Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-10-28 / 43. szám
ese szántón, tefa elszunnyad. zúgtak, rpád fordítása Ifi napot, nővérke, ügy örülök, hogy vJU ismét láthatom, hogy egy darabig itt lesz mellettem és elbeszélgethetünk. Komolyan mondom, maga nagyon rendes. Lehet, hogy el se hiszi, de én már türelmetlenül vártam, mikor lesz nappal szolgálatban. Tudom, hogy legtöbbször csak azért jön hozzám, mert ez a kötelessége, de nekem már ez is örömet szerez. Hát végre itt van. Maga nagyon szép, és ez hat az ember hangulatára. Tudja-e, hogy behunyt szemmel is magam elé tudom képzelni az arcát? Most, hogy mögöttem áll, persze nem láthatom magát, mégis el tudom képzelni a karcsú alakját, a főkötövel leszorított hosszú haját, az engedetlen fürtöket, ahogy a kerek arcát csiklandozzák, a fitos kis orrocskáját is látom, és érzem fekete, szigorú, ugyanakkor bársonyosan puha pillantását. Álmaimban gyakran látom az arcát, minden alkalommal egy kicsit más. Én tudom, hogy ennek az egésznek semmi értelme, mégis kérem, engedje meg nekem ezt. Magát ez nem kötelezi semmire, nekem meg jólesik. No lám, megint kitárta az ablakot, és én, a mozdulatlan bábu most sóvároghatok a kinti világ után. Ha egyszer innét elmegyek, már nem az leszek, aki voltam, és a világ is más lesz. De vajon milyen is lesz? Azt mondja, hogy n.e gondoljak rá? Ez sajnos lehetetlen. Meg lehet akadályozni, hogy valaki beszéljen, de a kikívánkozó gondolatokat nem lehet visszatartani. Elvégre az ember alvás közben is gondolkodik, talán akarata ellenére. Nem, kérem, nincs hőemelkedésem. Hamarosan injekciót kapok, az orvosságot pedig a reggeli után veszem be. így megy ez minden nap. Először jön a takarítónő, aztán a nővér, majd a lázmérés, az injekció, az orvosság, a reggeli, a napilapok és a folyóiratok, az orvosi vizit ésatöbbi, ésa- többi. Legrosszabb éjjel, gyakran gondolok rá... Jól van, már abbahagyom. Szóval azt mondja, hogy új szállodát nyitottak a városban. Ez nagyszerű; megnő az idegenforgalom, több lesz a1 autó ... Hát látja maga is, bárhonnan kezdjük, mindig oda lyukadunk ki, ahova nem szeretnénk. Beszélgessünk inkább a szerelemről. Mit tagadjam, beleszerettem magába ez alatt az idő alatt. Nincs mit tenni ellene. A szív. Vagy talán a máj dönt az érzelmeinkről, és mi csupán a költők hatására fogjuk az egészet szegény, meggyötört szívünkre? Aztán ne csodálkozzunk, ha szívrohammal fizet érte. Természetesen vegye úgy az érzelmeit, mintha az apja lennék. A lányom különben olyan idős lehetne, mint maga, csak hát nekem nincsenek gyerekeim. De nem is erről van szó. Kérem, bocsássa meg, hogy egyáltalán említettem. Csak tudja, nekem szükségem van rá, hogy egy új valóságot teremtsek, még ha egy képzeletbeli valóságot is, hogy kitöltsem a körülöttem levő ürességet. Szívesen megnézném magam, hogy festek így bebábozódva, ellenszenves emberi torzóként ... Hamarosan leveszik a kötést az arcomról. Tudom, hogy ügyelni fog rá, nehogy a tükörbe nézzek, de én már most esedezve kérem, ne ellenkezzék velem, hanem adja oda a tükröt, ha majd kérni fogom. Szeretném alaposan szemügyre venni ezt a rút maszkot, míg el nem készíti a sebész a harmadik arcom. Tudja, hogy néha arra vágyom, hagyják meg ezt a mostani arcomat, amelyet nem is ismerek, de amely biztosan szörnyű lehet. Hogy miért? Szeretném megijeszteni az embereket. Még a baleset előtt, istenem, de távolinak is tűnik az az idő, szóval akkoriban az emberek, különösen a nők, szívesen rajtam felejtették a pillantásukat. Talán dicsekvésként hat, amit mondok, de nekem KAZIMIERZ JAWORSKI olyan arcom van, vagyis volt, amely tetszeni szokott a nőknek. Megkönnyítette a kis kalandokat, de bizonyos értelemben megakadályozott abban, hogy komolyan beleszeressek valakibe. Kíváncsi vagyok, magának tetszene-e? Tessék? Hogy van-e fényképem? Igen van, de egy felvétel sohasem lehet valósághű. Túlságosan statikus. A