben mindez ott áll fekete-fehéren. Az a gyorsulás és a fékező erő. Hogy lehet ilyesmit a gyerekek kezébe adni? Szívcseppeket vettem be és ledőltem a he- verőre.- Micsoda segítség! - sóhajtottam. Mindezt annak köszönhetem, hogy a kor áldozata va­gyok. De szerencsére az életösztön még műkö­dik bennem, és ez jó. Nem esem pánikba. Hiszen az ember képes mindenhez alkalmazkodni. Még a szabadság­hoz is. Csak jó lenne mindig kivárni, hogyan végződik az egész. OREL ÉVA fordítása ÚJ! 22 1988. XII.

Next

/
Thumbnails
Contents