pillanat tört része alatt örökíti meg arcunk számtalan grimasza közül az egyiket. Tudja, egy keveset én is értek a dologhoz. Diákkoromban fényképeztem, főleg arcokat, az ismerőseim azt mondták, egész tűrhetően csinálom. Ugyanazt az arcot többször is lefényképeztem, egész “sorozatot készítettem róla. A barátaimat fotóztam, és azokat a lányokat, akiket szerettem ... De ez nem lényeges. Mi értelme volna egy olyan fényképet nézegetni, amely sok évvel ezelőtt készült valakiről, akinek isten tudja, miféle gondjai voltak éppen, és ma már megfejthetetlen, mi tükröződik az arcán. Természetesen majd megmutatom magának. Mit is akartam még? Néha, amikor nem tudok elaludni, és csak forgolódok az ágyban, azt képzelem, hogy a tolószékben ülök és az utcákat járom. Az embereknek mutogatom a rút arcomat; ók sajnálkozva és undorral figyelnek. Én már a gondolatától is jókedvre derülök. Ismét az érdeklődés középpontjában állok. Magának ez nem tetszik? Pedig nagyon is emberi dolog. Az, aki képtelen valami hősi cselekedetre, nagyszerű sportteljesítményre, s emellett még nem is szép, úgy hívja fel magára az emberek figyelmét, hogy önkényeskedik, gyilkol vagy éppen a rútságát mutogatja kihívóan. Nem is tudom, mi ez, cinizmus vagy csupán kétségbeesés. Nagyon üres volt maga nélkül ez a néhány nap. Elment abba a mulatságba? Igen? örülök, hogy jól érezte ott magát, igazán örülök. Azt mondja, hogy gondol rám. Ne tegye. Vagy legalább ne említse előttem. Nem azért, mintha nem esne jól, de tudja, fáj is egy kicsit. Hogy miért? De hiszen ez érthető. Az utóbbi időben állandóan arra gondolok, hogy az emberek kívánják, hogy az érdeklődés középpontjában álljanak - még ha ezért bűnt is kell elkövetniük. No persze, nem mindenki, de azért akadnak. Én is közéjük tartozom. Majd ha kimegyek a tolókocsimon az utcára, vagy a parkban fogok botladozni a mankóimon, az emberek ujjal fogna mutogatni rám: „Ez az az ember, aki megölt egy gyereket!" Lehet, hogy valaki még hozzáteszi: „Nem ő volt a hibás..De mit számit ez már annak a gyereknek, a szüleinek. S az is elképzelhető, hogy valaki megjegyzi - mellesleg nagyon helyesen: „Nem lett volna neki jobb, ha ő is meghal?" Az érdeklődés középpontjában fogok állni, ugyanúgy, mint az, aki ölt. Nem kérem, ne is mondjon semmit ... Az áldozat meg a családja számára teljesen mindegy, hogy szándékos vagy véletlen emberölésről van-e szó. Jogilag ártatlan vagyok, de... Hogy megmentettem két vagy három ember életét! De miért kellett közben egy ártatlan gyermeknek meghalnia? Az a fickó, bele is rohanhattam volna ... Higggye el, ha a kezem közé kerülne egyszer, úgy ... Bocsásson meg. Hogy neki tiszta-e a lelkiismerete? De hát, miért? Elvégre én gázoltam el a gyereket, amikor felhajtottam a járdára és a falnak csapódtam. No természetesen, a véletlen. Minden véfetlen. Az is, hogy megszülettem, hogy volt elég pénzem autóra, hogy akkor éppen gyorsan hajtottam - igaz, nem a megengedettnél gyorsabban -, mert a szeretömhöz siettem, és persze az is véletlen volt, hogy az a másik úgy hajtott, mint egy őrült, és épp a közelben ott állt az a kisgyerek... Különben is mindent a véletlen számlájára írhatunk. És teljesen mindegy, hogy a körülmények összejátszásának vagy a sors akaratának hívjuk. Mindig csak az az egy kérdés gyötri az erfibert: Miért kellett úgy történnie, amikor számtalan más lehetőség is volt... Te jó ég, én meg itt untatom magát a szövegemmel. Tessék? Hogy nem érti, amit mondok? Hát nem is olyan egyszerű a dolog. Bűnös, ártatlan - nehéz meghúzni a választóvonalat. Ha ebből a szemszögből nézed: bűnös vagy, de ha amonnan, akkor egyáltalán nem. Igaza van, nővérke, elnézését kérem, hogy annyi butaságot összehordtam. Kényszerképzet; azt hiszem, pontos az elnevezése. Csak hát, amikor az embert megfosztják egy olyan természetes tevékenység lehetőségétől, mint a járás... és amikor lelkiismeret-furdalás kínozza... Műlábak... Ez is egyfajta megoldás, de sovány vigasz. Isten veletek, hegyek, fürdések, táncmulatságok! Azt mondja, hogy az orvos szeretne velem beszélni. Rendben van, de miért fontos ez a számomra? Neki megvannak a maga érvei, bizonyára igaza van és jót akar nekem. De ha az embernek hiányzik mindkét lába, akkor nehezen lehet őt meggyőzni holmi professzionális optimista magyarázatokkal. A gyógyítás és a rehabilitáció új, korszerű formái... természetesen hallottam már róluk. A tőlem telhető módon igyekezni fogok, hogy segítsek az orvosoknak, magamnak... Amint látja, ma mindjárt a tárgyra térek. Még a szokványos udvariassági kérdésekkel sem húzom az időt. Mostanában sokat töprengtem azon, amiről beszélgettünk. Igen, a főorvossal is beszéltem. Azt hiszem, sikerült végre rájönnöm, mi a különbség a maga igaza meg az enyém között. Az én igazságom tragikus, kétségbeesett, és tulajdonképpen önző igazság, amely pillanatnyi helyzetem alapján tükrözi a körülöttem levő világot. És el kell ismernie, hogy ebből a világból már nem sok maradt számomra... Ez a magyarázata a pesszimizmusomnak és talán a cinizmusomnak is. Szenvedek és ezért akarok a durvaságommal és a maga iránt érzett haragommal másoknak is szenvedést okozni. A maga igaza hivatásszerűen önzetlen. Magának, nővérke, az a dolga, hogy bátorságot öntsön az emberbe, enyhítse, nemcsak a fizikai, hanem a lelki szenvedését is. Amikor a következő beteghez lép vagy amikor a műszak végeztével elhagyja a kórházat, rólunk megfeledkezik. Meglehet, olykor eszébe jutunk... Nehogy félreértse, nem azt akarom, hogy szüntelenül rám gondoljon, mindünkre, akik itt fekszünk... Igaza van, nővérke, teljes mértékben igaza van. De én már csak a magam nótáját fújom. Természetesen igyekezni fogok alkalmazkodni az új körülményekhez és elképzelhető, hogy megszűnik a lelkiismeret- furdalásom is; talán belenyugszom abba is, hogy ezentúl nyomorékként kell élnem, és hogy szándékosan gyilkoltam, jól van, helyesbítek: öltem, így jo'bban is hangzik, meg aztán a jogászok is így mondják, de hát ez már úgysem lényeges a számomra... Tehát a viszontlátásra, nővérke. LACZA TIHAMÉR fordítása MAGÁNY I ég ennél a könyvelői asztalnál is, melynél naphosszat t számjegyek fölé görnyedek, j beleszivárog a lelkembe pár nyi édesség. Itt ismeretlen fo- a család, barát, egyszóval az r: itt csak a vagyon számít, a ház, a birtok, és mégis, még szigorúbb kollégák sem tudják mi időnként jobb érzéseiket, én ! boldog vagyok, hogy íme, it segítettünk valakin, megint rhez, a néphez méltón visel- nk, utóvégre „népbank" volit a következő esetben is. van. A szegény emberek íjából kipusztítottak már az gyerekszájak mindent, amit ta- íyáron nagy keservesen bele- zgattak. Az emberek tíz-, , harminckoronás „kenyérre- váltókkal kezdenek kilincselni ikban. Hétfőn is hárman jártak k ilyen ügyben. Hadd mondom egyiknek a történetét, y két-három nappal ezelőtt be- t egy fiatal és mégis teljesen lázott, sovány férfi egy váltóval: ne koronát kért rá. Bejegyez- . főkönyvbe, és az igazgatóhoz ottam. Cérem szépen, ha lehetséges ... Egy kis pénzt... Kenyér- - kezdte, bizonyára már előre ive, hogy itt is úgy jár majd, a másik bankban, ahol a váltót Dtták, amit mi már az írásból lertünk. elfoglalt, szigorú igazgató, a nem is hallaná, mit motyog ötté álló ember, a váltót átvéve érdi: Ci írta ezt alá magának? V sógor - feleli az ember. :s ki a másik? \z unokabátyám. :s magának mije van? Háza, ? di kérem... csak szálláson la- ... földem sincs. Az igazgató elkomolyodik. „Hajaj, testvér, hát akkor hogyan akarsz kölcsönt felvenni, ha semmid sincsen?" - gondolja, aztán a sógor felől kezd érdeklődni, mije van annak?- Neki sincs .semmije, csak a munkájából él - feleli az ember változatlan jámborsággal. Az igazgató kinyújtózkodik a széken, és a harmadik felől tudakoló- dzik.- Annak van egy viskója.-Hol?- A város szélén, a kenderáztatók mögött. „No persze, gondolja az igazgató, olyan az is, hogy megér vagy száz forintot, és kétszáz forint adósság van rajta."- Erre nem adhatok kölcsönt, írassa alá olyannal, akinek háza, földje van - s ezzel az igazgató ráfirkantja a váltóra, hogy „nem" engedélyezi.- Pedig igazán adhatott volna rá az igazgató úr... ugyan honnan szerezzek én másik aláírót?...- Nem lehet - feleli az igazgató, és visszaadja a váltót, melynek az írásáról ő is felismerte már, hogy a másik bankban állították ki, tehát bizonyára ott mutatta be először, és mikor nem kapott rá semmit, hozzánk jött vele. De bizonyára ez járt a szerencsétlen fejében is, miközben kedvetlenül távozott a „népbankból". Két-három nap múlva megint beállított. Megismertem arról a szomorú hatásról, melyet keserves, lassú járásával, arcával, beszédével keltett.- Új kölcsön? - színleltem, mintha már nem emlékeznék rá.- Új, ha lehetséges lenne... Leültettem az embert, és asztalomhoz viszem a váltót, belepillantva, hogy kivel íratta még alá. A váltón csak ugyanazok az aláírások olvashatók. Átnyújtom a papírt az ellenőröknek.- Jöjjön csak ide, hallja - hívják oda az asztalhoz: ma több váltó- ellenőr dolgozik az asztal mögött, mert új kölcsönök napja van.- Ihol ni - mutatnak a régi aláírásokra -, megmondták már magának, hogy olyannal írasson alá, akinek földje vagy háza van? Mindnyájan az emberre nézünk, mit felel erre az igazgatónak.- Senki sem akarja aláírni, merthogy semmim sincs, meg beteg vagyok, meghalhatok. De már jobban vagyok. Beteg voltam; tessék nézni, még most is milyen bőrben vagyok: ősz óta beteg a szemem, majd belevakultam, még a szobát sem hagyhattam el. De nincs mit ennünk, munkába akarok már menni... Ez az asszonynak és a gyerekeknek lenne kenyérre, amíg keresek valamit... Hiszen lefizetem én azt egy koronájával, kettőjével, becsülettel... Ne hagyják, hogy koldulni menjek... Mert egyéb már nem maradna hátra... - mondta kétségbeesetten, miközben öklével letörölte lelógó, sárgás bajuszáról az oda- pottyant borsónyi könnycseppet. Mindnyájan elszótlanodtunk, és szégyenkezve néztünk egyik a másikra. Az igazgató megértette hallgatásunkat, s a nagy csendben csak egy toll sercegését lehetett hallani: ,,igen“-re javította a tulajdon kezével odaírt „nem“-et, és alája írta a nevét. Utána sorban az igazgatóság többi tagjai. Mi volt ez? Talán az a könnycsepp tette? Benneteket legalább még egy könnycsepp meg tud hatni.. Fogtam a váltót, és előkészítettem a kifizetéshez: legalább tíz kérdést forgattam fejemben, de mégsem kérdeztem szegénytől semmit, csak osztoztam vele néma örömében, hogy ma jut majd egy-egy falat kenyér az asszonynak meg a gyerekeknek. A gyerekekkel együtt eljönnek majd a szomszédék gyerekei is, nyomukban az anyjuk, aztán a szomszéd; az asszony megszegi a kenyeret, megkínálja őket is egy- egy karajjal, és miközben vígan falatoznak, nem is fogják tudni, hogy az a kenyér attól a kövér könnycsepptől sós, amelyet a szerencsétlen, beteg ember ejtett rá, aki olyan türelmetlenül, olyan gondterhesen készíti már a tarisznyáját, a gúnyáját, és aki lelkendezve meséli mindenkinek, hogy reggel már újra a gyárba megy, a kenderfeldolgozó gyárba, ahol egy fél évvel ezelőtt kis híján megfulladt és majdnem megvakult. Most, hogy egy kissé már magához tért, minderről megfeledkezett. A szomszédasz- szony meg is kérdi, hogy megint csak oda megy-e.- Hát hova, ha errefelé nincs más hely.- És ha megint belebetegszel? - kérdi fájó aggodalommal az asz- szony.- Ugyan, most hogy a betegséget legyűrtem, már edzett vagyok... No meg aztán most már jut majd kenyérre is, törlesztésre is. Az igazgatók pedig, amíg csak le nem törleszti adósságát, állandóan azt fogják hinni, hogy ók akkor - holmi nagy emberbaráti cselekedetet vittek véghez. RÁCZ OLIVÉR fordítása JOZEF GREGOR TAJOVSKY KENYÉRREVALÓ Lórincz Gyula: A Kosúti sortűz című sorozatból
